Part 18

Egy nagy czélnélküli bástya háta mögött feküdt egy hosszú épület. Abban lakott egy orvos. Hogy kit gyógyított itten? azt nem tudom, mert itt soha sem beteg senki. Azt beszélték róla, hogy valaha hires orvos volt, de egyszer a saját egyetlen fiát gyógyította, félreismerte a diagnosist s a szépreményű ifju meghalt. Azóta nem irt több receptet. A háza előtt állt egy harangláb. Azon volt két harang. Ezek adták hírül az egész Svábhegynek a reggelt, delet, estét. Nem is ismerte senki a ház urát azon a czímen, hogy «doktor», csak azon, hogy «harang.» Ez is egyedüli lakója volt a háznak.

Az észak felé hajló fensíkon sűrű tölgyerdő terült el messze, de minden bejáratánál őrt állt a tilalomfa. Ha mégis akadt vakmerő bujdosó, ki keresztül merte magát törni a galagonyabozóton, benn az erdő mélyén megpillanthatott egy csinos vadászlakot, mely egészen fából volt építve, sok műizléssel. Ez egy magyar főúr tanyája volt, ki akkor és később nagy szerepet játszott a politikai világban: mindenféle cselszövényekre alkalmas kis tanya, édesekre úgy, mint keserűekre. Hanem aztán mikor a bozótrengeteg tulsó oldalán egy másik sövényen tört keresztül a kalandozó, oka volt megbánni a kiváncsiságát; a magasra nőtt árvacsalán közül elszórt csontok fehérlettek elé s a mint megrecscsent lépte alatt a targally, két óriási szelindek támadta meg. Azok egy baromorvos kutyái voltak, a mik miatt senki se mert annak a háznak a tájékára menni. A hegylakók azt sugdosták, hogy sertéseket hizlalnak itt ebek harminczadjára került állatok husával.

Nyugatnak, ezen az erdőn túl, következett egy nagy pázsitos tér, a min keresztül valaki megfoghatatlan okokból mértani szögletre utat próbált mesterséggel és tudománynyal építeni. A csinált út be volt gyepesedve; a gyalogösvény megtartotta a diagonált s az erdő felé hajolva, elvonult egy magános korcsma mellett. Az a korcsma rendes időkben zárva volt. Innen gyönyörű bükkfaerdőn keresztül, kalapnagyságú gombákkal boglározott réten át vezetett az ösvény egy sötét csalitba, hegynek fölfelé. Azon túl megint egy turbánliliomokkal és dictamnusokkal pompázó pagony fogadta a csatangolót, felváltva mogyoróerdőkkel, somfagesztekkel; míg a rigófüttytől visszhangzó erdők tündéri sötétjében egyszerre rábukkant a vándor egy sajátszerű épületre, mely fából volt: alakjára olyan, mint egy torony; hanem kívül volt rajta egy kerék. Ez egy kút a hegy tetején. Erről aztán tájékozhatta magát. Ha azalatt beesteledett, mire idáig ért, még sem tévedhetett el; csak mindig felfelé kellett tartania; a fénybogárkák megvilágították a mohos gyepet előtte; mikor aztán egyszerre megszünt az ösvény meredek lenni, egy fölséges szálfa-erdő fogadta, oszlopegyenességű bükkfák, czinczogó mókus lakókkal, s a mi fény eléje pislogott a fák közül, az már nem a szent-jános bogárka volt, hanem egy ablak gyertyavilága. Ez volt a budai erdők utolsó tanyája, az utolsó emberlakta hely: – ez volt az «Adliczer.»

Hogy miért hivták Adliczernek? azt máig sem tudom. A gazdája magyar nemes úr volt, s a bérlője egy tősgyökeres magyar korcsmáros, valahonnan az alföldről, a hol, mint találgatták, valamikor egy kis véleménykülömbség volt közötte és a törvény végrehajtói között: azóta itt a magányban lakik, többet foglalkozva szántás-vetéssel, mint borméréssel. Jámbor, kevés beszédű ember. A felesége életrevaló kunsági menyecske, a ki senkivel sem tud beszélni itt ebben a német világban.

Köröskörül ünnepélyes, csendes tölgyfa-erdők, mikben rigófütty, szajkórikkantás, a fészek kereső hollók károgása visszhangzik: a vadgalamb turbékolása egész nap nem szünik meg. Puska nem dördül el soha. – Időszakunk két évvel későbbi: «anno Waffenpasz!» – 1850.

II. A RÉMNAP.

Még egy világkerülőt kell felemlítenem, a ki «anno Haynau» tavaszán (1850.) itt rejtőzött az Adliczer végvárában, a hova a felesége elrejté, hogy kiváncsi szemek ne lássák: egy fiatal iró, ki a szabadságharcz alatt hírlapokat szerkesztett, népet buzdított, versben és prózában; a harcz után végig bujdosta az országot, míg ismét otthonába visszakerült; most azután, a vérpad és börtönajtó szomszédságában csataképeket ír a nálánál jobbakról, a kik már alusznak; közbe somfabotokon tanulja a műfaragást, az idők divatját; füvészkedik, gombákat szed az erdőn, magában sakkozik, vagy kártyát vet arra, hogy lesz-e még valaha jobb világa a magyarnak?

Talán rám is ismer a leirásból valaki.

Tehát ez akkor volt, a mikor Jókai Mórnak nem volt szabad lenni a világon. Munkáim alatt «Sajó» volt a nevem, leveleim czímén «Benke Móricz», útlevelemben «Kovács János» (Miskolczon adták) s idegenek előtt, a kik láttak, a feleségem testvére voltam, ki épen akkor halt meg. Az Adliczerben laktunk. Itt biztosabb volt a rejtőzés, mint a százszemű és ezerszájú pesti házban.

Egy éjjel szokatlan zörej vert föl álmunkból. Kis hálószobánk fölött a padláson valami férfi ütött tanyát. Igen nyugtalan álma lehetett, folyvást rúgkapált a lábaival és motyogott magában. Nőm különben is ideges volt; a fejünk fölött alvó zakatolása rémlátványokkal tölté el álmait; fel-felsikoltott, rablókkal álmodott; utoljára haragba jöttem, felkaptam ágyam mellől a fejszét, egyedüli fegyveremet, felálltam az asztalra s megkopogtattam keményen a gerendát, ott, hol a nyugtalan lélek hentergett s felkiáltottam rá, persze németül:

«Du Malefitzkerl, was polterst mir da oben?»

Természetesen, csak azt akartam kieszközölni, hogy ne zörögjön.

Erre aztán halk beszélgetés támadt a padláson. Ketten voltak.

S nem sokára hallám a lajtorja nyikorgásáról, mely a padlásra vezetett, hogy a két ember száll lefelé. Ezt pedig nem kivántam tőlük.

S azzal jöttek a mi szobánk felé.

Az ablakon át láthattam őket. Puska volt náluk. – A puska még hagyján; de sisak is volt a fejükön. Ez két zsandár.

Egyenesen az ajtónkra jönnek; bezörgetnek, én kinyitom, elszánva a kikerülhetetlen végzet elfogadására.

Erre az őrvezető a kezembe nyom: nem egy békót lánczostól, hanem egy vánkost, s arra kér nagy alázatosan, hogy ne adjam fel.

Hogy én: a «menekült» ne adjam fel őtet: a «zsandárt!»

Hát ezzel a vánkossal mit akart?

De nem volt idő megkérdezni: úgy elinalt nyomban mind a kettő a sűrűbe előlem.

Megint lefeküdtem szépen.

De ez az éjszaka, úgy látszott, nem volt a békés nyugalomnak szentelve.

Alig hogy újra elkezdtem álmodni – nem létező boldog időkről, a mint egyszerre puskaropogás ver föl bennünket.

Hajnalodott.

Először az «Isten-hegy» felől kezdtek lövöldözni. Azután a Farkas-völgy felől hangzott a puskaropogás. Ez felköltötte a Norma-fa felőli csatártüzet. Utoljára köröskörül puffogott. A mult év alatt sok szép lövöldözésben volt gyönyörködésem; de ez a mostani «attak» túltett minden eddig tapasztalton. Nagy dolognak kell itt végbemenni.

A kósza hír csodadolgokat beszélt kalandozó guerillacsapatokról, a mik a Dunántúl vidékeit várakozásteljes rettegésben tartják.

A portyázás csatazajának czélpontja egyenesen az Adliczer látszott lenni.

Végre a Frivaldszky-féle erdőből előbukkant egy vadászcsapat, óvatosan felhasználva előnyomultában a bokrokat és a szálfák törzseit védelemre; míg vezérük, egy délczeg főhadnagy, kivont karddal rohant előre merészen.

Én kinn álltam az udvaron.

A csapatvezér egyenesen felém tartott.

Nálam pedig nem volt egyéb fegyver, mint egy tollkés, meg egy somfabot, a minek a búbjára egy haldokló huszárt faragtam épen.

«Wo ist der Feind?» rivallt rám a főhadnagy.

Én egész megadással feleltem, tollkésemet becsukva, s botomat a hónam alá véve, hogy itt «rajtam kívül több ellenség nincsen: én, ha tetszem, hát itt vagyok, ragyogok.»

A hadfi rám nézett furcsa tekintettel, megrázta a fejét; azt mondta, hogy «dumme Geschichte!» s azzal harczosaival együtt visszavonult a bozótba.

Azzal aztán nemsokára elmult az egész csatazaj, a trombiták köröskörül takarodót fúttak.

Csak délben mondá el a hazatérő korcsmáros a rémséges rejtély megoldását.

Hát a budapesti garnison ezen a napon gyakorlati próbát tartott a guerilla-harczból. Egy csapatot még este kiküldtek előre a hegyek közé guerillának s a többinek a feladata volt amazokat a rejtekeikből kiugrasztani, körülfogni és elnyomni.

E quasi-guerillacsapat holjártának kipuhatolására lőn kiküldve a fenttisztelt két zsandár, a kik azonban a sok hegymászást megunták s a helyett, hogy erdőt, mezőt nyakukba vegyenek: odajöttek a jó, biztos Adliczerhez, ott jól ettek, ittak, utoljára kértek egy vánkost s felfeküdtek a padlásra aludni. Csináljanak a guerillák azalatt, a mit akarnak!

Ezért ijedtek meg aztán, mikor én felzörgettem őket, s ezért ajándékoztak meg egy vánkossal: a «was polterst?» arra értve, hogy a «das Polster»-t kérem vissza! S ezért könyörögtek, hogy fel ne adjam őket.

S bár az ő vétkes hanyagságuk volt az oka, hogy a cernirozó hadak nem foghatták el a guerillákat, azért mégis nem árultam el őket, nehogy még főbelőjék szegényeket – vak töltéssel.

Hanem engem megszeppentettek, azt nem tagadom.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Más versio szerint az üldöző rendőröknek a magyar szabadságharcz egyik nevezetes tagját, Nagy Józsefet kellett volna kézre keríteniök, ki szintén a Sváb-hegy menedékeiben bujdokolt. – Nagy József fő-főbizományosa volt a magyar kormánynak s atyja a nemzeti szinház kitünő tagjának, Nagy Imrének.)

III. AZ EMBERSZERETŐK TANYÁJA.

Kik legyenek azok a par excellence «emberszeretők»?

Hát ki volna más, mint a szinészek?

Nem allegoriai értelemben, mint a kiknek minden nap a szinpadon szerep szerint kell gyakorolni a szeretés virtusát; nem a szó prózai vonatkozásában, mint a kik szeretik az embert, a sok embert! a publikumot! kiknek szive leginkább képes befogadni egész tömegeket – zártszékekre és karzatra elhelyezve: de a szinész valósággal az emberszeretet osztálya.

Ha kell elhagyott árva gyermeket felfogadni, ott van a szinész; ha kell elaggott pályatárst inségtől megszabadítani, ott van a szinész; ha kell lótni-futni idegen ember bajában, ott van a szinész; ha kell közjótékonyságra utalt intézeteknek énekelni, deklamálni, ott van a szinész; annál minden panasz érzékeny kebelre talál, ott tudnak csak őszintén megbocsátani – hűtlen szeretőnek, szerencsés vetélytársnak; – ott tudják «eltűrni» az embert: a teremtés kiállhatatlan remekét! Aztán a mit semmi osztály nem tud: a szinész tud egymás közt «mulatni.» – Prókátor, iró, czigány, orvos, hát még a pap: ha a maga fajtájával egy társaságba kerül össze, csak veszekedni tud, embert szól, vitát kezd, magát dicséri, pajtását birálja, külön húz, prætendál, fumigál, præpotenskedik, s végül megapprehendál; egyedül a szinész tud a maga fajtájával mulatni.

De csak a maga fajtájával! Nem szereti az idegen ábrázatot, mikor «magának játszik». Akkor nem kell neki a publikum. Legkevésbbé a kritikus, az ingyenjegyes!

Nagy gráczia, rokonérzület és közös bajban összetörődés kellett hozzá, hogy én is bevétessem az adeptusok közé. Az osculum charitatis szentesíté a szövetséget. Bevettek pajtásnak, komának.

Ők is keresték a vadont, a magányt: az volt az ő boldogságuk. Rég fölfedezték ők a Sváb-hegyet: azonban dehogy szóltak volna valakinek felőle; dehogy dicsérték volna annak rejtett gyönyörűségeit. Ez a mi országunk volt sokáig. Nem tudott felőle senki.

Késő éjjel, játék után, kifáradva a művészi hevélytől, a mint letörölték a festéket arczaikról, vették a vándorbotot, a batyut, a tarisznyát; ballagtak ki a városból; ki-ki a maga odujába. A ki vendéget hítt, felét az enni-innivalónak híven a meghívott nyakába akasztá. Az út hosszú volt, keresztül a váron, fel a hegyre: megrövidítette azt a kedélyes adomázás; néha a zivatar is utólért bennünket; a mennykő a sarkunkban csapott le épen, mikor az Adliczer ajtaján beléptünk. Aztán akkor a saját vállunk czepelte lakomából duskálkodni! Az volt a lucullusi lakmározás! De milyen uraság volt az! Reggel kenyeret pirítani az erdőn a targalyból rakott tűz mellett s szalonazsírt csepegtetni rá és beszélni tarka élményekről. És aztán kóborolni emberhangot nem adó erdőkön keresztül, a mikben az utat mészszel megjelölt fák mutatták, felmászni a János-hegy tetejére, ott leheveredni a fűbe s végigbámulni azon a csodálatos panorámán: előttünk a két főváros s az alföldi róna képe, mely képből csak két dolog a mienk: az a kis fekete bogárhátú ház a tömkelegben, a minek a neve nemzeti szinház, meg az a nagy láthatár, a minek a neve «haza». Aztán félnapi hegymászás után hazatérni, bámulatos gombák zsákmányával, csodaszép erdei virágok trofeumaival, megfizethetetlen drága földi eprek kincshalmazával. (Még most is tudom, mely bozót közepén termettek a ritka fehér csattogó eprek, ananász- és dinnye-zamattal.)

Most már mind ennek vége. A szép erdők ki vannak irtva, helyükön keserves szőlők sínylődnek s rozsdás buza házasodik a pipacscsal; nincs már se árnyék, se eper, se gomba. A szinészek is urak és unják magukat.

Hej, mikor szegény emberek voltunk, de sok jó napot töltöttünk együtt!

Ott tanyázott Bartha, a kifogyhatatlan aranykedélyű ember, idősb Lendvay, a milyen gavallér czimbora soha se lesz többet e világon, László, a társaság derült szelleme, Réthy koma, a furfangos különcz, Szigeti Józsi, a reményteljes ifju iró és hős szinész, Szigligeti, a boldog iró és családapa, s a vén Kovácsné, a bohó tréfákért soha meg nem neheztelő komika. Itt kötötte mezei virágokból óriási bokrétáit a hű Füredi egyetlen grófnéja számára. Itt versenyzett a csalogányokkal (s az volt tömérdek) a felejthetetlen, utólérhetlen Hollósy Kornélia, s a ki már otthonának nevezhette a Sváb-hegyet, a ki már úr volt, lovon járt (volt egy szamara), itt lakott télen-nyáron a mindig jókedvű Benza! az a kis kondorhajú leány, a ki trillázva fut apja elé, mezítláb, a leendő világhirű művésznő: Ida.

Mennyi olympi alak!

És ez mind együtt tartott. Kijártak hozzájuk vendégül a többiek is: Egressy Gábor, Szentpétery. (Én láttam Coriolant kedvesen pityókosnak s hallottam Menenius Agrippát danolni!) A meghívott vendég bizony gyalog jött ki: csak ha előkelő finom úrhölgy volt hivatalos, azért volt szokás leküldeni a Schafler Miskáig (most déli vaspálya-indóház) egy csinos kis két szamár fogatú szekérkét, mely a mostani Diescher villa fényűzési czikke volt.

Valamennyi azon törte a fejét, hogy mit tudna kitalálni, a mivel ezt a szürke világot elevenebbre színezze.

Annyi adoma van rólok feljegyezve.

A Sváb-hegy feljáratánál, a szőlők alatt állt egy feszület. Biz azt a budai szőlősgazdák nem tartották oly tiszteletben, hogy szüntelen körül ne rakták volna azokkal a megnevezhetetlen halmazokkal, a miket a szőlők termékenységének fokozására szoktak használni. Egyszer a krisztinavárosi plébános levelet kap a postán – a Jézus Krisztustól, melyben a mennybeli úr keményen megdorgálja az ő szolgáját, hogy a míg ő kényelmes pamlagán nyujtózik és füstöl a jó kospallagiból, azalatt eltűri, hogy az urát és üdvezítőjét a szaraczenusok ily bűzhalmazzal rakják körül! – Másnap el lett szállítva a kereszt, s felemelve a legmagasabb dombtetőre; most is ott van. Ez a levél Bartha munkája volt.

Egyszer rossz hírbe is jött a Sváb-hegy. Elhíresült, hogy medve jár az erdőben. Ennek meg az volt a története, hogy a derék, jó Bognár, a karmester s még akkor tenorista, bár nem lakott a Sváb-hegyen, még is kijárt oda, az oly becses gombatelepeket felfedezni. Ehhez pedig Réthy koma elsőbbségi jogot tartott fenn magának. Minek sikeres megóvására kikérte a nemzeti szinház ruhatárából a «Téli rege» medvebőrét, felöltözött bele s elrejtőzött abba a bozótba, a melyen Bognárnak jönni kellett a gomba-Kaliforniába, s a mint az jött, hirtelen kiemelkedett nagy morogva a bozótból. Minden hirlap tele volt aztán a svábhegyi medvével, mely kis gyermekeket tépett össze s egész teheneket falt fel; utoljára hajtó-vadászatot rendeltek ellene, úgy szabadították meg a vidéket a vérengző fenevadtól.

Milyen jó mulatság volt ez akkor.

Vagy mikor Szigeti Józsi nem restelt éjjelenkint felöltözni Romeonak s álbajuszt ragasztva, elmenni guitárreal kezében Julia – no igen, a jó öreg Kovácsné ablakára s serenadeot adni neki, s másnap komoly arczczal végighallgatni a jószívű, de idealis matrona exaltált előadását az ismeretlen imádóról.

Vagy mikor Réthy koma és a kis Török felöltöztek koldusoknak, kerítettek egy kétkerekű laptikát szamárral, s mint vak koldus a fiával, sorba énekelték az ismerősöket.

Vagy mikor Egressy Barthával egy alakká burkolva, famozus prédikácziójukat tarták, Bartha mondá a szöveget, Egressy csinálta hozzá a taglejtéseket; ha a szöveg elakadt, megvakarta Bartha fejét, s felváltva megitatta és megtubákoltatá a szónokot.

Vagy mikor Szerdahelyi Kálmán lakodalmán a fiatal szinészek felöltöztek czigány bandának. Tóth Soma volt a primás, s maguk muzsikáltak a kedvencz bajtárs menyegzőjén; míg a vőlegény maga s az ifju Lendvay (a «Bánk-bán»!) eldalolták azt a tréfás német zenevizsgálatot, a mitől az ember állkapcza-görcsöt kapott a nevetés miatt; a szövegét soha sem felejtem el:

«Mein liebes Kind, was kannst du spielen?» «Ich kann spielen auf einer Geige.» «Czik, czik, czik: das ist die Geige.»

Aztán tovább:

«Tilililimtim: das ist die Flöte.» «Lirum – lárum: das ist die Leier.» «Hikkum – hakkum: das ist der Cymbal.» «Jikkum – jakkum: das ist der Violin.» «Nyek – nyek nyek: – das ist der Dudelsak.»

A chorus utána; minden ember illustráló taglejtéssel kisérve hegedű, furulya, kintorna, czimbalom, bőgő és duda szózatát; végre az egész műsort alulról fölfelé, felülről lefelé; hogy az valami elysiumi mulatság volt.

Vagy talán csak nekünk volt az?

Gyermekek voltunk? A kik tudnak mulatni, a nélkül, hogy egymást lecsepülnék; a nélkül, hogy egymás pénzét elnyernék; a nélkül, hogy egymást az asztal alá innák; a nélkül, hogy egymás feleségének a fejét elforgatnák.

«Ein schlechtes Spiel, das die Kinder nicht freut.» Azt mondja a német.

Ez talán ránk is illik.

IV. A PARNASSUS.

A szinészek maguk után vonták az irókat. Az ötvenes években a Sváb-hegy megnépesült, itt irta Kemény «forradalom utáni műveit». Csengeri a «Magyar államférfiak és szónokok» classicus életrajzait; azok a tölgyfa-erdők látták Szigligetit hosszúszárú csibukjával alá s fel sétálni, míg a «Világurát» alkotta. Itt szerkeszté Szilágyi Sándor «Emléklapjait». Itt költé fel Bérczy Károly «Vadász és versenylapjaival» a magyar high life érdekeltségét; abban a lovagvárban, a mit apósa, a tudós entomolog Frivaldszky emeltetett az erdők közepett, itt írta meg a véletlenül kimult nagy tehetségű Berényi sokat igérő «Vak Bélá»-ját, Sükei «Hulló csillagait». Nekem is legtöbb regényem itt született meg. S a ki valamennyi között legmagasabban lakott, mind a Sváb-hegyen, mind az Olympon: a «Karthausi» szerzője, Eötvös. Ott lakott abban a kettős szárnyú, hollandi modorú házban, a hol most a nagy vendéglő van; de szent találkozóját muzsájával az a kis schweiczi lak képezi, ott a délnek fekvő csendes völgyben.

Eötvös volt a Sváb-hegynek nemcsak szellemi, de társulati elnöke is.

Az egész nyarat ott tölté a hegyen. Az irók megtelepedtek körüle. Kezdtek házakat építtetni.

A «jó szellemek Faustja», kit Mephisto helyett Uriel vezetett, mindenek felett az égiek és szellemiekre gondolt. Az ő indítványára épült fel a svábhegyi templom és iskolaház. A hozzá való összeget ő gyüjtötte össze, adakozás és hangversenyek útján. Egy hangverseny a Fáczánban ezer forintot jövedelmezett e czélra, s a benne résztvevő művésznőket, Lonovicsné Hollósy Kornéliát, Jókainét, egylovas fakó szekéren szállították le az ősvad hegyi utakon odáig. Más ekvipázs még akkor nem volt. Hanem így összeénekelték, deklamálták a művészek és az irók a svábhegyi templomot, s akadt egy iróbarát művész a társaságból, Than Mór, a ki azt remek oltárképpel ajándékozá meg, mely szent Lászlót ábrázolja. Eötvösnek gondja kiterjedt rá, hogy nemzeti szent legyen az új templom védnöke. A svábok ugyan jobb szerették volna szent Orbánt helyette; de pénzt nem adtak hozzá s így semmi szavuk nem volt bele.

Templomunk tehát már volt; de még kocsiútunk nem volt. Valamennyien gyalog jártuk meg a hegyet, kétszer napjában: Eötvös maga is; végre ezen is segített Apollo. Kiküldte hozzánk a muzsák tizedikét, a typographiát. A derék praktikus Emich, a buzgó vállalkozó, mindnyájunk közös kiadója, egészíté ki letelepültével a Parnassust. Ettől fogva aztán lett ivóvizünk is, országútunk is, s csak akkor lett aztán a Sváb-hegy valódi Heliconná, a midőn a muzsák közöttük érezték azt, a ki szellemterményeikre «még a lábán» előlegez s szükség esetén a váltóikat forgatmányozza. – Ott lakott Eötvös mellett a «szép kilátás»-nál. Kedélyes lakomái gyakran egyesíték az irók csoportját: azoknak egyikén ismerkedtem meg legelőször a «Pesti Napló» hirhedett (Fk.)-jával is, a kit halálos vétek volt a magyar irodalomtól átengedni a «Pester Lloyd»-nak! Emich engedte át birtoka egy dombját a nagy Széchényi nevének megörökítésére; innen az elnevezés: Széchenyi-hegy. Derék jó ember volt, az Isten áldja meg a porait, én nagyon szerettem. Az utolsó szava az volt hozzám halálos ágyán: «el ne veszítsétek ezt a jó hazát!» – No de még addig sokszor felszedett a szekerére, mikor este utólért félúton, a maga hajtotta két ponival; mert a poétának szárnyas lova volt ugyan, de a szárnyatlan lovát még csacsinak hítták s annak más dolga volt.

Lassankint a tudósok is megszerették a Svábhegyet. Frivaldszky itt fogta a czinczéreket és szendereket, s pompás lovagvárának termeit természetrajzi muzeummá alakitá át, Brassay itt élt a füvészet- és nyelvbuvárlatnak, Kovács Endre tudor saját házat vett itt. S végre egy fenséges vendég is települt meg közöttünk, a regényes Perger-féle villában: Albrecht herczeg neje és családja. Sokszor láttam a pásiton lapdázni azt a vidám kis gyermeket, a kinek oly szomorú végzet volt homlokára irva. (Deli hajadon korában ruhája meggyult s ő összeégett.)

S még a kik alkotni és szeretni nem jöttek is ki a Svábhegyre, legalább verekedésre jó helynek tartották. Ott a Norma-fa alatti völgyben csattogtak a kardok Tóth Kálmán és Vajda János között véres kimenetellel, aestheticai véleménykülömbségért; amott a fensikon furták át a fákat a golyók, miket a komoly, higgadt Csengery és az istenfélő jámbor Török János váltottak egymással politikai vita miatt; ott ama kertben a Ferenczhalmon ment végbe a párbaj Nyiri Józsa és Nemeshegyi között, szinpadi birálat miatt, az utóbbira halálos kimenetellel, s itt az Eötvös villa alatti völgyben verekedett egy reggel Egressy Gábor egy füst alatt két kritikussal, Bajza Jenővel és Zilahyval. Istennek hála! olyan jó pisztolyaik voltak, hogy délután megpróbáltunk velük czélba lőni: húsz lépésről nem találtunk bele egy kiterjesztett «Pesti Napló»-ba (mely a sérelmes kritikáknak helyt adott).

Ez időben a Svábhegy egészen a mi Parnassusunk volt.

V. AZ ÉN FECSKEFÉSZKEM.

Egy kis házikó az, háta mögött egy elhagyott kőbánya üregével, köröskörül kő és agyaghalmokkal, miket áttörhetlen bozót nőtt be; rókatanya, tüsköncz fészek; hanem a kilátása nagyszerű, fenséges.

Egy hegedűcsináló építteté. Tehát az is lanttal foglalkozott, mint én.

Vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel; földibodzacsalit, galagonyaerdő, s aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilugzott, füvet sem termő agyagtér, kőpor piramidok, üszögtől égett, levéltelen fák, három holdnyi területben.

Hanem egy előnye volt e helynek. Félre esik, s mégis közel van. A mély út, mint egy isthmust, félkörben veszi körül. Csak a ki keresi, az talál rá. Ez nekünk való hely. A kik szeretjük a világot látni és láttatni is benne s még se lenni benne.

Mi abból a vadonból, abból a boszorkánydombból kertet csináltunk. A mi fáink a legárnyékosabbak a Svábhegyen. Azokat a fákat mi magunk keltettük magról, én magam ojtottam a legtöbbet: a föld, a miben élnek is, az én költeményem; mint a hogy enyim az a regény, a mihez csak a tintát és a papirost kaptam mástól.