Part 19

És azonkívül egy album, egy emlékkönyv is a kertünk. Vannak fák, bokrok, mik régi jó barátok emlékét tartogatják: Tóth Endre, Heckenast, Emich, dr. Huray sógorom, Károly bátyám, Vályné testvérem, szegény jó anyám, Konkoly Balázs nagybátyám, Nagy Pál barátom, Gubody, Kiss Miklós, Horváth Döme képviselő társaim; Pap Zsiga pajtásom, erdélyi, szabadkai, borsódi, kecskeméti ismerőim egykori ajándékai mind törzsekké nőttek már fel. Itt van Tóth József komám három darab cserépben nevelt diófája. Négy volt, mikor adta, azt mondá: «mindenik egy-egy gyermekem nevét viseli: babonás vagyok rá, ha megmaradnak-e?» Egy kiveszett belőlük. Az a szegény Mariska nevét viselte: a többi nagyranőtt. S a miket nőm vendégszereplései alkalmával, ritkaságokat haza hordott: a fák, miket a szinház építésekor kiszórtak s én nyár derekán elültettem, megtartottam; kedves sírokról elhozott életfák, Encz, Málnay, Girókuti, Kovács, Barna Ignácz legkitünőbb ujdonságai; aztán azok az orgonafák, a mik hajdani két emeletes házamból megmaradtak; mind megannyi emléklapjai egy nagy könyvnek, a mibe olyan sok van megirva; de a mit csak mi magunk tudunk elolvasni.

S nem csak az én életemnek története van azokban megirva.

Ez az alacsony eresz, a honnan a messze világba ellátni, annyit beszélhetne!

Itt ez eresz alatt gondoltam ki a «Magyar Nábobot», melyhez az alapgondolatot nőmnek egy útleirása adta.

Itt főztem ki az Üstökös, az első magyar humoristikus lap tervét, a mikor még nem volt se humoros iró, se rajzoló, se olvasó közönség.

Aztán saját ültette szőlőmnek legelső borát is itt szüreteltem el.

Néha napján víg napokat is látott e veranda.

Itt játszottunk Saphirral falra hajítósdit; itt koczintottunk baráti poharat Sayous-val, Pattersonnal, Beaumont Sommersettel, Braun Károlylyal, kik mind nagy barátai voltak a magyar irodalomnak és a magyar bornak.

Itt ültük meg Szerdahelyi lakodalmát s azt a vígsággal teljes vacsorát, mely a kedves művészpár: Hegedüs és neje utolsó derült napja volt az életben. (Rövid időn meghalt az egész család: nő, férj és gyermek.)

Aztán rémséges napjai is voltak e verandának.

Itt víttunk egy irótársammal, hirlapi czikk miatt háromnegyed óra hosszat, míg egyikünk harczképtelenné lett. Itt volt Egressy és Dobsa között a hosszas aestheticai vitát bevégzett komoly rencontre szinhelye.

Itt tanakodtunk a haza sorsán olyan férfiakkal, mint Tisza Kálmán, Almássy Pál, Nyáry, Keglevich Béla, Beniczky Lajos, Ivánka Imre; mig egyszer a tanakodásnak az eredménye tetté lett: megalapítottuk «A HON» lapunkat.

A minek aztán megint más eredményét érte meg az alacsony házeresz.

Ugyanis a másik év tavaszán itt koczintottunk egy este baráti poharat Zichy Nándorral, (a ki akkor egy kis ideig nem volt «gróf» a haditörvény itélete szerint) meg a József-kaszárnya parancsnoktisztjével és porkolábjával: mi ketten el levén itélve Magyarország jogai mellett irt czikkünkért nehéz fogságra; emezek ketten pedig saját itéletük szerint ilyen módon súlyosbítva a fogságunkat.

Itt ez eresz alatt állva láttuk egyszer a villámot szemeink előtt keletkezni nőmmel együtt: ott csapott el kettőnk között az égi láng, lesujtva a szomszéd házba! egy vakító gömb, mely szemünk láttára született. A halál három lépésnyire!

Itt ez eresz alatt volt eltemetve annyi nehéz titka az elmult rossz időknek. A nemzeti ellenállás erőfeszítése a vas hatalom ellen. Egy nagy darab történet, mely nincs megirva; mert nem lehet megirva.

Dicsőség és honfierény tényei, a miknek emlékét úgy őrzik, mint szokás őrizni gyermekek előtt a szülők versenygéseinek titkát.

S ide ez eresz alá hoztak ki egyszer halálos ágyamból, a várost elhagyatva velem, a mikor már azt hittem, hogy megyünk «pihenni». Félhalott voltam már: másvilág vándora, s a napsugár s az életadó lég visszahitt fele utamról; megint itt marasztott hallgatni azt, a mit a fák beszélnek a méhekkel.

Ez az én magam rakta fecskefészkem.

VI. A NAGY NAP.

Volt aztán egy nagy napja minden évben a Svábhegynek, a mikor kivetkőzött megszokott alakjából s neki indult vigadni. Ez volt a pünkösd hétfő, a mire már hetekkel előre szokás volt számítani; a mire rakta félre a garasait diák és mesterlegény, a mire dolgozott varrótű és vasaló, a mivel biztatta a családapa életpárját és apróságait: a pünkösd a Svábhegyen.

Mintha népvándorlás volna, mintha egész város kimozdulna helyéből, úgy tódult már hajnalhasadtakor a poros, verőfényes úton fölfelé a vándor mulatóhad. Daloló csoportok, hegynek fel énekelve; szöcske borbélylegény, gitárral a nyakában választottja előtt walzerezve; kövér törzspolgár, izzadó homlokát törülve, jámbor szatócs, a ki a kis gyerekszekérre felpakolt két porontyot, borvizes palaczkot, főtt sonkát, tejes kávét rengeteg fazékban s azt a szekeret a nagyobbik leány huzza, a kisebbik fiú tolja, az apa a kulacsot viszi a hátán, a családanya eleven csirkét a kezében; nevető leánykák, kiknek arczát a hegyilég már is pirosra festette; czilinderes gavallérok hölgyeik nagykendőjével a karjukon, nyalka cserepárok piros pozsgás szakácsnékkal, mesterlegények rudra akasztott seres hordóval a vállukon, szerelmes párok, kiket a kisérő anyák alig győznek utolérni; stereotyp nyárspolgárok, kik meg-megállnak egymásnak elmondani: húsz év előtt ez sem volt itt! az sem volt itt! Karavánok, mik összebeszéltek, hogy egy csoportban települnek majd le; egész czéhek, egyletek, iskolák, zászlóikkal, maga a vakok intézete; a ki mozdulhat, mind elhagyta Budapestet s egy vége nem szakadó népfolyam ömlik hegynek fel: üdvözölve útközben egy-egy szál czigánytól, ki solo trombitán fujja a közeledő csoport elé a Klapka indulót, vagy a Schneider Fánit.

Fenn a hegytetőn pedig egyre nő a zsivaj; mintha új honfoglalás volna. Az érkező csoportok nem keresnek házat, hanem árnyékos fát, bokrot. Ott ütik fel a bográcsot, a miben gulyáshúst főznek, mellé csapra ütött hordót; a szép leányok indulnak virágot keresni: akad, a ki segít nekik benne; a kik letelepedtek a fübe, kiterítik lakomáik kincsét; a mézeskalácsos sátorok, a gyermekek Eldorádói nagy látogatásnak örvendenek; vándor tót görbe botokat, bicsakokat árul, azzal minden ember ellátja magát, a ki csak hozzá jut; narancsos kucséber kosara kifogy s újra megtelik. Itt dalolnak, ott kergetősdit játszanak; a bokrokon hölgykalap, nagykendő lobog. Ötven kintorna gyakorolja a zeneművészetet; a mit kiegészít hat teljes czigánybanda, meg a budakeszi svábok saját magukból kitelt fuvó és öregdobverő zenekara.

A lemenő nap negyvenezer embert lát tánczolni, ujjongni, tombolni a Svábhegyen.

A zöld gyepen egész szérük vannak már taposva, s a legrejtettebb erdőzug megtelepítve boldog emberekkel. A mindig zártajtajú csillagkorcsma ez egy napra megnépesült: ott működött zenekar, népénekes társaság, hinta, ördögló (a hogy a Ringelspielt hiják falun); ott döngött a fagolyó a tekepályán, ott verték a légbe a balmot, (léggel tölt lapda) volt czélba lövés, birkózás, karómászás; ott zörgött a koczka a krajczáros banknál, mit vándor kucséber adott fügefüzér nyereménynyel. Idealis hajlamú csoportok elvándoroltak a szent Normafához, melynek kérge tele van vésve már megörökített nevek előbetüivel. Ezen a napon Mátyás király kutját tisztára kiitták.

A felkelő hold aztán látja újra azt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről, a mit urabátyja, a nap, felkapaszkodni látott; zilált toilettek, összegyürt kalapok, neki pirult arczok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő egészséges őstypusai a városi parasztnak, szilaj párok, kiknek nem volt elég a táncz, még hazatértükben is polkáznak az uton; disputáló polgárok, kik úgy tesznek, mintha veszekednének, pedig csak fel vannak lelkesülve; generosus iparos legények, kik büszkék arra, hogy megfogadott kintornással kisértetik magukat hazáig; egy-egy exaltált alak, ki mindenképen itt akar maradni, s nem látja át, hogy miért kell őtet a feleségének, meg a hugának a két karjánál fogva vezetni? közbe egy-egy sikongató szép lány, a kit felültettek egy szamárra, s fél, hogy leesik róla; akarja, hogy tartsa valaki. S ez a látvány így gördül, gombolyodik ezernyi változatban éjfélig, és azontúl is, a gyepen még tánczolnak lámpavilág mellett a kíntorna körül s a lombsátor alatt még reggel is hangzik a budakesziek öreg dobja és trombitája.

Másnap csak a tánczolók által karikára taposott tánczszérük, törött palaczkok, pecsenyetakaró papir és narancshéj tanuskodik róla, hogy mi volt itt tegnap.

Csak egyszer volt még ennél is nevezetesebb, izgalmasabb napja a Svábhegynek. Az évre nem emlékezem már. Általános napfogyatkozás volt jelezve a naptárban. Természetesen, ezzel kapcsolatban annak a hirnek is el kellett terjedni, hogy azon a napon a világ elsülyed.

Nem tulzok, ha azt állítom, hogy azon a napon hatvanezer ember gyült fel a Svábhegyre. Még pedig vegyítve a legelegansabb publicummal. Itt álltak a templomtéren az előkelő világ ekvipázsai s annyi selyemuszály még nem söprötte a svábhegyi pázsitot.

Természetes volt az okoskodás, hogy ha az egész világ elsülyed is: a Svábhegy akkor is megmarad.

Mikor aztán a naptányér teljesen elsötétült, csak egy fekete czéltábla állt ott az égen, a mibe puszta szemmel be lehetett nézni: akkor úgy elcsendesült minden, hogy a rengeteg nép ajkáról egy szót nem lehetett hallani. Csak a kakasok kezdtek el kukorikolni ez ünnepélyes csend alatt. Azt gondolták: éjfél után van.

Mikor aztán három percz mulva újra előtört a fekete czéltábla mögül a nap karimája, mint egy villámló fénykarika, akkor meg egyszerre egy oly óriási örömrivallás tört ki a néptömeg ajkairól, hogy én ahhoz hasonlót nem hallottam soha. Megéljenezték a napot!

Kedves volt akkor a Svábhegy úgy-e? hálátlan pesti nép! Örültetek úgy-e, hogy megszabadultatok? ezt a Svábhegynek köszönhetitek. Ha Pesten maradtatok volna, az bizonyosan elsülyedt volna alattatok.

VII. A SZŐLŐMIVELŐ VANDÁLOK.

De csak addig volt a Svábhegy paradicsom, a míg hire nem futott, hogy az.

Ekkor egyszerre ellepték a szőlőmivelés vandaljai. Nincs rettenetesebb mongol csorda, mint ez a szőlős gazda! Elpusztít az erdőt, a hová csak letelepedik. Nem szent előtte a százados bikkfa, levágja, tüzelőfának felaprózza, jufarkut ültet a helyébe; elpusztítja a muzsáknak szentelt berket s a fülemüléket a madár-piaczra viszi: a szőlőben nem türnek madarat. Gyakran találni a szép sima pázsitos lejtőkön itt amott félhold- és egész köralakú helyeket, a hol a fű sokkal sötétebb, mint másutt. A költők románczai azt mondják, hogy ott éjjelenkint a tűndérek (elfek) szoktak tánczolni; a gombaszedők pedig úgy tudják, hogy ott teremnek a legszebb csiperke gombák (champignon) s a kettő összeegyeztethető; azok az egy nap keletkező titokteljes növények a tündérkék sátrai bizonyosan. A szőlős Dzsingiszkán felkapálta valamennyit, nem bánta, akár gomba, akár tündér: kadarkát ültetett a helyébe. Kivágták a gyönyörű hársfaóriásokat, Mátyás király egykori mulatókertjének négyszázados tanuit; a források őreit, a terebély juharfákat; a szőlőmívelés kiterjedt egész az Adliczerig s elűzte a rigókat és a muzsákat a világba.

Mert ez a szőlőtatár azt hiszi, hogy mindenütt megterem az, csak pénz legyen hozzá.

Oh az ősalkotó valóban indokolt boszuállásból bocsátja rá a philloxera vastatrixot! Mert a ki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen a helyébe, annak mentsége az, hogy «éhes», de a ki szőlőért irtja a ligetet, az csak «szomjas», s ez nem mentség. Ha én szőlőt ültettem, kőporhalmot telekesítettem meg érte, kutyatejet termő sívány földet kényszerítettem a meghódolásra s lett is áldás rajta, mert borom folyékony tűzláng, a miből ha a német iszik, magyarrá lesz tőle. De ezek a barbarok a fekete televényt boszantották szőlőültetvénynyel s nem akarták elhinni, hogy az nekik egrest fog teremni, meg rekettyét, meg semmit.

A hegy aztán azzal állt rajtuk boszut, hogy a míg bort akartak belőle facsarni, a vizet is megtagadta tőlük. A ligetek kiirtásával elapadtak a források; a Svábhegy, melynek éltető forrásvizét Mátyás király vízvezetékkel viteté fel a budai várba, (az alaguthoz vezető pinczeépítmény, melyet a forrás fejéhez épített, méltó a megtekintésre:) most oda jutott, hogy a Dunáról kellett felhordatnunk a vizet.

Hanem támadt e helyett tíz csapszék a környékemben. Az én csendes, nyugalmas magányom körül lett véve egyszerre kurta korcsmákkal, a hol részeg szőlőkapás, vinczellér, majoros, estétől reggelig muzsikáltatott, énekelt, ordított és verekedett a még részegebb fuvarosokkal, a kik maguk mindig ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: levén a víz drágább, mint a bor.

Utoljára megutáltam az egész Svábhegyet, elmenekültem Balaton-Füredre: ott «csendes» világ van, még lehet nyugodtan dolgozni. Ez az én nyári mulatságom. Aztán ott van «víz»! A szép nagy Balaton s a három öles forrás víz a kutamban. Mit érne az a Svábhegyen?

Csak késő őszre szoktam hazavetődni, az én zöld levelü albumom honába; a hol még mindig van a fáknak valami mondani valója hozzám és a méhekhez…

VIII. A JÖVŐ.

Eddig tart a Svábhegy multja. Egy nagy punktum, azután rá egy nagy kezdő betü élesen elkülöníteni a szakaszokat.

A punctum a tavalyi jégeső. (1878.)

Ez tökéletesen leseperte a szőlőspekulánsokat a Svábhegyről. Engem is elvert: de nem sajnálom, csakhogy ettől a plágától megmenekültünk. Az erdők helyére ültetett szőlőket széltére irtják ki és ültetnek helyükbe újra erdőt: a források körül megint ligetek zöldülnek ki.

A tíz kurtakorcsma körülem, mintha elfujták volna, úgy elmult. A fuvaros se részeg már minden este. Csak az ősi Sauer korcsma, meg a Carl szomszéd maradt meg. Az előbbi is nevezetes egy hely volt hajdanában; gazdája megülte sokáig Kufsteint.

Az a nagy kezdő betü pedig a fogaskerekű vasut.

Vasut a Svábhegyre.

Fel oda, arra a magas hegytetőre, a hová még «tegnapelőtt» csak gyalog lehetett járnunk s a hol pihenőre biztatgattuk az elemozsinánkat utánunk czepelő tót atyafit: «estye kustyi!» («még egy kicsit»); s ott most pompás vendéglő áll, melynek roppant termében Budapest elegáns világa mulat, báli toilettben: katonazene mellett.

Az a terem valamikor a Karthausi költőjének szentélye volt.

Hja bizony, úgy van az. Már a holnapi napban élünk. Ez már a jövendő! Mi, a tegnapi nap emberei csak zsellérek vagyunk már benne. S mi is már csak ketten-hárman vagyunk. Hová lett a többi?

Annyi fényes, kedves, ragyogó, szeretett alak! annyi mulatságos, kedélyes, ismerős rokonszív! annyi jó barát, segítő társ a bajban, osztályos az örömben, elment már mellőlünk! Olyan magunkra maradtunk! Bartha, mind a két Lendvay, Egressy (s kik vele víttak: a két ifju kritikus) Szentpétery, Szerdahelyi, Tóth Józsi és a Hegedűs-pár! (Úgy látszik, a mennyországban nemcsak énekelnek már, hanem drámát is játszanak). Aztán Benza! Wájával, Nagy Imrével együtt! Eötvös! Emich! Bérczi! Kemény! Frivaldszky! Szigligeti! Ki felel a felkiáltó jelekre?

Nemrég még a Svábhegyen közel és távol szomszédok mind egy nagy társaságot képeztünk, ma már alig ismerek a körülem lakók közül valakit.

Uj korszak ez már, s az nem áll meg az én kedvemért.

Ne is álljon meg.

Haladjon, míg eléri azt a képet, a mit magam előtt látok.

A gazdag főváros lassankint átlátja, hogy az egészség az első kincs a világon. Ez a capitalis, ez a dominium, ennek kell az investiálás s annak a hypothekája az istenadta hegy. Az erdei légben arany van! Minden emberre nézve, a ki csak munkája után él, California ez a svábhegyi lég. Akkor aztán megbecsülik ezt a mérhetetlen kincsbányát.

Már is díszes közönség lakja a villákat, fővárosi előkelő urak foglalták el a tért, a kik szeretik a kényelmet, a szépet, a harmoniát. A táj otthonias, lákályos, előkelő jellemet kezd ölteni. Olyan urak lakják, a kiknek dolguk is van. Ismeri már a Svábhegyet maga a képviselőház is; Albrecht herczeg egykori nyári lakában most a Lipótváros képviselőjének vendégszerető asztala gyűjti össze a honatyákat, (Ez is elmult már!) sőt magát a casino elnökét is látjuk naponkint egylovas fogatán kikocsikázni a hajdani Emich-féle villához. Majd megjön a többi is. Csak rá kell várni és akkor megvalósul ez a kép.

«Kényelmes serpentina vezet fel a tetőre, s a látogatót díszes kioszkok fogadják; árnyékos fasorok borulnak össze a sétány fölött, a villák udvarain szökőkutak vízsugara tánczol bőséges vízvezetéktől táplálva; buján tenyésző fenyőfák hivogatják a vándort a virágillattól elárasztott népkertbe, melynek útsorait hirhedett hazafiak márványszobrai díszítik körös-körül végtől-végig…»

… Ne tessék a tollat hegyezni, tisztelt kritikus úr! hisz nem a Svábhegyet irtam le, elkapott phantásiám nyomán, hanem csak a római Pincio-hegyet, jegyzeteim szerint.

Hja, könnyű Rómának! fogják ellenvetni. Az csinálhatott magának ilyen Monte Pinciot! Neki ott voltak a pápái, s azoknak volt pénzük.

Csakhogy a Monte Pinciot nem a papok varázsolták ilyen tündértanyává, sőt ellenkezőleg: Lucullus és Messalina hajdani bűvös kertjeit a St.-Maria-kolostor szőlőkké alakíttatá át, a szőlőkből újra ligetet egy idegen csinált Rómának, I. Napoleon; s ki e művet befejezte – az volt Mazzini.

Mazzinink már van.

De pénzünk is lehet hozzá. Ha azt, a mit a mult években szédelgő vállalatokban Budapest elvesztett, a budai hegyekbe ölte volna, túl tenne a Monte Pincio gyönyörüségein, ez legalább megmaradt volna neki.[3]

Meg is lesz egyszer jól tudom. A Svábhegy lesz Budapest Monte Pincioja.

Én ugyan annak a kornak nem leszek a historicusa. De mégis lesz benne részem.

Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a kerepesi-úti kertbe a sok dicsekedő márványoszlopok közé. Mint élő ember se szerettem a nagy társaságot, nemhogy mint kisértet. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat. Nagy kiséret, pompás gyászmenet se kell odáig. Húsz lépés az egyik fekhelytől a másikig. Kő se kell oda, csak a zöld gyep maradjon. Nem bánom, ha vendéglőt csinálnak is a házamból, szeretem ha tánczolni, dalolni fognak körülöttem s nem rontom el senki mulatságát. Csendesen maradok és hallgatom, a mit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágnak s a virág gyökere én nekem.

De azt a négy fa közötti tért követelem és fentartom magamnak a pompás, a boldog Svábhegy jövendő dicsőségéből!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

UTAZÁS A HARANGOKKAL EGYÜTT.

I. EL INNEN!

Három lapot szerkeszteni, s annál fogva ex offo mindennap tizenhárom lapból árvízveszély-híreket, osztrák-magyar ministeri alkudozásokat és Miltonbirálatot olvasni, ez olyan martyrium, a mi elől még egy szent is megfutott volna, a mi pedig én még eddig nem vagyok. És aztán még nem láttam két olyan dolgot a földön, a mi nélkül pedig költőnek a földet elhagyni nem szabad: nem láttam Itáliát és nem láttam a tengert. Pedig mennyit irtam mind a kettőről – képzelet, álom után.

De megvallom, hogy sohasem szerettem utazni. A megszokás embere vagyok. Szeretem az alacsony házikómat, s az enyéimet, kik benne laknak, az ismerős szobámat, a vén iróasztalomat s a karszékemet, melyben huszonnyolcz év óta ülök, a szerkesztőségem barlangját, a hol a parkett koczkái a dicsőségtől és a rajtok járástól homorúvá koptak már; szeretem Budapestet, a minél szebb város nem lehet a földön és a Dunát, a minél dicsőbb víz nem képzelhető; szeretem barátaimat, szeretem ellenségeimet s el tudok ácsorogni naphosszant a Svábhegyen, magam ültette, most már vén fáim alatt és bámulni azt a soha meg nem unt képet magam előtt: a nagy dunamelléki rónát, a láthatáron csillámló toronytetőkig s vissza a szemlátomást növekedő ikerfővárosig, a mit a nagy kék folyam elválaszt s ugyanaz megint összeköt; szeretem zord időben a meleg szobát, a hol magam fűtöm a kemenczét, szeretem a kora reggeli munkát, a rendes időbeli ebédet, a minek a jó leves a koronája, a délutáni pihenést; szeretem az országgyülést, a hol négyszáz veszekedő társak vagyunk s mind jó barátok. (Némelyiknél nem is tudom, miért veszekedünk? s miért vagyunk jó barátok?)

Ezúttal azonban mégis történt valami a világban, a mi elvette a kedvemet az otthonomtól.

A párt, a melyhez tartoztam, kormányra jutott, ezzel együtt nekem is kötelességem lett, mint lapszerkesztőnek, a pártommal együtt menni s a kormánypolitikát védelmezni.

Ez olyan érzés, mint mikor egy asszony özvegységre jut. Most ő lett úr a háznál, most már ő végezheti mindazt, a miért eddig minden nap pörlekedett a férjével; mármost csinálhatja mindazt jobban maga, ha tudja; az egész ház gondja az ő vállán fekszik, ki eddig csak a készhez ült hozzá, s csak az öreget ösztökélte függönymögötti prédikácziókkal. Hogy fog elbánni a sok idegen ellenséggel? hát még a hitelezőkkel! (A megboldogult nem igen jó gazda volt, sok adósságot hagyott a successoraira!) És aztán a nyakára nőtt sok nagy refractarius gyerek, a kiket ő maga kényeztetett, pártul fogott, mikor az öreg jött a spanyol-náddal, rendet csinálni közöttük. Ő fejtette ki bennük az ellenkezési ösztönt. Most aztán hogy birjon velük? A kormányra jutott oppositio valóságos özvegy asszony (a bibliai olajos korsó nélkül).

Nem kellemetes dolog kormánypárti prókátornak lenni.

Ellenzéki hirlapirónak arany a dolga! Félnek tőle és magasztalják. Themából soha sem fogy ki. Lelkiismerete mindig nyugodt, ha jót indítványozott, azért, mert jót talált ki; ha rosszat, azért, mert úgy sem lesz belőle semmi. Míg ha egyszer kormánypártra került, köszönnek is neki, nem is az emberek, szidják s azt kérdik tőle, hogy érzi magát? ráolvassák, hogy bezzeg nem azt beszélte tavaly «a Löki gyöpön!» s ha csak hazaárulónak nevezik, még akkor nagyon tisztességesen bánnak vele.

Egy ilyen keresztre feszítő nagyhét idején aztán megelégli az ember «ezt» az egész Szentföldet, a Sion-hegyével és a «frigy ládájával» egyetemben, s megirigyli a harangoktól a Rómába menetelt; «vigyetek engem is magatokkal, kollégátokat, a «hirharangot»; a ki szintén «vivos voco, mortuos plango» (prænumerans-halottakat) – de «fulgura többé non frango».

II. A KIK EGY ISTENNEL HARCZOLNAK.

A klasszikus mythologia a földet is, mint Istent személyesíté. Változatos istenség! Édes kényeztető, ingyen ajándékozó, aztán meg kegyetlen, mostoha, kényszerdolgoztató.

Hazánkból az áldott Muraköz veteményes kertül ápolt vidéke után, az osztrák virányokon túl, a vasut a vendégszeretetlen Karst hegygerinczeire vezet fel. Egész éjjel a sziklák döreje visszhangozza a mellettük elvágtató vonat robogását; a holdvilágnál fenyőkkel borított hegyoldalak tünnek elé, a sötét örökzöld óriások szinte ráhajolnak az alattuk elkigyózó vaspályára. A lég hideg lesz, az ablakok verítéket vernek, a fenyőerdő is elmarad, felváltja a borókabozót. Az is egyre törpébb lesz, a földre lapul, meghúzza magát a sziklák zugaiban; utóbb helyet ád a mohának, gyopárnak, áfonyának. Mikor a szürkület kezdi megvilágítani a tájat, egy vigasztalan sivatag áll előttünk, egy holdbeli tájkép, csupa kőből. A Karst hegygerincz fensíkján futunk végig s a mennyire szem ellát, nem jön elé más, mint egymásra dülő sziklák, mészkő-szirtek, pala-rétegek, dolomit-tömegek, sehol egy emberlak, egy legelésző kecske, de még csak egy madár sem.

De a mint a bevágásból kiszabadul a vonat, a hegylapályon egy helység tünik elénk, falu toronynyal, melyhez szép egyenes országút vezet. A házakat fák árnyékolják be. S köröskörül sziklaomladékok. A laposon lomha fehér köd fekszik, mintha tó volna.

Hol van ennek a helységnek a szántóföldje? Hol vannak ennek a gyümölcsös kertjei, kaszálói, legelői? Miből élnek e helység lakói, ha igazi emberek, és nem az ördög fiai, kik köveket esznek?