Part 15

– Majd ha haza jövök. Nem maradok ki sokáig.

– Tudom! Hát meg se csókolsz? Te!

– Úgy! No nézd! Biz Isten. Szinte elfeledtem.

Sietett aztán «oda», a hol már türelmetlenül várták. Már le is ültek a munkához hárman; de a negyedik helyet fentartották a számára. Ott volt a Bátoki Gazsi is, a kinek a tegnapi «pech»-ért becsületbeli kötelesség volt ma revanzsot adni, hogy regresszirozhassa magát: olyan formán, hogy ma kétszer akkora pechchel dolgozott.

Arról aztán senki sem tehet, hogy a táblára annyi dupla kettős ultimo jött fel, hogy azt éjfélután két óráig nem lehetett letisztázni.

Arra a fatális májusra következett kriminális juniusnak a legelső napfényes délutánján kapott rajta minden ember, hogy ki merre omnibuszt talál, meneküljön ki a zöldbe. Csak Cserjéssy Muki jelent meg a szokott órában «ott», a hova mulaszthatlan kötelessége vezette.

Hanem bizony «ott» most minden terem üres volt.

– Hová lettek a többi rablók? kérdezé a házi szolgától.

– Azok bizony mind kimentek a Margit-szigetre.

– Ez már aztán erkölcstelenség! Egy délutánt így elvesztegetni!

Búsan járt-kelt alá s fel az üres termekben, mint «az ordító oroszlán, keresve, hogy kit egyen meg?» De csak nem jött senki.

Az az, hogy a szöglet-szobában ott ült két czimbora: hanem azok piketiroztak.

Aztán meg az a két czimbora olyan czimbora, a kikkel nem igen örömest ül le valaki tarokkozni, a ki már ismeri a hitvallásukat.

Az egyik: a Sunnyogi Béni azok közé a kellemetes utitársak közé tartozik, a kiket műnyelven «drukker»-eknek neveznek, a ki tuletroával forpászol, tizenegy tarokkal nem mond második kettest: valóságos «lesi-puskás», aztán olyan «debreczeni szeme» van, hogy elébb a szomszédja kártyájába pillant bele, csak azután a magáéba. Nem örömest veszik be «negyediknek».

A másik, a Csopaki Gyuszi, az meg azzal a virtusával tündöklik, hogy a játék alatt mindig «beszél» s vannak neki olyan stereotyp mondásai mindenre, hogy már a verebek is értik.

Ha más veszi fel a skartot, azt mondja: «birja békével»: ez azt jelenti, hogy neki jó kártyája van; ha pedig azt mondja: «inkább a felebarátom», akkor gyöngén áll a dolga, nehogy az együtt játszó «bivaly fővel» kontrát mondjon. Ha pedig kontrát akar mondatni, így szól: «tiszteli a tanyi plébános». Ha ütésben akar maradni, előre kiveszi a kártyát s azt mondja: «mint a kijáró kutyát». Ha azt akarja, hogy az együtt játszó más szint hijjon a megkezdettnél, azt mondja: «sorba tánczol a magyar»; ha azt akarja, hogy a segítő tarokkozni kezdjen, akkor így szól: «Hja a báró nevezetes ember volt». (Arról volt nevezetes, hogy soha se hítt tarokkot.) Ha kis tarokkal esik jól az ütés, azt mondja: «angol ész!» ha nagygyal kell ütni: «hegyibe a gémmel!» ha singletont kell híni: «wen hängt man in England?» ha nincs több ütés, azt mondja: «le a csizmával!» Ha feljebb kell ütni, ez a szava: «höher Peter!» s ha nem kell több ütés, megvan épen a harminczhárom, az ujja bütykével kopogtat az asztalra. Ha nála a pagát, s félti, hogy elfogják, azt mondja: «baj van Köpeczen», a gyöngeszivű ellenfélt zavarba hozza az ilyen rémszavakkal: «padra vele!» – «fogom a fülit!» – «ez már meghótt!» Egy szóval egy egész tolvajnyelv áll a rendelkezésére, melylyel azt, a ki nem érti, ha gábliba kapják, úgy elpüfölik, mint a kétfenekű dobot. S meg azután mikor a partie ki van játszva, akkor elkezd veszekedni az együttjátszó társával, hogy miért játszott rosszul? Miért rontotta őtet? Mért hajtotta meg a hosszú színnel? Ha ezzel indított volna, azzal a partiet okvetlen megnyerték volna. Akkor aztán goromba; kiabál s nincs emberi hatalom, a mely kidisputálja a jussából. Hát ezt se örömest invitálják az asztalhoz.

Hanem hát azt mondja a példabeszéd, hogy «az ördög, mikor megéhezik, legyet eszik». Már pedig ördög nem olyan éhes az emberhúsra, mint a szenvedélyes tarokkista. Más társak hiányában Muki e végső eszközhöz folyamodott: szétrobbantani a pikét partiet.

A mi így megy:

Az ember odaül majd az egyiknek, majd a másiknak a háta mögé: aztán belebeszél a játékba; «ezt tedd le! azt tartsd meg! Ebből híjj! Arra tartogass!» Utoljára megunja mind a kettő, abba hagyja a filkózást s akkor aztán «tarokk geht vor!»

Hárman hát már volnának. De hármasban nagyon fárasztó a játék. Azonban érkezik a negyedik is.

Valaki a biliard-teremben el kezd egymagában tekézni. Ki lehet ez a bús remete?

A bizony Dugodi Marczi. Ez is jó tarokkista volna: csak egy hibája van, a miért nem szeretnek a szolgálatával élni: az, hogy soha se vesz ki pénzt a zsebéből; ha veszít, felirja krétával az asztalra, s azt mondja, hogy majd megadja holnap; de lady Macbethtel tart, hogy «ily holnapot ne lásson a nap!»

– Nem volna kedved beállni negyediknek? próbálkozik nála Cserjéssy Muki. A sok léhütő mind elment a Margit-szigetre.

– Hiszen ha pénzem volna, magam is a Margit-szigeten volnék, nem itt.

– Hát nincs pénzed?

– Ez te előtted még ujság?

– Hát adok én neked ötven forintot.

S adott kölcsön ötven forintot, csakhogy ki legyen egészítve a játszma!

Valljuk meg az igazat: egy kis ambitio is dolgozott benne. Közönséges embereket legyőzni nem virtus, de az ilyen kipróbált vitézeket megverni: no az lesz a dicsekedés! Föltette magában, hogy nagyon fog vigyázni. Nem fog bízni a királyokban. Számlálni fogja a kiment tarokkot s az ellenfél ütéseit (nem a magáét: az rossz taktika). Ki nem adja a kettős tarokkot a huszonegyes mellől. Megmarad az első vételnél okosan. Ha rosszul jár a kártya, akkor segít rajta «csipéssel», «puffolással», «duplán emeléssel» esetleg «helyet húz», egyszóval minden fortélyát fogja gyakorolni.

S minthogy a másik három is ugyanezekkel a szent fogadásokkal ült le, annál fogva megtörtént, hogy két tourt is körül osztottak, a nélkül, hogy egy partiet kijátszottak volna, egyik mondta: «forpász», másik mondta: «czupász», harmadik mondta «undpász» (miről nem tud se Adelung, se Párizpápai) s aztán összecsapták a kártyát: a mi igen jó mulatság.

A mint ilyen kedélyesen mulatnak, ime érkezik nagy sebten még egy ötödik, Lőrincz czimbora.

Nincs alkalmatlanabb ember a világon, mint az ilyen elkésett ötödik ember, a ki még azonfelül kiszolgált képviselő is. Retteg tőle, a kinek a háta mögé beveszi magát «bibicz»-nek. Annak okvetlenül balszerencsét hoz. Dirigál, kritizál, polemizál, szekiroz, ámbetiroz, anekdotázik, tanít, oktat, filozofál, biztat, beugrat; s aztán csak ne segítene! Némelykor «zwei Mann hoch» megy a partie, négy játékos négy bibiczczel. Hatan dirigálnak s végül nyolczan veszekednek.

– Tyhü bátyám! Hogy mer leülni a játékhoz ezekkel az országos rablókkal? Kiálta föl Lenczi, mikor belépett. Hiszen jobb volna magának a bugaczi csárdában ott felejteni a tárczáját, mint ezekkel kártyázni. Lehúzzák ezek magának még a csizmáját is. Hisz ezek zsiványok.

Nem kell hinni, hogy ez gorombaság: ha a tarokkjátszónak azt mondják, hogy «zsivány!» vagy «nagy kutya!» az arra önelégülten mosolyog: ez csak megtiszteltetés.

– Dejszen, tanítom én őket emberségre! mondá Muki, épen egy hatalmas recontrát verve a nyakukra, mely a saját ötvenforintjából is visszahozott neki tizenhárom kemény blokkot.

Ilyenkor aztán Csopaki Gyuszi rágyujt a veszekedésre, hogy elfelejtesse magával a fizetést.

Muki pedig nagyra volt a diadalával.

Törte őket, mint a pozdorját!

Ez alatt hoz neki a klubb-szolga a réztálczán egy levelet. Épen osztó volt, ráért elolvasni. Ez volt a tartalma:

«Kedves drága nagyságos úr».

«Minthogy a nagyságos asszony engem ma minden igaz ok nélkül felpofozott és elkergetett, azért már most én se hallgatok tovább. Kibeszélek rá mindent. Hogy a nagyságos asszony a nagyságos urat csalja. A míg a nagyságos úr a klubban kártyázik, addig a doktor minden este eljön. Mindenféle ajándékot hord a nagyságos asszonynak egy skatulában. S theázás után ott marad éjfélig is. Csak a mikor sejtik, hogy a nagyságos úr már hazajön, akkor távozik el. A János szokta kiereszteni, de én azért tudom. Nem bánom, ha becsukatnak is, de én tudatom ezt a nagyságos úrral; mert én becsületes személy vagyok, alázatos szolgája: a Nanette».

Cserjéssy Mukit ez a levél annyira megkonfundálta, hogy mikor Csopaki Gyuszi azt kérdezte tőle, hogy mennyi van az ütésben? a mit az osztó kötelessége evidentiában tartani, azt felelte neki, hogy huszonkilencz; pedig csak huszonnyolcz volt, annál fogva Gyuszi dámát smirolt király helyett s egygyel kurtábbra ütött ki a játszma, mint kellett volna: pedig harmadik vétel volt és kontra, s a helyett, hogy ők kaptak volna harminczkét blokkot, fizettek kilenczet; a mi negyvenegy különbség.

Rá is támadt érte Gyuszi keményen:

– Hát tökmagban játszunk, vagy mi! Akkor üljünk le inkább pitykövezni! Vagy tarokkozzék az ember, vagy szerelmes levelet olvasson: de ne együtt a kettőt! Míg Sunnyogi Béni gúnyosan köszöné meg Mukinak a jó szolgálatot: «az Isten áldja meg még a familiáját is!»

Muki nem törődött azzal, hogy szidják: az a levél fúrta az agyát. Csinált is suskust a következő játékban: a biztos játékot elvesztette egy renonszszal.

– Úgy játszottál, mint egy «kis kutya!» Feddé őt Lenczi, a fülébe fújva a szivarfüstöt hátulról. Ha így játszol ezekkel, a feleséged sequestrumot fog rád kérni.

Feleség!

A következő játékban aztán az történt vele, hogy kimodta az ultimót pagát nélkül. Lett belőle nagy fizetség! De még nagyobb a hahota.

– Te pajtás. Súgá neki Lenczi a fülébe. Ha valami sürgős dolgod van, hát én szivesen átveszem ám a helyedet.

Muki a szeme közé nézett; aztán elnevette magát.

– Dejsz a lovamat tegye bolonddá bátyám, ne engemet! A ti kópéságtok volt ez a levél, jól tudom. Ismerem a tréfátokat. Így akartok megugratni a tarokkasztal mellől. Hahó! Vén rókával van dolgotok. Nincs ma első április!

S csak azért is megülte a helyét.

És aztán czáfolgatta magában azt a levelet.

«Hiszen, hogy doktor Farkas estenkint odajár a házhoz, az nagyon természetes: ő a háziorvos s a kis lány beteg. Hanem hogy az asszonynak udvarolna: ahhoz ő nagyon becsületes ember. S hogy az asszony elfogadná az udvarlást, az meg épen lehetetlen; hiszen előtte volt, mikor még leány volt: akkor ki nem állhatta. Cselédpletyka! Ki hallgatna rá. A féltékenység: betegség. Épszivű ember nem féltékeny. A féltékenységgel meggyalázza az ember magát is, meg azt is, a kit félt. És nem használ vele senkinek. Sőt úgy lehet, hogy az ok nélkül féltett, miután féltetik, keres rá okot, ha még eddig nem volt. Teljes bizalom az csupán, a mi a hűséget is biztosítja. Tűzbe az ilyen komisz árulkodással. Az asszonyra nem kell vigyázni.»

– Vigyázzon a dámára bátyám! löké őt oldalba Lenczi.

Muki felriadt.

Csak az történt, hogy a Csopaki Gyuszi ütött a dámával, mikor ő nála volt a király.

– Vannak Spekulaczionszdámák a világon, figyelmezteté Lenczi.

«Ki mehet el az asszonyok eszén? tépelődék magában. Hátha a szeszély erősebb, mint a józan ész? Hozzájárulhat a csábítás, az alkalom és az unatkozás. A boldog férj elhanyagolja nejét, s az egykor megvetett imádó rajong érte. Az ördög nem alszik.»

Muki kezdett olyan rosszul játszani, hogy Lenczi felkelt mellőle. «Nem nézhetlek tovább. Hiszen elveszted te ezekkel az ingedet is: elveszted te a tarokkon még a feleségedet is».

… Feleség!…

«Csak azért se megyek el innen!»

Egyszer aztán volátot kapott, mint felvevő. Ez hallatlan az annalisokban!

Még örült neki.

Felfordult világ volna az, ha valaki egyszerre szerencsétlen volna a játékban is, meg a szerelemben is.

Hanem aztán egyszer «nagy» kártya jött a kezébe. De most félreütötte a fejéből az üldöző rémeszmét, odavágott az asztalra, kimondta a szólót ultimóval.

Megkontrázták.

Rekontrázta.

Elfogták a két egészséges királyát. Elfogták a huszonegyesét. Négy skart volt ellene. Utoljára elfogták a pagátját. Az osztó, Dugodi Marczi az utolsó ütésnél a könyökét az asztalhoz üté, és aztán a karját végig csapta az asztalon, a mi napkeleti virág-nyelven annyit jelent, hogy épen harminczhárom az ütés: dupla a vesztés.

Már egy ilyen elementáris katastrófa elég indok arra a játszónak, hogy rögtön letegye a kártyát, fizessen és felkeljen a helyéről. Nem is veszik rossz néven neki.

Lenczi mindjárt oda ült a meleg helyére, tovább játszani azokkal a rablókkal.

Cserjési Muki pedig bandukolt hazafelé.

A városház tornyában épen tizenkettőt vert az óra. Ilyen korán még soha se ment haza a klubból.

De hát vajon lehetséges volna az?

Hogy egy olyan nő, a ki mintaképe az erénynek, ezzel az ártatlan őszinte arczczal megcsaljon egy férjet, a ki úgy bízik benne? Hogy egyetértsen az ő legbizalmasabb barátjával, a kinek a becsületeért tűzbe-vízbe menni kész volna?

Biz az pedig megtörténhetik; száz franczia dráma és vigjáték közül kilenczvenkilencznek ez a szövege. A falusi ember feljön Pestre, elmegy a szinházba, lát három ilyen drámát egymás után s gustust kap hozzá, hogy a negyediket maga játszsza el.

De hát mit vétett ő, hogy ilyen nagy csapás érje?

Azt, hogy szeret tarokkozni?

Hát valami bűn ez? Hiszen ha ő is menyecskék után járna, ha félrerúgna, ha jobbra-balra udvarolna, akkor megérdemelné, hogy visszatromfolják, de tanuja rá az egész «buffet», hogy még a képviselőházi Hébéknek sem szokott soha szépeket mondani.

Vagy ha részeges volna, kótyagos fővel vetődnék haza, a hogy sokan mások, megérdemelné, hogy megútálják; de hiszen még a vacsorázást is elfelejti a tarokk mellett; annyira tiszta életet folytat.

Vagy ha goromba, veszekedő volna, vagy épen garázda, sőt verekedő; akkor megérdemelné, hogy az asszony másutt keressen vigasztalást, de hisz ő a leggyöngédebb férj a világon: a feleségét ő is «fiam»-nak nevezi, az is «fiam»-nak nevezi őtet, soha egy «uram!» vagy «asszonyom!» szó elő nem fordult közöttük.

Vagy hogyha hazardjátékot játszanék: ha nasi-vasi bank, roulette, makao volna a szenvedélye, ha a maga, felesége és gyermeke vagyonát elprédálná, akkor megérdemelné, hogy az asszony el is hagyja; de hisz ő csak tarokkozik! Az pedig nem kártya; az csak mulatság. Hát valamivel csak kell az embernek magát mulatni! Az ember azzal mulatja magát, a mihez passiója van.

De hát ha ez a legnagyobb hiba?

A «hét fő bűnért» megbocsát az asszony; de nem bocsátja meg azt, hogyha unatkozni hagyják!

Hirtelen akad, a ki vállalkozik rá, hogy mulattassa s az asszony – háladatos hozzá!

Csak az a kérdés, hogy mivel mulattatják s miből áll a hála?

Ha úgy volna, a hogy az árulkodó levél mondá? Az a doktor!

Az rettenetes volna!

Szállásának az az előnye volt, hogy egy kávéház volt a házban alant, a mi nyitva volt éjfélutánig: nem kellett a kapusnak csengetnie s várakozni az utczán, zaj nélkül haza juthatott.

A mint szállása ajtajához ért, az a meglepetés várt rá, hogy az előszoba ajtaját nyitva találta: nem volt bezárva kulcscsal. Ide a tolvajok is bejöhetnének.

Hanem ott volt az előszobában a János. Az az, hogy fel volt még öltözve s nem feküdt, csak ült a padon; de azért aludt, hanyatt szegve a nyakát, s a fenékig égett gyertya kanócza vég lobbanásaival megvilágítá a feldült palaczkokat, a mik az asztalon hevertek, annak a bizonyságaul, hogy a hős nem esett el a nélkül, hogy előbb több ellenségnek ki ne ontotta volna a vérét.

Ez az egy hibája meg volt a Jánosnak. Egész nap józan, megbizható ember volt; hanem a mint eljött a «hora canonica», hogy nem volt rá szüksége az uraságnak többé, akkor sietett átszellemülni.

Most is abban az állapotban volt.

Cserjéssy Muki felrázta őt az álmából.

János, a mint féllábbal még az álmok boldog országában, e szomorú siralom völgyébe erőszakosan visszaidéztetett, nehezen engedelmeskedő nyelvvel hebegé:

– Hem-hüm, doctor úr, hát már ilyen korán eltetszik menni?

No még olyan nagyon ember meg nem örült a «doctor in absentia» promoveáltatásnak, mint Cserjéssy Muki.

– Micsoda dokkktorrr te, akkkasztófára való! förmedt fogcsikorgató dühvel a szerencsétlen álmadozóra s torkon ragadta és megrázta, mint a macska az egeret.

– Jézus Mária, a nagyságos úr! hörgé ijedten az életre riasztott.

– Micsoda doktor? vallatá tovább a kegyetlen inquisitor. Megmondj mindent, mert pozdorjává törlek.

– Ott van a szobában, hebegé a János, halálra ijedve.

Muki elereszté az inas torkát s rohant a neje boudoirja felé.

Az ajtót csakugyan zárva találta. Be volt reteszelve.

De «mi az egy magyarnak» mikor megharagszik? Egy taszítására kipattant a zár az ütközőből s ő ajtóstól rohant be a szobába, szikrát okádó kedvében vérivó dühének.

Csakugyan ott találta őket együtt. A doktort és Izabellát.

Az rettenetes látvány volt!

Egy kicsi kerek asztal mellett ültek, egymással szemközt.

A doktor kezében volt egy éles kés: – Izabella kezében volt egy hegyes horog.

És előttük a kerek asztalon feküdt – egy levágott emberi kéz.

Cserjéssy Mukinak a rémülettől úgy felmeredtek a hajszálai, hogy a kalapja is kiesett a fejéből. A háta lúdbőrzött, s a tíz ujja szétmeredt.

– He – hü – me – mi – mi e? hebegett először, aztán nagyot ordított: «tűz van!»

A doktor felkelt a helyéről csendesen s azt mondá neki nyugodtan:

– Ugyan ne csapj valami nagy lármát. Feleséged anatomiát tanul. – «Az ember azzal mulatja magát, a mihez passziója van».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogyan tetszett Cserjéssy Mukinak ez az «excuse?» azt nem tudom: hanem azóta nem jár a klubba tarokkozni; de otthon marad szépen és nem engedi a feleségét anatomiával foglalkozni. – Au contraire!

RENDKIVÜLI NŐK.

Regényes képek.

I. ŐRÜLT JOHANNA.

Király leánya volt és király felesége.

Mint királyleány boldog, imádott, ünnepelt bálvány; mint királyné szerencsétlen, megvetett, kinozott, utóbb megőrült teremtés.

Atyja «Katholikus Ferdinánd» volt, férje I-ső Fülöp. Amaz Castilia és Arragonia királya, ez Burgund fejedelme.

Hogy minő szép volt Johanna, azt a toledoi székesegyház oltárképe bizonyítja, melyen a nostra senora di puerta az ő arczképe után van másolva. Erénye is volt annyi, hogy szent lehetett volna belőle.

Csak egy hibája volt: az, hogy nagyon szeretett. Imádta a férjét.

Egyszer Burgundi Fülöpnek, németalföldi bajok miatt hirtelen el kellett utaznia. Az idő tél volt, az utak rosszak, a tenger viharos, az utazás nem nőnek való. Egyedül ment, Johannát Spanyolországban hagyta szülőinél. Azt igérte, tavaszra visszajő.

Fülöp bizonyosan a középeurópai tavaszt értette, mely későn jelenik meg; előbb megvárja, míg elolvad a hó, míg a marmoták kialuszszák magukat. Spanyolországban pedig már január végén kibujnak a fűből az anemonék s februárban piroslanak a déli hegyoldalak a mandulavirágtól. Ott a szivek tavasza is korábban nyilik. Johanna nem türhette a távollétet: útra kelt, hogy felkeresse a férjét.

A Pyrenæeken túl még hó volt és fagy, Johanna Flandriába érve a tél közepén találta magát. Minden hideg volt, de leghidegebb a férj szive.

Mindenki tudja, hogy az asszonyok több hideget el tudnak türni, mint a férfiak; de ezt az egy hideget nem. Erre érzékenyek.

A meglepő feleség váratlan látogatása próbaköve – az aranynak.

Egy szolga, kinek Fülöp egyszer rosz kedvében kiütötte a fogát, boszúból elárulta Johannának, hogy lakik Baselben egy szép hajadon, a kit Fülöp király gyakran meg szokott látogatni.

– Mi szebb rajta, mint én rajtam? kérdezé a királyné.

– Gyönyörű, aranyszinű, földetseprő haja van.

Johanna megtudta a hajadon nevét. Vanbrock Évának hivták. Egy gyülölt eretnek geuse leánya volt.

A királyné éjszaka csatlósaival fölkerekedett, betört a leány lakába s annak hosszú arany haját saját kezeivel maga tőből lemetszette. Még kegyetlenebbül is büntette a leány szépségét, de arról jobb nem beszélni.

Másnap, mikor Fülöp a szép Vanbrock Évát elment meglátogatni, talált helyette egy elijesztő rémképet, a kinek arczáról le volt törülve Isten teremtő keze.

Ettől a naptól fogva Fülöp nem szólt többé a feleségéhez egy szót sem. Együtt utaztak vissza Spanyolországba, egy hajón hányta őket a tenger; de Johanna nem hallotta férje szavát soha többé. Hajójukat a zivatar kiverte Weymouthba; ott Fülöpöt VIII. Henrik foglyul visszatartá és Fülöp sem a viharban, sem a fogságban nem szólt feleségéhez.

Johanna kérése, rimánkodása, gyöngédsége épen úgy, mint haragja és szemrehányásai választalanul maradtak.

Még idegenek előtt sem mondott neki a király annyit sem, hogy «asszonyom!» A királyné könyei végre megindíták VIII. Henrik szivét, ő érte szabadon bocsátá Fülöpöt. S Fülöp azt se mondta nejének: «Köszönöm».

A legérzékenyebb megbántás egy feleségre nézve.

Johanna anyja, Izabella királyné, annyira szivére vette leánya bánatát, hogy belebetegedett. Hivatta leányát beteg ágyához, de Johanna jobban szerette hütlen, kegyetlen férjét, mint édes anyját; nem ment el. Izabella meghalt a nélkül, hogy leányát látta volna.

Ferdinánd királynak kettős oka volt az elkeseredésre. Spanyol vér nem szokta eltenni boszuját és gyalázatát holnapra, kivált az a Ferdinánd, ki a mórokat legyőzte: haddal támadt vejére.

Fülöp azzal felelt rá, hogy eléje ment hirtelen összegyüjtött csapataival s czímerébe felvette a castiliai királyi czímert.

És Johanna azon a napon, a melyen férje és az apja összeütköztek, meghuzatta fővárosának minden harangjait s délestig imádkozott a hideg kövön térdelve, hogy az ég engedje a győzedelmet a megalázó, a megvető férjnek, kit még akkor is imádott.

S a harangszó sikeres volt. Fülöp győzött s visszakergette a felesége apját Arragoniába s ura maradt Castiliának: felesége nászhozománya volt az.

Johanna azután, hogy férje legyőzte apját, még egyszer folyamodott a haranghoz, még egyszer leveté magát az oltár csodatevő küszöbére, imádkozni, erőszakolni az eget, hogy tegyen a kedvéért csodát: adja vissza neki azt a férjet, a kit úgy imád; adja vissza azt neki úgy, hogy az egészen az övé legyen és senkinek másnak ne legyen joga hozzá!

S a harangszónak még egyszer volt sikere. A csodatevő hatalmak visszaadták neki a férjét; úgy, hogy az övé maradt aztán kizárólag, senkivel meg nem osztva. Fülöp egy csata után, azon felhevülten, egy jéghideg forrásból nagyot ivott s másnap meghalt tüdőgyulladásban, Johannához ravatalra téve hozták a győztes férjet. Az ellenséges indulatú németalföldiek azt fogták Johannára, hogy maga mérgezte meg férjét, hogy ne lehessen hozzá többé hűtelen. De ez lehetetlen.

A királyné odafeküdt a halott mellé, átölelte, úgy beszélt hozzá:

– Most már enyim vagy. Egészen enyim. Senki se csábít el tőlem. Senki se költ fel mellőlem. Most már hű vagy. Velem maradsz. Soha nem mégy el. Együtt járunk mindenüvé. A hogy szerető társakhoz illik.

És szavának állt. Csináltatott a holt férjnek ezüst koporsót, annak a tetejére gömbölyű üveg-ablakot s ez a koporsó mindenüvé kisérte őt. Ha utazott, kocsijába tették; asztalán állt, ha étkezett; a hol meghált, ágyát melléje vettette; vele ébredt, vele aludt el. Sorba járta vele Spanyolország városait, elvitte magával minden templomba; minden oltár előtt hűséget esküdött neki: ujra meg ujra és minden nap! Míg utoljára az lett a neve, hogy «őrült Johanna».

Utoljára egy pápai brevét kellett kieszközölni, hogy erőszakkal elvegyék tőle a koporsót s letegyék azt a burgosi kathedrale sirboltjába.

De azt nem tilthatta meg a pápai breve a szegény Johannának, hogy minden nap elmenjen a burgosi templomba s előhozassa a koporsót, megnézze az üvegablakon át szeretett kedvesét, ha alszik-e még? aztán szerelme végtelenségéről beszéljen hozzá.

Utoljára a tordesillasi zárdába csukták el, mint tébolyodottat s ott élt késő vénséget, folyvást az eltemetett férjjel társalogva, most már csak képzeletében látva azt s a közben minden nap a macskáival verekedett. Azokkal volt tele minden szobája; nevelte őket falkaszámra. Szegény! Azt akarta, hogy az oktalan állatok jobbak legyenek, mint az emberek: hogy a mely kandur egy cziczát kiválasztott életpárjának, ahhoz hű maradjon. Ezért verekedett annyit velök. Mindennap össze volt karmolva arcza és két keze.

Olyan sokat nevettek rajta. Hetven éves koráig nevettek rajta, mikor már a fia, V. Károly régen császár volt s nem törődött vele, hogy az anyját miért hivják «őrült Johannának?»

II. XARA.