Part 9

– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.

– Hát a leo ruber, meg az anser virgo…

– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?

– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.

– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána. Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!

Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik legyen az első?

Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a prépostot.

– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a vőlegényt.

A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a vivátot a násznép elé.

– Mi van itt ma? kérdezé a prépost a legokosabbnak látszó hanáktól.

– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a templomban.

– Kivel?

– Hát a pan welkomozsnyéval.

A nevével nem szolgálhatott a pan welkomozsnyénak.

A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a világi fiatalság!

Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek, nyoszolóleányok, végre a boldog pár.

Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá, hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát mégis csak összekerült Drugeth Katával.

Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez órától fogva hites társát.

– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze az ő mátkájával.

– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a matrikulába.

– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte, tüzeskedék a prépost.

– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin, mert az maga az eperjesi püspök.

Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen már nincsen segítség!

S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból. Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.

Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s szemrehányást tett neki.

– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?

– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő és Pruszka örököse.

Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép szivét.

Drugeth Katalin pedig elnevette magát.

– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a kedveséhez, holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő várába.

De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán minden ember meg volt elégedve.

Csak Eleutherius mester nem.

Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem jött el.

Eleutherius mester vissza sem mert többet menni VIII. István urhoz.

A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig. Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.

Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka arany.

FEJEDELEM ÉS FRA DIAVOLO.

Elbeszélés.

Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.

(Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra kihajt.)

Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.

Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred», a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra emlékezhetik vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo». Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor; gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.

A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök, felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé, odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű, mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte, hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a közönség azért a gyönyörű énekéért.

Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon kívül.

Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák, mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged, Komárom és Kolozsvár között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum (értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.

Egyszer ebéd után így szól a direktor a feleségéhez:

– Paktáltam már.

– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az asztalkendőket.

– Az Avakummal.

– Hová?

– Bukarestbe.

De már erre a szóra mégis csak letette az ifjasszony a szalvétát.

– Hová tetszett csak mondani?

– Bukarestbe.

– Hol van az? Kérem!

– «Itt» van mindjárt, Brassóhoz egy ugrás.

Az ifjasszony rákönyökölt az asztalra s így bámult a direktorra.

– Messze van az, kérem?

– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.

– De olyan messze! Hisz az már az ország határán is túl van.

– Voltunk mink már Zágrábban is: az is kívül van a grániczon.

– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?

– Hát természetesen oláhul. Ott nem értenek mást.

De már erre fölpattant az ifjasszony s lecsapta a szalvétát a kezéből.

– De már abból nem lesz semmi!

– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria, minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?

– Azért, mert az oláh textust nem tanulják meg a theátristák.

– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy «chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e, hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.

– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.

– De bizony forgatom néha balról jobbra is.

– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem értünk?

– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?

Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal alkuba állt a direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték, négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott oláhul.

– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak. Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság. Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni. Nagyszerű ajándékok lesznek.

Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett. Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.

A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására fölöttébb kivánatos.

Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl, németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt; különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához; tagja volt a hetairiának.

Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt vele szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal együtt a bucsulakomán poharazott.

– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város, mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz, hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa, Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban: nincs más pénz, csak arany meg ezüst.

– Hát bor van-e? kérdezé Ártányi úr, a hős bariton.

– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.

– Hát a theátrum milyen? kérdezé a direktorné.

– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.

– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a szólótánczos.

– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után! Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit.

– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal naivistáné.

– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd meglátja!

– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta megtudni.

– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor fajerwerk van.

– Hát más egyebe?

– Azt nem látni.

– Tán csak nem jár fátyollal, mint a török asszonyok?

– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem beszél! Sehova nem jár.

– Hát akkor a szinházba sem fog járni? Hát akkor én kinek énekelek?

– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.

Most azonban direktorné ifjasszony tett fel egy praktikus kérdést.

– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal; ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.

– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a «Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk darabjait Tarakszaki úgy, hogy senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem ismerik a Tarakszakit!

Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet, csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.

* * *

Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha akartak. Bizonyosan meg is tették.

A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek) megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.

De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város. Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt. Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél «vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent.

A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).

Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.

A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek, mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy «hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a «Mihály vajdát» szerepszámra.

A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se az angoloknak nincs, a németeknek meg nem is lehet. Abban minden férfi kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa, hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni, azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta ragadni.

De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő. Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek áldozik szíve oltárán.

Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát a fejedelmet.

János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. Ő ismertette meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki lehetett nyomatni.