Part 12

Leilát máskor is ezer szem kisérte, a hol megjelent; most épen minden figyelmet magára vont. Alig vártam, hogy a fényes termeket elhagyhassam vele. De szemrehányást akkor sem tettem neki. Minek rontottam volna el azt az örömét, hogy egy hónapig mindenki az ő kék gyémántjáról beszél.

A következő hónap tavasz eleje volt. Ilyenkor Velencze szigetkertei valódi paradicsomok. Egy délután Leilával együtt a sanct Giorgio Maggiore ligeteiben sétáltam; a lég tele volt a cyprusok tömjén-illatával. Ez a cyprusillat pedig olyan, mint a boldogság közepett a halálsejtelem.

Egyszerre egy cyprus-bozót mögül, mintha a földből kelt volna fel, két arnót harczos toppan elénk. Én ösztönszerüleg eltakartam köpenyemmel Leilát s jobbomat kardom markolatára tettem. Azonban ezuttal nagy néptömeg volt a kertben: nekem kisérőim voltak. A két arnót elhaladt mellettem csendesen; de szemeiket arczomra szegezték, míg tovahaladtak.

Leila nevetett, hogy miért ijedtem meg a két medvétől? Velenczében mindenféle nemzet megfordult akkor. Ez a két idegen bizonyosan annak a barbár hajónak a személyzetéhez tartozik, mely tegnap vitorlázott be a Lidó kikötőbe.

Mert tudnod kell, hogy a hatalmas velenczei köztársaság a barbar kalóz-államokkal frigyben él, s kereskedelmi hajóinak oltalmára a tengeri rablóknak rendes harácsot fizet.

Engem mégis nyugtalanított ez a találkozás, s másnap nem akartam az álarczos bálba elmenni. De Leilát végzete ösztönzé, hogy odamenjen. Addig kért, esdekelt, elővette minden asszonyi bűbáját, míg elverte szivemről az aggodalmat, s én rá hagytam magamat venni, hogy elvigyem őt az álarczos bálba.

A csatornákban sürgöttek, tolongtak a gondolák, álarczos tarkanéppel rakottan; de én nekem feltünt, hogy egy sajátságos alakú gondola, melynek ormánya krokodilfőt mutat, két barna köpenyű álczással, mindig az én gondolám közelébe iparkodik jutni.

A lépcső előtt, melynél ki kelle szállnunk, a kajmánfejes gondola megelőzött s a két álarczos előbb kiugrott a kőpárkányra, mint én.

Én abban a perczben a hajós csáklyája után nyultam, hogy megkapaszkodjam vele, míg a gondolás a csónakot megköti, s csak arra riadtam fel, mikor hozzám közel egyszerre két lövés hangzott. Első tekintetem a két álarczosra esett, kiktől a lövés jött. Éreztem, hogy nem vagyok megsebesülve, a mi valódi csodának látszott, mert alig hat lépésről lőttek reám. De egy pillanatom sem volt a gondolkozásra. A két orgyilkos a második pisztoly után nyúlt övébe. Én kezembe ragadva a csáklyát, kiszöktem a partra, s egy pillanat alatt, két gyors ütéssel, mint a villám, mind a kettőt agyonsujtottam. Azok meghaltak, mielőtt másodszor lőhettek volna reám.

Csak azután láttam meg, hogy mit vesztettem? Többet, mint mindenemet; drágábbat az életemnél: Leilát. Ő hű volt hozzám a halálig. A mely perczben a két orgyilkos fegyvereit reám irányzá: ő szótlanul veté magát elém s öntestével fedett el a halál elől. A golyók pedig jól voltak czélozva. Mind a kettő a szivemben találkozott volna egymással össze. Mind a kettő Leila homlokát találta. Azt a helyet, a melyen a kék gyémánt tündökölt. Az ő szép feje fogta fel az én szivemnek szánt két golyót. Meghalt, engemet megvédve.

Allah rendelte így:»

Ahmed szemében még most is megjelent az emlékezet adója: a köny.

«A két megölt orgyilkosban a tegnapi két arnótra ismertem.

A kajmánfejű gondola a zürzavarban eltünt, s reggelre a berber hajónak hire sem volt a Lidóban. Az török hajó volt kalóz lobogó alatt.

A kék gyémánt enyim maradt; hanem Leila elveszett. S én odaadtam volna érte a világ minden gyémántját s tetejébe még a jobb kezemet is, hogy ő az enyim maradjon.

Most ime megtudtad Ahmed bey történetét. Most már megértheted, mi üzött engem Angliába? Mi kényszerít a világtól így elzárnom magamat? Miért e rejtély körülöttem? Én halálra vagyok ítélve a világ egyik első hatalma által. S e halálítélet méltó, mert oly sértést követtem el koronáján, a mit se ország, se uralkodó meg nem bocsáthat soha. Hóhéraim szét vannak bocsátva s bebarangolják értem az egész világot, hogy a hol rám ismerhetnek, pisztolylyal, gyilokkal, méreggel elpusztítsanak. Nem véd meg ellenük semmi: csak a mély titok sötétsége. Ha megtudják, hogy hol létezem, már meg van ásva számomra a sir.

Látod-e már Hafitem, hogy mennyire szeretlek? Kezedbe adtam az életemet. Mert a milyen igaz az, hogy ajkaidnak egy csókja elég, hogy nekem e földön a paradicsomot szerezze meg, olyan igaz, hogy ugyanezen édes, rózsaajkakról egy szélnek eresztett szó elég lesz arra, hogy engemet a földöntúli paradicsomba szállítson el: a hova Hafitem nem jöhet utánam, mert Mohammed az asszonyok számára nem rendelt a földön túl életet.»

E végszavaknál a bájos, szerelmes Hafitem aztán inkább az első kincséből ajkainak részesíté Ahmedet oly mértékben, hogy attól az egész kerek föld paradicsommá válhatott számára s megesküvék, hogy azt a második megölő erejű hatalmat örökre el fogja tiltani ajkairól.

– Te betöltéd szivemben azt a nagy ürt, a mit Leila otthagyott. Oly szép volt ő, mint te vagy. Oly jó, mint te vagy. S úgy szeretett, mint te engem. Csak egy hibája volt: az, hogy örömét, szerelmét, diadalát nem tudta eltitkolni. Ezt a hibáját ne örököld! Neked adtam már mindent, a mi Leiláé volt: magamat is. Akarod-e, hogy még a kék gyémántot is neked adjam? Gondold meg, hogy balsors van hozzákötve! Árát nem tudja még senki; mert eddig mindig véren vették, vérért adták. Legyen a tied. Legyen a kezedben, hogy meggyőződjél róla, hogy a mit mondtam neked, mind igaz és való. De a mig én élek, meg ne mutasd azt senkinek; mert az én halálom van abban.»

Ahmed odaajándékozta a szerető, hű Hafitemnek az ékszerek csodáját, a kék gyémántot; a miért első hitvesének fel kellett szállnia az égbe. (Ha ugyan Mehemed megengedi a nőknek, a kik nagyon szerettek s mint hősök haltak meg, hogy ők is feljussanak az égbe?)

A KÉK GYÉMÁNT.

Mióta a rendőrség kitudta Miszter Herby titokteljes lakását, annak semmi oka sem volt kegyencz nejének szülői előtt rejtélyeskedni.

A szatócs maga ugyan soha sem látogatta őt meg. Ő igazi puritán kálvinista volt, a kit a világ minden gazdagsága sem nyugtatott meg a felől, hogy az ő leánya egy pogány töröknek a felesége legyen. Utoljára még azt sem hitte neki, hogy török. Bizonyosan valami elitélt rabló lesz, a ki valahol a szárazföldön kincstárakat rabolt ki s ideszökött.

– Meglásd asszony! mondá a feleségének, hogy ez az ember nem más, mint a hirhedett Schinderhannes, vagy Fra Diavolo.

A szatócs neje ezt mind elbeszélte a leányának, valahányszor vasárnaponkint, mikor a bolt zárva volt, meglátogatta a tündérkastélyt.

Hafitem ugyan erős fogadást tett, hogy mind abból, a mit Cidel Ahmetről megtudott, egy szót sem fog elárulni senkinek soha. Hanem hát az anya nem vehető idegen embernek. Az egy test, egy lélek a gyermekével. Ha ketten tudnak valamit, az annyi, mintha csak egy lélek tudná.

Az anya sopánkodásait meg kellett nyugtatni annak a történetnek az elbeszélésével, a mi Cidel Ahmetet Angliába hozta: így lehetett csak felvilágosítani, hogyan támadt a tündérpalota London közelében? hogy lett az felépítve mór építészek által? hogy népesült meg a marokkói cselédséggel? a kikkel senki sem tud, a gazdájukon kivül, egy szót is váltani.

A szatócsné viszont nem nyugodott meg a rábizott titkokkal, a míg azokat otthon a férjének el nem beszélte. Hisz a férj is egy test és lélek a feleségével: a mit ők ketten tudnak, azt akár csak egy ember tudná.

Hanem a szatócs mind ezekre azt mondta, hogy ez csak szófia beszéd.

– Olvastam én ehhez hasonló történeteket akárhányat a «Tattler»-ben. (Ez volt a mult század elején Londonban megjelenő három hirlap között a legelterjedtebb). Akárki elmondhatná azt magáról, hogy ő török basa volt. Csak tudjon dohányozni: az asszonyok mingyárt elhiszik neki, hogy török basa. Hogy a leányok nem értik a nyelvet, a mit a férfiak egymás közt beszélnek, abból még nem következik az, hogy törökül beszélnek. Az bizonyosan «szarka-nyelv» lesz. Mikor iskolás gyerekek voltunk, mink is beszéltünk úgy, hogy senki se értette meg más, csak magunk. Ugy-e, ha én te neked azt mondom: «Orkoh terke rörkövirkid erkeszürkü arkaszszorkonyirki árkállarkat!» hát azt hiszed, hogy én most törökül beszéltem, pedig csak szarkanyelven volt; azt teszi, hogy «oh te rövid eszű asszonyi állat!» Korábban keljetek fel a te török basáddal együtt, ha engem bolonddá akartok tenni. Cartouche az a te vőd, senki más s a keréken fogja végezni, meglásd.

A jövő vasárnap aztán még szomorúbb arczczal ment a szatócsné leányát meglátogatni. Most már ő sem akart hinni, a mig valami csalhatatlan bizonyítványt nem kap a kezébe.

Hafitem nem állhatott ellent anyja könyeinek: elmondta neki legféltőbb titkát is, a mi mindennek megadta a csalhatatlanság billogát; megmutatta neki végre a kék gyémántot is; de lelkére kötötte, hogy ha kedves előtte a leányának és vejének az élete, erről egy szót se szóljon azután senkinek.

A jó asszony fel is tette magában erősen, hogy még a férjének sem fog szólani arról a csodaszépségről, a mit leányánál látott.

Ezuttal pedig a szatócs a szokottnál is ingerkedőbb kedvében volt, mikor a sörházból hazatért, a hol viszont neki kellett sokat kiállani a komáitól, a török szultánává lett leánya miatt. Volt dolga Cartouchenak, Schinderhannesnek, és Rooberts Bartheleminek, a ki szintén nagy tengeri rabló volt a közel időkben s a szárazföldön palotát épített és abban szülőitől elcsábított leányt tartott, pap nem látta hitves társul.

Az asszony tűrte sokáig hallgatással. Utoljára aztán kitört belőle az elfojtott titok: megmondta az urának, hogy ő a saját kezében tartotta azt a drága kincset, a mit a sah az ő leányának ajándékozott: a diónyi kék gyémántot!

– Kék gyémántot! ordíta fel a szatócs, dühében kaczagva. Jaj! csak ma ne communicáltam volna: hogy megvernélek! Mondj sárga gyémántot, zöld gyémántot, veres gyémántot: de kék gyémántot nekem ne mondj; mert mindjárt adok én a te hátadra valamit, a mi kék lesz, de nem gyémánt!

Az aszszony aztán csomót kötött a nyelvén s többet harapó fogóval sem lehetett belőle kihúzni a szót.

A szatócs eleinte dühösködött, azután szépen kérte az asszonyt, hogy vonja vissza a szavát: ugye, hogy nem látott kék gyémántot? Az asszony nem felelt neki többet.

– Csak ne éltem volna ma úrvacsorájával; csak ne volna ma vasárnap; majd adnék én neked kéket! dörmögé a szatócs, még akkor is, mikor lefeküdt.

A felesége akkor is hallgatott; de mikor már az ura elaludt, nem bírt magával tovább, akkor kiáltott a fülébe: «azért is kék gyémánt volt!»

A szatócs erre felugrott; megnézte az óráját, egy negyed volt egyre, elmult a vasárnap. Felkelt a feleségét megverni. Megverte aztán nem ő az asszonyt, hanem az asszony őtet emberül; kapott egy ütést a szeme alá is: az aztán igazán kék lett.

Másnap aztán minden ember a kék foltjának az oka után tudakozódott. A szatócs, mint becsületes puritán ember, ki soha sem szokott hazudni, mindenkinek elmondta a kék folt támadásának rejtélyét.

Volt a sok komája között egy aranyműves is: eszébe jutott, hogy attól kellene igazságot kérni.

– Jim. Monda este, összeülve a sörkancsó mellett a komájával. Látod ezt a kék foltot itt a szemem alatt? A feleségemtől kaptam; a mért nem akartam elhinni, hogy a leányom kapott a sahjától egy kék gyémántot. Van-e ilyen?

– Bob. Felelt rá neki a komája. Kék folt a szem alatt van a világon igen sok, kivált hétfőn reggel; hanem kék gyémánt nagyon kevés van. De azért van. A legnagyobb kék gyémánt a Nagy Mogulé, ez 156 karatot nyom. Azután van egy a delhii maharadzsának. Ez csak 66 karat. Ennél nagyobb és szebb van a török szultán kincstárában, mely 77 karatot nyom, s hatszázezer piaszter volt az ára. Olyan nagy, mint egy olasz mogyoró.

– No hát ez az én leányom gyémántja.

Az aranyműves nagyon megcsóválta a fejét.

– Hallod-e, Bob. A kék gyémánt nagyon csalárd egy portéka. Tökéletesen hasonlít egy másik kőhöz, a minek turmalin a neve. Ennek is van fehér, kék, zöld, piros fajtája. Ez is olyan szivárvány fényt sugárzik, mint a gyémánt; ha megdörzsölik, a pelyhet magához szívja, mint a gyémánt. Ebből a kék szinűt úgy híják, hogy indicolith vagy braziliai zafirin. S a ki nem ért hozzá, könnyen megcsalják vele. Ebből pedig egy olyan darab, mint a török szultán kék gyémántja, nem ér többet, mint harminczhárom font sterlinget. Karatja fél guinea, s a karatokat nem sokszorozzák, mint a gyémántnál; hanem csak összeadják.

Ezzel aztán hazament a szatócs s kinevette a feleségét.

– No titeket szépen bolonddá tett a kalandor. Ál-szultánának ál-gyémánt a díja. A te leányod kék gyémántja hamis drágakő. Felirtam a nevét, itt van, megmondhatod neki; braziliai zafirin, vagy indicolith! Elmehetsz vele dicsekedni. Megér egy tonna heringet!

A szatócsné alig várhatta a vasárnapot, hogy ismét láthassa a leányát. Elmondta neki a rettenetes felfedezést, a mivel a férje meglepte.

Hafitem először vállat vont rá s azt felelte: «mit bánom én, ha a gyémántja hamis is, csak ő maga legyen igaz».

De épen ezen fordult meg az egész rejtély nyitja, hogy valódi gyémánt-e ez a kő? Mert ha nem az, akkor mr. Herbynek az egész kalandos regéje Cidel Ahmetről nem egyéb, mint egy szerelmes hölgy elámítására kigondolt mese. Ilyen bizonytalanságot pedig asszony nem tűrhet el.

A szatócsné addig biztatta a leányát, míg azt rávette, hogy csak egy napra adja oda az anyjának azt a végzetes gyémántot, a míg azt az atyja az aranyműves koma társaságában, egy hires londoni ékszerészszel megbecsülteti.

Hafitemnél a gyanu elhallgattatá a titoktartásra tett fogadást, a félelmes előérzetet. Ha egy asszony gyanakodik, akkor megszünt félni. S ugyan hány asszony állná meg, hogy mikor egy ajándékba kapott brillantjára azt fogják, hogy az csak turmalin, el ne küldje az ékszerészhez, megtudni felőle az igazat. Hisz az ajándékozónak szívét próbáltatja meg akkor. A kék gyémánt a szatócsné táskájában bevándorolt Londonba.

A szatócs és komája együtt vitték azt el a leghiresebb ékszerészhez.

Az megvizsgálta a követ s e szókkal adta vissza:

– Golkondai gyémánt. Értéke negyvenezer font sterling.

A szatócs bámulattól és örömtől elkábultan rohant haza a kék gyémánttal a feleségéhez s azon kezdte, hogy kezet csókolt neki.

«Negyvenezer font.»

Az nap nem lehetett belőle egyéb szót kivenni, csak azt, hogy «negyvenezer font», s ha valaki a boltjába ment sajtért, vagy rizskásáért, senkinek sem volt hajlandó kevesebbet kimérni, mint negyvenezer fontot.

Este pedig ünnepélyesen, két tanu jelenlétében bocsánatot kért a feleségétől azokért az ütlegekért, a miket ő kapott, s megigérte neki, hogy a jövő vasárnap ő is tiszteletét fogja tenni mr. Herby Cidel Ahmet úrnál, akkor Hafitemnek is hazaviszik a kék gyémántját az eddig nélkülözött atyai áldással együtt. Ez alkalomra másnap Dick kománál egy egészen újdonatúj öltözőruhát is megrendelt, a baillifnál pedig egy bizonyítványt, melyben Bob és Dick komák «coram»-ja mellett sajátkezű aláirásával elismeri, hogy mr. Herby se nem Cartouche, se nem Fra Diavolo, annál kevésbbé Schinderhannes, épenséggel nem Barthelemy Rooberts pedig, hanem egy valóságos izlamhitű gentleman, s minden ezzel ellenkező értelemben tett eddigi nyilatkozatait ünnepélyesen visszavonja és meghazudtolja.

A VÉGZETES VASÁRNAP.

A világtörténetben igen nagy események gyakran igen csekély körülményeken fordulnak meg.

Ilyen nagyon aprólékos, alantjáró körülmény képez a nevezetes kék gyémánt történetében is egy új fejezetet.

A mely napon a szatócs Dick mesternél egy öltözet ruhát megrendelt, az a nap hétfő volt. Hétfőn pedig dologhoz kezdeni igazhivő keresztyén szabómester nem szokott, mert aznap minden legénye a vasárnapi mámorát aluszsza ki. Azt kivánni pedig Dick mestertől, hogy keddtől vasárnap reggelig egy egész új öltözet ruhát, úgymint mellényt, ujjast, bugyogót elkészítsen, annyi lett volna, mint a heringtől azt kivánni, hogy énekeljen, mint a fülemüle. A hering sem fogná azt ugyan megtagadni, de az sem készülne el vele jövő vasárnapra, épen úgy, mint nem készült el Dick mester az új ruhákkal. A nélkül pedig a látogatásra nem lehetett gondolni. Maradt tehát ez a második vasárnapra, hiszen még egy hét nem a világ.

Ez idő alatt a szatócs a kék gyémántot, nehogy megöljék érte, pecsét alá zárva elhelyezte a királyi letéthivatalban, s a róla kapott térítvényt belecsavarta nyakravalójába, a mit aztán még éjszakára sem vetett le.

E héten három török kalmár, ki Londonban több idő óta állandóan üzletet tartott, elkezdte egyszerre minden ügyeit legombolyítani, kinlevő pénzeit beszedni, adósaival, hitelezőivel leszámolni s készleteit, a hogy veszik, árán alul is eladogatni. Senki sem talált biz ebben valami különös, feljegyzésre méltó dolgot.

Eljött végre a nagy előkészületekkel várt vasárnap. A szatócs új ruhái épen az indulásra kiszabott óra előtt egy negyeddel csakugyan hazahozattak; az első felpróbálásnál ugyan kegyetlenül vágtak és elálltak, a hogy természetes, s min majd csak háromszoros igazítás után lesz segítve tökéletesen; de azért megtették a kivánt szolgálatot. A szatócs még egy palaczk claretet is dugott az új kabát zsebébe, a mivel mr. Herby Cidel Ahmetnek kivánt kedveskedni. Ő maga azt tartotta a világ legelső italának.

A reggeli istenitisztelet után rögtön útnak indult a boldog szülői pár s a polgári dél órájára megérkezett a tündérkastély elé.

Ott azonban irtóztató meglepetés várt reájuk.

A kastély kapuján rendőrök jártak ki és be s a park útjain lovas fogdmegek nyargalásztak alá s fel. A kocsiból kiszálló szatócsot és feleségét az eléjük rohanó háremhölgyek fogadták, rémülettel arczaikon, szétdúlt hajzattal, rendetlen öltözetben s azt mondták, hogy jöjjenek csak be, nézzék meg, mi történt? Nem lehet azt kimondani.

A sah hálószobájába vezették őket.

Ott feküdtek a nyugágyon Cidel Ahmet és Hafitem.

A szép Hafitem feje aláfordulva a nyugágyról, hosszú haja szétterülve körüle. Szíve táján egy tőrdöfés nyilt sebszája.

Cidel Ahmet jobb keze ezt a sebet látszott eltakarni, míg balja arra volt szánva, hogy Hafitem fejét felemelje; hanem a saját feje Cidel Ahmetnek – az nem volt sehol. Csak a törzs feküdt ott csonkán.

A kincstár ajtaja fel volt törve s abból minden drágaság, pénz, értékpapir eltakarítva.

Ahmed cselédjei közül kettő hiányzott; azok, kik épen az elmult éjjel őrt álltak a palota belsejében. Valószínüleg ezek voltak a bérgyilkosok.

Ezen a napon a három török kalmár is eltünt Londonból.

A szatócs nejének elbeszélése után kétségtelen volt, hogy a török kormány küldöttei ölették meg Cidel Ahmetet, a kik bevégzett küldetésük hiteles bizonyítékául a hősnek a fejét is magukkal vitték vissza rabolt kincseivel együtt Sztambulba.

Hanem a kék gyémántot még sem keríthették kézre. Az ott maradt a királyi letéthivatalban, a honnan azt a szatócsnak kiszolgáltatták, miután a háremhölgyek mind tanuskodtak mellette, hogy azt Cidel Ahmet Hafitemnek ajándékozta.

A szatócscsalád eladta azt nagy pénzért s Bob mester «nagy ház» lett belőle; de örökségül rajtamaradt a Bashaw név s nagy ház korában is úgy hivta minden ember; az igazi nevét el is feledték.

A 77 karatos kék gyémánt az utóbbi időkben Hope amsterdami bankár birtokába került; talán most is ott van.

… Ilyen tündérmese ment végbe 1733-ban London városa közelében, a hogy az akkori «három» londoni hirlap egyértelmüen feljegyezte.

A FEREDZSE.

Novella.

A feredzse egy női öltönydarab, a mit a török hölgyek viselnek az utczán. Bő, hosszú burkony ez, mely a nőalakot vállától lába hegyéig fedi, ujjai kezein túl csüggnek s a keztyűt fölöslegessé teszik. A feredzsét nem szabad selyemből készíteni, sem átlátszó vagy tapadékony kelméből; kemény vászonból kell annak lenni, mely a testtől eláll, s a női idomokból semmit el nem árul. Kiegészítő része az arczot eltakaró fátyol, melyen csak a két szem számára van nyilás. – A két szem mégis szabadon maradt. S ezzel kárba is vész a divat jó szándéka. Az a szabadon hagyott szempár több kárt tehet a szívekben, mint ha a legmagasabb császári hattisherif szabadon hagyta volna az egész termetet, s a helyett zöld szemüveg viselését rendelte volna el az asszonyoknál.

Mert a feredzse divatját nem a divatlapok, nem a pipereszabók, nem a hetedik (és egyetlen) nagyhatalom: a női izlés tette uralkodóvá, hanem Mahmud szultán saját utánozhatatlan névaláirásával, a thaguval szentesített hattisherifje.

Ez egy vándorló börtön, melyet az asszonyok magukkal tartoznak hordani.

* * *

Egy reggel Raghib basa Bosporus melletti palotájának kertajtajában egy szép ifju holttestét találták meg a bosztandzsik. Két tőrdöfés volt baloldalán, az egyik nem volt mély és halálos, mintha gyönge, ügyetlen kéz intézte volna; de a másik egyenesen a szívig hatolt, az megölte. Azonkívül a nyakán balfelől látszott egy mély harapás sebe: két teljes fogsornak az életerekig ható nyomai. Egy csorba sem volt e két fogsorban.

A megölt ifju övében ott voltak a pisztolyai, drága, ezüsttel kirakott elefántcsont-agygyal; korall-markolatú tőre, türkizes hüvelyében, turbánja tekercsében a selyemerszény huszonöt arany zechinóval; ujjain a gyűrűk: ezt nem rablókéz ölte meg.

A halottban Alnumán Ajára ismertek, Raghib basa nagy-vezér fiára, a török «arany fiatalság» szemefényére.

* * *

Három napig verték a dobot, fujták a tárogatót Stambul térein, a Bosporus partján, a kutak előtt, az atmeidánon, az idegenek hánjaiban és hirdették a népnek, hogy a ki Alnumán Aja gyilkosát felfedezi, vagy kézrekeríti, annak jutalmul Raghib nagyvezér tíz erszény pénzt és minden veszély ellen oltalmat igér.

Egy erszény pénz pedig tett akkor ezer piasztert, s a török piaszter még akkor három frankot ért (a minek most egy tizenhatod részére leszállt). Ez nagy díj volt egy szóért!

De még szükségesebb volt az igéret másik része: az oltalom minden veszély ellen.

Alnumán Aját egy ember meg nem ölhette. Izmos, harczedzett ifju volt; tornában mindenkit levert. Hogy ketten voltak, a kik megölték, azt bizonyítja a nyakán tett harapás.

S ha két ember tudja a titkot, az egyik már elárulhatja azt.

Ez a két ember, mikor egymás szemébe néz, mindegyik azt gondolhatja: «ez a másik fej, ha lehunyná a szemét, nekem tízezer piasztert érne!»

Az a kérdés, hogy melyik hunyja le a szemét hamarább? Melyik fárad el hamarább a másikra nézésben? Az a melyik ébren marad, el fogja árulni az elalvót. Nyer rajta tízezer piasztert – és a saját fejét.

Csak egyre nem számítottak a gyilkost keresők.

Arra, hogy van eset, a mikor két ember még sem két ember.

Ha az egyik férj, a másik feleség. Ez nem két ember: ez «egy pár».

Dob szakadt, tárogató repedt, kikiáltó berekedt, de a délczeg ifju Alnuman Aja vérdíjáért nem jelentette magát senki.

* * *

A «hét torony» városnegyede a konstantinápolyi örmények választott tanyája. A hirhedett hét toronyból ugyan ez időben csak négy áll már, hármat egy iszonyú földrengés ledöntött; e négy sugár torony égszínkékre festett rézkupolája messze ragyog az alkonyfényben, az egyik fele láng, a másik fele csillagos ég.

Közelében magát szerényen meghúzva áll az örmény templom, toronynélküli, kivül-belül festett épület, mellette, a templom oldalához odaragasztva a fehér pap háza; a tarkabarka fából épült háztömeg között az egyetlen tömör kőépület.

A bejárást a paplakba egy mély boltív előzi meg, valami alacsony porticus, tornácz vagy czella, a minek a hátterében van a rácsos vasajtó, a két oldala a bejáratnak pedig symbolicus képekkel van tele festve. A baloldalon szemlélhető a tisztító tűz, roppant réz-üstök alá véres nyelvű ördögök szítják a tüzet, s az üstökben elkárhozott bűnösök nyomorult alakjai égnek a közös csáva közepett, fösvények, gyilkosok, részegesek, bűneik jelvényeivel kezeikben, s közöttük felbomlott hajú szép asszonyok, kiknek bűne nem más, mint a szépség, míg a magasban a felhők közül, miket a pokol tüze gerjeszt, szent Basilius arany glóriás feje tekint alá a kínban fetrengőkre.