Part 14

Az üstdobok recsegtek, s a következő pillanatban két láncznál fogva egy emberalak szállt fel sebesen az izzó keresztre. Nem emberalak többé, hanem pokolbeli rém, mely egy kinzott ördög vonaglásával hánykódik a tűzfényű kereszten, elrugva magát tőle s valahányszor visszaesik, fekete füstfelleg száll fel körülötte, s egy ordítás, melynek a hangja is átok, rémségesebb minden vadállaténál, szidalmazza az eget és földet és minden közte lakókat.

Tafruj futott volna e rém-látvány elől, de a hordszék fogva tartá. Végig kellett néznie az egész halálkint, mely neki volt szánva, melyet magára válalt, azért, mert feleségét oly nagyon szerette, s melyet bizonynyal meg is kapott volna, ha Raghib basa nem szerette volna épen oly nagyon az igazságot, mint ő a feleségét. Ott kellett néznie a szörnyképet egész odáig, míg végre a torzalak utolsót vonaglik a kereszten s az átoküvöltés ajkain fekete füstté válik s aztán lobbot vet egyszerre s lángba borul a megölt alak.

Ez volt Raghib basa nagyvezér igazságszolgáltatása, kit a történetiró e névvel jegyzett fel: «Inszáni Kamil», «a tökéletes férfi».

Történt ez ezerhétszáznegyvennyolczban.

* * *

Másnap kiadta Raghib basa azt a Mahmud szultán taghujával szentesített hatti sherifet, mely megtiltja a stambuli asszonyoknak az átlátszó fátyol viselését, a himzett papucsot az utczán, a test szépségeit eláruló ruhákat s elrendeli halálbüntetés alatt rangkülönbség nélkül minden nőnek a feredzse felvételét a házon kívül: azon szomorú öltönyét, mely minden szépséget eltakar.

Hogy kinevették a sztambuli asszonyok ezt a rendeletet. Nem lettek volna asszonyok, ha azt nem tették volna. Rendeletet adni a «divat» ellen! Ebben a birodalomban nincsen császár! Próbálták azt más hatalmasok is, leparancsolni a divatot a nőkről; Cromwell, József császár; nem mentek vele semmire.

Azon a napon, a melyen minden utcza és tér visszhangzott a hatti sheriff parancsszavaitól, a Bosporus partján, a sztambuli uri nép kedvencz sétahelyén, legpompásabb öltönyeikben jelentek meg az urhölgyek, s szépségeiket, ha valaha, most igyekeztek legjobban kimutatni.

A csábító péri, a bübájos Shejtan Emisznézi egész kisérő sereget vont maga után. Selyem felöltönye, a karcsú derekához tapadó chilát, szabadon hagyta keblét s a mit el nem takart, még rosszabbul rejté az átlátszó selyemfátyol, mely homlokát is egészen szabadon hagyta, hogy kitünjék a gyémántcsillagos ferroniere, egy franczia király kedvencz hölgyének divatja. S hogy még jobban csuffá tegye a császári hatti sheriffet, a selyem salavári elől térdig fel volt hasítva s kétfelé felgombolva, hogy kitünjenek a gyöngy füzérek, mik lábszárain keresztbe fonódnak. S a merre tekintett, tüzet szórt a szemével szerteszélylyel.

A Fanár kapu ó-görög palotája előtt állt egy óriás janicsár vezér, Pelvan aga, s karjait összefonva nézte a sétáló tömeget.

Ez az óriás volt mindenek fölötti kedvencze a csábító tündérnek; mikor odaért hozzá, legyezőjével ráütött a kezére és nagyot kaczagott hozzá.

Az óriás kivette kezéből a legyezőt s eldugta az övébe, a helyett kivonta onnan azt a pergamen tekercset, melyen a császár rendelete megtiltja az olyan viseletet, minőben a szép tündér jár, s különösen a legyező viselést.

Shejtan Emisznézi elolvasta a hatti sherifet s minthogy pávatollait elvették: a szultán parancsát használta azontúl legyezőnek; s azzal kaczagva sétált tovább a többi szép abelérékkel.

Midőn ismét visszakerült a szép huri a Begsid Tas palota elé, Pelvan aga még mindig ott állt mozdulatlanul.

Shejtan Emisznézi mandolint pengetett és török stanczákat dalolt hozzá.

– Eredj haza, szép hölgy, mondá neki a kolossz; ne várd meg, míg a muezzim estét kiált.

Shejtan Emisznézi pedig épen csak az estére várt.

Az estsötét hozott imádói számára új meglepetést.

Mikor lement a nap, s nem világított más, csak a tejút, meg a szikrázó csillagok, akkor bámulattal vette észre a kisérők csoportja a csábító mesterfogást, a mit a szép hölgy merész képzelme kigondolt.

Az alá a vékony fátyol alá, mely termetét takarta, a Haemus hegyéről szedett fénybogárkák voltak rejtve, s azok, a mint besötétült, az öltönyön át világítottak, fényt lopva oda is, hova a napsugár nem hat.

A férfiak magasztalva, az asszonyok irigykedve fogták körül; egy hét mulva el lesz terjedve a fénybogaras öltönyök divatja Stambulban.

A muezzim a közel minarékből elkezdé csengő énekével az esteli szúrát.

Shejtan Emisznézi megállt az óriás előtt, s míg márványhátát fordítá felé, megvilágítva a fulgora fényétől, gömbölyű vállán keresztül hamisan mosolygott szemébe. S a mint a muezzim végezte énekét, pajkos szeszélyében tülköt csinált a szultán hatti sherifjéből s a hangcsőn keresztül kiáltá vissza a muezzimnek az énekelt szúrát.

Abban a perczben Pelvan aga megfogta Shejtan Emisznézi kashmir övét a derekán félkézzel, felkapta őt a levegőbe, a másik karját térdhajlásai alá csapta s egy lökéssel beledobta a tengerbe: hogy a krónikairó «Izi» szavai szerint «a tenger kék hullámainak szövete legyen öltözéke szép testének».

E jeladásra az előrohanó jancsárok háromszáz divathölgyet hajigáltak bele a Bosporusba.

… Ettől az éjtől kezdve viselik a török hölgyek a feredzsét. – Ez volt a feredzse-divat története.

«EXCUSE!» (OLVASD: SKIZ).

Humorisztikus elbeszélés.[1]

A «János» jelenté, hogy «asztalon a leves.»

Két oldalajtón jöttek be két felől a meghivottak.

Az asszonyság elfogadó-szobájából elől a háziurnő maga, karján egy harmincz éves férfinak, követve egy még fiatalabb úrtól, a kitől nagyon kellett őriznie a sleppjét, hogy rá ne taposson.

Az urnő huszonöt-huszonhét év közötti szépség, halavány, morbidezzás arczszinnel, a mit még érdekesebbé tesz a nyughatatlanul ideges ajk s a nagy fekete szemek. Kár, hogy azokat gyakran bizonyos szemszúró kifejezésre összehúzza: most még jól illik az neki, de majd húsz év mulva megbánja. Azt a két vékony szemöldököt is jobb volna, ha nem huzná annyit össze, s ha a nyakát nem hajtaná félre. De még most az mind jól illő negély.

A karját nyujtó urat doktornak hivják; valamikor medicus korában tánczosa volt a szép Izabellának s tüzesen udvarolt neki; hanem aztán kosarat kapott, s azóta Farkas úr nem tánczol. Komoly ember lett, gyakorló-orvos, specialista. Ő jár a házhoz gyógyítani. Egyébiránt a férjnek is régi jó barátja. Mint medikusok és juristák együtt csinálták a hirhedett márczius 15-iki és halottak napjáni demonstrátiókat, s tánczolták egymás báljain a franczia négyest vis à vis, s költötték egymás pénzét. Mikor Cserjéssy elvette a szép Izabellát, doktor Farkas baráti nagylelküségből vőfényül szerepelt mellette s most is rámeri bizni Cserjéssy az életét és a feleségét a legyőzött vetélytársra. A ki külömben magas termetű, kifogástalan toilettben járó dandy, kiborotvált állal, egyik fülében kis platinafüggő, szemein az orrára csiptetett binocle. Arcza érdekesen halavány: természetesen a sok kórházfrequentatiótól.

A hátul jövő ifju egy ujságiró, a ki a lapoknak tánczvigalmakról, házasságokról és gyászesetekről referál, s a kivel megismerkedik, azt kiirja novellába s a kibe beleszeret, azt megénekli, s ha kosarat kap tőle, azt is megénekli. A haja elől kétfelé van választva kisasszonyosan; hanem a nyakkendő csokra félre áll. Külömben igen jó fiu. Camonesnek hiják, a mi persze csak irói tolvajnév.

A másik ajtón a pipázó szoba felől a házi úr hozza karöltve kedves barátját, Talfáji Lőrinczet, a ki a mult három esztendő alatt az ő választó kerületéből volt képviselő; de közelebbről nem akart föllépni, most aztán csak úgy látogat fel hébe-hóba, vexálni az új képviselőket; a mi olyan jól esik annak, a ki otthon maradt. Látszik is az arczán, hogy faluról jött: oly piros pozsgás, csupa jó sziv és egészség. Csak a mikor aztán megszólal, czáfolja meg a jó elővéleményt; a hangja vékony és életlen, olyan, mint mikor a hegedű gyékénykákás végén huzzák végig a vonót s a mit mond, az mindig arra van szánva, hogy valakit megcsiklandjon vele.

Cserjéssy Mukit, a házi urat nem tudjuk leirni. Soha sem ült fotografus elé, nehogy valami cziherrevaló ujságiró lekarikaturázza az arczképét valamelyik bolond lapba. Egyébiránt, majd «körméről ismerik meg az oroszlánt.»

Mind a két csoport igen érdeklő beszélgetés folytatását hozta magával, s alig várhatott vele, hogy azt a másik csoporttal is megismertesse; azért is sietett az utjában álló levest minél hamarább felkanalazni.

Legrövidebb ideig állta ki az ujságiró, hogy meg ne szólaljon:

– No már ilyen furcsa bukást csakugyan nem ért még életében ember.

A háziúr sietett a májgombóczot hirtelen lenyelni.

– De azt a savanyú pofát láttad volna, a mit csinált hozzá!

Most aztán az ujságirónak akadt a torkán a leves.

– Hát bátyám látta!

– Hogy ne láttam volna? ’sz ott ült az orrom előtt.

Most meg a doktor ejtette bele a kanalát a tányérba.

– Kit láttál te? Abdul Azizt, mikor letették?

– Hát ti a török szultánról beszéltek?

– A kit a softák megbuktattak.

– Usse part! Az ő baja az. Én arról a «bukti»-ról beszélek, a mit tegnap csináltam az öcséméknek, olyan esetet nem jegyzett még föl Plutarch! Ide hallgass, te doktor! Én kimondom kilencz tarokkra a toletroát, ultimot. A Gazsi hinterhandba rákiáltja: kontra toletroa, kontra ultimo, tizenegy tarokk, pagát elfogás! És én megnyerem az ultimót! megnyerem: tudod-e azt? Ez olyan sensatiót csinált, hogy még a konferencziát is félbehagyták érte. Azt mondja rá mindenki, hogy ez lehetetlen. Pedig így volt, hallgass ide. Nálam hét primőr, meg három veres, kettő a skartban feküdt, a Gazsinak volt tizenegy tarokk a kezében, de a XII-ős a legmagasabb; a Jóskánál azonban volt a XVI-os, meg a XV-ös. Én vagyok a fórhand: kihivom a veres királyt, a veres dámát egymás után, a Jóska mind a kétszer kénytelen szürkupot csinálni s a Gazsit megtalálni; a harmadik hivásnál már szüperiőr maradtam, lehivtam hatot, hetediknek a veres alsót, arra kiugrott Gazsinak az utolsó tarokkja s a szinjén hazavittem a pagátot. No érted úgy-e?

– Nem egészen értem. Mert nem tudok semmiféle kártyához.

– Nem értesz a kártyához? Hát akkor hogy kaphattál te doktori diplomát?

– Ebből az egyből elfelejtettek megczenziálni.

– Nem is bizom többet rád a nyakamat.

– Te Muki; szólalt meg a volt képviselő, nyikorgó taligakerék hangján, hogy kellemesebb tárgyra vigye át a társalgást: tudod már, hogy a választóid bizalmatlansági feliratot küldenek rád a vám- és bankügyben adott parolád miatt.

– Recontra nekik! Ismerem az embereiket. Csupa Púb, meg Cavall, egyetlen matador sincs közöttük.

A János körülhordta az aszetlit, s míg a tálat tartotta a nagyságos úrnak, odasugott a fülébe:

– Az előbb itt voltak a takarékpénztártól, a Gyönge Laczi váltóját megóvatolták.

– A biz Isten. Azt a zsebemben felejtettem. Akkor nyomta a markomba a szerencsétlen, mikor épen az ütéseket számláltam; no majd holnap felviszed. Semmi baj.

– De az a méhes legény (a takarékpénztári irodaszolga gallérján egy ezüst méh a jelvény) holmi fedezetről beszélt.

A házi asszony restellte a suttogást az úr és a cseléd között a csiperkegombás riskása fölött s más társaságba igyekezett vonni a férjét, megszólalva panaszos, kényeskés hangján:

– Bizony te Muki, olyan vagy, látod: nem is kérdezősködöl a kis leányod felől, a kit a doktor úr beójtott. Pedig olyan szépen megfogant mind a két ójtás szegénykénél: egész szép piros halmocskák emelkedtek karjain s olyan türelmes, még csak nem is sír. S te meg se nézted.

– Igaz, igaz, megérdemlem a nyilvános megdorgáltatást. Biz az czudarság tőlem. Hanem hát nem akarom szegénykét felzavarni; tudom, hogy alszik már olyankor, mikor én hazajövök.

– Úgy hiszem, hogy éjfélután két órakor mindenütt alusznak a gyerekek.

– Ebben megint igazad van. Én biz egy kicsit elkéstem. De hát nem tehetek róla. Mikor odavetődött közénk az a szegény Bátoki Gazsi; aztán olyan malőrje volt, hogy az valami hallatlan. Nem akartunk a pénzével elmenni. No még három túrt, aztán még egy huszártúrt, hogy regresszirozhassa magát. Aztán még többet vesztett. De hát nem kelhettünk fel az asztaltól, tele volt a «tábla» összekötött dupla kettősökkel.

– Bezzeg ha összekötött dupla törvényjavaslatokkal lett volna tele a tábla, akkor fel tudtatok volna tőle kelni; jegyzé meg a kiállhatatlan gyékénykáka hang; a min aztán az egész társaság nevetett.

– Csak te hallgass! Az irigység beszél belőled, hogy nem ütheted velünk együtt te is. No majd ha a választóim bizalmatlansági szavazata leköszöntet, feljöhetsz helyettem, s átveheted a helyemet: ott van a sarokban; igen jó hely, én már elvesztettem rajta, (észreveszi, hogy a felesége is hallja) az az, hogy nyertem rajta valami ezer forintot.

(«No az ugyan jól fog esni nekünk; dörmögi János a töltött káposztás tálat tartva ura elé; mert épen most van itt a tiszttartó, s azt mondja, hogy minden elfagyott otthon.»)

– A tiszttartó? Ah! Zászlós úr van itt? Hát hivd be rögtön. Jöjjön be. Még az ebéd elején vagyunk; jut neki mindenből. Szorítunk itt helyet neki a Lenczi pajtás, meg én közöttem.

Az asszony is mindjárt lebbent a helyéről étszert és asztalkendőt adni ki a most érkezett számára, ki egy ideig szabódott az előszobában, hogy ő nincs szalonszerüen öltözve; de aztán csak behúzták-vonták s leerőltették a székre s hoztak neki mindenből, a mi már körüljárt: hozzá is látott emberségesen. Levest már nem kivánt, csak a vagdaltas süteményen kezdte.

– Hát Zászlós úr, mi gyászhir van oda haza? Van még víz a vetésünkön: milyen nagy?

– Ühüm, mondá a tiszttartó, tele levén a szája olasz kráflival, valami két öl magas.

– Hát az le se apad az idén?

– De még jövő esztendőre sem.

– Hat a szőlő elfagyott-e?

– Tisztára, felelt a gyászposta, egy nagy szál makaronit ficzkándoztatva a tányérján, mely sehogy sem akart a villáján maradni.

– E biz elég baj egy lélekzetre, mondá Cserjéssy; de hát majd segítünk magunkon valahogy. Ezentúl ötkrajczáros tarokkot fogunk játszani. Behozzuk a klubba, hogy öt krajczár legyen a blokk tíz krajczár helyett. Legalább látni fogja a kormány is, hogy nagyon komoly az ország állapotja.

A tiszttartó ez alatt bevette a töltött káposztát is. Szokva volt a gyors munkához. Most aztán mindjárt bővebb beszédű lett.

– Hanem hát a kár még is némiképen haszonra fordult. A tavalyi boraink még mind megvannak. A fagy előtt kinálva se kellettek senkinek három forintjával; a fagy után pedig hat forintjával keresik; három vevő is jár a nyakamra.

– Hisz akkor hát ott vagyunk, mintha egész termésünk lett volna az idén. S még szüretelni se kell.

– Az ám. A földeinken pedig annyi hal van, hogy a halászati jogot kiadtam két esztendőre haszonbérbe tizenkétezer forintért. Elhoztam a szerződést is aláirás végett.

– Tizenkétezer forintért! Hisz ennyit a buzából sem kaptunk volna. Arany-ember ön Zászlós úr! Nyuljon ahhoz a tokajihoz. Van ott még több is, a hol az volt. A mi egyébiránt az ötkrajczáros tarokkot illeti, azt mondhatom, hogy az a legnagyobb pazarlás. Mikor ilyen kicsibe megy, az ember nem vigyáz oda; szeleskedik, visszamegy az ötödik vételre, minden dibdáb lapra betánczol; míg ha duplába megy, akkor minden ember vigyáz: ott van az esze, poénre játszik, nem csinál semmi suskust. A húszkrajczáros tarokk az igazi rezon-játék.

– De az Isten áldjon meg Mukikám! szólt közbe türelmét vesztve a szép házi asszony. Beszélj már valami másról is, mint tarokkról; nem elég, hogy déltől éjfélig ütitek, hanem még reggeltől délig is arról beszéltek, hogy milyen volt a játék, mintha tudós felolvasás, érdekes vita, szinpadi előadás, vagy nevezetes politikai esemény volna, a mit átéltetek.

Muki csettentett a nyelvével és odahunyorított Lenczi felé.

– Szja ha! Ki mit nem ismer, azt nem kivánja. A ki a tarokkot nem ismeri, az nem tudja, hogy mi az? A mi egy hadvezérnek az ütközet, a mi Gorcsakoffnak a keleti kérdés; a mi a poetának a drámája első előadása, a mi a bálbamenő lánynak a kottilion, a mi a doktornak az ispotály: az nekünk a tarokk. A tarokk olyan pályatér, mely kipróbálja az észt, a bátorságot, a jellemet. A tarokk a búelfelejtető, a vigasztalás ezer bajban. A tarokk ellenségek kibékítője, a mely a pártok közti külömbséget megszünteti. Még a börtön sem börtön, ha tarokkozni lehet benne. S ha egyszer pokolra megyünk, a mivel nagyon biztatnak bennünket a papok, csak valamelyikünk egy játék tarokkot lophasson be oda a szür ujjában, fittyet vetünk Luczifernek! Aztán ez valóságos magyar nemzeti játék. Ezt játszák a Kárpátoktól az Adriáig. A bécsiek is tőlünk fogadták be. Mi hoztuk be e játékba azon reformokat, miket az egész világ elfogadott. Hogy a hármast nem kell kijátszani, csak a kettőst, s hogy a szólónak a konzolácziója hatszorosa a kettősének, s hogy a kontra nem jár reciprocitással: a mi juridikai nonsens. És elvégre mi bajotok nektek asszonyoknak a tarokkal? Ugyan ne legyetek háladatlanok iránta. Ez a valóságos ascetai cingulum. Ha szent Antalnak a pusztában tarokkja lett volna, az ördög nem kisértette volna meg szép asszony képében. A tarokk-kompánia valóságos tűzkármentesítő-társulat szép szemek gyujtogatásai ellen. Mert nincs az a szerelmi biledú a világ legszebb, legcsábítóbb asszonyától, a mi fölérjen azzal, mikor együtt van a skartban a skiz és huszonegyes. A mely férj tarokkozik, az a feleségét nem csalhatja meg. Az a keserű pipafüst, a mit estenkint hazavisz a ruháján, a tanubizonysága hűségének.

– Hiszen azt elismerem, hogy te vagy a világon a legjobb férj; de épen azért szeretném, ha e helyett az időmegölő, egészségrontó játék helyett valami más mulatságot találna a férjem.

– Milyenek például, vágott közbe Cserjéssy: selyembogarakat etetni, karthandlikat ragasztani, lombfürészszel óra-állványokat faragni. Vagy talán kvartetteket rendeznénk; én fuvoláznék, Lenczi hegedülne, a Gazsi meg a Józsi pedig kontráznának.

– Szavamba vágtál s nem engedted végigmondanom. Olyan időtöltést értettem, a mi az én férjem tehetségeihez méltó, a mi lelkét betölti, értékét hatványra emeli.

– Csak nem kezdhetek el vénségemre valami eddig el nem sajátított tudományt tanulni.

– Miért nem? Látod, a király még most is tanul. Mennyi nyelvet tud.

– Azért ő király, hogy több esze legyen, mint másnak. Mikor én király vagyok (t. i. mikor osztok) akkor én is okosabb vagyok, mint az a másik három, a ki játszik.

– Minden nagy embernek van valami nemes időtöltése, folytatá a menyecske a leczkét, a mivel azt a hézagot betölti, a mi rendes nagy életfeladatából üresen marad. Látod, Deák Ferencz szobrokat faragott, Garibaldi regényt írt, Kossuth csillagászattal és botanikával foglalkozik s Türr tábornok csatornát épít és népnevelésben fárad.

– Igen, mert egyik sem talál magához méltó partiet; de kerültek volna csak együvé mind a négyen: tudom, hogy azok is mindig tarokkoztak volna.

– Hejh! volnék csak én férfi!

– No, azt én sehogy se szeretném.

– Ne volna csak a ti barbar előitéleteitek által minden magasabb életpálya elzárva előttünk, asszonyok előtt!

– Tán gyorsirónő szeretnél lenni?

– Oh kérem, kicsit magasabbra gondolj.

– Vagy épen képviselő?

Lenczi közbeszólt:

– Megbuktatná nagysád a férjét; mert nagysádat küldenők el helyette az országgyülésre.

– No, a mi az ékesszólást illeti, vágott bele a poéta.

– Camoens úr! Utasítá őt rendre egy lesujtó villám kiséretében szép szemeiből a delnő.

– Volt szerencsém a nőképzőegylet gyülésén.

– Vannak pályák, a miken a tett beszél; heveskedék a szép asszony.

– Igaz ez! sietett segítségére a tiszttartó. Teszem föl az ilyen pompás turósbéles.

– Kérem, szólt az úrnő aprehendálva. Azt a szakácsném csinálta, én komolyabb eredményű tetteket értek.

A tiszttartó úr bizonyítá, hogy komolyabb eredmény ennél a túrós bélésnél nem lehet a világon.

– Haha! Nevetett Muki. Az én kis feleségem utoljára a katonai pályát irigyli tőlünk. Még kedvet kap Merkus kisasszonytól a hollandi szerb amazontól.

– Így van az. Duzzogott a szép háziasszony. Nálunk, a hol a munkát a férfiak magukra nézve megalázónak tekintik, a nőkre nézve viszont oly elérhetlen megtiszteltésnek tartják azt, hogy nem akarják velük megosztani. Amerikában a nők még orvosok is lehetnek.

– No csak az hibáznék az én boldogságomból, pattant fel Muki; hogy az én feleségem eljárjon a bonczterembe, holt embereket trancsirozni! A hideg is kilel a gondolatjától is. Soha se enném meg a keze főztét többet.

Most aztán doktor Farkason volt a sor lándzsáját fölemelni.

– De hát, hogy lehet ily megvetőleg nyilatkozni az emberi tudományok legmagasabbikáról: a boncztanról? kedves barátom. A boncztannál kezdi az ember megismerni az Istent, teremtő bölcsességének legmagasabb remekművében. Az csak a laikusra nézve oly borzasztó, a beavatott egy egész új világot fedez fel a bonczkés nyomán, mely csodálatosan összefügg, minden atomjában egy közös czélra összeműködik, a mely czélnak a neve: az élet. A haláltól tanuljuk meg, hogy mi az élet? Az utazás a földön, tengeren és légben mind nem tár fel annyi csodát a gondolkozó fő előtt, mint az utazás a bonczkéssel az emberi test titokteljes birodalmában. Az nem az iszonyat, az a gyönyörködés kifogyhatatlan tárháza.

A fiatal orvos egészen fellelkesült tudománya magasztalásában, még a binoclit is letette, hogy szemeinek lángoló tüzét ne fogja el az ablak.

Az iró meg akart neki felelni.

– De elvégre is az orvosi tudomány csupa próza, csupa realitás, a női kedély pedig csupa poézis, csupa idealismus: nem férnek azok össze.

– No hát megálljon Camoens barátom, elmondok önnek egy esetet, a mi velem történt, a miből átlátandja ön, hogy scalpellum alatt is megterem a költészet s aztán csinálhat belőle novellát, ha tetszik. – Ha megengedi a tisztelt asztaltársaság.

– Oh kérjük.

– Hát egy reggel odajön hozzám egy atya a leányával. Elmondja, hogy ő bánáti földes úr, gazdag ember, s ez itt egyetlen leánya, tizenhat éves. A hölgy termete gyönyörű volt, mint a pálmasudár, telt idomok; finom fehér kezek, s vállak, minőket a költők elefántcsonthoz hasonlítanak: hanem az arcza sürű fátyollal volt letakarva. – És most tekintsen ön ide, szólt az atya bánatosan s leemelé leánya fejéről a fátyolt. Egy ijesztő halálfő állt előttem, melyről hiányzott az orr és az ajkak. A szerencsétlen atya sírva mondá el, hogy egy roncsoló baj ily rémalakká változtatta egyetlen gyermekét. Van-e ez ellen segítség az orvosi tudományban? – Van! – mondám neki büszke önérzettel. – Hagyja ön kezelésem alatt a kisasszonyt s hat hét mulva jöjjön el érte. Én ujjá alkotom az arczát. Rám bizta leányát. – Milyen profilt kiván a kisasszony? kérdezém: rómait vagy görögöt csináljak? ő azt mondta, hogy beérné egy mindennapi magyar ábrázattal is. Én hozzá fogtam a műtéthez s tökéletesen sikerült; hat hét mulva be volt fejezve feladatom. Hát uram, tudnak-e a poéták ahhoz hasonló jelenetet kigondolni, mint a minő az volt, mikor én a hölgynek először eléje tartám a tükröt s ő halálfő helyett, a mit odahozott, egy rózsás arczot látott magára mosolyogni, alig látható nyomaival a műtétnek, s csinos kis ügyes fitos orrocskával és korallpiros ajkakkal; a miket én adtam neki! a prózai orvos.

– S nem adta önnek a legelső csókot ez ajkakkal? Kiálta fel elragadtatással a háziasszony.

– Fájdalom, nem: vőlegénye volt már; férjhez is ment; azóta boldog családanya. Én mindenütt későn szoktam járni.

– Te! Mondá Muki Lenczihez fordulva; nekem úgy tetszik, hogy ez a rhinoplastikus doktor az én orromat is hosszabbra képes csinálni.

A János most meg egy levelet hozott be. Az elnök úr köszönteti a képviselő urat, szívesen látja hat órára egy kis vármegyekikerekítési bizottságba.

– Oh, bizony Isten! kiált fel Muki, még délután se hagynak az embernek békét; még a fekete kávéját sem engedik nyugodtan meginni. Mondd a szolgának, hogy elmentem hazulról. Igaz is. Mennyi az idő? Már fél ötre! Tyű! Rég «ott» kellene lennem. Engedelmet kérek, kedves barátim. A feleségem elmulattat benneteket. Nekem jelenésem van s a pontosság a legelső katonaerény. Úgy-e kedves Izácskám, majd zongorázol a kedves vendégeinknek, nem engeded őket szétoszlani. Megbocsáttok kedves barátaim. Kérem tiszttartó úr, majd a nőm aláirja a szerződést.

– Hát nem nézed meg a kis leányodat? kérdé neheztelve a menyecske.