Part 2

Pedig nem volt ájulásban, csak tetteté azt. Fogait csikorgatta, midőn hallá, mily hasztalan könyörög az ifjú ügyvéd, hogy bocsássanak az elájult közelébe valakit a háziak közül. Nem lehetett senkinek jelt adni, vagy csak egy suttogó szót is mondani. Ez a fiatal főszolgabiró hideg volt, mint a márvány. Mikor Matild bárónőt elhelyezték a hintó hátulsó ülésében, P. nem ült melléje, hanem az átellenes ülésre. Ha e szép alélt nő látása csak egy pillanatra is felhevíti a szivét, ha csak egy perczig elfeledkezik arról, hogy ez a szép alak, ki fedetlen vállakkal, hófehér kebellel fekszik ott előtte egyedül, – nem más, mint egy bűnös és ő csak egy biró, akkor egyszerre bele lett volna vonva abba a bűvkörbe, a miben együtt kellett volna elvesznie a tündérhatalmú asszonynyal. – Ámde érzéketlen maradt. Betakarta köpenyével a szép delnő fedetlen bájait, s aztán karjait mellén összefonva ült vele szemközt s hidegen nézte az arczát, míg a megyeház udvarára behajtottak. Matild halálos boszut esküdött e férfi ellen.

A másik hintóban előttük utazott az esküdt kiséretében az elfogott bűntárs, a házi ügyvéd.

Az alispán pedig az ott maradt vendégeknek parancsoló szóval adá tudtokra, hogy a vizsgálat befejeztéig ott kell maradniok.

Nehány percz mulva a szolgabiró és esküdtje visszaérkeztek. A foglyok el voltak helyezve.

Ekkor az alispán annak a bizonyos oroszlánfőnek az elcsavarásával egy titkos rugót hozott működésbe, mely a pamlag hátulsó támlányát egyszerre kétfelé nyitotta.

A vendégek azt hitték, hogy előre kitalálható a történet vége. Az adoma, mit az alispán a hamis kártyásokról elmondott, e helyen történik meg valóban s a titkos zár rejtekéből azok a megjegyzett franczia kártyák fognak előkerülni tuczat számra.

De ugyancsak más meglepetés várt reájuk.

Az a pamlagtámlány tele volt mindenféle iratokkal és mintegy ötven pecsétnyomóval.

Azok az iratok mind kötelezvények voltak; – kiállítva éltes gazdag uraktól, s beteges külsejű ifjú örökösöktől, kik Matild bárónő termeiben megszoktak fordulni: – tíz, húsz, harmincz, egész hatvanezer forintnyi összegekig.

Közel két millió forintnyi összegig ment fel a kötelezvények számlája!

Bele voltak azok aláiróinak sorába vonva Magyarország legelőkelőbb családainak férfiai, olyanok is, kik többször sem voltak Matild bárónő házánál, mint azon az egy napon, melyről az aláirás kelt.

Sokan közülök épen jelen voltak a mai mulatságban.

Az alispán egyenkint szólítgatá elő őket, a mint a felfedezett iratokat sorba vette, hogy tekintsék meg csak, mi van ide irva.

Mindenki rémülve ismert saját irására, melyet soha sem irt, és a neve után nyomtatott pecsétre, melynek eredetét megmagyarázta az utánmetszett pecsétnyomó.

Az elszörnyedés perczről perczre nőtt, midőn a hamis kötelezvények egyenkint felismertettek. Nem volt egyetlen egy férfi tagja a jelenlevő társaságnak, a kinek egy kötelezvénye ne lett volna ottan.

A szép delnő pokolbeli cselszövénye az volt, hogy ő az ország minden öreg udvaronczát és ifjú kéjenczét, ki halálát sietteti, maga körül gyűjté, s aztán várni akart, míg sorban meghalnak, s haláluk után lepni meg családaikat a kötelezvényekkel; a midőn az aláirók már nem tiltakozhatnak a hamisítvány ellen.

Az első kisérlet sikerült, – saját férjénél, – hanem a másodiknál már rajta vesztett.

Matild bárónő bűnügye rövid időn hirhedett perré nőtte ki magát.

A nagyszámú érdekelt fél, tanu, az ország minden vidékéből összeidéztetett s lassankint kiderült az óriási cselszövény, mely annyi előkelő család megrontására volt tervezve.

A gonosz terv a szép delnő tanulmánya volt, ő szedte össze a hálójába azt a sok élvezet után sovárgó gazdag öreg urat, kiknek azután ily gonoszul akarta magát örökösévé tenni. A hamis kötelezvények elkészítése titkos kedveltje, a házi ügyvéd révén jött létre. A ki azokat megirta, az ifjú ügyvédnek öreg segédje volt, a silentiarius –l. Ő volt a remek oklevélhamisító. Az ő keze alul kerültek ki azok a kötelezvények, miknek mindegyikére azt mondták az érdeklett felek, hogy: «ezt én ugyan nem irtam soha; de mégis az én tulajdon irásom».

Ha Ny. P. alispán erélye és éles esze közé nem markol e pókszövetnek, száz meg száz család lesz megkárosítva, s a mi nagyobb még a kárnál, száz meg száz család előtt lesz beszennyezve az elhunyt családfő emléke, kik mind azt a gyanut hagyták volna hátra hozzátartozandóik előtt, hogy könnyelmű emberek voltak s egy szép asszony szép szemeiért keserves terheket hagytak hátra örököseikre.

Hasztalan volt a szép kigyónak minden erőlködése saját hálójából kicsuszhatni; a hamisítást elkövető –l. maga mindent megvallott töredelmesen, s a főbűntárs –y a házi ügyvéd nem birt az ellene szóló adatok alól menekülni.

Gyakran csempészett ki börtönéből leveleket Matild bárónő az ifjú ügyvédhez, de azok az éber szemmel őrködő P. szolgabiró kezébe jutottak mind, s általa a törvényszéknek kiszolgáltattak.

Egy reggel aztán Matild bárónő megmérgezve találtatott börtönszobájában. Ott feküdt a padlón elterülve.

Rögtön hivatták a megyei orvost. Az odasietett, megvizsgálta a szenvedőt s a jelenségekből azt itélte, hogy a legnagyobb fokú mérgezés esete van jelen, még pedig strychninnel.

A bárónő eszméletén kivül volt; tagjai görcsöktől rángatóztak, ajkai tajtéktól habzottak, arcza el volt kékülve, szemei beesve, s a mi különösen felismerteti a strychnin mérgezést, egész alakja hátrafelé igyekezett görbülni, kinosan.

A padlaton apró czukorkák voltak elszórva. Bizonyosan ezeknek kellett megmérgezve lenniök.

Ki hozta ide ezeket a czukrokat?

Kiderült, hogy egy vén házaló asszony, ki mindenféle nyalánkságokat szokott árulni, a börtönőr elnézésével be szokott járni a megyei börtönökbe, s azok szomorú lakosainak édességeket adogatott el. A porkoláb nem tartotta szükségesnek azt eltiltani. Szegény rabok, hadd édesítsék meg egy kissé az életüket.

Mikor a czukoráruló házalónét feltalálták, az nagy ijedelmet árult el, s úgy tett, mint a ki nem tudja, hogy miként meneküljön ki a kelepczéből? A sok ellenmondó kitérés után végre bevallotta, hogy ő azokat a czukorkákat a Korona-kávéházban kapta egy fiatal úrtól, ki délután két órakor rendesen ott szokott ülni a kávésnő rekesze előtt. Leirta körülményesen ez ismeretlen úr arczát, alakját, viseletét.

A leirt arcz, alak és viselet egészen összetalált P. főszolgabiró személyével. – Ő lett volna a megmérgeztető? Ujabb rejtély!

A mérgezés gyanuja egész valószinüséggel nehezedett a főszolgabiróra. Többen látták őt a czukoráruló házalónővel a kávéházban beszélni. A fiatal tisztviselő ugyan nemes méltatlankodással utasította el magától a vádat; de a körülmények mind ellene bizonyítottak, s az által, hogy ő is bele lett vonva a varázserejű asszony cselszövényeinek rejtélyeibe, mint érdekelt fél jelent meg e nevezetes ügyben, s nem játszhatott abban többé, mint terhelő tanu; sőt azon kellett igyekeznie, hogy önvédelméről gondolkozzék e meglánczolt ellenféllel szemközt.

Miért akarta Matildot megmérgeztetni? Mi viszony kötötte őt hozzá? Boszuállás ösztönözte-e arra, vagy bűntársi öntudat? Be volt-e avatva oly titkokba, a miket el kellett némítani?

Ekkor az alispánnak, ki gyakran meglepte éles eszének nem várt ötleteivel a furfangos cselszövőket, egy kérdése egyszerre világot derített e zürzavarban.

Ny. P., mikor már be volt bizonyítva, hogy csakugyan P. volt Matild bárónő megmérgezője: azt a kérdést tevé, hogy csakugyan megvolt-e a bárónő mérgezve?

Ez ideig csak a megyei orvos bizonyítá a mérgezést.

A törvényszék tehát összehivatta az orvosi fakultás legfőbb tekintélyeit: azok vizsgálatot tartottak és abból aztán kiderült, hogy nem is volt Matild bárónő megmérgezve soha. A czukorkák nem tartalmaztak semmiféle mérget; legkevésbbé strychnint. Hanem e ravasz szép hölgy oly élethűen tudta utánozni a megyei orvos láttára a strychnin mérgezett minden kínvonaglásait, vergődését, émelygését, arczszinelváltozását, hogy azt egészen elámította vele. Az orvos által rendelt ellenszerekből nem is vett be semmit; hanem elszórta azokat az ágyszalmája közé. Legkisebb baja sem volt. Az egész cselszövény csupán P. elleni boszuszer volt; melyhez a czukrásznőt nagy igéretekkel megnyernie sikerült.

Ez volt azután utolsó cselfogása. Ezentul semmit nem tagadhatott s akkor aztán nevető arczczal, gunyoros kedélylyel számlálta el sorba birái előtt, hogyan akarta nagyszámú udvarlóit egytől-egyig kifosztogatni, két bűntársa segélyével: egyik volt az ifju házi ügyvéd, a másik annak mindenese, a vén silentiarius prókátor; ki a hamisítványokat maga készítette, felismerhetetlen hűségű utánzásával a kéziratoknak.

A bárónőt tíz évi magánbörtönre itélte el a törvényszék, ügyvédeit és bűntársait egyenkint ötre.

De még itt nem végződik a regény. A valódi regény még csak most kezdődik.

Matild bárónő elitéltetése után ismerői egész terjedelmes körét megmozgatta, hogy magát kiszabadítsa börtönéből. Levelezett az egész világgal a börtönből. Pedig ettől el volt tiltva. Nem adtak neki semmiféle iróeszközt; és ő mégis tudott levelezni. Minden nap más nőcselédet küldtek felszolgálására; kiket a porkolábnő maga megvizsgált, hogy nem csempésznek-e be hozzá papirt, irónt, s kijövetelükkor ismét kutatás alá fogta. És mégis tudott rá Matild módot találni, hogy folytonosan levelezzen bezárt börtönéből. Egy egy elfogott levelének hivatkozásai tanuskodtak róla, hogy azt már több más levél előzhette meg, mik szerencsésen kézhez adattak.

És hasztalan kutatták fel a szobáját, egyes öltönydarabjait, nem találtak nála iróeszközt.

Hanem egyszer azután a levelezéseknek igen regényes fordulata lett.

A magánbörtönben tartott szép bűnösnő egy napon egy szép kis egészséges fiuval lepte meg a külvilágot. Egy kézrekerült levelének vallomása szerint a börtönben született gyermek atyja a börtönben elzárt ifjú ügyvéd volt. De az ügyvéd börtöne földszint volt, a nőé a második emeleten. Hogyan lehetett ily regényt szőni két börtönfalon át, két belakatolt börtönajtó daczára? Azt nem birta senki kitalálni.

A börtönőrök, a megyei drabantok, cselédek, mind régi hűséges szolgák voltak, s ily cselszövényhez folytonos összeköttetést kellett föltételezni.

És semmi iróeszközt Matildnál nem lehetett találni.

Egyszer aztán az alispán élesen szemügyre vette a nőt, s arra kérte, hogy legyen szives a haját lebontani.

Gyönyörű tömött hosszú fekete haja volt Matildnak, mit nagy gonddal befonva, fején magasra tornyozottan viselt.

Ebbe a tündéri szép hajba volt elrejtve minden titka. Iróeszközök, levélpapir, s a rejtegetett titkos levelek, miket kedvesétől kapott. Ez mind jól el volt dugva e nagyszerű hajsátor alá.

Azok a levelek aztán megoldását adták a bárónő titokteljes életregényének. E regény azonban nem hozható nyilvánosság elé.

Most már e történet szereplői mind hazatértek. Vádlottak, birák, tanuk: nyugosznak mind.

A nevezetes bűnper azonban Pestmegye levéltárában érdekes tanulmányul szolgálhat, mint korrajz és hazai bűnügyi eljárásunk adathalmaza.

A BRAVALLAMEZŐ HÖLGYEI.

Elbeszélés.

Ránk magyarokra nézve örökké rokonszenves nemzet a svéd.

Olyan kicsiny nemzet, mint mi, és mégis önálló, független ország népe. Vitézsége első helyen áll a világtörténelemben. Győzelmes zászlói keresztül-kasul jártak a nagy Oroszországon, XII-ik Károlyuk Nagy Péter czárral mérkőzött meg sok diadalmas csatában. A távol éjszakról, a sötét éjsark közeléből mindig a szabadság, a felvilágosodás terjesztésére jöttek elő s nagy nemzeti küzdelmeinkben egyedüli igaz, hű szövetségeseink ők voltak; Gusztáv Adolfjuk a vallásszabadságért, a mi szabadságunkért harczolva esett el. Kopott bőrpánczélját, mit a golyó átjárt, ott őrzik a bécsi fegyvertárban, mint diadaljelvényt. S harczoltak ők nemcsak fegyverrel, de szellemmel is. Irodalmuk remekei át vannak ültetve a világ minden művelt nyelvébe. Szaktudósaikat büszkén említi fel a tudományos világ. Hajóik lobogóit üdvözlik a világ minden tengerein. Van hitelük a pénzpiaczon. Művésznőik a két világrészben hirhedettek. És azután van egy olyan minta-alkotmányuk, mely mellett ők is megvannak elégedve, meg a hozzájuk kötött szövetséges ország, Norvégia is. Paradicsom ez az ország!

Nem! Ez az ország kopár sziklahát; asszú fenyérróna; ködlepte ingovány, homokos tengerpart; a mi kincse van, az fiainak, leányainak szivében van.

* * *

A rónát, mely Ulexiő és Carlskamm között elterül, nevezik a Bravallamezőnek. Napi járó föld egyik várostól a másikig és közben egy falu sincsen. Csinált utjait, gátjait egy-egy nedves őszszel elnyeli az ingovány s akkor a Bravallaheide épen olyan arczot mutat, minőt Alle király idejében.

Nagy messzeségben rőt zsombéklepte róna terül, felcsillámlanak a nádbugás rétlapályból a széles tavak, miket lomha folyamok kötnek egymással össze. Magányos fenyőfák állnak itt-amott, s roppant szikladarabok vannak elszórva a mezőn. Mintha óriások temetője volna ez itt, s a cziprus alakú fenyők és sziklák azoknak a sirjait jelölnék.

A szél szabadon süvölt végig e rónán, akárhonnan hajtja is a felhőt, az ingoványos róna fehér ködei úgy futnak előle, mintha egymást üldöző kisértetek volnának.

E róna közepén két tó és két vízgát között van egy emelkedett domb, emberkéz rakta azt össze embercsontokból. Bizonyítják azt a kövek, a mikre a Bravallamező története ékirással fel van róva.

«Lichaven»-nak hivják az északi népek az olyan kőemléket, mely három egymásnak döntött sziklaoszlopból áll. «Hintakő» az olyan hosszú sziklalap, mely akként van fektetve egy kőczölöpre, hogy a kézérintéstől hintázni kezd, s «hun-ágy» a neve a lapos négyszögű sziklának, mely négy más szirtdarabon nyugszik. Mind a három emlék meg van még e halmon, az ékirás nem kopott le róluk; hanem a nagy köroszlopzatot, a karikákban felállított két öles sziklaszálakat, mik a dombot nagy messzeségben körülvették, már nagy részt elnyelte a sülyedező talaj; alig áll még belőle nehány, félredüledezve, mint egy haldokló óriás, melynek ezer esztendő kell, a míg lassan lefekszik a földre, másik ezer, a míg önterhével eltemeti magát.

Ez a domb, ezek a kőemlékek beszélnek a bravallamezei csatáról, melyet hős asszonyok vívtak hős férfiak ellen.

A skandináv nép még akkor ős oltárainál áldozott; isteneinek léte össze volt vegyülve hőseinek történetével; dalnokaik a «skald»-ok együtt énekelték az Isten és a hős viselt dolgait, s a királyok maguk is kezükbe vették a lantot, s nem szégyenlették a költő czímet.

Hősnek lenni, magát a hazáért feláldozni, a halált megvetni: ez volt náluk a fegfőbb erény.

Örök harczuk volt az elemekkel, a szomszédokkal, az erdők és tengerek vadaival s ott száz alakban ismerték meg a halált. És minden halál szép volt nekik, csak egy nem: öregségben, betegségben, ágyban halni meg. A ki elnyomorodott, nem türte, hogy ápolják, gyógyítgassák, megölte magát.

Egy királyukat, Ragner Lodbrokot, a britt szigetek rémét, ellenségei elfogták s egy kigyókkal tölt verembe vetették. A skaldok lángoló dalokat tudtak énekelni a hős királyról, ki ellenségeit gúnyolta és kaczagott, mi alatt az undok kigyók halálra marták.

Mikor az ütközetben egy hadvezér elesett, fegyverhordozói önkardjaikat verték szíveiken keresztül, hogy vele haljanak. Hű fegyvertársak a csatában öveikre kötött lánczczal csatolták magukat egymáshoz, úgy harczoltak együtt s ha egyik elesett közülök, a másik társával együtt temetteté el magát a kifalazott sírba, melyet fejeik fölé hengerített sziklával zártak le, a kőre írt runák hirdetik az áldozatot, s ha a sírt felbontják, nem tudni, melyik volt az élve, melyik a halva eltemetett? olyan mozdulatlanul halt meg amaz.

A kit csatában, párharczban megöltek, annak minden ivadéka kötelezve volt a megöltért a gyilkoson boszút állani.

Szíveik erősek voltak, mint az aczél, és érzéketlenek, mint a kő. A legvitézebbek, mikor kétségbeesett csatához kezdtek, letették magukról a pánczélt, levetettek minden öltözetet, sisak nélkül, paizs nélkül, csak a karddal és buzogánynyal a kézben rohantak az ellenségre: s a meztelen harczosok küzdelme vívta ki a legvérengzőbb diadalokat.

És aztán büszkék voltak asszonyaikra. A milyen rossz ellenségek voltak, olyan jó szeretők. A férfiszó oly erős kötés volt náluk, hogy abban megnyugodhatott ellenség és jó barát; s az asszony szava, igérete, fogadása egyértékű volt náluk a férfi adott szavával. Inkább meghalt, mint hűségét megszegte volna.

A skandináv népnek mostoha földet adott a sors édes anyául. A haza nem birta eltartani fiait. Eltartotta őket a tenger.

Hirhedett hajósok voltak: de rettegettek is. Mert meg volt az a rossz szokásuk, hogy mikor a saját hazájukban nem termett elég kenyér, elmentek a szomszédba, a hol sok volt s aztán a mit elhoztak, azért rögtön fizettek is, csakhogy vassal.

Álle király idejében, ki Göta Rikeben volt «Wilkis» fejedelem, egy évben olyan rossz termés volt az országban, hogy a mit a föld adott, az épen csak a nép felének vala elég.

Mai korban ily inség idején pénzt kérnének a fejedelmek kölcsön, s soha vissza nem fizetnék; a barbar korszakban vért adtak ilyenkor kölcsön, de azt vissza is fizették egymásnak.

Álle király egyuttal főpapja is Göta Rikének, az áldozáskor azt az intést vette Odintól, a főistentől, hogy a népnek az a fele, melynek számára nem termett kenyér, üljön hajóra mind s hozzon magának Scotiából, ott termett elég.

S az a fele a népségnek, melynek számára nem adott a föld kenyeret: a férfi nem; mert a svéd, ha csak egy falatja van a háznál, azt nem osztja meg a feleségével, hanem odaadja neki egészen.

Ki lett hirdetve a «Wiking-út».

Igy nevezték tengeri hadjárataikat, a miktől fél Európa rettegett.

Hajóiknak, mikkel a tengerre szálltak, nem voltak vitorláik. Emberkéz hajtotta azokat csupán. A tizenhárom sing hosszúságú evező feszítése volt a férfierő próbaköve. Százhúsz ember fért egy hajóba, s az kívül veres rézzel volt borítva. És ezekkel a nyított dereglyékkel, miket csupán emberizom hajt, bekalandozták ők a Faröe és Britt szigetektől elkezdve Gibraltarig s a görög Archipelagusig a tengereket, vészben, viharban, megadóztatták a czeltákat, angol-szászokat, spanyolokat, s haza hordták tőlük a zsákmányt evezve. Néha a tengerről feleveztek a nagy folyamokon át a meglepett országok fővárosaiba, s azokon vették ki idejöttük adóját, s ha azután visszatérett az ellenség elzárta előlük a folyamtorkolatot, nem jöttek zavarba, kihúzták hajóikat a szárazra, zsákmányostól együtt a vállaikra vették s úgy kerültek ki velük a tengerpartra. Ezek voltak a Wiking-utak.

Álle király parancsa az volt, hogy a ki csak férfi az országban és szakállt visel, mind elmenjen a Wiking-útra, otthon ne maradjon más, csak az asszony és a gyermek. Száz hajó telt meg a hősökkel. Skóczia volt hadikalandjuk czélja. Mikor bucsúdaluk elhangzott a tenger morajában: se ifjú, se vén nem maradt Göta Rikében, kinek neve férfi.

Kormányzásra, igazságszolgáltatásra addig, a míg a férfiak oda vannak, nem volt semmi szükség.

Megtudta azonban a szomszéd Jütland fejedelme, Herold, hogy a göta-rikei nép egész serege a Wiking-útra kerekedett fel, s kapott az alkalmon, hogy most a távollét alatt egy jó szomszédi látogatást vissza adjon nekik; most nincsenek otthon, csak az asszonyok és leányok. Herold Engelholmnál partra szállt egy egész sereggel.

Nagy volt a rémület egész Göta Rikében. Az asszonynép futott mind Vixiő felé, s ezuttal a nők tartották meg a «Thinget», az országgyülést, minők a mi rákosi országgyüléseink voltak.

Két leánya volt Álle királynak; Maga és Blonda.

Maga az idősebb, Blonda az ifjabb. A «Thing» tőlük várta a jóslatot, miként a féfiak thinge atyjuktól a királytól.

Maga szólt elébb.

Elmondá az asszonyi országgyülésnek, hogy védelmükre nincsenek honn a férfiak; a nők egyedül nem állhatnak az ellenséggel szembe; a kézi fegyverrel sem tudnak bánni, hát még egész ütközetet vezényleni. Itt nincs másban menekülés, mint a futásban; vegye mindenki hátára a mije féltő, s aztán fusson minden nép a szomszéd Svea Rikébe, ott keressen rokonainál oltalmat.

Azután szólalt meg Blonda.

Ifjabb volt nénjénél egy évvel, de annál egy fővel magasabb. Bátor tekintete; haragra duzzadt ajkai; hős lelke arcza pirjában ég; hosszú arany haja fedi termetét sarkig, mint egy királyi palást.

«Nem futunk el előlük azért, mert nők vagyunk s azért, mert ők férfiak. Ha apáink, testvéreink eltávoztak, itt maradtak kardjaik, kelevézeik s a mi karunkban is van erő, a mi szivünkben is van bátorság. Nem futunk el, nem hagyjuk prédára házainkat a jütlandinak. Mink is tudunk a kelevézzel bánni, s a nyil a mi kezünkből is sebet üt. Ha ők nem szégyenlettek, férfiak, seregestül rohanni asszonyokra: szégyenüljenek meg a sebektől, miket asszonyoktól kapnak.»

Ez a beszéd tetszett az asszonyi thingnek, ott rögtön kikiáltották Blondát vezérüknek, s aztán feltüzék kontyaikba büszkén a vadludtollakat, a férfiak büszke harczi jelvényét s előhozták a harczi dobokat, trombitákat, fujták, verték a riadót, míg beletanultak s csattogtatták pajzsaikat a kardokkal és esküt tettek Odinnak férfi szokás szerint az oltárkőnél, hogy vagy győznek, vagy elhullanak.

Csak egy része a nőknek, a vestra-uäradi asszonyhad futott el Magával együtt a svea-rikei határon túl, az ott maradt asszonysereg gúnykiáltásaitól üldözve.

A jütlandi betörő had a könnyű hódítás hitében haladt előre. Hadi rendet sem kellett tartani: hiszen nem volt férfi a háznál. Falvak, városok mind üresek voltak, csak be kellett rugni az ajtót.

Mikor aztán Maklundánál a sűrű borókától fedett halmokhoz értek előcsapatjaik, itt egyszerre váratlanul előrohant a sűrűből egy lovascsapat.

Blonda volt ott maga amazon társnőivel. Csak kétszáz lovas volt mindössze; de a jütlandiaknak annyi sem volt; ők csupa gyalogságot hoztak. Csak nők voltak azok; de a paripa rangot ád a harczban.

A jütlandi gyalogcsapatok azzal kezdék meg a hadjáratot, hogy az első találkozásnál hátaikat mutatták meg az asszonyoknak s aztán futottak előttük órahosszat, míg derékseregükig menekülhettek. Ott megfordult az amazon sereg s büszkén lándzsájára tűzve az elesettek fövegeit, visszalovagolt Maklunda felé.

Ez jó vezéri volt fogás Blondától. Az első diadal hire új bizalmat öntött asszonyserege szivébe; míg az ellenség, a rajta ütött szégyentől dühbe jött s dühétől elvakulva, belerohant a kelepczébe, melyet a női hadvezér gondolt ki számára.

Blonda oda akarta csalogatni ellenségét a Bravellaheide mocsarai közé, melyeknek titkait csak azok ismerik, a kik otthon vannak.

A jütlandi seregek kényszerítve lettek teljes hadi rendben nyomulni előre. Váratlan volt az ellentállás; de mindenütt maguk előtt találták azt. Asszonysereg állt velük szemközt.

S az asszonynép helyt állt hidegben, zivatarban, ellenség nyilzáporában.

Blonda főhadserege Vexiő előtt várt az ellenségre; ennek a Bravallamezőn keresztül kellett odáig hatolni.

A Bravallamező egy ingoványos róna, melyet két folyam szel végig, a járható tér a két folyam között van. Ezt kellett az egyik félnek megvédelmezni, a másiknak elfoglalni.

A jütlandiak apró ladikokat hoztak magukkal, miknek orra hegyes vassarkantyuban végződött, azokkal hatoltak előre a két folyamon. A svéd asszonyok nem állítottak velük szembe más csónakrajt; el sem zárták a folyamokat; mert az ellenségnek nem nagy tréfa volt csónakjait a partra kivonni, a hol zárt talál s aztán megkerülve azt, ismét a vízre szállni; az asszonyok más ravaszságot gondoltak ki ellenfeleik meglepésére.

Blonda egyik alvezérnője, Molilja, a legkarcsúbb, legügyesebb, legkönnyebb testalkatú hajadonokat kiválogatva, a folyamon túl levő mocsáron át került az ellenség háta mögé. Lábaikra hosszú, szántalp alakú hókorcsolyákat kötöttek; azokkal csak úgy repültek keresztül az ingó láp bürüje fölött, egymás kezét fogták, hogy el ne sülyedjenek s úgy huzódtak át a mocsáron, mint egy tündérsereg, mely a vizek és mélységek fölött suhan el.

A mint Molilja illanó tábora megrohanta a jütlandiak tartalékhadát, az, csupa pánczélos, nehéz vas emberekből álló, szemközt fordult a támadó amazon hadra s könnyű szerrel elverte azt magáról.