Part 11

Most sietett a szatócs ezzel a felfedezéssel a rendőrséghez, feljelentve a rejtélyes tündérkastély létezését, melyet az ő jegyzékei után fel lehetett fedezni egy olyan járművel, melybe hasonló nagyságú lovak vannak fogva, a minők őt hazáig hozták.

A NŐK VÉDELME.

A szatócs feljelentette a borzasztó esetet a lord mayornek, hogy Ó-Anglia területén létezik egy darab föld, a hol egy halandó ember másképen mer örülni az életnek, mint a hogy azt az irott törvények s a helybenhagyott canonok megengedik.

A lord mayornek azonban az az aggodalma támadt, hogy ez talán nem esik London területére, hanem valamivel odább, s akkor más mayornek a hatásköréhez tartozik.

A szatócs aztán elővette a mappáját, s rámutatva az általa furfangosan kitalált útra, mely olyan volt, mint egy sakkfeladvány lóugrásokkal, bebizonyítá előtte, hogy a szultánlak valóban itt létezik London területén, még pedig a Kenti grófságban.

Ezt az esetet azután közlé a Lord mayor a Kenti grófság aldermanjával, az alderman rábizta az intézkedést a baillifjára, a baillif felhatalmazta az intézkedésre a sheriffet, s a sheriff utasította a teendők sorozatára a konstablet.

Igy aztán nagy csoda lett volna, ha két nappal elébb nem értesült volna miszter Herby a konstable látogatásáról, mint mikor az a kellő rendőri segédszemélyzettel megjelent a felvonó hidja előtt, bebocsátatást követelni «a király nevében!»

Ezen szó előtt lehull minden zár, megnyilik minden kapu.

A belépő constable aztán nem talált maga előtt egyebet, mint igen is egy pompás úri lakot; de abban csak egyetlen egy úrnőt: a hogy illik egy gentleman mellé; s azonkívül több rendbeli «frajokat», a kik közül az egyik komorna, a másik szakácsnő, a harmadik varrónő, a negyedik zongoratanítónő, az ötödik felolvasónő, a hatodik kertésznő, a hetedik madárápolónő, a nyolczadik felszolgálónő, a kilenczedik aranyhimző nő, a tizedik tortasütőnő, a tizenegyedik – kártyavetőnő. Hát nincs e szüksége egy angol myladynek ennyi nőcselédre, ha türhetővé akarja tenni az életét?

Hogy ezek a hölgyek mind szépek, csinosak és fiatalok: az olyan körülmény, mely ellen nem intézkedtek Ó-Anglia törvényei.

Még miszter Herbynek állt feljebb.

– Én meg nem foghatom, mit törnek önök be a kapumon, király ő felsége nevében? a kit az Isten tartson sokáig! Lopás, rablás, összeesküvés gyanujában állok-e én? Kényszerítettem-e valakit az ittlevők közül, hogy ide jöjjön hozzám? Tartok-e vissza valakit erővel, hogy itt maradjon nálam? Tessék sorba kérdezni e hölgyeket!

A constable vallatás alá fogta a szépségeket; de nagy kudarczot vallott vele. Egyetlen egy sem akadt közülök, a ki miszter Herbyre, vagy társnéira árulkodott volna; a mi a ritkaságok közé tartozik; mindenik azt állította, irigykedés nélkül, hogy ő csak Hafitem szultánának a szolgálója.

A constable majd megpukkadt mérgében.

– De hát Hafitem szultána mi jogon szultánája miszter Herbynek?

Ezt csakugyan joga volt a constablenek megkérdezni miszter Herbytől.

De ravasz ám a török: nem hagyta sarokba szoríttatni magát.

– Hafitem szultána nekem törvényes nőm; igaz, hogy nem az angol szertartások szerint, hanem a török szertartások szerint.

Erre a constable azt mondá neki, hogy az ilyen mentséggel nem fognak verebet! Török földön a török törvények, angol földön az angol törvények uralkodnak.

Erre a szóra miszter Herby elkérte a constabletól megbizó pecsétes levelét s a hatalmas rendőrhivatalnok nagy bámulatára dobozkát csavarintott belőle, azt telemerítette az udvaron elhintett homokból s úgy nyujtá neki megint vissza a markába.

– Ime, uram, nesze: fogjad. Gondoltam rá, hogy egyszer valamikor valaki ezzel a szóval lépend be hozzám. Azért jó eleve, mikor e palotát építtettem, hajóteherszámra hozattam ide a tripolisi öbölből földet s azt minden utamon, udvaromon elterítettem. E szerint én most nem angol, hanem török földön járok. Török földön pedig a török törvények uralkodnak.

A becsületes constablet a guta kerülgette erre az ellenvetésre. Kénytelen volt azt figyelembe venni s odábbállni a megbizó-levelébe takart homokkal, melyet is a törvénykezés rendi szerint ő felsége tudós szakértői, kik a vizsgálatra meghivattak, górcső alatt megszemlélvén, megállapíták, hogy ama homok csakugyan olyan hatszögletű kovarczokból, olyan ammonszarvnak nevezett apró csigahéjakból, és különösen olyan pálmalevél sejtrészekből áll, a minők a tripolisi homokot alkotják, s az által keményen el lett ismerve, hogy miszter Herby mindaddig, a míg a saját kastélya udvarán áll, a török törvények szerint itélhető csak meg s az ő házi ügyeibe Nagy-Brittania minden mayorjének, sheriffjének és constablejének, a nemzetközi törvények megsértése nélkül beavatkozni nem szabad.

Bajnak csak az az egy maradt meg miszter Herbyre nézve, hogy e biztosítás elnyerése után, annak a többi tizenegy hölgynek is a hány anyja, apja, keresztszülője, bátyja, öcscse, sógora volt, az mind úgy tudta a török alaptörvényeket, hogy azok szerint a szultán a szerályába fogadott hölgyek közeli és távoli atyafiságát gazdagon szokta megajándékozni; s nem is késének irányában ők is a maguk részéről viszont alkalmazásba venni a cserkesz és georgiai szokásokat.

Miszter Herby pedig jó ember volt: fizetett, gazdag ember volt: jól fizetett.

Mindenki meg volt vele végül elégedve; asszony és férfi, ifju és öreg; szomjas és szerelmes.

A TÖRÖK FELESÉGE.

Hafitem élete csupa gyönyör, mulatság és élvezet volt sahja palotájában.

Ha összehasonlította azt a tündérvilágot, a melybe jutott, azzal a világgal, a melyből idekerült, csak nyereséget talált a cserében.

Mikor reggel eléje hozták az új pompás öltözéket, miután elébb illatos fürdőben megmosdatták, haját felbodorították, eszébe jutott, hogy mennyit kellett odahaza az álom óráiból elszakítania, a míg pislogó mécsvilág mellett egy új kartonruhát megvarrt magának, hogy azt vasárnap felvehesse.

Itt szolgasereg leste minden kivánságát, külön cselédje volt a harisnyája felhuzásához, külön a turbánja felkötéséhez: otthon pedig maga pótolta a cselédet s felváltva az anyjával mért egész nap pennyért heringet, dohányt, gint a vásárlóknak, seprett, surolt, szapult, s szombaton megsütött egy nagy darab marhahúst, vagy egy ürüczombot, s az volt az egész hétrevaló ebéd. Apja, anyja mindig czivódtak a konyhapénz felett. A sert mindenik szerette s felpanaszolta egymásnak. Bornak csak hirét hallották valaha. A bibliából tudták, hogy valahol terem a Kanahánban; de az messze van.

A török férj nem hagyja nejét dolgozni és nélkülözni.

Itt egyik mulatság a másikat követte, táncz, zene, látványok, büvészet, fegyverjáték, regemondás, vadászat, madarászat tölték be az egész napot. Ilyenkor aztán eszébe jutott, hogy otthon csak vasárnap volt az ünnep. Akkor elmentek a templomba a prédikácziót végighallgatni: az volt az élvezet délig; délután összejöttek az ismerős asszonyságok; a kávé, a törökök mindennapi bájitala, még akkor Európában nem volt közhasználatban, csak a ser járta. A mellett aztán estig pletykáztak, mindenik elmondta, hogy mi rosszat tud a maga uráról, meg a komaasszonya uráról, szólták szapulták a világot: ebből állt a mulatság. S ha valamikor egy kötéltánczos ütötte fel a bódéját a közelben, két hétig kellett kunyorálni az apának, hogy egyszer vigye el e látványba a családját s három hétig folyt a panasz utána a haszontalanul kidobott költség miatt.

S aztán mikor a muzulmán férj megjelent hölgyei között, mindegyiket nyájas szóval, kedves ajándékkal üdvözölve, de teljes szerelmével ölelve át kedvenczét, Hafitemet: akkor eszébe jutott a nőnek, hogy odahaza, mikor az apja zörgetését hallották az ajtón, már akkor rettegtek anyjával együtt, hogy kezdődik a zivatar. A hazatért apa dúlt, fult, morgott, belekötött mindenkibe; tele volt panasszal, hogy milyen rosszul megy az üzlet, szidta a feleségét, hogy milyen rossz gazdasszony; zugolódott, a míg csak le nem feküdt. Ez még csak zugolódott, annál maradt; de a két szomszédban, meg az emeleten fölöttük, ott már verekedtek. Az egyik helyen a férj féltette a feleségét, a másikon a nő a férjét, s ennek minden este szék-törés, asztal-felforgatás, edények egymás fejéhez verése lett a vége.

A török férj nem terheli feleségét üzlete gondjaival s nem üldözi féltékenységével. Maga sem ád neki okot féltékenységre. Szobahölgyei («odalikok» törökül) nem vetélytársnői a feleségnek; ha valamelyik nem tetszik neki közülök, csak egy szavába kerül s örökre eltávolítják. Azok csak mulatság, szórakozás tárgyai mindkettőjükre nézve; a török fogalmak közt mélyen alszik a sárgaszemű szörny, a féltékenység; s ha főlébred, akkor már gyilkol is.

És a szép Hafitem még is arra gondolt, hogy mennyivel elébb való állapot egy olyan férj feleségének lenni, a ki goromba, veszekedik, koplaltat, megver, beissza a felesége köpönyegét, de a kiről tudja a felesége, hogy kicsoda? Ha szatócs, hát szatócs; ha csizmadia, hát csizmadia. Míg erről nem tudni semmit, csak azt, hogy gazdag ember, szép ember és jó ember. Mennyivel különb dolog annak az asszonynak a sorsa, a ki álló egész napon át nem hall az urától egyebet, mint szidást, a kinek az ura tele veszi a száját panaszszal, zúgolódik, házsártoskodik, mint azé, a kinek az ura csak megölel, megcsókol, hizelkedik; de nem mondja meg a feleségének soha, hogy min gondolkozik?

A szép Hafitem egy idő mulva megint nagyon búslakodó lett. Pedig már az anyját szabadon elfogadhatta magánál.

– Micsoda felhők ezek itt homlokodon? kérdé Herby, a ki mindjárt észrevette a legkisebb kedvetlenséget is a kedvencz neje arczán. Mid hiányzik?

– Te hiányzol nekem.

– Nem vagyok-e veled?

– Nem egészen.

– Akarod, hogy társnőidet hazaküldjem?

– Oh nem. Azok engem szeretnek, felvidítnak, s én is szeretem őket. A lelked nincs velem. Azt valaki más tartotta meg. Az nincs Angliában. Az elmaradt valahol Tripolisban, a honnan a földet hozattad udvarodba.

– Azért hiszed, mert oly szótalan vagyok? A török keveset beszél.

– De vajon török vagy-e te?

– Minő kérdés ez? Ki adta ezt a szádba?

– Senki. Magam gondoltam ki.

– Az nem igaz. Ezt anyád bízta reád, hogy tudd ki tőlem. Ekként beszélt: «ha az a te férjed török, akkor te valóságos felesége vagy neki, összekelve mozlem szokás szerint; de ha ő nem az, hanem angol nagy úr, akkor te csak szeretője vagy s pirulnod kell sorsod felett. Ha török, mért nem lakik Törökországban, Algirban, Maroccoban, a hol mozlimek laknak; miért visel angol nevet, miszter, esquire czímezéssel? mért nem hivatja magát beynek, pasának, musirnak, effendinek? a hogy a törököket czímezik.» Ezt mondta neked az anyád s azzal sebezte meg a szivedet. Őrizkedjél e kérdést ismételni. Ha választ adok rá, az nekem halálom lesz.

Azzal megcsókolta a szép Hafitem homlokát s nem kérdezte tőle többé, hogy miért vannak ott azok a felhők?

Hafitem pedig naprul-napra szomorúbb lett; Herby vehette azt észre; valahányszor megcsókolta azontúl, a nő elpirult utána, – s csak tűrte, de nem viszonozta gyöngédségeit.

Egy este aztán odavonta az ölébe Hafitemet a sah, s azt mondá neki:

– Nekem jobban fáj az élet, ha téged szomorúnak látlak, mint fájni fog a halál, ha földeríthettelek. Aztán ha megőrzöd a titkomat, megtartod az életemet; ha kibeszéled a titkomat, elgurítottad a fejemet.

AHMED BEY.

«Az én nevem Ahmed bey: egykor Candia kormányzója, majd egyptomi helytartó, s elsőrendű musir (hadvezér) a nagy ozman birodalomban. Én vagyok az, a ki a lázadó candiótákat kibékítettem, s a mamelukok uralkodó osztályát megtörtem. Én hoztam rendet az adóbehajtásba, mely által a szultán kincstára is megtelt, az adózó népen elkövetett zsarolás is megszünt. Én irtottam ki az archipelagusból a tengeri rablók hajóraját. A rablók minden kincse hatalmamba került s azt a khaznéval (a kincstárral) hiven megfeleztem.

A szultán, jutalmul eljegyezte velem legifjabb leányát: Leilát. Megérdemeltem. Szép volt, majd olyan szép, mint te. S nagyon szeretett engem; olyan nagyon mint te. S szenvedett értem, többet mint te: – majd megtudod azt.

Mikor már minden készen volt a menyegzőhöz: (Allah intézi az emberek sorsát!) egy reggel pártfogómat, a nagyvezért Ruzsdi Mehemetet, a midőn a mecsetben imádkozott, egy rabszolgája hátulról orozva leszúrta. A gyilkost az összeesküvő dere bégek bérelték fel, s a nagyvezér holta után, ki jó barátom, második atyám volt, Rumili Abdi került a nagyvezérségre: – dúsgazdag ember, ki théssaloniai helytartó korában kétszer szedte be egy évben az adót: nekem halálos ellenségem.

Rumili Abdi nagyvezérré léte után előre tudhattam, hogy mi következik rám? Hogy az addig viselt nagyméltóságokat el fogom veszíteni, az olyan természetes volt, mint nagy zivatar után a lehullott gyümölcs. Hogy az életem sem az enyim többé, a felől is meg kellett nyugodnom. Az Izlam hive mindig turbánja körül tekerve hordja a halotti szemfödelét, a mi emlékeztesse, hogy az élet csak adósság, a mit mindennap visszakivánhat az, a ki adta. Hanem akkor azt is megtudtam, hogy Leila, a kit annyira szerettem, a ki nekem volt igérve, az új nagyvezérnek lett eljegyezve. S a szerelemnek csak egy törvénye van: Scandinaviától a Bosporusig ugyanaz. «A kit én szeretek, az az enyim!» Ebben se czár, se szultán, se dalailáma, se római pápa nem parancsol! – A kit én szeretek, a ki engem szeret, az az enyim!

Rögtön felszereltem egy hadihajómat, a «Takimi Vekait» a kipróbált vitorlást, melylyel annyi tengeri rablót elküldtem hajóstul együtt a csigák közé: azt megraktam leghivebb embereimmel. Minden megmozdítható kincsemet átraktam a hajóra s elvitorláztam vele Sztambul felé. Az aranyszarv-kikötőben éjjel horgonyt vetettem, s azután egy dereglyét huszonnégy evezőssel ellátva, felhatoltam egész a szerályig. Az épen a nagyvezér menyegzőjének az éjszakája volt.

A part mind két oldalon kivilágítva, a tengerszoros közepén horgonyzó hajókról fényes tűzijáték röppentyűi hirdették a nagyvezér örömét és az én kétségbeesésemet. Egy nagy dereglye, a többinél fényesebben kivilágítva, siklott végig a tengeren a szerály palotájától a tulsó part felé. Azon szállítá a nagyvezér menyasszonyát, az én menyasszonyomat, Csengelkői kéjlakába. A dereglye rakva volt fegyveres rabszolgákkal, zenészekkel, bohóczokkal; hátrészében pompás mennyezet alatt ült a nagyvezér és Leila rabnői társaságában.

A nagy örömzaj, tűzfény és mámor közepett senki sem vette észre, hogy egy kivilágítatlan dereglye közelít sebesen a nászhajó felé. Én még a hajó orrán levő egyetlen lámpát is kioltottam s aztán magam álltam a kormányhoz. Egyenesen neki irányoztam a hajó orrát a nagyvezér dereglyéje oldalának. Te elsápadsz. Azt gondolod, hogy az őrültség volt tőlem. Felfordítani a dereglyét s aztán a tengerből kihalászni menyasszonyomat. Hisz tizenkét rabnő volt körüle. Hogy ismerje fel a leggyakorlottabb buvár is azok közül a víz alatt az igazit? – De én számítani is tudtam. A kivilágított hajók mélyen bevilágíták a tenger vizét. Az ezernyi röppentyű közül tömérdek hullott a vizbe s az a víz alatt pattant szét, bevilágítva perczekig az egész hullámözönt. Azonkívül még egyre számítottam. Mikor a szultán leánya férjhez megy, akkor az úgy meg van rakva ékszerekkel, hogy alig bir lépni a tehertől. Már híre járt, hogy a nagyvezér mátkája tíz millió piaszter értékű kösöntyükkel, nyaklánczokkal fog tündökölni menyegzője napján. A többi nép pár ölnyi mélyben a tenger szin alatt csoportostulva fenmarad; ezt az egy alakot ékszereinek súlya aláviszi. – «Húzd rá!» kiálték evezőseimnek s egy percz mulva a nászdereglye oldala ropogott; a másikban lámpák, czifra népek, zenészek a tengerbe voltak dobva, a dereglye fenékkel felfordulva úszott.

A másik perczben én és még két más gyakorlott búvárom a tengerbe szöktünk; ólomczipők voltak lábainkon, hogy gyorsan szálljunk alá. Igy is alig birtuk utolérni azt a vonagló nőalakat, kit ékszereinek sulya gyorsan vont alá a tenger fenekére. A tenger alatt elpukkanó röppentyük fényében úgy tündöklött ez alak, mint egy mesebeli tündér.

Én voltam a legelső, a ki elkaphattam ruhája uszályát, mely most feje fölött uszott. Felrántottam őt magamhoz, s azután lerúgva ólomczipőimet, igyekeztem fel a felszinre.

Csak az az egy aggodalmam volt, hogy felmerülve, a nász-dereglyét követő kaikok közé juthatok. A végzet kedvezett, s csapását későbbre tartá fel számomra. Saját dereglyém közelében merültem fel a víz szinére.

Embereim hirtelen kihúztak kedves terhemmel együtt, s azzal gyorsan suhantunk végig a hullámsikon, a hogy csak huszonnégy evező birta.

Mikor éjszaka egy helyen nagyon kivilágítják a tengert, más helyen annál sötétebb az. A Bosporus tüzijátéka mellett senki sem ügyelt reá az aranyszarv-öbölből kivitorlázó hajóra, s míg a megrémült nászkiséret a nagyvezért és menyasszonyát igyekezett a habokból kihalászni: a nagyvezér ugyan megkerült; de a szép menyasszony már akkor az én karjaim között tért az életre vissza.»

A szép Hafitemnek egész teste ludbőrzött az elbeszélés alatt. Rettenetes gondolat ilyen embertől szeretve lenni! A ki azért, a kit szeret, hadat izenni képes a szultánnak, a tengernek, s a halál minden angyalainak s előbb meghalatja a kedvesét, azután feltámasztja, úgy teszi a magáévá.

Ahmed folytatá életregéjét:

«Az éjszaka, a zürzavar kedvezett menekülésemnek; de a mint reggel lett, s az ijedtség után vizsgálódni kezdtek, rájöttek a rejtély kulcsára. Többen a nászdereglyéről megmenekültek közül megismerték arczomat; mert én átallottam azt feketére bemázolni, mikor menyasszonyomat elhozni jövök, s erről aztán könynyen rájöhettek, hogy mit keresett az a hajó az aranyszarv-öbölben egy éjszakán át s miért tünt el oly hirtelen, a hogy jött? A partőrök különben is jól ismerték a Takimi Vekait, hogy az az én hajóm.

A szultán minden hadihajója elindult üldözésemre. Maga a Kapudán basa, a ki annyi, mint nálatok a főtengernagy, tizennégy gyors vitorlással követte utamat.

A préda megérdemelte a fáradságot. Az is hallatlan eset volt már, hogy a leghatalmasabb szultán leányát elragadják a nászkiséret közepéből, a császári palota ablakai alatt; de hát még a kincseket, a mikkel a menyasszony terhelve volt.

Mennyit érhettek e kincsek? nem tudom; mert én azoknak az értéke után soha nem kérdezősködtem, se rájuk nem szorultam. Bár a tengerbe dobáltam volna mind; akkor Leila megmaradt volna náluk nélkül. Mint később hallottam: hat millió piaszterről beszéltek Stambulban. Törődtem is én az ő gyémántjaikkal. Magamnak is annyi vagyonom volt, hogy az a mesével határos. De annál inkább megérdemelte a fáradtságot, hogy hajómmal együtt kézrekerítsenek. Ily zsákmányt nem hordott a tenger, a mióta a hirhedett arany flottát elnyelte.

A míg a Cerigo sziget melletti tenger-szorost elértük, folyvást kedvező szél segített bennünket előre; itt az út északnak fordult s a szél ellenünk szolgált: többé nem haladhattunk oly gyorsan. Mire Corfuig eljutottunk, mely a velenczei köztársaság birtoka, már üldözőink vitorlái kezdtek feltünedezni az ég és víz szélei között, mint fekete vészmadarak.

Ekkor odajött hozzám a testvéröcsém, Said: apámnak a jobbik fia; arczára, termetére egészen hozzám hasonló; de lelkére végtelenül nagyobb, mint én, s igy szólt hozzám:

– Bátyám, Ahmed! Hajónkkal el nem menekülhetünk. Ha csatának állunk, az ágyudörgés fellármázza az előttünk levő kikötőkben a hajókat s elvágják az utunkat. Én fiatal vagyok, senkim a világon. Te boldog vagy: nőd van, a ki szeret. Cseréljünk köntöst.

Leilára néztem s elfogadtam a nemes áldozatot. Ő felvette az én köntöseimet: én kincseimet áthordattam egy velenczei gœlettre, melyet tulajdonosától megvettem, s magam Leilával együtt átkeltem annak a födélzetére s innen velenczei lobogó alatt elvitorláztam az adriai tengerre. A Takimi Vekai pedig, Said öcsém parancsnoksága alatt, megkerülve Corfu szigetét, ismét elkezdett duzzadt vitorlákkal délfelé sikamlani, mintha az afrikai partoknak tartana. Arra az üldöző hajóhad szintén megváltoztatá irányát s nyomába indult. Hol érték utól? nem tudom. Nagy sokára, mikor már magam szerencsésen megérkeztem kincseimmel együtt Velenczébe, hallottam meg hazatérő hajósoktól, hogy a sík tengeren elkeseredett harcz folyt tizennégy török gœlette és egy brigantine között. Az ágyudörej messze elhangzott a tengeren. Mikor elcsendesült a harcz, csak tíz vitorlát számláltak a láthatáron, négyet magával vitt társnak az én hős Saidom, az én dicső Takimi Vekaim a hullámok alá.

A győztesek nem nyertek semmit. A hajó, melyet üldöztek, nem engedte magát elfogni, inkább roncscsá lövette magát s vele együtt a tenger takarta el titkait.

Ott vesztek el ezzel a hajóval mindazok a társaim, kik szemtanui voltak bosporusi merényletemnek. Senki sem igazíthatta üldözőimet nyomomba többé. Meg voltam rájuk nézve halva.

Velenczében egyikét a legszebb palotáknak béreltem ki: a Palazzo Loredanot, melynek birtokosa nem rég esett el két fiával együtt a törökök elleni harczban. Itt éltem két évig oly háborítatlan boldogságban, a minő csak embernek adatott a földön. A velenczei köztársaság folytonos háboruban volt Törökországgal s így nem lehetett attól félnem, hogy a magas porta a lagunák között is üldözhessen.

De mégis óvatos voltam. Mint menekült örmény fejedelem mutattam be magamat a világnak, s látogattam nőmmel együtt a keresztyén templomokat. Mindenki azt mondta, hogy ő a legszebb asszony Velenczében! És minő hű volt! És mennyire szeretett engem! Soha sem távozott oldalam mellől. Minket csak együtt lehetett látni. S én is szerettem vele pompázni. Az ember oly hiú, hogy szeret dicsekedni a boldogságával. Neveli az örömét az, hogy irigylik. S mintha nem lett volna elég Leilának az a lángoló szempár, minden ünnepélynél új ékszereket engedtem neki magára rakni s dicsekedtem vele, hogy szépsége mellett kárbavész a gyémánt, az igazgyöngy fénye.

Csak egy ékszerét nem engedtem neki feltenni soha. Az egy homlokláncz volt, egyszerű arany filigrán-mű; de a közepén volt egyetlen mogyorónagyságú gyémánt. Gyémántot láttak Velenczében ennél szebbeket, drágábbakat is; de ilyet még sem láttak soha. Ez kék gyémánt volt. Legnagyobb ritkaság. A zafirtól annyiban külömbözik, hogy míg a zafir alapkékjéből a sugártörés is csak a kék fény csillámát tündökli vissza, addig a kék gyémánt olyan, mint mikor az esti ég közepéből a felkelő csillagok szivárványszikrázó sugarai törnek elő: az valami bűbájos fényt szór maga körül.

Mindig óvtam Leilát tőle, hogy e gyémántot valaha homlokára tűzze. Nem csak titkos sejtelmem sugallta azt, hanem a józan ész számítása is. Az én arczom úgy elváltozott az olasz divat által, hogy bennem senki sem ismerheté fel a hajdani ozman musirt. Leila arczát pedig a hárem aszszonyain és a szultánon kivül senki sem látta Stambulban. Még vőlegénye, a vén nagyvezér sem jutott el addig a dicsőségig, hogy fátyolát felemelje. Őt tehát az arczvonásai után fel nem ismerheté senki. De arról a kék gyémántról ráismerhettek sokan. Mert az egy olyan ritkaság, a melyről krónikák beszélnek, s elmondják mind azoknak történetét, a kik azt viselték; tündérmesék és rémregék szülötte az. S még eddig a sztambuli khazné kék gyémántjának minden birtokosa erőszakos halállal múlt ki. A kék gyémántok között ez a második. Az első a Nagy Mogul birtokában van, s az akkora, mint egy galambtojás.

De hát lehet-e egy asszonytól kivánni azt, hogy mikor egy olyan ritka ékszer birtokában van, mely egyike a világ csodáinak, azt elrejtve tartsa, meg ne mutassa senkinek? Tudnád-e ezt tenni, te Hafitem?»

Hafitem nevetett.

– Először is nekem nincs kék gyémántom, azután meg nincs senkim, a kinek azt mutassam.

De azt nem mondta, hogy ha volna, megtudná állni, hogy ne mutassa.

– Ne nevess, Hafitem. Nyomban jön a dicsekedésre a gyász. Egy este fényes ünnepélyt adott a doge, melyre mi is hivatalosak voltunk. Midőn a doge palotájába érve, Leila fejéről leveté aranyszövetű fátyolát, megdöbbenve láttam meg homlokán a kék gyémántot. Nem tettem neki szemrehányást, csak nagyot sohajtottam s magamban mondám: Allah akarta igy.