Part 17

Délczeg, erőteljes alak, kinek idegeit tenger viharok edzék aczéllá, nyugtában egy szobor, mozdultában egy istennő: a nyilazó névrokon (Artemis) maga. Szénfekete haját arany sisak szorítja össze, hatágú koronával; domború keblét arany pikkely-pánczél fedi, csillagokkal himzett tunikája két térden fel van gombolva, hogy lépteit ne korlátolja s márvány sima lábszárait engedi láttatni a magas szárú tyrusi szandállal; domború csipőit érczöv öleli át, melyről széles rövid kard függ alá, félválláról biborpalást omlik le a földig. Égő arcza, villámló szemei, nemes arczéle magas homlokával még jobban hirdetik a hősnőt, mint fegyverzete.

Ez az asszony nem játszani jött ide. Hajója, a hajdankorban oly hatalmas «pentere» öt sor evezővel van ellátva, százötvenöt evezőlegény minden oldalon, a hajó orra alatt, a vízszin magasán, érczsarkantyu nyúlik ki messzire, s e bordatörő szörnyetegagyar fölött a hajóablakon a faltörő érczkos mered elő, arra való, hogy a felnyársalt ellenséges hajót megint leverje a sarkantyúról. Mint egy vas egyszarvú furódik az érczczölöp az útját álló görög hajó oldalába, melyet kormánya ügyes fordulatával meg tudott kerülni, hogy derékba kaphassa, míg egy másik görög hajót nyilvető balistái, a «scorpiók», naphtába mártott nyilakkal gyújtottak fel, a míg az rostrumával egyenesen neki futott; a harmadik ellenséges gályát pedig, mely oldalához akart furakodni, hogy evezői tornáczát összetörje: a hajó közepén emelt helepolisból viperákkal töltött cserép korsókkal üdvözlék harczosai. A mint a korsók összetörtek, a hajósokra rohanó viperák oly zavart idéztek elő azok között, hogy rémültökben abbahagyták az evezést.

Artemisia a hajó hátulján emelt magas erkélyzetről vezényelt és osztotta parancsait, olthatatlan tüzet, mázsás köveket, mérges kigyókkal, méh- és darázsrajjal töltött edényeket hajigáltatva üldözőire; míg a szemközt jövő hajókat furatta. Recsegő, sülyedező, égő hajók, vizbefulladó embertömegek, uszó roncsok között tör magának utat a vesztett ütközetből, s mikor észreveszi, hogy öt hajója közül egyet körülfogott az ellen, viszafordul érte, kiszabadítja. És a csatazaj, az ordítás közepett hangzik buzdító, csengő szava, mint Olympról jövő kiáltás s bibor palástja, mint a zászló, repked körüle, czéltábla minden nyílnak és onagernek. Kezében fáklyát lobogtatva, azzal gyujtogatja az elröppenésre emelt szurok koszorukat, azzal kész saját hajóját felgyujtani, ha az ellenség elfogná azt.

«Ah! kiált fel a perzsa király kétségbeesetten a csatanap alkonyán: férfiaim úgy harczolnak, mint asszonyok, és asszonyaim úgy, mint férfiak.»

Ez asszony nélkül elfogták volna magát a királyt is.

Artemisia öt hajójával maga védte a menekülőt.

A görög hadvezér a csata folyamában tízezer drachmát tüzött ki jutalmul annak, ki azt a csodaasszonyt elfogja élve.

A boszu és a jutalom sokszorozta az üldözők erélyét. Utána törtek, a perzsa gályák gátoló roncsain keresztül, s a Hellespontusig üldözték hajóit. Futók és üldözők felvonták vitorláikat s a szűk szigettorkolatból kijutottak a sík tengerre.

Egy fiatal görög hajós, az abydosi Dardanus érte utól legelébb a királynét. Bátorságra, vitézségre nézve legméltóbb ellenfél.

Azon kornak tengeri ütközeteiben a hajók csataképességét az evezők alkották. Az ágyúkat pótolta a balista és a scorpió: ez egy nyílvető gép, mely ölnyi rudakat hajított az ellenséges hajó oldalába, amaz egy kötéllel hajtott rugékony rúd, mely sziklákat dobált kanálalakú végével visszapattantában. Az evező legényeken és gépészeken kívül még rendesen tizennyolcz harczos szokott lenni egy penterén. Nem számítottak kardtávolnyi verekedésre soha, egész a rómaiak idejéig, kik újabb harczmodort hoztak be: lecsapó hidakkal fogták meg az ellenséges hajót, s azon keresztül rohantak rá, kivont karddal döntve el a csatát.

A salamisi tengeri ütközetnél még ezt nem tudták. De Dardanus megkisérté.

A mint közelébe ért a halicarnassi gályának, saját hajója orráról átszökött amannak födelére egy merész, aczélerőt tüntető ugrással, a mit nem csinált utána más s a görög kard rögtön megtanítá a halicarnassi hajósokat, hogy mi különbség van férfi meg férfi között?

Dardanus egyedül volt, ellenfelei tizennyolczan. Villámgyors csapásokat osztott kardjával s nem ütött hiába; majd meg a hajófödél hosszában engedte kergettetni magát; ha megszorították, felszökött a mellvéd korlátjába, azon futott végig, s félkezével az árboczkötélbe fogózva áthajítá magát ellenfelei feje fölött a tulsó oldalra. Dardanus az Olympi játékok négyszer győztes viadora volt, s most remekét tette le. Egymagában küzdve, a halicarnassi hajó minden tengerészét kényszeríté elhagyni a hadigépeket s üldözésére rohanni.

Artemisia bámulva nézte a hajó helepolisán állva e vakmerő játékot, a hol egyetlen férfi, Achill arczával és termetével, mint egy sérthetlen félisten dúl ellenfelei vérében, kik jobbra-balra hullanak el mellette; a királynő vezérszavára senki sem ügyel már: a balisták nem feszülnek; a kos nem zuhog a közeledő ellenséges hajó falán; az pedig csáklyáival, mint vas körmökkel kapaszkodik hajója bordáiba, s tördeli előnyomulásával az evezők sorait. S ez egyetlen embert nem bírja leverni a hajó összes férfi népe.

Artemisia királynő látta a fenyegető veszélyt, baljával leszakítá válláról a hosszú palástot, jobbjával kirántá kardját, s emelvényéről leszökve, maga rohant a hős ifjú ellen; a megcsóvált biborpalást röpült a feje fölött, mint egy lobogó.

A küzdőt ifjú meglepte az új ellenfél látása. A nő, kinek elfogására indult, nem földi tünemény volt. Nem elég az aczél kar, aczél szív is kell ahhoz, hogy férfi nő ellen tudja védni magát. Úgy végezte a fátum, hogy a Dardanus kardja, mely sisakot tört, pánczélt hasított, abba a fejére hajított biborpalástba belebonyoluljon. Az asszonyi öltöny, mely karja körül csavarodott, megbénítá mozdulatait, eltakarta arczát. Ekkor ellenfelei rárohantak, elnyomták, erőt vettek rajta, hurkot vetettek kezére, lábára s aztán odakötözték az árboczhoz.

Artemisia pedig ismét felhágott az emelvényre s osztá indulattól csengő hangjával parancsszavait; s a balista kerék fogai újra elkezdtek kattogni, az onager szurokkoszorúkat s égő ként hajigált az ellenfél fejére; a falfuró recsegve tört rést a görög hajó ólom-fedte oldalába. Dardanus az árboczhoz kötözve láthatta, hogy borul lángba a hajója, s aztán hogy sülyed el lassankint a hullámok közé, bajtársainak halálordítása mellett.

Ez volt az utolsó kisérlet Artemisia elfogására.

A büszke delnő a csata után a helepolis erkélyére állíttatá fel trombitásait, s az elmaradó ellenfél gúnyjára diadaláldomást fuvatott velük, mit az ellenkező szél egész a görög hajóhadig elvitt a sík hullám fölött.

Artemisia hajói sértetlenül érkeztek haza a cerami tengeröbölbe, hol Halicarnass pompás városa állt hajdan; egykor a doriai hat város egyike, most kitaszítva a görög szövetségből, a maga ura, fényben, pompában a perzsával, erőben, hatalomban a göröggel vetekedő.

A hős királynőt megelőzte diadalának hire. Még az ellenfél is segített őt magasztalni. Az egész xerxesi hadjáratban egyedül ez asszony hozta el magával a babért a csatatérről s ellenfelének még a kudarczban is volt büszkesége, mert Artemisia is görög nő volt.

Otthon diadalivekkel, triumfális menettel várták. Diadalszekere elé négy fehér paripa volt fogva s útja Minerva templomáig virágokkal hintve.

A trophæum, mit magával hozott, eleven volt: a görög hajóhad legjobbik hőse, az abydosi athleta Dardanus, lánczokkal kezén.

A legyőzött hős a királynő diadalkocsija előtt fog járulni.

De nem úgy lett.

A diadalkocsi előtt levéteté Artemisia a vitéz fogoly kezeiről a lánczokat s azt mondá neki:

– Ülj mellém.

Odaülteté őt jobbjára.

S a bámuló cariaiaknak azt mondá:

– Hoztam nektek királyt!

Artemisia özvegy volt: választása szabad, koronáját megoszthatta.

A nép örömüvöltése volt válasz szavaira. Az üdvriadal nőttön-nőtt a királyi palotáig, a hová elérve, e szóval mutatá be Dardanust Artemisia országnagyainak:

– Ime királytok!

Azok meghajták előtte fejüket, s a királyi palota oszloptornáczain végig hangzott a doriai énekesnők üdvözlő dala, a délczeg pár felköszöntésére.

Csak egyedül Dardanust nem kábítá el a mámor. Ő hideg maradt.

Hasztalan részesíté őt Artemisia a királyi hatalom minden pompájában. A fény nem melegíté őt fel.

– Nektek hoztam királyt, de magamnak nem; panaszolá Artemisia öreg dajkájának, Biblaisnak.

A sokat tapasztalt agg nő azt mondá neki:

– Ha királyt akarsz megnyerni, azt teheted, mint királynő; de ha férfit akarsz megnyerni, akkor légy asszony!

S aztán betanítá Artemisiát sok mindenféle olyan tudományra, a mi által a királynő elfeledteti azt, hogy «királynő»: csak azt tudatja, hogy «nő». Megtanítá, hogyan kell nem «uralkodni», hanem «szolgálni», nem «parancsolni», hanem «hizelegni».

A közönséges csáb, hizelgés fegyverei sikeretlen vívtak; az olympi viador sértetlen maradt. Se a «királynő», se az «asszony» nem hódítá őt meg.

S mentől jobban elutasítá szerelmét a férfi, a hölgy szenvedélye annál magasabbra lángolt. Biblais azt sugá neki: «egyszer már legyőzted őt az által, hogy öltönyödet fejére dobtad. Tedd még egyszer!»

Artemisia megkisérté egészen levetkőzni a királynőt magáról.

Egy hő nyári délben, mikor a forró napsugár mindent elaltat, csak a szerelmet tartja ébren, Biblais levezeté Dardanust a palota nymphæumába.

Ötven gránit lépcső alján van a nymphæum, mintha egy mély kút feneke volna, ott buzog fel a hő forrás smaragdszin habja, magasra tolva fel nyugtalan hullámkupoláját, míg négy ölnyi magasból karvastagságú kristály vízsugár ömlik alá bele, rézcsatornán át odavezetve s hideg habjával langygyá vegyíti a forrás hő vizét, s folytonos hullásának andalító dallamában zengi a nympha örök panaszát, ki szerelmi bánatában könyjeitől patakká változott. A hét ölnyi mély nymphæum falai haragos zöld márványból vannak, a mi titokteljes sötétséget kölcsönöz az eleusi rejteknek. Ámbár a nap felülről lesüt bele egy kerek nyiláson, de a smaragdzöld vízfenékről visszavert sugára inkább a tengerfenék átlátszó homályát derengeti, mint a fényt ide alant.

A nymphæumnak egy oldalkamrája is van, nyugágygyal és a tricliniumhoz való asztalkával, fala és padlója remek mozaik művekben istentréfákat mutogatnak.

Biblais e kamrácskába rejté a halandók legszerencsésebbikét, kinek látnia adatott oly titkokat, miket férfi szeme, Apollóén kívül, meg nem lesett: az is csak «nap» alakjában, mikor «Helios» a neve.

A királynő szállt alá a nymphæumba, hölgyeivel.

Azok hoztak magukkal köszörült kristálykelyhet és zománczos arany borkancsót, tele cyprusival; simított ezüst tükröt, illatos olajat. A rózsaolajból az elbugyogó vízszinre öntöttek, mire annak párázatából édes mámorító illat tölté el a levegőt, azután kifűzték a királynő sandáljait, megoldák cingulumait és egyedül hagyták őt.

Artemisia phrygiai öltönyt viselt, azt a hosszú, lábhegyig leomló kettős chitont, a mely festetlen chinai selyem és csalánfonál szövedékéből készült, az emberi test szinével egyenlő s lágyságában csaknem átlátszó és az idomokhoz tapad.

A hölgy levette fejéről a hajfonadékait összetartó diadémot; a hosszú fekete selyemhullám termetén végig omlott. Semmi királynői nem volt már rajta, egészen nő volt.

Leszállt a vízmedenczébe, válláig elmerülve kéjesen, s a mint a vízből ismét felmerült, a mint a nap rásütött istennői termetére, egyszerre világos lett tőle az egész nymphæum, mintha egy fényes églakó szállt volna alá. A legfényesebb ragyogvány tölté be a mélységet: egy nőalaktól visszavert napfény.

Az elragadó tünemény, mint a meglesetlen Diana, rejtett grottájában, tánczolni kezdett a vízben, kaczagott, ujjongott, tökéletes nő volt. Semmi más, csupán nő. De minden íze nő!

S mikor felemelte a kezét a felülről alá csorgó vízsugárhoz, a keze fején megtörő csermely szétfecscsenő cseppjeitől ragyogó szivárványkör képződött bűbájos alakja körül. Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ez alakot látja, oda ne boruljon lábaihoz, őt imádni?

Végre kiszállt a hab közül; kezét keblére tette és nagyot sóhajtott. Ez a szerelem, ez az epedő vágy sóhajtása volt.

Lehetett-e az, hogy férfi, a ki ezt hallja, válasz nélkül hagyja?

Azután leült a medencze párkányára, ajkait megnedvesíté a cyprusival, mitől szemeinek tüze még szikrázóbb lett. Végig nézte junoi alakját az ezüst tükörből s aztán hanyagul ledülve, kezébe vette a lantot, s elkezdé forró, érzelemteljes hangon Sappho dalát énekelni Cytheréhez. Azt a szerelemtől lángoló dalt, mely a női szív édes fájdalmait lágyan, szemérmesen vallja meg, majd hőséggel és merészen árulja el; melyben összesítve van mindaz az eltitkolt panasz, vak odaadás, álmodott gyönyör s égő szenvedély, a mit a női szív rejtegetett valaha. A szerelem hivogató szavai, egy költői lélek által megnemesítve s a védő istenséghez ima alakban elzengve; a szenvedély lángja az oltár tüzével egyesítve! Lehet-e az, hogy férfiszív e bűbájos dalnak ellentálljon, a hogy ellentállt Phaon, a költőnő szívgyilkosa.

Artemisia elhallgatott, utolsót pendítve az ezüst hurokon; leomló hajfürteit összecsavarva feltűzte fejére, egy hosszú arany tűvel, aztán fenékig üríté a mámoradó kristálypoharat; olajat öntött a tűzre.

Azzal odalopózott a félhomályos kamrácskába, égő arczát keze fejével hüsítve és másik kezével szive dobogását tartóztatva vissza.

Hogy még az utolsó lépést is a nőnek kell megtenni!

Nem a királynőnek többé, csupán a nőnek.

Belépett a titokteljes kamrába.

És ott látta maga előtt az imádott ifjut, a kiért vérének minden cseppje hevült.

Dardanus a nyugágyon feküdt és aludt.

A ki eltudott aludni akkor, mikor egy istennőt látott a habokból kilépni! A ki eltudott aludni Sappho szerelmi dalán, mely Aphrodite istennőt hivja s szerelemről beszél, elénekelve a legédesebb ajktól.

Artemisia szivében a szerelmi epedés e pillanattól őrjöngő dühre vált. Kirántá hajából az arany tűt s az alvó ifjunak mind a két szemét kiszurta…

… Aztán felkapta a lantot, kirohant a nymphæumból, őrjöngve, lelkét vesztve futott ki a királyi palotából, folyvást Sappho szerelemdühített dalait énekelve.

E dalok ugyanazon leukádiai sziklára vezették a királynőt, a melyről Sappho a tengerbe ugrott le. Artemisia is ott énekelte el utolsó dalát, onnan vetette magát a hullámok közé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a szerencsétlen királynő, ki minden férfit le tudott győzni, csak azt nem, a kit szeretett; elődje volt annak a II. Artemisiának, ki Halikarnassban a világ hetedik csodáját, a mausoleumot emelteté meghalt férje emlékére; a kit, hogy örökre övé maradjon, hamv-alakban bor közé kevert s e hamvakat megitta. Ezt nem soroltuk a rendkívüli nők közé; mert hisz az, hogy a nők hűségesek, rendes és mindennapi dolog.

VI. AGATHA.

Róma száz temploma között van egy, melyet csak nagy kereséssel lehet, cicerone vezetése mellett megtalálni. Tornya hiányzik; egy szűk, romok közé szorult utcza vezet hozzá a Ponte Rosso mentében; előbb két ódon háznak az udvarán kell végig menni, azután egy nedves folyosón végig: ott a templom.

Ez a St. Stefano Rotondo.

Egy roppant gömbölyű terem, melyben első pillanatra meglep bennünket az, hogy oszlopai, mik a padozatját tartják, a hány, annyiféle anyagból készült: van ott minden szinű márvány, gránit, travertin, doriai, jóniai és corynthi oszlopfőkkel; némelyik a nélkül is, vékonyabbak, vastagabbak. Nem is mind egyforma magasak: a melyik nem volt elég emelkedett, hogy a plafondig elérjen, az kitoldatott egy más oszlop darabjával.

De nem ez a legnevezetesebb a St. Stefano Rotondo templomában, hanem az egész templom belsejét elfedő hetven képcsoport.

Irtóztató látvány! Hetven tableau a martyrok kínszenvedéseiből.

Életnagyságú és élethű képek. Semmi költészet, semmi ihlet a művészi alkotásokban; de tökéletes pathologiai és anatomiai tanulmány.

Mind a hetven kép egy-egy külömböző nemét tünteti fel a keresztyén vértanuk halálra kinzatásának. A hagymázos phantasia lázálmainak kellett megelevenülni, hogy ily képeket alkothasson ember.

Ott nyúzzák elevenen, fűrészelik ketté, tépik szét lovakkal, sütögetik vasrácson, főzik üstben, égetik szurokban, emésztetik el hangyabolyban, hasítják kétfelé fiatal fákhoz kötve, sajtolják nehéz kövek közé téve, koronázzák aczél fejszorítókkal a keresztyén hit vértanuit; arczaik iszonyatot, kétségbeesést, agoniát fejeznek ki: hóhéraik kaczagnak, gyönyörködnek, csufolódnak. Mindez a legiszonyúbb élethűséggel részletezve.

Két festő: Pomerancio és Tiroquesta fordította rá egész életét és talentumát, hogy e rettenetes templom rémalakjait megalkossa.

A borzalom bámulatával kérdezzük ciceronénktól:

– Hogy érhette utól e kínlátományokat emberi phantasia? hisz ezeket tanulmányozni kellett.

A vezető mosolyog és halkan jegyzi meg rá:

– A két festő Arbuez korszakában dolgozott.

Ezt elfelejtettük. Hogy mikor a hivők jutottak uralomra, akkor a kínpadot ők fordíták a hitetlenek ellen.

Mindannyi kedélylázasztó festmény között csak egy van, mely költői felfogást tanusít: Szent-Agatha martyrnő képe.

A kínpadra kötözött csodaszép leánynak egy hóhérlegény nagy harapófogóval tördeli ki szép fehér fogait, míg egy másik tigrisköröm alakú tüzes vaskarmokkal tépi le egyik keblét. A vér szétfecskendez, az égetett hús füstölög és a kínzott nő mosolyog hozzá.

Ebben a mosolyban van a költészet és a megdicsőülés szentelt hagyománya.

Agatha sicziliai előkelő gazdag család leánya volt. Palermóban lakott.

Rómában Decius uralkodott akkor, s Quintinus volt Sicilia kormányzója.

A kormányzót elbűvölte Agatha szépsége: nőül kérte a leányt.

– Nekem már van jegyesem, felelt rá a leány.

– Ki az? Szebb, jobb, hatalmasabb Quintinusnál?

– Szebb, jobb, hatalmasabb: a Jézus Krisztus.

Egy ilyen szó elég volt arra, hogy hatalmat adjon a proprætornak a leány felett. Az állam és az istenek elleni lázadás volt az.

– Meglássuk, ki lesz hatalmasabb? monda Quintinus. Az új messiás-e, vagy isteneink?

Még nem gondolt a kínpadra, a vesztőhelyre. Volt annál még rosszabb hely is.

Vénusnak mindenütt volt temploma; de cultusát a siciliaiak vitték legnagyobb tökélyre. Ők meghonosíták a babiloni Mylitta-szertartást, megrontó eszközét a fiatalságnak s bacchanaljaikból minden sziv megmérgezve jött ki. A palermoi Mylitta-cultus főpapnéja egy cyprusi görög nő volt: Aphrondissa. Quintinus a Vénus-papné kezébe adta Agathát.

Rövid időn visszavitte Aphrondissa a hajadont Quintinushoz.

– Vedd el tőlem! Ez rettenetes nő. Lerontja Venus oltárát. Leányaimat bűnbánókká teszi beszédével s van valami sugárzás az arczán, a mivel az ifjak szivét megtéríti, hogy a kik bejönnek Venusnak áldozni, megtanulnak tőle imádkozni.

Ez a megnevezhetlen sugárzat most is ott ragyogott a leány arczán.

Quintinusban forrt a szenvedély. Ő is érezte azt az ellenállhatatlan varázst, a mit e megdicsőült tekintet gyakorolt reá. Dühítette az, hogy szerelmi ömlengései, szeméremsértő szavai, kíméletlen durvasága sem szégyenpirt, sem haragot, sem ijedtséget nem tudtak előidézni a leány arczán. Az mindenre csak a megdicsőülés mosolyával felelt.

Ekkor aztán kínpadra vonatta a gyönyörű alakot: akarta látni, hogy tünik el majd ottan az égbenéző mosolygás arczáról, hogy változik az át kinvonagló torzképpé.

A többit elmondja az a kép a St. Stephano Rotondoban.

Agatha túlélte e kínzást.

Négy nap mulva Quintinus újra maga elé hozatta a martyrnőt s borzalom leirni! izzó parázson és üvegcserepeken hentergetteté végig.

Akkor meghalt.

Az égbenéző mosolyt még a halál sem törülte el arczáról.

* * *

A népmonda hozzá teszi, hogy a cataniaiak, mikor az Aetna megrendíti alattuk a földet s hamut szór fejeikre, Agathát szokták segélyül híni, védszentjüket.

Talán, ha üldöznének bennünket, akkor mi is buzgók volnánk.

Vagy jobbakká tett bennünket a kihülés! S a mai kor emberszeretetben pótolja ki azt, a mit Istenszeretetben veszített.

HAJDAN, MOST ÉS VALAHA.

(Apró monographia.)

I. AZ EMBERKERÜLŐK TANYÁJA.

Huszonnyolcz év előtt, mikor az első nyarat töltöttem a Svábhegyen (1848 nyarát: a szabadság mézes heteit) még akkor a Svábhegy a világkerülő emberek menedéke volt. A kelet felé forduló oldalán látszott egy magastornyu rom: a miről mindenki tudta, hogy az nem valami ókori váromladék, hanem egy dán báró lakhelye: a kinek más nevét nem is tudta senki, mint a «dán báró». Kapuja egy keresztül vágott domb mély útját zárta el, arra nagy betükkel volt fölirva, hogy «tilos a bemenet», be is volt lakatolva. Maga a báró rompalotájából mindenféle titkos alagutakon keresztül járt ki, s mindig késő éjjel járt, nem látta azt senki. Cselédet sem tartott, nem tudni mivel élt? Félelem volt sziklafészkéhez közelíteni: azt mondták, rálövöldöz a kiváncsiakra s az asszonyokat gyűlöli. Pedig igen szelid, nyájas, fiatal arczú férfi volt. Mikor később megismertem, (szomszédok lettünk) igen művelt embert találtam benne. Nem bántott az senkit. Nem is lakott abban az omladékban, hanem attól eltakartan volt egy kedves szép kis villája, egész a tetejéig befuttatva clematissal, beárnyékolva platánokkal. Itt lakott ő egyes egyedül, hanem volt azután egy földalatti átjárata egy sziklába vágott hosszú szobasorhoz, ott időzött a nyári forró napokban, vagy a rom magas tornyából nézegette naphosszant a zajos világot. Szerencsétlen szívviszony, mely azon végződött, hogy vágytársát párbajban megölte, száműzé őt a nyugati tenger partjaitól a budai hegyek vadonába.

Nem messze a dán báró e magányos dísz-omladékától volt egy másik barlanglakónak az oduja; egy embernek, a ki kőből élt. Kő volt a kenyere, kő volt a háza, kő a tüzelője. Az egész svábhegyen minden ház az ő kövéből épült: maga pedig a sziklában lakott; oda volt bevágva szobája, konyhája, kamrája, fölötte a meredek sziklafal, körülötte halomrahányt kőtörmelék; s a kőhalmok között csodálatos szép fajú rózsák, mikből egy bokrot most is saját kertemben őrzök. Egy napon a barlanglakó minden rózsafáját eladta. Csak a fehér levelű nyárfák maradtak meg sziklái előtt.

Ha a mély hegyszakadékon figyelmesen alátekintettünk, vén diófáktól félig elrejtve, vettünk észre egy kis házat, melyhez valami rejtett út vezetett nagy kerülővel. Ez egy silentiarius ügyvéd odúja volt, kit törvény és pályatársak kiüldöztek a világból. A házikó olyan alacsony volt, hogy kézzel el lehetett érni az ereszét: kívül egy fülkéjében állt egy kőből faragott Máriaszobor; előtte volt egy liliomokkal körülültetett kerek virágágy, annak a közepén meredt fel egy kőobeliszk, arra volt irva nagy betükkel: «virtus semper diligenda» (Az erényt mindig szeressük.) A néphit szerint, azon szobor alatt egy asszony sirja van, kinek halála a férjet vádolja. Ennek a háznak a gazdája is egyedül lakott e bagoly-odúban évről-évre, kivéve egy napot, a mikor magához hasonló négy érdemes férfiuval összeült e helyen egy nevezetes tény végrehajtására, a miből aztán cause celebre lett. Itt készítették a hirhedett Almássy-féle hamis végrendeletet, a «virtus semper diligenda» árnyékában.

E völgy fölötti halom tetején épült az «óra», egy évvel később már históriai nevezetességű hely: innen intézte Görgey a budai várostromot. Ez az óra adja tudtul az idő holjártát az egész hegynek. Gazdáját, ki húsz évig szomszédom volt, soha sem sikerült meglátnom. Azt tudom, hogy tekintélyes polgár, hires csokoládégyáros s egyszer kutat ásatott a svábhegyen negyven ölnyi mélyre: a kiásott kőből egész hegy alakult, de víz nem jött elő.

A «hét ház»-nak nevezett épületcsoport közepett volt egy magánytkedvelő öreg úrnak igen szép tanyája és kertje. Még akkor nem tartották gazdag embernek. Legszebb tulipánjai voltak és hónapos rózsái. Igaz, hogy azokból sem adott senkinek. De a tulipánjaiért csak még sem ölték volna meg, mint később a kincstári jegyeiért. Ez volt az öreg Erny. Ez is egyedül lakott a házában.