Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXI. KÖTET

MEGTÖRTÉNT REGÉK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

MEGTÖRTÉNT

REGÉK

BESZÉLYEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

AZ ANGYAL ARCZU DAEMON.

Elbeszélés.

Néhány nappal az előtt, hogy Nyáry Pál borzasztóan nagy elhatározásával megrendíté alattunk a földet, egy unalmas órájában az országgyűlésnek, a midőn három-négy hazabeszélő szónok volt még szólásra feljegyezve, a ki «el nem áll», Nyáry Pál is felkerekedett mellőlem a helyéről s azt mondá nekem: «menjünk ki, míg ennek vége lesz; majd én mesélek neked egyet-mást a régi időkből, talán te még hasznát veheted».

És azután kimentünk együtt s akkor két óra hosszat Nyáry a legérdekesebb élményeket mondá el előttem, mikre pestmegyei alispánsága idejéből visszaemlékezett.

Nem sejtettem még akkor, hogy ez végrendeleti hagyatéka volt számomra.

Ezen történetek egyike az, a mit most leirok: neveket nem említve, miután a szomorú hirességre jutott közreműködöttek némelyikének utódai a családi átok alól kiküzdve magukat, most, mint derék, becsületes emberek ismeretesek.

E történet főalakja és intézője egy nő.

E bájos arczú, szép karcsú termetű uri hölgy ....r Matild bárónő. Különösen emlékezetes marad dúsgazdag hosszú fekete haja, melynek e történetben nagy szerep jutott.

Nagyvilági hölgy volt, kereste a bálokat, fürdőkre járt, bálkirálynő, fürdőkirálynő czimeket kapott: elfogadta az udvarlást. Hiú volt; szerette a piperét, ékszereket, kényelmet, sok cselédet; s könnyelmű nők szokása szerint, nem rettegett az adósságcsinálástól: a miatt azután örökös pénzzavarban volt; hogy ebből meneküljön, ismét nem válogatott az eszközökben, s elvégre oly tökéletességre vitte a pénztsokszorozó mesterséget, hogy túltett vele a legfurfangosabb férfiakon.

Neje volt egy előkelő megyei nemes úrnak, ki nagy birtokú földesúr volt és igen okos ember; de ki a mellett azt a hibát követte el, hogy nem huszonöt éves korában, hanem ötven éves korában házasodott s akkor nem egy negyven éves, hanem egy húsz éves hölgyet vett feleségül.

Ezt a hibáját a saját kárán okult férj aztán azzal igyekezett helyrehozni, hogy tapasztalataiból merített indokokra támaszkodva, a szép feleség ellen válópert indított: el is választották tőle s azután éltek külön, a férj falun, a nő Pesten.

Egyszer az elvált férj meghal. Végrendeletében minden szerzeményét oldalrokonaira s jótékony czélokra hagyományozza, elvált nejéről egy szóval sem emlékezve meg.

De rögtön halála után előáll Matild bárónő egy hatvanezer forintos kötelezvénynyel, melyen elvált férje volt aláirva, mint adós, s beperli vele az örökösöket.

Az öröklő rokonok kénytelenek voltak elismerni, hogy ez az okmány betüről betüre az elhunyt irása, nevét épen így szokta aláirni, pecsétje is ugyanaz. De az okmánynak még két tanu is volt aláirva, mindkettő tekintélyes úr, ismert előkelőség a megyében. Azok mind a ketten azt mondták, hogy ez az ő saját irásuk; bár arra nem tudtak visszaemlékezni, hogy valaha a megholt férj nejének adott kötelezvényt láttamoztak volna. Azonban hát az öreg emberek emlékezőtehetsége gyöngül. Meglehet, hogy még is úgy volt. Esküdni nem mert rá senki, hogy nem a saját aláirása az ott; s igy Matild bárónő a kötelezvény alapján megkapta a 60 ezer forintot azon férj hagyatékából, kit éltében annyit bántott és gyűlölt.

A szép bárónő az időtől kezdve aztán még nagyobb pompával vette körül magát. A megnyert örökség nem arra szolgált nála, hogy hitelezőket elégítsen ki vele, hogy vagyoni állását rendezze; hanem hogy annál nagyobb fényt űzzön. Mikor legtöbb pénze volt is, adósságra vásárolt, szabót, pipereárust, nyalánkságboltost nem fizetett soha, s ha egy helyütt nem hiteleztek neki tovább, ment más boltba kontózni: a pénzt pedig elfecsérelte mulatságokra.

Mindennap vigalom volt házánál, melyet különösen örömest látogattak nőtlen öreg urak; a mit könnyen ki lehet magyarázni abból, hogy Matild igen kedves társalgó volt; ismerte minden ember gyöngéjét; a kivel négyszemközt beszélt, az előtt olyannak mutatta magát, a milyennek az óhajtá: a költői kedélyű férfi előtt fellengős volt, a világfi előtt kaczér nőt tüntetett fel (és ez is játék volt nála: majd meg fogjuk tudni, hogy miért?) a komoly falusi éltes udvarlók előtt szilárd magaviseletet tanusított, s jó gazdasszonynak és kegyes nőnek tüntette föl magát; a szellemdúsnak látszó férfiakkal fecsegett művészetről, irodalomról, a piperkőczöket emberszólással mulattatta, a távol rokonok iránt atyafiságos gyöngédséget tanusított s ha sokan voltak együtt, az egész társaságot felvillanyozta eszes, leleményes társalgásával; úgy, hogy minden ember azt hitte felőle, hogy az egészen ő hozzá való – s az egész világ együtt azt hitte, hogy ez egy olyan tökéletes nő, a kit senki sem érdemelt meg.

Ismerősei között volt egy komoly öreg úr is. Jelezzük X-nek. Félig-meddig rokona volt; azonfelül pedig meglehetősen meghaladta már azt a kort, melyben még az ember bolondságokat szokott elkövetni. Hanem azért mulattatá a vidám özvegy elmés társalgása s jól esett a mellének, ha közelében lehetett. Ott sok boldog órát eltöltött csöndes, magányos pikétjáték mellett, s engedte a szép özvegyet nyerni. Aranyban játszották a pártit, százát, s a gazdag főur örült neki, mikor Matild örömét látta, minden este besepert öt-hat arany nyereségén. Hisz ez nem olyan nagy dolog.

Ismerősei ugyan sokat évődtek vele, hogy «nono! vigyázzon magára! mert majd egyszer a szép özvegy a sok piketirozás mellett a szivét is el találja nyerni!» Hanem az öreg úr biztos volt már maga felől; nem félt ő már a szív gyöngeségeitől s egy izben, hogy bebizonyítsa, mennyire ura maradt szivének, bucsút vett Pesttől s a szép özvegytől: kiutazott Egyptomba, elment a pyramisokat megnézni s nemsokára az a hír érkezett felőle, hogy meghalt Alexandriában a keleti pestisben. – Pár hét mulva ugyan jött a halálhir czáfolata, hogy nem ő az, a ki meghalt; hanem egy vele együtt utazott angol, s ő már jön is hazafelé; hanem ezen pár heti időzés a más világon mégis csinált annyiban egy kis zavart, hogy a kik ilyen nagy földbirtokosnak imitt-amott hitelezői vannak, a halál hirére mind kibujnak a földből s sietnek a kötelezvényeiket a néhai fekvő birtokára betábláztatni; nehogy valamelyiknek, a ki hátul marad, lemaradjon a lába a semmibe.

X. urnál ugyan ilyen esettől nem lehetett félni; de azért, a kinek általa aláirott papiros volt a kezében, még is csak jobb szerette azt, ha a vármegye is rámondja az Áment.

Ez egy kis boszuságot okozott a hazaérkezőnek. Elhatározta, hogy a nyugtalankodó hitelezőket mind ki fogja fizetni s lerázza a nyakáról. Az ő jószágára ne legyen senki betáblázva. Elment az alispánhoz megtudni, hogy mennyi lehet a betáblázások összege.

A mint Ny. P.-hoz belépett, az sajátságos gunyoros mosolygással fogadta s azt mondá neki:

– Barátom: úgy látszik, hogy a te piketirozásod a szép özvegygyel még sem került olyan kevésbe. Ő is itt van a hitelezőid között egy háromezer forintos kötelezvénynyel, a mit be is tábláztatott rendén.

X. úr majd elszédült ijedtében.

Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen kötelezvényt aláirt volna.

– Már pedig az itt van. Még talán odalenn lesz a levéltárnoknál.

Azzal átküldött a levéltárnokhoz s behozatta a kötelezvényt, mely betáblázás végett volt a megyéhez beadva.

X. úr csak elámult, mikor azt meglátta.

– Ez vonásról vonásra mind az én irásom; de én ezt, becsületemre mondom, sohasem irtam.

De még azonfelül két előkelő úr is alá volt irva, mint tanu, és mind a háromnak a pecsétje a neve után odanyomva.

Ny. P. első tekintetre felismeré X. úr arczából, hogy igazat mond. Végtelen emberismerete volt: az első szónál megtudta a beszélő tekintetéből, hogy ártatlan-e vagy vétkes; míg a vele szemben álló soha sem vette észre az ő bírája arczán azt, hogy sejt-e ez valamit?

A kötelezvény nagyon valószinüleg hamisítvány volt. Azonban az aláiró tanuk egyike már meghalt, a másik pedig élemedett, gyönge agyú ember volt, a ki nem merte már bizonyosan azt állítani, hogy a sok idegen okirat között, a mit életében láttamozott, nem volt-e ez az előmutatott is. Irásokat, pecséteket minden szakértő az igaziakkal azonosoknak nyilvánított.

És az alispán még sem tett le arról a gyanúról, hogy ez a kötelezvény hamis.

Az ügyvéd, ki ezt a bárónő megbizásából betábláztatta, fiatal kezdő ember volt; még jogász korából hirhedett arról a szerencséjéről, hogy Matild bárónő kiválasztott kegyenczének tartatott.

Ez nem követte el a hamisítást. Jó tánczos volt, jó vivó, derék kártyás és vitéz ivó; hanem az irás mesterségét nem vitte messze. Ez nem képes arra, hogy több ember kéziratát oly meglepően utánozza.

Hanem az óvatos fürkészés után nyomára jöttek, hogy a fiatal ügyvédnek van egy titkos segédje. Egy régi ügyvéd, a ki korábbi éveiben egy hirhedett bűnvádi pernek fő hőse volt; mérgezésről, nagy főuri családon elkövetett stellionatusról volt szó. Az ügyvédet elitélték sok évi börtönre, az ügyvédi gyakorlat elvesztésére. Fogságát kiülte, kiszabadult, s miután saját neve alatt többé ügyködnie nem volt szabad, szövetkezett a leghanyagabb, könnyelműbb, munkakerülő fiatal ügyvéddel, a kinek azután ő vitte az ügyeit, míg az adta a törvényszékek előtti működéshez a nevét.

Jelezzük mindkettőt neveik végbetüivel; az ifjú ügyvédet –y-nal, a silentiariust –l-el.

Ny. P. gyanuja erre az utóbbira esett.

Hanem az nagyon óvatos ember volt; nem lehetett megközelíteni. Erőszakos rendszabályokat idő előtt nem volt szabad alkalmazni.

E közben Ny. P. egy nevezetes felfedezésre jött, még pedig igen egyszerű úton. Egy górcső segélyével.

A kötelezvény alá irt X. pecsétje hajszálnyira hasonlított az igazihoz; hanem «egy hajszállal» mégis több volt rajta. Az eredeti czímeren egy fekvő nyúl van, hátrahuzott fülekkel. A kötelezvényen ugyanazon nyúl volt, de a melynek hátrahuzott füle egy hajszál vonallal a hátához van ragadva; mintha a czimervágó vésüje kiszaladt volna s az érczlapon azzal az egy hajszállal többet rajzolt volna oda a szükségesnél.

Ny. P. rögtön maga elé idézteté Budapest valamennyi czímer-vésnökét s kérdőre vonta őket, melyik készített közülök hasonló czímerű pecsétnyomót.

Egy váczi-utczai vésnök felismerte és bevallá abban a saját művét.

Most az volt a második kérdés, hogy ki rendelte meg nála azt a pecsétnyomót?

A vésnök igazolta magát egy előmutatott levéllel.

Hanem annak a levélnek az aláirása azután inkább szaporította a homályt, hogysem eloszlatta volna.

A megrendelő egy borbélylegény volt egy zsibárus-utczai officinából.

Ennek pedig semmi összeköttetését sem a bárónővel, sem az ifjú ügyvéddel nem lehetett bebizonyítani.

Hanem, hogy a silentiarius ügyvéddel néha látták együtt, arra voltak bizonyságok.

Ámde a borbélylegény rég eltünt a városból s nagy feladat volt kitudni, hogy hova lett? és kézrekerítni.

Ez is meg lett oldva. Rátaláltak Bécsben s az ottani hatóság, Pestmegye kivánatára, leszállítá őt Pestre.

A borbélylegény természetesen, hogy nem is ismert rá az eléje mutatott megrendelő levélre. Ő arról nem tud semmit: az nem is az ő irása.

Ekkor Ny. P. alispán leültette őt az iróasztalához s felszólítá, hogy irja le azt a levelet diktálás után.

A borbélylegény mosolygott az ártatlan tréfán, azután diktálás mellett egy olyan félremesterkélt firkát irt, a miből egy vonás sem hasonlított a neki tulajdonított levélhez.

«Irja ön le még egyszer!» mondá néki Ny. P.

És azután lediktálta neki ugyanezt a levelet tizszer, huszszor, harminczszor; mindaddig, míg a harminczadik leirásnál úgy hasonlított a lemásolt levele a perbefogott irathoz, mint egyik ákáczfalevél a másikhoz.

A borbélylegény látta, hogy ebből a szurokból ki nem tud gázolni; megadta magát és vallott.

Hogy a kötelezvényen levő pecsét utánzott, az már ki volt nyomozva; de annál nagyobb feladat volt még a homályos történet közreműködő személyeit mind úgy összehozni, hogy az egész ravasz cselszövénynek minden kereke egymásba találjon.

Az alispán legelőször is magához hivatá azt a bizonyos silentiarius ügyvédet, a kire gyanuja volt, hogy az készítette a hamis kötelezvényt. Tudta jól, hogy az ügyesség és a hajlandóság ennél van készen legnagyobb mértékben.

A hallgatásra itélt ügyvéd azonban nagyon is szó szerint vette az itéletét: hallgatott. Ny. P. minden keresztül-kasul való kérdéseire olyan ügyesen felelt, hogy nem lehetett belőle semmit kivenni.

Azt mondta, hogy ő –y ügyvédnek csupán egyszerű segéde, ki annál lemásolással foglalkozik és Matild bárónőt sohasem látta, vele soha sem beszélt. A gyanus kötelezvényről sem akart tudni semmit.

Ekkor az alispán a górcsőhöz vezette őt, s az alá téve elébb a kötelezvény-aláiró X. úr saját, igazi pecsétjét, azután meg a betáblázott kötelezvényen levő pecsétet, saját magára bizta, hogy mondja meg, vajjon nincs-e valami külömbség e két pecsét között?

A silentiárius ügyvéd kénytelen volt bevallani, hogy egy szőrszál külömbség van a két pecsét között.

Tehát ez más pecsétnyomóval lett oda nyomva. Ki rendelte meg ezt a pecsétnyomót?

A hallgatásra itélt –l azt felelé rá, hogy azt ő nem tudhatja.

– Tehát majd mindjárt meg fogja ön tudni. Mondá neki az alispán, s a mellékszoba ajtaját felnyitotta.

Azon az ajtón kilépett a bűnszövetséges borbélylegény.

A mint ezt az alakot szembesítve látta –l, reszketés állta el minden tagját. Még nem is kérdezett tőle az alispán semmit; csak némán mutatott az eltüntnek hitt kisértetre s e néma tekintet alatt az ügyvéd alakja összecsuklott, birája előtt térdre roskadt, megragadá Ny. P. kezét, s reszkető ajkakkal rebegé.

«Mindent ki fogok vallani.»

Késő estig tartott a vallomások fölvétele.

Az alispán egyedül volt a vallatottal, s maga jegyzé föl annak fölfedezéseit.

Akkor mindkét vádlottat elzáratá külön.

Azután felment a megyeház második emeletébe, hol a központi főszolgabiró P. lakott. Az fiatal, daliás gavallér volt.

– Öcsém, mondá neki; ma eljösz velem ...r Matild bárónőhöz, tánczvigalomba.

– De én nem vagyok hivatalos.

– Nem tesz semmit. Én hivlak, s akkor híva vagy. Még az esküdtedet is magaddal hozod.

Az alispán szava parancs volt, a főszolgabirónak fel kellett bálszerüen öltöznie. Egy kis dolgot adott még az esküdtet előkerestetni a Komlóból, vagy a Nagypipából, de végre még is csak ráakadtak a kiküldött megyei hajduk az arany Flaskóban, s az is felvette bálrajáró attiláját.

Akkor aztán két bérkocsin elhajtattak a bárónő lakására. Mind a két bérkocsis mellé egy hajdu volt ültetve s a bérkocsikat egy mellék-utczában hátrahagyták.

A szép bárónőnél épen a hetenkint rendesen tartatni szokott tánczestélyek napja volt.

A fővárosi előkelő világ volt együtt. Öreg és fiatal világfiak, jókedvű hölgyek társaságában.

A pestmegyei alispán és kisérői megjelenését senki sem találta valami különösen felötlőnek Matild bárónő termeiben. Azok nyitva álltak minden hirneves ember számára s az alispán a legkedvesebb társalgó s akkor még keresett ifjú legény volt, daczára birói szigoruságának. És különösen jól tudott tarokkot játszani.

Csak a bárónő maga sejtette, hogy ez a látogatás valami rendkivüli körülménynyel van összekötve. Azonban hódító tekintetének mosolygása alá jól el tudta rejteni megdöbbenését.

A termeiben összegyült társaság a fővárosi úri köröknek azon részét egyesíté magában, mely nem szokott a családja társaságában mulatni. Gazdag agglegények, feleségeiktől külön élő öreg urak, s viszont jókedvű szalmaözvegyek és könnyű erkölcsű külföldi művésznők; azután nagy szelet csapó fiatal gavallérok, a kiknek jövedelmi forrásai nem igen ismeretesek, képezték a Matild bárónő rendes látogató körét.

Hanem azért a termekben minden fesztelen jókedv daczára szigorú társalgási rend uralkodott; gond volt reá, hogy semmi botrány napirendre ne kerüljön. Matild bárónő hódító alak volt, de tudott mindenkit tiszteletteljes távolban tartani magától, s a ki látta őt, a hogy egész estén keresztül három összeválogatott öreg úr társaságában tarokkot játszott, sohasem mondta volna, hogy valami ismeretsége lehessen azzal a fiatal –y ügyvéddel, ki a negyedik szobában bankot ád egy kis ártatlan huszasos makaóban. Éjfélig legalább nem folyt a kártyázás nagyban, s Matild bárónő csak az öreg urakkal mulatott, vagy néha kivételkép abbahagyta a tarokkot, mást ültetett le maga helyett s egy-egy halavány hektikás kinézésű fiatal ember kedvéért elment a tánczterembe, s járta a kotillont, vagy félreült egy szegletbe sugdosni.

Nem társalgott mással, mint öreg urakkal és beteges kinézésű fiatal emberekkel!

A mint a bárónő megpillantotta a belépő alispánt, a nők éleslátásával s a bünösök ösztönével rögtön kitalálta a látogatás okát.

A vizsgáló birót látta maga előtt.

De olyan jól tudott uralkodni magán, hogy ijedelmét vendégei közül senki sem vette észre. Arcza derült és hódító maradt; különösen e nevezetes vendég irányában, ki akkor volt először a bárónő fényes termeiben.

A szép házinő eléje sietett, kezet szorított vele s helyet mutatva neki azon a pamlagon, melyen eddig egyedül ült, maga mellé ülteté őt.

Épen tarokkot játszottak négyen: az úrnő, egy öreg földbirtokos, egy fiatal mágnás, kinek arcza, termete nagyon elárulá, hogy mellbeteg, már a harangozópénzt hordja a szájában. Negyedik volt a fiatal ügyvéd –y, Matild bárónő titkárja és házi ügyvédje.

Az alispán kérte a társaságot, hogy csak folytassák a játszást, ő majd nézni fogja, gyönyörködik benne.

Erre az ifjú ügyvéd felajánlotta neki a helyét, hogy vegyen részt maga is a mulatságban.

– Köszönöm, monda Ny. P., de én soha sem kártyázom; a mire igen nagy okom van. Én nekem megvan az a különös adományom, hogy a mint egy játszma kártyát egyszer keresztül nézhettem, azonnal ismerem a hátáról valamennyit. És így természetesen nem játszhatom soha, mert akkor hamis játékos volnék.

S szavainak bebizonyításaul rögtön felvette az asztalról azt a játék tarokkot, mely ott feküdt, s végig forgatva az ujjai között, nagy hirtelen elszámlálta a hátuljáról, melyik kártya micsoda.

Bámult rajta minden ember.

– Ez az ok, a miért nem játszom soha.

«Tyüh! mondá magában a fiatal ügyvéd, hiszen ez volna épen a legjobb ok arra, hogy az ember mindig játszodjék.»

Hanem hát Ny. P.-ban ez a talentum kárba veszett.

Volt azonban egy másik tehetsége, a mit nagyon tudott érvényesíteni: ez volt az adomamondás.

Tele volt mindig élczes adomákkal. S azokat a legjobb helyen tudta alkalmazni. Adomákkal el tudta mulattatni a társaságot; egy jó adomával helyre tudta ütni a félreterelt tanácskozmányt a gyülésben, egy erős adomával lecsillapította az utczai lázadást, s a vérontásra kész tömeg nevetéssel oszlott szét. És aztán adomákkal tudott vallatni is.

Mikor látta, hogy csodálkoznak az ügyességén, mindjárt készen volt egy idetartozó adomát közrebocsátani Parázsóról, a hires szinésznő férjéről, ki egyszer Pesten leült egy hirhedett hamis játékossal tarklizni. De Parázsó is épen olyan jól ismerte a kártyákat hátulról, mint ellenjátékosa, paklizott is mindakettő tehetsége szerint. Egyszer Parázsó négy királyt mond a kihivás után; ellenfelénél három felső volt, a negyedik fölvételre következett. Ez tehát a kihivott kártyát elütve, azt mondá: «nem jó, nálam négy felső van!» – Parázsó ekkor azt mondá neki: «no hát legyen öt!» S azzal felvágta előtte a következő lapot. Erre az elbámuló játékos lecsapta a kártyát s azt mondá: «no uram, már most kezdjünk el játszani becsületesen.»

Matild bárónő, hogy szorongását palástolja, folytatni kezdte e tárgyról a beszélgetést.

– Azt még értem, hogy egy jó emlékezetű ember ezeken a mi tarka hátú kártyáinkon, ha azokat végig nézhette, talál egyes jeleket, a mikről ráemlékezik azoknak a belsejére; de megfoghatatlan marad előttem, hogyan lehetnek játékosok, a kik hamis előnyöket tudnak maguknak szerezni, midőn szerencsejátékoknál olyan kártyát hoznak eléjök, a melynek tiszta fehér és sima a hátlapja, s a mely először van kézben, s a melyet az első játék után rögtön újjal cserélnek föl.

– Annak is tudom a titkát; mondá Ny. P. Ez az eset is fordult meg előttem. Egy bankadó játékos sok ideig koppasztotta itt Pesten a játszani szerető közönséget. Még akkor megyei hatóság alá tartozó salva guardiák is voltak; azokban ütött tanyát majd itt, majd amott. Ennek is tiszta fehér hátú ujdonatúj kártyái voltak, a miket akkor bontottak ki a párisi lepecsételt tokból, mikor játszani kezdtek velük s minden játékhoz ujat hoztak elő. A bankadó fél szemüveget viselt. Egyszer valaki véletlenül keresztül nézett e szemüvegén s észrevette, hogy az igen erősen nagyít, sokkal erősebben, mint rendes szemüvegek szoktak. A gyanakodó rögtön elvette tőle a szemüveget, s akkor azon keresztül vizsgálva a kártyák hátulját, kitünt, hogy mindegyiken volt valami apró mikroskopikus jegy, a mit puszta szemmel észre nem lehetett venni. Azokat már a párisi gyárban készítették a hamis játékhoz. Csak az erősen nagyító üveg tette láthatókká a jegyeket, mikről a bankadó minden kártyát megismert.

– És meg lett büntetve? Kérdezé kiváncsian a szép bárónő. (Pedig jó lett volna e perczben nem emlegetnie azt, hogy meg lett-e valaki azért büntetve, hogy csalt, fosztogatott?)

– Benn ül! Felelt rá az alispán. Pedig nagyon nehéz volt lépre keríteni. Ha a városi hatóság lesett rá, akkor megyei telekre vonult át, ha a megye üldözte, városi telekre menekült s akárhányszor meglepték a kártyázókat, a gyertyák egy percz alatt el voltak oltva, s mire a hatósági közegek ujra világosságot csináltak, már nem volt az asztalon se kártya, se pénz; s hiába kutattak fel minden zugot, minden butort, hiába motozták meg a jelenlevők ruháit, semmi gyanus tényre nem akadtak.

– Ah, de hát hová tünhetett el minden? Kérdezé nagy érdeklődést szinlelve a szép urnő.

Az alispán úgy látta, hogy az ő adomázására most már a szomszéd termekből is sokan átjöttek; egész csoport támadt körülötte.

Ő azoknak szokott mosolygó nyugalmával beszélé el a történetet, mintha csak egy alkalmilag eszébe jutott adomát mondana.

– Hát biz az igen egyszerüen ment végbe. A bankadó egy nagy, magányos pamlagon ült. Annak épen olyan magas támlánya volt, mint annak, a min most ülünk. E támlányon volt egy réz oroszlánfő, szájában karikával: csaknem olyan, mint ez itten; ha azt a karikát elfordították, a pamlag támlánya egyszerre két felé nyilt.

S azzal az alispán rátette a kezét az oroszlánfőre.

Hanem a szép háziasszony abban a perczben ájultan esett le a pamlagról.

Matild bárónő elájulása nagy zavart idézett elő az egész társaságban.

A szép delnő a pamlagon végig omlott, félkezével görcsösen ragadva meg annak hátulsó támláját.

A felriadt vendégseregen keresztül –y úr, a fiatal házi ügyvéd törte magát, rémült arczczal az ájult úrnőhöz.

Azonban ott utját állta a főszolgabiró P.

– Bocsásson ön! kiálta az ügyvéd indulatosan. Nekem e hölgyhöz jogom van.

– De nekem még több jogom van. Monda P. hidegvérrel.

– Minő joga?

– Az, hogy foglyom.

– Én tiltakozom az ellen a törvény nevében.

– Ön ne tiltakozzék a más elfogatása miatt; mert ön is foglyom: mint e nő bűntársa.

A vendégek erre kezdtek szétriadni. – «Senki el ne hagyja e szobát!» parancsolá az alispán.

Az ügyvéd erre könyörgésre fogta a dolgot. Sirt, letérdelt; nem magáért, de a szép hölgyért, hivatkozott az alispán emberszeretetére: ne engedje, hogy megöljék e nőt; hagyja legalább a házi orvosát idejönni, hogy ájulásából fölébreszsze; engedje a komornáját közelíteni hozzá, hogy ápolhassa e nőt; távolítsa el köréből ez idegen férfiakat. Ny. P. kérlelhetetlen volt. Intésére az ajtókat elálló megyei hajduk beléptek; az ügyvédet erőszakkal kellett eltávolítaniok a szobából, míg az elájult bárónő mereven, mint egy halott, engedé magát felemeltetni a pamlagról s a bérkocsiba leszállíttatni.