Part 16

Ötszázötven esztendeje annak, hogy Orkán szultán legelőször kezdte el magát Europában padisahnak, palotája kapuját «magas portának» nevezni. Még akkor Brussa volt az ozmanok székvárosa.

Orkán fiaiban már görög és keresztyén vér vegyült az altaji emirekével: Orkán neje Kantakuzenosz görög császár testvére volt. Nagyobbik fia, Solimán tízezer lovassal segített nagybátyjának az ellencsászár Jánost leverni. A mit elfoglalt János császártól Solimán, azt megtartotta magának. Nemsokára meghalt Solimán; utána bánatában meghalt Orkán szultán: kardja és lova ifjabbik fiára maradt, a kit I. Amurátnak jegyezett fel sok nemzet története, közöttük a mienk is.

Ugyanezen időben Szerbia trónján V. Uros vajda ült; a népballadákban annyiszor emlegetett hős Urost azért is magasztalta a népdal, hogy nem keresett feleséget a fejedelmi családokból, pedig még akkor sok király volt ott a környékében, bolgár, oláh, bosnyák fejedelmek, hanem elvett egy parasztleányt a saját nemzetéből, kinek nem volt egyebe, mint a szépsége és a jó erkölcse; attól lett egy fia, Lázár és két leánya, Mária és Xara.

A két vajdaleány szépségének híre elhatott Konstantinápolyig és Adrinápolyig. Mind a kettő császárváros volt már. Amott Andronikosz Paleologosz uralkodott, emitt Amurat. Anyáról rokonok voltak. S hogy még szorosabb legyen az atyafiság, mind a két császár megkért egyet Uros vajda leányai közül.

A nagyobbik leány, Mária, könyen «igent» mondhatott, Byzancz a keresztyénség második székhelye volt s Andronikosz délczeg ifju lovag; ámde Xara, mikor a fényes küldöttség eléje ment Amurat házasságajánló izenetével, háromszor mondá: «nem, nem, nem!» mert háromszor volt oka azt mondani.

Először azért, mert Amurat már éltes férfi volt; három fia hadvezető vitéz volt már s azoké volt a trónöröklés.

Másodszor azért, mert a fiatal, deli Vuk vitéznek olyan szép epedő szemei voltak s azokban Xara már egyszer ott felejtette a lelkét.

És harmadszor azért, mert Xara buzgó keresztyén volt s irtózott attól a gondolattól, hogy a mozlem férj mellett megtagadja a hitét, hogy soha se lássa többé gloriás szenteit, szűz Máriáját a hét tőrrel szivében s töviskoronás idvezítőjét; hogy lemondjon üdvéről, mennyországáról. Ezért elveté magától a császárkoronát s egy egész kinált országot; inkább azt mondá: «nem, nem, nem!»

– Jól van leányom, mondá ekkor a vajda, ha te háromszor azt mondod, hogy «nem», én azt mondom rá, hogy «ámen», hanem most aztán készen légy rá te is, mink is, hogy ennek a te «nem» szavadnak sok deli szerb ifju vére fogja megadni az árát.

Meg is adta, nem is sajnálta ezt az árt. A Maricza melletti ütközetben elhullt a szerb ifjuság színe virága, kiket Hadzsi Ildeki nagyvezér levágott. A napestig tartó harcz után Lázár vajdafi futó kiséretével azt a rosz hírt hozta haza Xárának, hogy elveszett az ütközet, elhulltak a legjobb vitézek, fogságra jutott a deli Vuk is s Urosnak, a vajdának levágott feje ott reng dárda hegyére tűzve a szultán sátora előtt.

S mind ez Xara szép szemeiért és ezért a kis szóért: «nem».

És még mind nincs vége a siralomnak; ezernyi vitéz esett foglyul a győztes kezébe. Azoknak az anyjai gyászt ölthetnek, menyasszonyai sirhatnak, mert őket is le fogják ölni. S ha a győztes ellenség elfoglalja az országot: egy leányért ezren fogja boszuját tölteni s minden hajadon fejéről porba hull a szűz koszorú. És a templomok minden szent kincse prédára esik. Azért, mert egy leány azt mondta: «nem».

A szép Xara ez éjszakán bezárkózott a templomba s ott reggelig könyörgött bocsánatot a szent szűztől, hogy őt el fogja hagyni s a feszülettől, hogy őt meg fogja tagadni és attól a kis karika-gyűrűtől az ujján, hogy őt el fogja árulni. Reggelre letette az olvasóját az oltárra, jegygyűrűjét lehullatá a keresztelő medencze mély fenekére s érte jövő bátyjának azt mondá:

– Küldj hirnököt Amurathoz az én izenetemmel és mondasd neki, hogy «igen».

Amurat örömmel hallotta ez izenetet s nászajándékul elküldé Xárának atyja fejét és a szabadon bocsátott foglyokat, köztük deli Vuk vitézt is.

Xara megmosta a vértől a drága főt, a ki ő érte hunyta le örökre szemeit s azt eltemette a templom sirboltjába; kifonta a hajából a szalagot s azt elküldé Vuknak, visszaküldött mátka-tál gyanánt s aztán engedte magát a győztes szultánhoz átkisérni.[2]

Ez elhatározás egyenlő értékű volt a martyrnők önfeláldozásával. Ezek meghaltak inkább, mintsem mennyei hazájukat elveszítsék. Xara lemondott inkább mennyei hazájáról, csakhogy földi hazáját megszabadítsa.

Tudta, hogy mit cselekszik és hogy mi fog következni azután? Ő maga előkészíté azt. Azt is tudta, hogy annak a vége, ha sikerült, az ő halála lesz.

– És most csinálok nektek békét, hogy ti csinálhassatok háborut, mondá bátyjának. Majd felnőnek azok a gyermekek, a kiknek a bátyjaik Mariczánál elestek. Addig én megőrizlek benneteket.

És megtette azt, a mit igért. Oly varázshatalmat tudott nyerni Amurat fölött, hogy annak az akarata egészen az ő szolgálatában állott.

A mi bűbájt egy nő kifejteni képes, annak igézetével napról-napra körülfonta Amuratot s soha egy fohász, egy bánatos tekintet el nem árulá, hogy mi az, a mit szivében érez? Gyönyörrel halmozta el minden nap azt, a kit gyülölt s tudott hidegséget, gyűlöletet mutatni azok iránt, a kiket imádott. Ünnepélyeket rendezett, mikor a török seregek diadalhirei érkeztek, mikor Rhodopét, Sophiát elfoglalták; saját kezével himezte a kermani emir leánya számára a menyasszonyi fátyolt, mikor azt mostoha fia, Bajazet eljegyezte. Mindenkit elbűvölt.

Csak Amurat kisebbik fiát, Száárdzsi herczeget nem birta elámítani. A görög negyedvér gyanakodó volt.

Miért vezeti úgy Xara Amurat kezét, hogy mindig csak dél-kelet felé üssön: északra soha? Miért engedteti el az adót a szerb népnek? Miért küldözi kincseit alattomban Lázár testvérének?

Egyszer aztán megkapta rá a feleletet.

Mikorra azok a gyermekek, a kiknek bátyjaik Mariczánál elestek, felnőttek legényekké, akkor egyszerre Lázár vajda elvetette a vazall czimet, kikiáltotta magát Szerbia császárjának s titokban összegyüjtött seregével rajta ütött a török hadakon s oly bőven visszafizette nekik a kölcsönt, hogy Száárdzsi herczeg még kevesebb kisérettel futott el a csatatérről, mint egykor ő a mariczai mezőről.

Száárdzsi herczeg dühtől és szégyentől feltüzelve rohant Adrinápolyba s a szultáni palotába sietett, mostoháját felkeresni.

– Áruló vagy! kiálta rá. Elárultál bennünket bátyádnak. Lázár vajda hirtelen ránk támadt s vérfürdőt csinált belőlünk. Ezért a te véred fizet meg!

Xara megdicsőült arczczal kiálta fel:

– Légy áldva boldogságos Szűz! s azzal hanyattesett, keresztülszurva Száárdzsi herczeg tőrétől, úgy, hogy kifecscsenő vére felszökött a fehér márvány padmalyra, ott maradtak a cseppjei, mint megannyi csillag az égen.

Száárdzsi herczeg a vértett után tudta, hogy nincs más kijárás a palotájából, mint atyja holttestén keresztül: fellázított hiveivel megtámadta Amuratot saját palotájában.

De Amurat nem volt az a gyáva, ki saját fia kivont kardjától megretten; ellenállt a lázadóknak; a harcz a palotából kiterjedt az egész városra, minden utczán egymást mészárolták a törökök; de végre Amurat jancsárjai leverték Száárdzsi hiveit s a herczeg maga is fogolylyá lett.

Amurat odaviteté fiát abba a szobába, a hol Xárát megölte.

– Nézz fel oda a padmalyra, mondá neki. Nézd meg azokat a vércseppeket ott és aztán tudd meg, hogy ez az utolsó, a mit láttál életedben.

S azzal egy intésére a hóhérok megvakíták Száárdzsi herczeget.

Ez nem volt elég díj Xara véreért. Kivitték a herczeget a piaczra. Ott a nép előtt levágták a jobb kezét, következett utána a feje is.

Akkor Amurat szultán bebalzsamoztatá Xara holttestét s azt egy korinthi érczkoporsóba, Száárdzsi herczeg kezét pedig egy drágakövekkel kirakott aranyszelenczébe téve, együtt elküldé Lázár vajdának, ilyen izenettel:

– Itt küldöm haza megölt testvéredet, a kit nagyon szerettem, itt küldöm mellette a gyilkos kezét, a ki legkedvesebb fiam volt. Köszöntetlek. És most jövök magam és összezúzlak országoddal együtt.

E fenyegetést váltá be a rigómezei ütközet, mely ránk nézve is gyászosan emlékezetes, sok jó magyar harczos porladozik ottan a gömbölyű halmok alatt. Amurat tönkre verte az egyesült magyar, szerb és román hadsereget a leghősibb ellenállás után.

Lázár, a szerbek császára is foglyul esett s azt Amurat rögtön a csata után saját sátorában lefejezteté.

Azután lóra ült s elindult a csatatért bejárni.

Mert az gyönyörüséges látvány, mikor még a halálra sebesültek ott vonaglanak egymáson keresztül-kasul heverve. Némelyik még könyökére emelkedve kinlódik; vagy térdein csúszik tovább, tán még menekülni remél nehéz sebével.

A szultán kisérői elszéledeztek. Arattak. Az elhullt magyar és szerb vitézek boglárai, forgói, arany övei drága zsákmányul kinálkoztak ma.

Amurat szemei gyönyörtől ragyogtak, a mint végignézett a lemenő naptól izzóvá festett csatamezőn. Nem is vette észre, hogy egy sebesült alak odavonszolja magát lova lábaihoz s egyszerre végső erőfeszítéssel felszökik a földről, megkapja övénél fogva a szultánt s lerántja lováról, míg jobbjával tőrét ragadja föl.

– Az én nevem Vuk, ezé meg Xara!

S azzal azt a tőrt a szultán szivébe döfi s megöli őt győzelmi mámora közepett, vezérei és testőrei szemeláttára.

Mire azok odafutottak, mind a kettő halott volt.

A császárok emlékét a történet, a szeretőkét a népdal örökíté meg.

* * *

(A hagyomány Xara iránt igazságos lehet; de a magyar történeti kútforrások szerint a rigómezei ütközetben, hol Hunyadi János volt a vezér, csak magyarok és oláhok voltak, a csata végén ez utóbbiak is átpártoltak a törökhöz; a szerb despota pedig, az öreg Brankovics György, nemhogy Xarát megboszulni fogott volna fegyvert, sőt nagyon is távol tartotta magát a csatatértől. Hanem annyi igaz, hogy Amuratot a csatatéren az ütközet után ölte meg egy ifjú harczos, ki holtnak tetteté magát a közeledők előtt.)

III. ZATIME.

Granadától keletre, Baza várost elhagyva, talál az utazó egy magányosan felmeredő sziklatornyot. Olyan az, mintha óriások gyermekei raktak volna egymás fölé lapos gránittáblákat játékból, míg egy harmincz méter magasságú oszlop támadt belőle s minthogy a szikladarabok az egy sziklaoldalon, nehány újjnyira, mint a lépcsők, hátrább állnak egymás fölött, az egész oszlop hátra dülni látszik. A legfelső kő lapjára egy vaskereszt van felállítva. A köznép ma is úgy hivja e sziklát, hogy «La péna de los enamorados». (A szeretők sziklája.)

Pedig már hét emberöltő idő takarja ennek a sziklának az emlékezetét, a mit egy spanyol románcz megörökített.

Az egykorú spanyol költemény, melyet mi szintén régi franczia fordításban birunk (a hol még «s’aimoyent» és «avoyt» irnak,) meglepően hasonlít a mi magyar «Szilágyi és Hajmási»-féle néprománczunkhoz egyes részleteiben.

Adestan keresztyén lovagot elfogják a mórok egy ütközetben s foglyul viszik Granadába.

Utolsó királyságuk volt ez a móroknak Spanyolországban, a hol még a félhold oltalma alatt a regényes lovagélet, keleti költészet, tündéri építésmód és természetbuvárló tudomány virágzott. A többit elhódította már tőlük kegyes Izabella s ott Ximenes bibornok tartotta autodaféeit, ki rövid időn három millió saracent, zsidót és eretneket űzött ki a spanyol félszigetről s köztük minden művészt, költőt, tudóst és szabad szellemet.

Csak Granadával nem birt még. Az visszaverte a spanyol seregeket.

A mórok trónján utolsó Almanzor ült, az Almoravidák utolsó ivadéka. Ennek már nem volt fia, csak egy leánya, Zatime.

A király-leány szobája ablakából hallgatta a fogoly hős bánatos dalát, míg az lánczczal kezén a palota kertjében nehéz munkát dolgozott. Zatime megszánta a nemes lovagot s levette róla a lánczokat. De ezzel új lánczokat rakott rá. Mindketten megszerették egymást.

És azontul tanui voltak az ezüstlevelű olajfák, tanuja volt az ezüstfényű hold boldog szerelmüknek.

Olajfák, holdsugarak nem beszélték ki a titkot, de kibeszélte a vén duegna, kire Zatime őrzése volt bízva. Besugta a kalifának.

Almanzor saját szemeivel győződött meg arról, a mit eddig a csillagok láttak.

Ha spanyol lett volna, ott rögtön megölte volna mindkettőt s halálukról csak az égnek adott volna számot. De mór volt: Allah hivő; a kinek az alkorán azt mondja: «ha haragod támad este, feküdjél le vele, aludjál rá és cselekedjél reggel!»

Reggel maga elé hivatta a kalifa a foglyot.

Zatime ott ült apja oldala mellett.

– Ifju lovag, szólt a kalifa, megszántam balsorsodat. Szabaddá teszlek. Nem vagy fogoly palotámban többé. Visszaadom kardodat, czimeres pajzsodat, sarkantyudat, miket a csatában elvesztél. És most válaszsz tetszésed szerint. Ha itt akarsz maradni, menj az alcadehoz s jelentsd ki, hogy áttérsz Mohamed hitére. Ha pedig hű akarsz maradni hitedhez, eredj le aklomba: válaszd ki legjobb paripámat; ülj fel rá és bántatlanul menj el Granadából.

Adestánnak választani kellett, szerelméhez maradjon-e hű, vagy hitéhez?

«Le Sarassin l’ avoyt traité En vainqueur magnanime; Il luy rendoyt en vain sa liberté: Las le captif, dans les fers de Zatime Semble arrêté.»

(A mór nagylelkű ellen, A ki őt legyőzte: Kárba vész a kegyelem: Zatime s a szerelem Ujra lánczra füzte.)

A lovag azt gondolá magában, hogy megtartja mind a kettőt.

Egy pillantás a szeretőknek egymás szemébe elég volt, hogy egy egész összeesküvést megkössenek szótlanul.

Adestán lovag azt felelte, hogy hű marad vallásához.

– Akkor távozzál Granadából még az éjjel. Béke veled.

Adestán lovag bizonyos volt arról, hogy szerelme várni fog rá. Mikor éjjel a város kapuján kiérve, megállt, paripáját a kutnál megitatni, a kutat rejtő cziprusok közül Zatime reszkető alakja jött eléje. A királyleánynak sikerült a palotából megszökni.

Kedvese felkapta őt maga elé a nyeregbe s azzal neki eresztette a paripáját, versenyt futni a széllel.

A királyi ménakol legjobb futója volt e mén; de a kettős teher még is kifárasztá. Hajnalra a menekülő szerelmesek, a mint hátrafelé tekintettek, a messze kéklő Sierra Nevada hegyek irányában nagy porfelleget láttak támadni: azok üldözőik voltak.

A mén vágtatva futott alattuk, mintha együtt érezné a veszélyt lovasával.

Már a Sierra Barana gesztenyeerdős hegyláncza is elmaradt mögöttük, már átusztattak a Guadana Menor folyamán, már elkerülték Guadix város veres kőfalait, Bor olajfás ligeteit, már kiértek a balzai nagy rónára, a hol egyes magányos pálmák vetnek hosszú árnyékot a veres homokpusztára a lemenő napban: az üldöző porfelleg egyre közelebb érte a futókat. Már láthatták a porfelleg közül csillogni a saracenok hegyes sisakjait.

Ekkor összeroskadt alattuk a paripa. A nemes mén megszakadt a nagy futásban.

Az egész pusztában nem volt más menhely, mint az az óriás gyermekektől toronynyá emelt sziklarakás. Annak a tetejére menekültek fel mind a ketten.

Nem sokára körül fogták üldözőik a menedéket. Almanzor, a kalifa maga jött velük. Nem alkudtak a lovaggal, megtámadták őt a sziklaszálon. A hogy ő feltudott mászni a titánok lépcsőin, úgy feltudtak oda utána hágni üldözői is.

De Adestan lovagnak kardja is volt, s támadói, a mint egyenkint felhágtak hozzá, véres fejjel hullottak alá csapásaitól. Két kézre fogta a kardot, úgy paskolt az ostromlók közé, kik egy félregörbült sziklaszálon csak szemtől szemben küzdhettek ellene.

Végre kifáradt, tántorogni kezdett.

Ekkor a kalifa szünetet parancsolt a fegyvernek. A trombitaszó után felkiáltott Adestanhoz.

«Lovag, szállj le hozzám, leányommal együtt. Térj hitemre, és légy fiammá!»

Adestant megingatá e nagylelküség. Leereszté hegyével a kardját és rátámaszkodott.

Baljával szivéhez szorítá kedvesét.

Aztán felnézett fájdalmasan az égre, s kardja markolatát: azt a keresztet, ajkához érteté s aztán kiejté kezéből.

Ekkor Zatime azt gondolá, hogy a gyöngeség, a mi a nőt ékesíti, a férfit meggyalázza s azzal átölelve kedvese nyakát, hirtelen leveté magát a szédítő magasból: magával rántva alá a szörnyű halálban hiven ölelő lovagját.

Még holtukban is ölelve tarták egymást.

* * *

Két év mulva Granadából is kiverték a mórokat. Utolsó Almanzor utolsó kalifájuk volt a félhold hiveinek Spanyolországban. A keresztyén hódítók a költők által megénekelt szikla tetejére egy érczkeresztet tűztek fel. Az siremlékük a szeretőknek.

IV. HARMOZÁNÉ.

Arról, hogy a zsidók Babylonban voltak, fogságra hurczolva, értesít bennünket a szentirás; de hogy mit csináltak ott, arról nagyon keveset beszél. Egy-egy futó világot vet a homályba az olyan szép románcz, minő Eszter és Ahasvér története s sejteti velünk, hogy egy egész fogságra hurczolt nemzetnek ott az idegen földön saját története is volt.

A troyesi «Anecdotes historiques» is feljegyzett e rejtélyes időszakból egy ilyen sajátszerű történetet.

Anil és Assin fiatal zsidó testvérek egy babyloni takácsnál voltak rabszolgálatban, mint szövőlegények.

Egyszer gazdájuknál pompás virágos palástszövetet rendelt meg egy előkelő parthus vezér felesége. A hölgyet Harmozánénak hitták. A szövet tyrusi gyapjuból és ezüst fonálból készült.

Anil és Assin együtt dolgoztak rajta.

Mikor a palást-szövet elkészült, maga az előkelő hölgy ment el érte. S mit a gazda szeme észre nem vett, felfedezte az asszonyé, hogy egy helyen hiba van a szövésben, egy virág nem olyan, mint a mustrában van.

A mester dühbe jött e felfedezésre s kérdezé, hogy melyik készítette ezt a részt?

Assiné volt a hibás munka; de Anil, a bátya, nagyon szerette az öcscsét: az sirni szokott, ha megverték s szégyenlette azt, hogy az idegen sirni lásson egy zsidó ifjút; inkább magára vállalta, hogy ő dolgozott azon a hibás részen. S mikor aztán a gazda a háromágú nilusi lóbőrkorbácscsal vérig verte meztelen vállait, Anil daczosan nézett az idegen úri asszony szeme közé, egy vonást sem rándítva meg arczán.

A babyloni takácsot e dacz még jobban felingerelte: neki jajgatás kellett. Mikor Anilon kifáradt, akkor neki esett Assinnak, hogy azt is megveri.

Anilnak nem fájt az ütés, a mit maga kapott, hanem az, a mi Assinnak volt szánva, az fájt.

– Assint ne bántsd! kiáltá a mesternek. A hiba megtörtént, én meglakoltam érte.

A mester nem hallgatott rá: megütötte Assint. De csak egyszer. Már a második ütés Anil öklétől jött s az ő fejére szállt, s az elég volt egy takácsnak még Babylonban is: szörnyet halt bele.

S ez ütés után Anil odaugrott Harmozánéhoz, megragadta annak vállán azt az ócsárolt palástot, mely már a szép hölgy termete körül volt redőzve, letépte onnan s annak szemei előtt rongyokra szakgatta azt vakmerően.

Harmozáné szemei ragyogtak.

Mikor a dühöngő ifjú a széttépett palást rongyaira taposott, a hölgy nyakába rohant, odaölelte őt magához s megcsókolta az ajkait.

– Ilyen férfit kerestem én! – Elkezdted: folytasd!

Azzal eltünt.

S ebből a csókból csaknem egy új ország keletkezett.

Anilnak, ki gazdáját megölte, futnia kellett Babylonból. De nem futott egyedül. Magával vitte öcscsét is és még egy egész csoportját a fellázított zsidó ifjaknak, kik a keserű szolgaság kenyerét ették Babylonban.

E kis csoport bevette magát az Eufrát egy szigetébe s aztán karddal a kezében szerezte meg a kenyerét. Menhelyüket őserdőkből összehordott fákkal megvíhatatlanná tették s onnan indítottak rabló hadjáratot a világ ellen. Számuk folyvást szaporodott Babylonból odamenekülő elégületlenekkel s rövid időn félelmévé lettek az egész környéknek.

Hatalmukat növelte két alkotó szellem, mely egy czélra dolgozott: Assin bölcsesége és Anil szerelme.

Assin bölcsesége azt tanácsolta, hogy az új telep harczosai rablókalandjaikkal ne az assyrokat háborgassák, hanem távolabb országokat keressenek fel, Parthiát, Armeniát, és Anilt is ugyan arra ösztönözte a szerelme. Harmozáné parthus tartományi kormányzó neje volt, s ő nem tudta azt az első csókot elfelejteni.

Az Eufrát-szigeti zsidó ifjak, mint később a varegerek, felvették a vállaikra dereglyéiket, napijáró földekre elvitték azokat magukkal, míg más folyóhoz értek, ott vizre szálltak velük, felfelé eveztek s a hol senki hirüket sem hallotta, hirtelen megrohanták Artaban, parthus király folyammelléki városait, sorba rabolták azokat, s lekonczolták, a ki fegyverrel állt ellent.

Győzelmeik hire, halomra hordott kincseik csakhamar egész sereget gyűjtöttek körülök, s az euphrati sziget már erőddé alakult át, égetett téglából emelt falakkal: s kezdett az elpuhult Babylon mellett egy új Zsidóország képződni, melynek már zsinagógája is volt.

Anil most vágyai teljesülte előtt állt: vakmerő bajtársaival szemközt ment az Artaban által ellenük kiküldött parthus hadvezérre, Narsilámára s azt egy diadalmas csatában megölte, s annak a csatának az éjszakáján elfoglalta a kormányzó várát és elvette az özvegyét. Ez volt Harmozáné.

Harmozáné csókjából egy egész hadsereg támadt már.

Anil diadalmasan vitte haza az Eufrat-szigetre hadizsákmányát, zászlóit és Harmozánét.

A zsákmányt és zászlókat nagy örömmel fogadták a hivek, de nem az idegen asszonyt.

Anil a Lévi nemzetségből való volt, s annak tiltva van mást nőül venni, mint szeplőtlen hajadont; de leginkább egy pogánynőt, ki a napot és a csillagokat imádja, s a tűzforrásoknál áldozik.

De hasztalan volt minden ellenmondásuk: Anil feleségül tartá a nőt; s ha vétett a nő, midőn Jehova helyett annak az égi csillagait imádta: úgy ő még jobban vétett, mert ő egy földi csillagát imádta, egy asszonyt.

S a zsidókat az tartá meg mind e mai napig, hogy ők a legkisebb megsértését a törvénynek sem türték el – a legnagyobbtól sem. Annak engedelmeskedni tartozott felkent király és hős népkegyencz.

A synagogában elhatározták, hogy Anilnak el kell bocsátani magától a pogány hitvest. S e határozatot tudtul adni megbízták testvérét Assint.

Assin szerető szivvel, rábeszélő szóval adá elő testvérének a bölcsek határozatát, kérte testvéri szeretetükre, népének szenvedésére, a Jehova nevére bátyját, hogy váljon meg azon nőtől, a kiért fel van háborodva egész Izrael.

És Anil nagyon szerette Assint. Lám a verést is kiállta érte, a rabszolga korbácsütést büszke lévita vállai elviselték testvére helyett – szerette népét – szerette atyái Istenét, de mind valamennyinél jobban szerette Harmozánét.

Annyira ment a szerelme, hogy elmondta a szép hölgynek egy bizalmas suttogás órájában, hogy testvére mit beszélt neki.

Ekkor Harmozáné adott neki egy tanácsot, a mi bizonyítja, hogy a nők már évezredek előtt is olyan – diplomaták voltak, mint most.

Azt tanácsolta Anilnak, hogy ha a nép itthon zugolódik, harczba kell őt vinni: a dicsőségben majd elfelejti itthoni panaszát. Rávette férjét, hogy ez magát Mithridath királyt támadja meg.

Assin ellene mondott a vakmerő kisérletnek s másnap meg volt halva.

Anil tudta jól, hogy Harmozáné keverte neki a méregitalt; tudhatta előre, hogy azt fogja tenni, már akkor, mikor elmondta neki Assin izenetét. De a nő csókja elfeledteté vele a testvér csókját.

És aztán elvitte a népét Mithridath ellen. Az egyenlőtlen ütközetben elhullott a zsidó ifjak virága az armen nyilak zápora alatt; Anil csapatja romjaival tért vissza az Eufrat-szigetre. Ott a zsidók törvény elé állíták és Harmozánével együtt megkövezték.

Ezen végződött az eufratszigeti telep története.

A zsidók elvesztettek a szép Harmozáné miatt egy országot; de megtartották a törvényt.

V. ARTEMISIA.

A salamisi tengeri ütközet elveszett a perzsákra nézve. Hajóik temérdeksége miatt vesztették azt el. A tenger teli volt uszó hajóroncsokkal, árbocztöredékekre kapaszkodó menekülőkkel. A nehéz perzsa gályák úgy engedték magukat elpusztítani a gyors görög hajók által, mint mikor a czethalak között dúl a fizeter.

Csak egy öt hajóból álló hajócsoport küzdött diadalmasan a mindenütt győztes görök hajók ellen. E hajók vezére és parancsnoka egy nő volt: Artemisia, Halicarnassia királynője.