Part 10

A tubákos bajuszú elővont a zsebéből egy érczjegyet s odamutatta neki; tudatva vele egész tisztelettel, hogy ő a rendőrség megbizotta, kinek parancsa van az idegen urat, ki magát olyan furcsául viseli, mindenüvé kisérni és ügyelni rá.

Péter úr majd a bőréből ugrott ki dühében.

Pál urfi azonban egész lovagias hidegvérrel fordult a rendőrügynökhöz.

– Uram. Tudassa ön a rendőrbiztos úrral tévedését. Atyámnál ez csak nagyúri modor; magyar nemesi büszkeség, semmi más. Tiszteltetem a rendőrbiztos urat. Agyiő.

A felvilágosítás s egy markába nyomott tallér kapaczitálá a titkos rendőrügynököt, bocsánatot kért és eltünt.

Péter úr pedig elérzékenyülten borult fia nyakába, ki őt ily nemesi büszkeséggel vágta ki a gonosz kelepczéből, s miután «noblesse oblige», nem haragudott a történtekért, mert hiszen ha ő «úr», akkor a fia is «úr», «csak Sast nemzenek a Sasok!»

Szépen kifizette az adósságát.

AZ EZERKETTEDIK ÉJSZAKA.

Igaz történet.

E czím alatt Ezeregyéjszaka sok szép tündéries regét mesélt el az elmés Seherezádé, azért, hogy nénje, a szép szultánné életét hosszabbítsa vele, kit a szultán féltésből meg akart öletni. Ez a történet oda illenék azok közé; azért neveztem el «Ezerkettedik éjszakának». Ez csak annyiban külömbözik azoktól, hogy igaz történet, melynek adatait egy, a mult század végén megjelent krónikából szereztem meg; s úgy adom elő minden változtatás és szépítés nélkül.

A SAH PALOTÁJA.

Egy pompás palota termei tárulnak elénk: hosszú, egymásra következő sorban; a termeket nem választják el zárt ajtók egymástól, hanem magas nyitott boltivek kötik össze, úgy, hogy a szélső terem mélyéből végig lehet valamennyin látni, a mint azok egymásba folynak. Kápráztató pompa váltakozik bennük. Minden terem felülről kapja a világítását, egy kerek nyiláson át a boltozatról, oldalablakok nincsenek sehol; az a felső nyilás pedig tarka szines üvegekkel van fedve, a miken át szivárványos világítás ömlik alá a fényes falakra. A boltiveket egyik teremben sárga, másikban kék márvány-oszlopok emelik, másutt a karcsú pilléreken többféle szinű márvány van összeillesztve, s váltogatva fekete jaspissal. Az oszlopok közein nehéz selyem függönyök omlanak alá, átszorítva aranyzsinórral; más helyütt kövér levelű folyondárok futnak fel aranyos rácsozaton egész a boltozatig, s onnan hullatják alá tölcséres virágaikat. A boltozatok kék és zöld drágakövekkel vannak burkolva, lazur-kővel és malachittal; s a drágakő alapon arany czikornyák vannak pazaron elszórva. A padlatot puha szőnyegek fedik, mikbe a rajtuk járó lába belesüpped, mintha mohos pázsiton járna.

A középső gömbölyű terem a legtágasabb. Falai fehér márványból vannak, de azokat rózsaszinüre festi a felső ablak gyönge piros festett üvegtábláin átsütő napvilág. Az oszlop-közöket roppant nagy kőedény kádakban keleti növények csoportjai töltik ki, pálmák, miknek levélzete szinte izzadni látszik, úgy csillog; fügefák, tele érett gyümölcscsel; narancsok, aranysárga almáikkal, s azok a pozsgár levelű idegen virágok, miknek szegény ember hírét sem hallotta soha, s ha meglátná, azt hinné: kigyót lát, vagy süldisznót, a minek tövises hátából csudaalakú fehér és piros tulipánok nőttek ki; mások meg olyanok, mintha kerekberakott hegyes kardok közül nyulna ki egy hosszú dárda, melynek végén egész fürt van piros virágokból, mik olyanok, mint a kigyófejek, kinyuló nyelveikkel.

A terem közepét egy szökő-kút foglalja el, mely kristálytiszta vízsugarával szines üveglapdákat hajigál fel a magasba; a medenczében arany és ezüst halacskák kergetik egymást. A terem két oldalán két mélyedés látszik, a miket aranyozott vékony sodronyrostély takar. E sodronyszöveten keresztül láthatók az egyikben Ázsia és Afrika tarkabarka madarai, a másikban bohókás majmok űzik játékukat.

S e két fülke között van egy nagy csúcsives boltozat, melyen keresztül a külső tágas tornáczba látni.

E tornácz oszlopsora között egy tündéri kert tünik elé: tele magas pálmákkal, kávéfabokrokkal, granátalma fákkal, miknek ágain tarka tollú papagálycsoport himbálja magát, kötéltánczosi mórikálással.

A tornácz közepén asztal van terítve; az is görnyed az izletes étkek terhe alatt; a közepét egy egész sült páva foglalja el, a melynek a feje és a farka tollai meg vannak hagyva. Roppant nagyságú tengeri halak nyulnak végig művészi zománczozású tálakon, hogy inkább a tálat bámuljuk meg, mint a halat. Tornyokat, várakat utánzó torták, sütemények, s gyümölcs alakba varázsolt édes kocsonyák, rezgő, átlátszó nyalánkságok, közben karcsú palaczkok, poharak, aranyfényű, gránátvillogású nedvvel.

A termeken, tornáczon és kerten bűbájos, andalító illat árad el; ezer nyiló virág természetes illata, vegyülve a füstölők ambra szagával.

… A szultán mulató-kastélya ez.

Az asztalt félkör alakú kerevet veszi körül. S a kereveten tizenhárman ülnek. A török nem fél a tizenhármas számtól. Kivált mikor ebből tizenkettő vidám fiatal asszonyféle s a tizenharmadik az egyetlen egy férfi.

A szultánt nem szólítják név szerint: az ő neve «sah».

A tizenkét hölgy neve: Hafitem, Sekerpára, Izmaéla, Nurmahal, Szandabáb, Karaszóla, Zoráia, Fatme, Zibella, Aizah, Mahadévi és Attaïnte.

Hafitem a kegyencz-szultána.

Sekerpára bir azzal az előjoggal, hogy a szultán számára meghámozza a gyümölcsöt; ételeit felszelje; poharát megtöltse és mindent megizleljen előtte, a mit a szultán eszik és iszik. Izmaela és Nurmahal énekelni tudnak, egyik mély, a másik magas hangon, Szandabáb hárfán kiséri az éneket, Karaszóla és Zoráia az alatt, míg a szultán nargilehját szívja ebéd végeztén, bájos taglejtésekkel járják előtte a fátyoltánczot, Fatme kitünő szavalattal tudja felolvasni a remekköltőket, Zibella igen kedves mesemondó, Aizah remekel a kötélen tánczolásban s Mahadévivel együtt a legművésziebb erőmutatványokat és szemfényvesztő előadásokat hajtja végre; Attaïnte pedig megbecsülhetetlen ügyességgel bir a női pipere és öltözék összeállításában. Gyakran szindarabokat is adnak elő az e czélra épített szinpadon, s circusi lovarművészettel gyönyörködtetik a szultánt; idomitott telivér arab lovakon nyargalva és tánczolva. Játékkal, énekkel, enyelgéssel, öltözködéssel telik el az egész nap, meglopja az éjt is; s midőn éjfélután megnyilnak a hálótermek, a falakba rejtett gépzene lágy dallamai ringatják álomba a gyönyörtől kifáradtakat. A szultán hálószobájának falai drága prémbőrökkel vannak bevonva köröskörül; a hálószobájából nyilik a kincstár ajtaja. A kincstár-szoba egészen vasból van s oly gépezettel van ellátva, mely azt egyetlen rúgó megnyomására, egy percz alatt elsülyeszti s mély víz alá meríti, míg a hálószoba egy másik gép nyomására gondolatsebességgel a magasba emelhető. E kettős gépezet netaláni rablótámadások ellen van ekként szervezve.

A szultán cselédjei egyébiránt mind szerecsenyek, abból a szerencsétlen osztályából az embereknek, mely se nem férfi, se nem asszony.

… Ebben az egész leirásban még eddig semmi nevezetes nincsen; csak akkor válik ez figyelemreméltóvá, a midőn megtudjuk, hogy ez a pompás keleti tündérkastély nem valahol Maroccóban, vagy Tripolisban, nem a keletindiai nábobok gyönyöradó éghajlata alatt volt feltalálható; hanem a legczivilizáltabb Angliában, négy angol mértföldnyire az ország fővárosától, Londontól, egy olyan területen, a mely a Lord Mayor hatósága s a londoni szemfüles rendőrség felügyelete alatt áll, s a melyről éveken keresztül még sem tudott senki semmit.

Azt azonban előre kell bocsátanunk, hogy e történet ideje 1733, a mikor még nem volt annyi hirlap, a mik mindent közhirré tegyenek s minden ember dolgába beleavatkozzanak.

Ez a szultáni kastély egy roppant erdő közepén feküdt, melynek minden részecskéjét összevásárolta az új tulajdonos, úgy, hogy abban az ő cselédjein kívül órajárásnyira nem lakott semmi idegen ember. Az ilyen elkerített erdőségek nem ritkák Angliában s senki sem ütközik meg azon, ha valaki a parkját, vadaskertjét kerítéssel veszi körül, s az útjait sorompókkal és tilalomfákkal zárja el a járókelők elől.

A tulajdonos jó fizető volt, nem bántott senkit, a törvényekkel össze nem ütközött, fölvett neve «miszter Herby esquire» volt s a rendőrség előtt nem titkolá, hogy ő muzulmán, kinek oka volt Konstantinápolyból menekülni. A menedékjog pedig mindig tisztelve volt Nagy-Brittanniában.

Az erdő közepett épült keleti tündérlak pálmái, narancsfái mind üvegházban ápolt növények; az egész pálmakert egy óriási üvegboltozattal van betakarva; télen a termeket vízpárával fűtik. Egyébiránt Angliában a tél igen enyhe, alig zordabb, mint nálunk az ősz és a kora tavasz, a mit a körülövedző tengernek köszönhet.

Délvirágokat, meleg égalji madarakat és majmokat mind távolról szállítottak ide nagy költséggel, az eunuch rabszolgaszemélyzet is Nubiából került; a kösköt magát arab építészek készítették; – de hát az a tizenkét ifjú szép hölgy honnan támadt?

Ezek nem keleti szépségek. Valamennyi mind szőke; a lenhajú, a selyemsárga szőkétől kezdve a sáfrányveresig minden árnyalat képviselve van köztük, szemeik kékek, vagy tengerszürkék, csak maga a kedvencz hölgy, a karcsú, deli Hafitem, tünik ki gesztenyeszin hajzattal, barna szemekkel.

És valamennyien mind angolul beszélnek és francziául, nem persául vagy törökül, a honnan neveiket vették, s a versek, a miket felolvasnak, nem Hafiz költeményei, hanem ó-angol versiróké, s a dalok, a miket énekelnek, inkább hasonlítanak azokhoz, a miket Londonban és Párisban a közmulatóhelyeken lehet hallani, mint a minőkre az «édes vizek» köskjeiben tanítják az odaliszkákat.

Viseletük különben annyiféle van, mint egy szinésztársaságnak, s készen vannak akár mint angol ladyk, akár mint oláh bojárnők megjelenni, a franczia rococóban is egészen otthon vannak; sőt mikor mister Herbyvel együtt a szabadban lovagolnak, akkor férfiaknak öltöznek; az akkori idők bőújjas, szalagcsokros, pulideres, parókás férfidivatja igen alkalmas volt arra, hogy asszonyok is elrejtőzhessenek bele. Szakállt, bajuszt a férfiak sem viseltek akkor.

Hogy kerültek e titokteljes férfihoz? ez a történet rejtélye.

A TIZENKÉT HÖLGY.

Krónikánk a legpontosabb adatokkal szolgál arra a kérdésre, hogy honnan kerültek e szép hölgyek a szultáni palotába?

A legelső, a kit a sah «Sekerpára» névvel tisztelt meg (a mi annyit tesz, hogy «czukorfalat»), londoni fehérnemű varrónő volt: a Brothers-bazárban missz Lucile név alatt ismerték. (A krónika a családi neveket mindenütt elhallgatja a hozzátartozók iránti kiméletből). Ennek a megnyerése minden kaland nélkül ment végbe. Miszter Herby gyakran fellátogatott a londoni börzére, hol pénzei voltak elhelyezve; e közben meglátta a szép varrónőt; ő gazdag volt, az szegény és árva, könnyű volt rávenni, hogy a nélkülözésből, mindennapi munkából álló életmódot felcserélje az élvezetekkel és gondtalan henyéléssel.

Sekerpára a leggyöngédebb bánásmódban részesült a sah rejtett palotájában; hanem utoljára a gyönyörűséget is megunja az ember, ha az mindig egyforma. Nehány hónap mulva azt kérte a sahtól, hogy engedje meg neki, hadd hívja ide látogatóba magához missz Mathildeot, missz Emmát és missz Adát, barátnőit.

Az egyik pipereárusnő volt, a másik virágárusnő, a harmadik a Conventgarden szinháznál harmadrendű szinésznő.

A sah csak azt akarta tudni, hogy nincsen-e a hölgyeknek valami «családja».

Az értesítés megnyugtató volt. Az egyiknek van egy korhely matróz testvére, az Keletindiában jár, a másik egészen árva, maga sem tudja, hol született? a harmadiknak van egy öreg anyja.

A sah ráállt a tervre. Sekerpára leveleket írt barátnőihez, lefestve előttük a fényes sorsot, a pompát, a jóllétet, melybe jutott s meghívta őket tündérkastélyába látogatóba.

Azok mind nem voltak valami félénk hölgyek, a kiváncsiság rávette őket a meghívás elfogadására. A meghatározott helyen várta őket a sah fedett hintója szerecsen kocsissal és hátul a bakon két czifra szerecsen inassal. A hintóba beültek s csak azután bámultak el, mikor a hintóajtó bezárult rájuk, hogy az oldalablakokon nem lehet kinézni, mert a kocsiredőnyökön belül vaslemez van, csupán a kocsi tetején van egy kis tallérnyi lyuk, mely világot ereszt be; azon át pedig nem látni mást, mint a csillagos eget. Este volt, mikor útra keltek, s hajnal lett, mire czélhoz értek. A betanított kocsis egész éjjel hordozta őket keresztül-kasul mindenféle tévútakon, hogy azt higyjék, messze el vannak Londontól; holott alig voltak másfél óra járásnyira.

A palotában minden telhető pompával fogadták őket s a három hölgy úgy megszerette az ottani életet, hogy többet el sem kivánkozott onnan, hanem engedte magát neveztetni Fatmének, Zibellának és Attaïntének, miután végre Fatme öreg anyjának levelet irt, s ahoz egy erszény pénzt is mellékelt, tudatva vele, hogy ha nyugton marad, még többet is kap, annál fogva nem csuda, ha semmi lárma sem lett a dologból; a londoni rendőrségnek bizony más dolga is volt, mint azt fürkészni, hogy három szép leány hova lett a városból?

Fatmének aztán ismét volt két fiatal barátnéja: missz Katty és missz Eveline, tánczosnők ugyanazon szinháznál, a hol ő volt; ezek is sokkal kedvezőbb alkalmazást nyertek a tündérkastélyban s meg voltak elégedve a sorsukkal, s a Karaszóla és Zoráia nevekkel. Ők hítták meg aztán missz Mirandát és missz Octaviat, kötéltánczosnőt és erőművésznőt, később Aizaht és Mahadévit s valamennyi hölgy egyesült cselszövényének sikerült végül két szép énekesnőt, missz Luizát és missz Paulinát befonni s ottmarasztani Izmaéla és Nurmahál nevek alatt.

Igy aztán a művészetnek minden ága képviselve volt a sah palotájában s a mulatságból ki nem fogytak soha. Élvezet, gyönyörüség annyi volt, a mennyit csak szem és száj és szív megkivánt s a kinek gyönyörére mind ez történt, a sah maga kifogyhatlan volt mind a pénzben, mind a barátságban. Csak hizelkedés és ajándékozás volt egész nap a dolga.

Idáig nem is háborgatta ebben a dolgában senki.

Hanem egyszer megunta az egyforma örömöket.

Tizenegy hölgye volt már tündérkastélyának, de ő érezte, hogy a tizenkettedik hiányzik. Egy olyan nő, a kit nem a pompa fénye, nem a kényelmes rabság henye örömei csábítottak ide, hanem a ki egészen szerelemből követi kedvesét.

Egy ilyen leányt ismert meg Londonban: missz Clarisset.

Szegény szatócs leánya volt; szülői tisztességes polgáremberek, abból az osztályból, melyet cockneynek csufolnak, azért, mert egyszer egy ilyen polgár, a ki soha életében Londonból künn nem volt, falut nem látott, mikor véletlenül egy kakast hallott kukorítani, azt mondá: «the cock ney». (A kakas nyerit.) Innen rajtamaradt az egész osztályon a «cockney» «kakas nyerít» gúnyczím.

Hanem missz Clarissenál nem sokra lehetett menni a fényes igéretekkel, ő erényes leány volt, s bár szivét megnyerték is a szép török férfi hizelgő szavai, de addig nem akart a hozzá menetelről tudni, a míg az hitét, becsületét le nem kötötte, hogy nőül fogja őt venni.

A házasság azon időben Angliában nagyon könnyen ment. Volt egy kovácsmester Gretna-Greenben, a kinek az a szabadalma volt, hogy a hozzámenekülő szerelmes párokat formaszerint összeadhatta s az általa kötött házasság olyan érvényes volt, mintha az oltár előtt ment volna végbe.

Egy este rávette miszter Herby a szép Clarisset, hogy a míg apja, anyja a boltajtó bezárásával vannak elfoglalva, egy készen tartott hintóba beüljön s gyors paripákkal elvágtasson kedvese kiséretében Gretna-Greenbe a kovácshoz, a honnan aztán mint férj és feleség siettek a tündérkastélyba haza.

Ez volt a tizenkettedik hölgy, – Hafitem. Az egyedüli, ki a sahnak törvényes felesége; először az alkorán szerint, mely nem követel mást, mint hogy a férj nyilatkoztassa ki, hogy ez az ő felesége, másodszor a szokás szerint, mely Angliában olyan erős, mint a törvény, a gretna-greeni kovács kiadott bizonyságlevele mellett.

Clarisse ártatlan szelid teremtés volt, ki a mint a keleti pompával ragyogó kastélyba megérkezett, s ott a fényes udvari nép által hódolattal fogadtatott, e fény, gazdagság, jóllét, tündéri élvezet mámorától egészen el lett kábítva. Miszter Herby, a hogy ő nevezé, a szeretet és gyöngédség minden jelével halmozá el, Clarissenek semmi oka sem volt féltékenynek lenni tizenegy társnőjére. Azok csak az ő mulattatására voltak jelen, csak azért, hogy előtte tánczoljanak, zenézzenek, énekeljenek, hogy őt öltöztessék, fésüljék, piperézzék, neki egész nap mulattató meséket mondjanak s még titkos ohajtásait is kitalálják. Harag, zsémbelés, féltékenység nem volt e tündértanyán, a sah figyelmes és gyöngéd volt mindenik hölgyéhez, csak hogy amíg gyöngédsége a többiek irányában a leereszkedés szinét viselte magán, addig Clarisse irányában, kit hízelgve Hafitemnek hívott, a hódolattal volt rokon.

Néha hajtóvadászokat is rendezett a sah mértföldekre kiterjedő erdejében s olyankor női kisérete perzsa és indus amazonoknak öltözve vágtatott nyomában. A szép Hafitem méltán képzelheté, hogy ő Anglia első úrhölgyeivel áll egy sorban.

A hónapokig tartó kéjmámor után azonban egyszer mély búskomorság lepte meg a szép Hafitemet, melyet nem oszlatott el sem társnői játéka, sem a sah hizelkedése.

Sok kérés, könyörgés után megvallotta neki végre szomorúsága okát.

Szüléit látni vágyott.

Felébredt benne a gyermek szeretete apja, anyja iránt, kiket szökve, búcsúzatlanúl hagyott el, s kik eltünése miatt most halálra búsúlják magukat. Szerette volna velük tudatni, hogy él és boldog.

A sah nagyon szerette Hafitemt.

Mikor megtudta búskomorságának okát, akkor azt mondá neki:

– Jól van, hogy lássad, mennyire szeretlek, nem csak azt engedem meg, hogy levelet irhass szülőidnek, hanem azt is, hogy hívd meg őket ide magadhoz; lássák meg, kiért hagytad el őket? s ha van örömed abban, hogy amit magad körül látsz, ez mind a tied: ők is osztozzanak ez örömben.

Erre a biztatásra rögtön hazatért Hafitem elvesztett jó kedve. A mint levelét elküldé szüléihez, csupa szeretetreméltóság lett a sah irányában s versenyt énekelt, tánczolt társnőivel. Előre tudatta mindenkivel, hogy holnapra vendégeket várnak Londonból; mindenki a legpompásabb öltönyét vegye magára. Szakácsok, zenészek, tüzijátékosok, kakasviaskodtatók és szemfényvesztők még nagyobb előkészületeket csináltak erre a napra, mint egyébkor.

A kegyencz szultána fenséges szülőit várták: a becsületes szatócsot és feleségét.

A HOLDSUGÁR, MINT ÚTMUTATÓ GÉP.

Clarisse megírta szülőinek, hogy a férfi, ki őt nejévé tette, keleti főúr. Kérte őket, hogy a rendőrséggel békét hagyjanak neki; mert ő saját jószántából követte őt rejtekébe s semmi erőszak ellene be nem bizonyítható. Levelének átadója néma és írni nem tud: az tehát ki nem vallatható. Ha őt látni akarják, ez a küldöncz elvezeti őket a hintóig, mely a város kapuján kívül vár reájuk.

A szatócs nem volt könnyenhivő, a mi az angoloknak egyik rossz tulajdonságuk; hanem aztán a felesége körül czirógatta s addig biztatta, míg rávehette, hogy menjenek el a rejtélyes hintóig, mely elviszi őket leányukig. Az anyák szeretik leányaikat Angliában is csakúgy, mint másutt.

A szatócspár este beülvén abba a hintóba, a melynek nincs oldal-ablaka, épen úgy reggelre érkezett meg a sah kastélyába, mint a többi látogatók szoktak.

Megérkezésüket mozsárdurrogás, török muzsika jelezte; a leeresztett felvonó hidnál a fekete háznagy sietett hintajuk ajtaját, mely kivülről be volt zárolva, felnyitni, s a márványlépcsők alján fogadta őket maga a sah, jobbkézen vezetve a szép Hafitemet.

Hafitem minden tartózkodás nélkül egész hévvel borult anyja nyakába, szabad folyást engedve könyeinek, s aztán apjának kezet csókolt, míg a sah brilliantoktól ragyogó ujjait török egykedvüséggel nyujtá kézszorításra a szatócs fagytól vörös tenyerei elé.

A két londonit, a míg a termeken áthaladtak, pihenni nem hagyta a bámulat. Egy tizedrészének a nevét sem tudták, a mit láttak s mikor a szatócsnő azt kérdezé sugva a férjétől: «hogy lehet rőfe ennek a szőnyegnek, a min most járunk?» az boszusan felelé: «hát láttam én ilyent valaha?»

Nem, azt soha sem látta a derék férfiu, a mit itt látott, egész világi életében; sem olyat nem evett és nem ivott, a milyennel itt megvendégelték. Azt hitte folyvást, hogy álmodik, s szavát nem lehetett venni egész ott léte alatt. Minek beszéljen az ember álmában? Csak bámult mindent és nagyokat sohajtott. És itta a jó borokat. Ez az egy volt, a mi meggyőzte arról, hogy mind ez valóság.

Annál beszédesebb volt a felesége. Az nem volt rest élénken kifejezni bámulatát és gyönyörűségét. Mily pompás termek! minő szőnyegek! mily ritka virágok! Mily izletes étkek! Vajon miből készülhetnek ezek! Mennyi szolgálattevő szép leány! Milyen czifra szerecsenyek! Állatok ezek odahaza? – És mindenek koronájául ez a derék, komoly arczú férj, a ki oly tisztelettel viseltetik nejének anyja iránt, mintha az valami herczegasszony volna.

És aztán akármi volt az, a mire az asszonyság azt mondta: jaj de szép! az abban a perczben neki volt ajándékozva. Nyakláncz, függő, gyűrű odavándorolt az ő nyakába, fülébe, ujjára a leányéból: az aranyserleget, a melyből ivott, a zsebébe dugták, s midőn végre a férje is megszólalt, hogy bebizonyítsa élő voltát, ezen kérdést intézve a sahhoz: «hány óra sir?» válaszul azt kapta, hogy a sah kivonta övéből a drágakövekkel rakott óráját, lánczostul együtt s odaakasztá azt a szatócs ipa nyakába. Mely példán a derék ember annyira megilletődött, hogy a midőn ebéd végeztével a felesége a leányával a külföldi madarakat és majmokat indult el nézegetni, lévén az utóbbiak között egy fertelmes állat, a kinek kék volt az ábrázatja, az ellenkező része pedig veres, már elkezdte az asszony: «jaj de»… a mint egyszerre befogta a száját a tenyerével a szatócs: «meg ne dicsérd, mert ezt is neked ajándékozzák».

Azután következett a táncz, zene, erőművészi mutatványok, a minőket az érdemes szatócs-család soha sem élvezett, estefelé a pompás tüzijáték, aztán megint lakoma, füszeres ételek, italok, s mikor minden gyönyörűség fenékig volt kiürítve, akkor búcsút vettek a vendégektől, Clarisse megcsókolta a szülőit, a sah karon fogva vezette le a hintóhoz ipát, ki a ráadott kabátja szokatlan nehézségéből gyanítá, hogy annak a zsebei meg vannak terhelve pénzes-zacskókkal.

– Te! mondá a szatócsnő férjének, mikor ismét együtt ültek a sötét hintóban; én azt hiszem, hogy mi valami elbűvölt tündérkastélyban voltunk.

– Majd én megtudom azt nem sokára egész bizonyossággal, hogy hol voltunk?

– Hogyan kezdesz hozzá?

– Azt már én tudom.

Mert azt meg kell jegyezni, hogy az angol soha sem iszik annyit, (pedig sokat iszik), hogy a kétszerkettőt elfelejtse. Azt se képzelje senki, hogy ha egy angolnak ajándékot adott, azzal már most azt kifizette.

A mint a hintó megindult, a szatócs elővette a jegyzőkönyvét.

A hintó tetején, mint említők, volt egy kerek lyuk, s azon keresztül a tele hold szépen bevilágított. A kerek fény folt a hintófal balszegletére esett.

A szatócs számlálta a lovak lépéseinek szabályos toppanásait, mindaddig, míg ez a holdfényfolt meg nem mozdult a helyéről s a kocsi első falára nem vetődött.

Akkor feljegyezte a zsebkönyvébe a léptek számát s újra kezdte a számlálását.

A mint a kerek fényfolt a kocsi előlapjáról a jobboldali falra esett, ismét feljegyezte a számokat, utána irva «elől».

Azután megint átvándorolt a fénykarika az előfalra, megint a baloldalra, onnan ismét a hátulsó falra és így összevissza vándorolt előre-hátra.

Ezt pedig mind jegyezte a zsebkönyvébe a szatócs mind egész odáig, a hol a londoni sorompónál megállt vele a hintó: a néger kinyitá az ajtót s kibocsátá őket fogságukból.

Itt még a szatócs megnézegette a paripákat, megdicsérte őket, milyen szép állatok, s a közben araszszal megmérte, hány marok a magasságuk és milyen hosszú a derekuk.

Akkor aztán minden adatnak a birtokában volt.

Az előre-hátra vándorló holdfénykarika megmondta, mikor tért el ez út jobbra, vagy balra? a lóléptek száma elárulta, milyen hosszú volt a felvett irányban az út? úgy hogy az egész tekervényes utazás vonalát szépen papirra le lehetett lerajzolni utána.