Part 8

– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány valakinek, mint én.

– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen, egy tappot sem megyek el innen.

És nem kergették el.

A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép mesterség az, a ki azt érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát, kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!

Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok pajkosan dalolták:

«Kihajtom a libám a rétre, Magam is kimegyek melléje. Míg a libám legelész, A rózsám mellettem heverész.»

Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.

– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj térdig a vízben. Az nem illik!

– Csak kegyelmed menjen előre, akkor nem látja más, mint a halak.

– Hát azok se lássák!

Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a tulpartra.

Ott azután leszállt a leány magától.

– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény kegyelmed, no mondom!

György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen ide be kellett volna menni.

IV. MA ADJAK-E KI KENDEN VAGY HOLNAP?

Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem akar menni az udvarból; mindig visszafordul.

Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a várkisasszonynyal akar beszélni.

Mindjárt felvezették hozzá: szinről-szinre megláthatta.

Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban, hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.

Szépnek elég szép volna, csak olyan méltóságos ne volna.

Meg is adta neki a becsületet György úrfi, mert így üdvözölte:

– Szerencsés jó estét kivánok, kedves nénémasszony!

Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat összevetve, mert a kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.

De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak. Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.

Aztán mindjárt nyomta a markába a nagy pecsétes levelet.

– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám uram.

S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra; a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.

A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről száldogált oda a vendégéhez.

– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,) kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?

– Abba biz én; mi tűrés-tagadás benne, kedves asszonynéném.

– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy holnap? kedves uram-öcsém?

– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.

– Hanem a ládámat ugy-e?

– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre ügyelt, a kis Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét jövök én kérni kegyelmedtől.

Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig, hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?

– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül kérjen?

– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?

– No csak mondja ki!

– Nem bántom-e meg vele?

– Ne féljen semmit!

– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.

– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.

– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses személyének a látására.

– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri meg a kegyelmed számára.

– Hát a ládáját nem?

Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi lakik ebben?

– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi királyi városokat.

– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly vagyok én ahhoz.

– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király a lengyel királynak harminczezer véka lengyel garasért elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?

– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott, folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják, kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy a tizenhármat is kiváltsuk tőle.

Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az mégis.

– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni, hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?

– Apám sem kért tőlem engedelmet, mikor megházasodott.

Katalin megint azt kezdte hinni, hogy nagy golyhóval van dolga.

– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie, hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.

– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel megvetne, elfordulna tőlem: nekem nem maradna egyéb a szívfájdalomnál. De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.

Drugeth Katalin kezdte hinni, hogy nagy érzés lakik ebben a szívben.

– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?

De már erre a szóra nagyot kaczagott IV-ik György.

– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem! Isten engem úgy segéljen.

Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.

Oda nyujtá neki a kezét szív szerint.

– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha az édes anyja orczáját csókolná.

V. KERÜLJ CSAK HAZA.

Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét, hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.» Mikor már a harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.

A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben, egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a libákat őrizni a libapásztornénak.

– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt küldött ki a kémszemlére: a solymárt.

Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth Kata kötényébe hajigálta.

– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak, Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.

Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő holdujsággal csakugyan megkerült.

– No hát «széna-e vagy szalma»? kérdezé tőle.

– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.

– De hát téged hogy tartottak?

– Mint a galamb a fiát.

– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a Katának?

– El biz én. Itt az ujjamon.

István úr nagyot nézett a lószőr gyürűre.

– Hát ez volt a Katának a legszebbik gyürűje?

– Nekem ez volt a legszebb, mert maga csinálta.

– Furcsa gusztus! Hát beleegyezett Drugeth Kata a házasságba?

– Bele bizony. Még az áldását is ránk adta.

– Mi a hét csudát adott rád?

– Mondom, az áldását.

– Hát még kire?

– No meg a Katára.

– Miféle Katára?

– Hát arra a Katára, a kinek ez a jegygyűrűje.

– Micsoda Kata? Hogy hijják? Mi a neve?

– Én bizony ezt elfelejtettem tőle megkérdezni.

– De hát miféle leány?

– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy libapásztor.

– Tyhű! Ezer lófarkas ördög! Hisz ennek a fiunak elment az esze!

– Hogy ment volna el, mikor soha sem volt?

– Te egy libapásztort akarsz feleségül venni?

– Hát ha azt szeretem.

– Hol a kardom? Egybe kettéhasítalak!

– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki belőlem.

Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen. Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét. Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is előmozdította ezt a házasságot.

– No majd kiverem én a te fejedből azt a libapásztort!

– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt, el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!

– No azt majd meglássuk!

VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.

Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos leugrani az ablakból.

Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette vele, hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen, hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.

Eleutherius mester tudott kitalálni több ilyenféle mortifikácziókat.

A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart megolvadni.

Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»

Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.

Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György úrfi ahhoz is hozzászokott.

Megkoplaltatták: eltürte.

Elvették alóla az ágyat: aludt a puszta téglapallón.

– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni. Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?

Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva, elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat, kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a pokolba!

VI. A LAKADALMAS MENET.

A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.

– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor Katáról.

– Le is mondtam már.

– Eldobod a lószőr-gyűrűjét?

– Rá is tapostam már.

S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint, a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.

– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth Katát?

– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth Katának.

– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a kötényével, a hová leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta. Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom, rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót. Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?

György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt. Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.

Csak egyszer aztán kint lehessen még egyszer a gyepen.

– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a falon.

– No ugyan mit kivánsz?

– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé, a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet fel nem ülök.

VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó feltétel!

– Meglesz fiam, meglesz. Ha csak paripa kell.

– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos angol telivér.

Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.

– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.

– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz, megyek; ha nem lesz, maradok.

VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor: angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd kifizeti.

Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna beszerezni, azzal vigasztalta:

– Ne bántsd, komám. Ez a ló fogja nekünk az igazi arany csikókat elleni.

E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy vármegye lett összehiva a lakodalomra.

VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII. István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.

A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott György úrfi (mind fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.

Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy engedelmes fia marad.

– Úgy is legyen!

Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.

Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente társasághoz:

– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?

Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé! Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?

Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az erőlködés.

György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik vissza:

– Köszöntetem az otthon valókat!

S azzal sarkantyuba kapta a paripáját s eltünt a szem elől.

Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva, mint a béka; az orrát betörte.

De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.

Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.

György úrfi ott vágtatott már a part mentében.

A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér kendővel a fején, most is a libákat őrizte.

Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony irányában kanyarodott el az égerfák között.

Most már minden késő! Ennyit tudott Eleutherius az alchymiából.

Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.

Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai stylusban, hogy adja tovább a többinek.

– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz aurum, hanem csak massa Adamitica.

– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett ennél a tudománynál egyebet kivenni.

Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.