Part 7

Mert, mint tudva van, a császár is foglalkozott ezzel a tudománynyal. Aranyat csinálni! És nem csak a népei verítékéből. Az ő laboratoriumában képezte ki magát Eleutherius mester. Volt néki bizonyítványa is sárkánybőrre irva, eleusiai betűjegyekkel. Rajta volt Theophrastus Bombastus Paracelsus névaláirása in optima forma.

Be volt ő avatva az aranycsinálás kétszeres misztériumába.

A régi schlendriánt, a mely szerint Hermes Trismegistos idejében procedáltak az alchymisták, az újabb XVII. század tudományos szülötte, mint ócska babonaságot elvetette.

Mi neki a «bibor palást», az «ős Ádám», a «hétszer Jordánban fürdött bélpoklos Naáman», aztán meg a chaosz, a sárkány, a kigyó? Ezekben a czivilizált kor embere nem hisz többé. Charlatanéria volt az! Mese az egész hermeszi aranycsinálás titka.

Ellenben egészen kétségen felül emelkedett az újabb tudományos világnak procedurája az alchymia mezején; a mi e nevek alatt fordul elő: «Proteus átváltozása, Orpheus pokolraszállása, Cadmus hadjárata, a Hespéridák kertje». Ez már az igazi tudomány! Ennek az alapján nincs az a fürészpor, nincs az a fazékcserép, a mi kellő operáczió mellett a «titkok kemenczéjén» keresztül aranynyá változva ne jönne elő.

Hiszen fürészpor és összetört fazék Szepesvárallja udvaráról is csak került ki elég; de biz abból magister Eleutherius minden tudománya mellett sem tudott még eddigelé aranyat csinálni.

Azaz, hogy igazítsuk helyre a véleményünket. Csinált biz ő aranyat, mert hiszen arra való volt az «aranybibor», a mit az olvadék közé kevert a varázspálcza üregéből; csakhogy az eredmény összeszámítása után a méltóságos házigazda arra a bizonyosságra jutott, hogy az ilyen alchymia mellett neki minden uncia aranyért tizenkét tulkot kell felhajtatnia Bécsbe, a mi a rente-konverziónak a legirrationábilisabb modalitása.

Egy gulya már oda van, a miért, rendes áron eladva, lehetett volna kapni ezer uncia aranyat, míg az aranycsináló kemenczéből nem rezultált érte több tizenkét darab sárga csikónál.

Ekkor jött egy új fölfedezés: az «antiphlogisticon»!

Tűz nélkül állítani elő az aranyat!

Uj fordulat a tudományos világban.

VIII. István gróf megtudta ezt az ephemeridesekből, de Eleutherius magisternek még sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet az?

Tűz nélkül nyerni az aranyat! Tehát leo ruber nélkül és pallium porphyrium nélkül.

A tudós tagadta ennek a lehetőségét.

Pedig ott volt a nyomtatott lapon. A czímborítékon szent Flórián, a mint egy kanta vízzel eloltja a tüzet.

Lehetetlen az!

Nem az, hogy Szent-Flórián eloltja a tüzet, hanem hogy az aranyat elő lehessen állítani tűz nélkül.

E fölött a gróf és a tudós nagyon sokat el tudtak vitatkozni.

Volt azonban a grófnak egy udvari bolondja is. Akkoriban minden uri háznál tartottak ilyen butort.

Én bizony elfelejtettem a nevét, s idegen nevet nem akarok neki adni. Az okos beszédéből úgy is mindjárt ráismerünk, hogy ő az a bolond a háznál.

– Hallod-e komám! monda a bolond. Régóta hallgatom már a ti unalmas ostoba tereferéléseiteket a tűz nélküli aranycsinálásról, meg a veres oroszlánról és a rejtett aranyról, de a mit az egyitek elmond, az csak azért nem ostoba, mert a másik még ostobábbat mond rá. Hát én tudok sok, igen sok aranyat, a mi átváltoztatható; a veres oroszlánt is ismerem, a ki azt elhozza, még pedig a tűzzel és a nélkül.

– Mit tudsz? bolond! kérdé a méltóságos gróf úr.

– Hát az a sok arany ott van a Drugeth Katalin leányasszony sárkányos vas ládájában. A veres oroszlán pedig a György úrfi, a ki veres is, oroszlán is, ha tűzbe jön. Az elhozhatná azt.

A gróf is, meg a magister is homlokára ütött a tenyerével: itt az antiphlogisticon! Mondasz valamit, bolond!

– Elő kell keresni IV. György úrfit! parancsolá VIII. István.

Volt a hatalmas úrnak még másik két fia is: egy V. Zsigmond és egy IX. László, de azok már el voltak látva, részint gazdag házassággal, részint főispánsággal, az egyik volt a komáromi, a másik a nyitrai főispán; azok a saját váraikban laktak, nem alkalmatlankodtak itthon. Még csak IV. György volt hátra, a kinek a számára eddigelé nem akadt se gazdag feleség, se öreg főispáni szék. Igaz, hogy még nem is volt huszonnégy esztendős.

Valahonnan előkerítették nagy kereséssel. Az erdőn járt vadászni, egy őzbakot hozott haza a hátán.

– Hát te miért jársz gyalog vadászni, mint valami kurta nemes? riadt rá VIII. István. Holott van elég paripád.

– Van bizony, felelt rá IV. György, csak hogy ha a legjobbikat kiválasztom közülök, hogy kilovagoljak rajta, attól tartok, hogy visszajövet magamnak kell a hátamra vennem s úgy haza hoznom.

– Karafia! Azok bizony mind jó lovak. Ha jobb kell, szerezz! Nekem sem volt, mikor ilyen legény voltam, ennél különb; azon szereztem, kicsi hiján, egy országot. Nekem nincs pénzem, hogy jobbat vegyek.

– Nincs ám, mert édes apám, a méltóságos főispán úr, mind leeregeti a falba a pénzt, a mi a házhoz jön. Isten csodája, hogy még eddig ember és ló egymást nem ette meg a nagy inségnek miatta.

– Te pedig, nyáladék siheder, elébb tanuld magad megkötni a nyakravalódat, minekelőtte az apád tetteit hánytorgatnád. (Ez tudniillik, hogy nagy tudomány volt az akkori időben: a tíz rőfnyi fehér patyolat nyakravalót hajdu segítsége nélkül csak tapasztalt férfi tudta úgy nyaka körül tekergetni, hogy a két vége éppen összeérjen és csomóra köthető legyen hátul a nyakcsigolyáján.) Nem vagyok én bolond! Megmondtam már a bátyáidnak is százszor, mikor pénzért tribuláltak, elmondom neked is, hogy mire gyűjtöm én azt a pénzt magam alatt? Bizony nem is a lidérczeknek! Hanem azért, hogy ő felsége, dicsőségesen uralkodó császárunk, királyunk III. Ferdinánd, a midőn a szepesi főispánságot legkegyelmesebben örökös időkre nekem és maradékaimnak adományozta, ugyanakkor még nagyobb kegyelemmel is tetézett. Diplomát adott nekem a felől, hogy a zálogba tett XIII szepesi várost nekem adományozza, mihelyt a zálogos summát le tudom fizetni a lengyel királynak s akkor én leszek és utánam a maradékaim örök időkig a szepesi grófok. Hát erre gyűjtöm a pénzt, ha tudni akarod! És szaporítani fogom mindaddig, a míg a rézcsövek itten la maguk is szájig meg nem teltek. Akkor aztán tudom, hogy elég, kibontatom a falakat, s visszavásárlom az országnak csúfosan zálogba vágott XIII városát, s azon az én nemzetségem fog uralkodni. Azért jobban tennétek, ha ti is iparkodnátok megtölteni azt a kettős vermet.

– Tenném biz én szivesen, csak hetedik gyerek volnék! mondá IV. György urfi, akkor meglátnám, ha valahol pénz van elrejtve a föld alatt, nagypéntek első éjszakáján, első kakaskukorikoláskor, mikor a tüzes lidércz felveti magát.

– Ugyan már nem szégyenled magadat? förmedt rá haraggal VIII. István; egy gróf Csáky urfinak ilyen ostoba paraszt-babonákat ejteni ki a száján.

– De kérem alássan, olvastam én azt könyvből. A tüzes ludvérczről, a kinek csirke formája van; meg a baziliskusról, aztán meg a griffmadárról.

– Miféle bolond könyvben olvastad?

– Hát azok közt volt, a miket a tudós doktor Korpahegyi de Terravár hozott egy ládával. Ugyanott van a veres oroszlán is, meg a fehér oroszlán is, a kiket apám uram keres. Egy országban laknak azok.

– Hallgass! Ne beszélj! Mit értesz te ahhoz! torkolta le a fiát István gróf. A leo ruber egy alchymiai portentum.

– Hát hisz a griffmadár is olyan portentum. Minden nap egy tulkot eszik meg.

– Eszik ördögöt.

– Hát a leo ruber nem megette már apám uramnak egy egész gulyáját?

– Fogd be a szádat, te oktondi! Az a magisterium magnum. Hadd beszéljek veled okosan. Hetedik gyerek nem vagy, hanem hogyha az én eszemen megosztoznál a bátyáiddal, hát akkor te neked csakugyan egy hetedrész jutna belőle. Mindig töksi voltál. Az is maradsz. De hát az ilyen emberre leskelődik a szerencse. Hallgass rám. Van pénz elég, meg is látod. Nem is kell érte griffmadárra ülnöd. Csak nyergeld holnap fel a lovadat.

– No, az be is válik már griffmadárnak.

– Aztán lovagolj át Hanusfalvára Drugeth Katához; majd adok neked egy pecsétes levelet, de fel ne törd, mert a grófkisasszonynak szól. Aztán ott maradsz, a míg beléd nem szeret.

– Hát már ahhoz én hogy kezdjek hozzá?

– Ne félj semmit. Ha mindenben tudatlan vagy is, ehhez az egyhez értesz præceptor nélkül is. Nekem sem tanította senki, mégis fejedelemasszonyok szaladtak utánam. Deli legény vagy, ostoba vagy: ennél több ajánlat neked nem kell.

– Hát én nem bánom, csak apám uram meg ne bánja aztán.

– Ma etesd ki a lovadat, aztán takarodj, siess, csókolj kezet, a mért ilyen derék mátkát választottam a számodra. Nekem jegygyűrű nélkül vissza ne kerülj.

II. AZ ŐRPATA.

«Őrpatának» nevezik általában a magyarok az olyan fehérszemélyt, a ki minden tekintetben el tud lenni férfi nélkül: olyan forma, mint az «amazon», lehet vénebb vagy fiatalabb. Elég az hozzá, hogy keményszivű, kegyetlen nemzet.

Ilyen híres őrpata volt egy időben Drugeth Katalin Hanusfalván.

Ha azonban megtudjuk az élete történetét, mindjárt enyhébb itéletet fogunk fölötte hozni. Nem volt ő mindig ilyen keményszivű, sőt inkább nagyon is szerette a délczeg Wesselényi Pált, a kivel már el is volt jegyezve. A vőlegénye azonban Erdélyben járván, ott nagyhirtelen megismerkedett Apor Máriával; egy kis nagyravágyás is volt a legényben: főrangra vágyott a fejedelmi udvarnál s azon vette észre magát, hogy megházasodott s ott maradt Erdélyben, a felesége birtokán.

Mikor ezt megtudta az elhagyott menyasszony, úgy bezárta a szivét minden férfi fajzat előtt, hogy annak a kulcsát meg nem találta többé senki.

Nem bánta, ha vén leánynak, ha agglantnak csufolják is. Külömben még nem volt több huszonnyolcz esztendősnél. Szép is volt: délczeg termetű, sötét szemű, fekete hajú, a hogy az amazonokat szokták hírből ismerni; de a mellett olyan hideg és komoly, akár egy apácza-fejedelemasszony. A viselete is olyan volt, hogy inkább vénítette, mint fiatalította volna; s ha férfival beszélt, az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon előtte, olyan zordon tudott lenni hozzája.

És a mi legfőbb hibája volt: az, hogy nagyon sok esze volt.

Ez szép tulajdonság egy nőben, ha maga van; de nagy baj, ha másodmagával van; kivált ha az a másik életpárja.

Otthon sok hasznát vette az eszének, mert maga vitte az egész gazdaságot, s még hogyan vitte! Olyan kordában tudta tartani a sáfárjait, hogy tőle ugyan egy dénárt sem sikkaszthattak el; s patvarkodó atyafiak, házsártos szomszédok ellen nem volt neki szüksége prókátorra: jobban tudott allegálni!

Meg tudta jövendőlni az időjárást egész hónapra, a zodiacusból és a planéták aspektusaiból, a mi nagyon szükséges volt a mezei munkánál. A cselédek megválogatásánál alkalmazni tudta a névjelentéseket (mivelhogy minden embernek a neve jelent diákul, görögül, vagy zsidóul valamit, s az adja ki karakterét.) Járványok és betegségek ellen igen jól tudta alkalmazni a signaturákat, melyek a gyógynövények tulajdonságait elárulják. Az időjárás-observátioit könyv nélkül tudta latinul, magyarul és németül, a mi maga egy tudomány! Hát még a jövő egész évre való prófétiákat, a mik közül, hogy csak egyet említsünk meg: új esztendő napján egy gubicsot feltörvén, ha abban egy pókot találnak, akkor háború lesz; ha kukacz van benne: áldott bő esztendőt, békességet várjunk, ha semmi sincs benne: akkor szárazság, inség lesz; azt pedig jó tudni előre.

A külső, belső gazdaság sorját a kis ujján hordta. Isten bocsá! még a lovakhoz is értett. A liktáriumai és az élethosszító vizei olyan híresek voltak az országban, hogy azokat aranynyal mérték fel.

Ezért rendében is volt a gazdasága: nem volt ő nála soha rossz esztendő.

Olyan híre is volt Drugeth Katának, hogy messze földről is hozzá küldözték az atyafiságban élő családok leányait gazdasszonyságot tanulni; mert akkor azt kívánták a férjhezmenendő leányoktól. Jól is voltak szoktatva, de nem kényeztetve; minden hozzájuk illő munkára ráfogva s a mellett távol tartva a ledér hivalkodástól.

De még nagyobb volt a híre a Drugeth Katalin mesés gazdagságának. Tán nagyították is. De így kellett lenni. Mert a ki folyvást csak beszedi a sok pénzt, de haszontalan dologra soha ki nem adja, azt utoljára fel kell vetni a sok kincsnek.

Azt mindenki tudta, hogy a belső szobájában van egy nagy vasláda, a mi még a tolvajokat is megszégyeníti, mert ha nagyon próbálgatják a titkát álkulcscsal, a ládába rejtett pisztolycsövek meglövik a rablót; elvinni pedig tíz ember sem birja, olyan nehéz a láda az aranytól. Hej de sok szép úri legény keresgélte ennek a ládának a nyitját, nem is tolvaj-kulcscsal, hanem az asszonya szivének kilincsénél fogva. Hét vármegyéből is feljöttek ide a határszéli várba, de még a lengyel-nyergen is átlovagoltak a kérők; farsang nem múlt háztüznézők s leánykérők nélkül. Jöttek grófok, bárók, főispánok, sztaroszták, ifjak és meglett korúak, nagy nevek viselői, nagy birtokok urai.

Ilyenkor szokta azt mondani Drugeth Kata, a vas ládára kopogtatva ujja bütykével:

«Láda! Kérnek. Jősz-e?»

A láda azt mondta: «Nem megyek, nagyon nehéz vagyok».

S esztendőre még nehezebb lett a láda, Drugeth Kata még egy évvel idősebb s a természete még egy erkölcscsel zordonabb; s a kérők mind a saroglyájukban vitték haza a kosarat.

Meglátjuk, mit kap Csáky IV-ik György? ki tudja-e nyitni azt a bösztör-zárat (vexirschloss) vagy a ládán, vagy a kisasszonya szivén?

III. A LIBAPÁSZTOR.

Abban a levélben, a mit VIII. István IV. György által küldött Drugeth Katalinnak, szórólszóra ez volt:

«Méltóságos és kegyelmes úrleányasszonyom!

Mások hat lovas hintóval, fényes kisérettel szoktak látogatni az udvarodban leánynézőbe: én a legkisebb fiamat egyedül egymagában bocsátom el Te Hozzád.

Hogy ama másokat sűrűn kikosaraztad, ezt én igen természetesnek találom. Ők mindnyájan azzal a prætensióval jelentek meg előtted, hogy magukat «uraknak» præsentálják s mentől jobban affirmálták az uraságukat, Te annál inkább elfordítád tőlük az orczádat, nem akarván magadnak «urat» venni s magadat «asszony»-nak eladni.

Ime, az én fiam, a legkisebbik (testre is, lélekre is az) üres kézzel járul eléd, s hidd el nekem, hogy a mi a kezében nincs, az a fejében sincs neki. Ez egészen Te neked való férj-kandidatus. Azt csinálhatsz belőle, a mit akarsz. Használhatod guzsalyszárnak vagy fejkötő-bábnak, tetszésed szerint, viselhetitek kölcsönösen Te az ő süvegét, ő a Te kontyodat.

Hogy pedig én miért kivánom ezt a házassági frigyet, azt is sincere elmondom. Te tudom, előre rámondod: «Láda! Kérnek. Jösz-e?» Hát persze, hogy a ládáról van szó. De ne haragudj meg az igazmondásomért, olvasd végig a levelem.

Ferdinánd császár-király diplomával rám ruházta a XIII szepesi városok grófi méltóságát, a mik most a lengyel király alatt vannak. Tudod, hogy Zsigmond királyunk zálogba tette azokat harminczezer véka lengyel garasért. Visszakaphatjuk, szívesen adják, mihelyt a váltság-dijat letehetjük érte. De én ezt magamban meg nem győzöm; hanem ketten, egyesült erővel, ha Te is hozzájárulsz, meggyőzhetjük. Akkor aztán én a fiamnak, IV. Györgynek, engedem a szepesi grófságot; magam megmaradok Szepes főispánjának. És e szerint mind valamennyien jól járunk. Ferdinánd császár-király visszakapja az országa bitangolt részét; a lengyel királynak megtelik az üres kasszája, én megszabadulok az alchymiai műhelyemtől, Te nyersz egy férjet, a ki egy személyben szepesi gróf és guzsalyszár; a szepesiek pedig egy igazán nekik való kormányzót, a kinél jámborabb lélek Dobzse László király óta nagyobb rezignáczióval a maga titulusát nem viselte; de legjobban jár bizonyára a fiam, a ki Tégedet megnyervén, megtalálja, a mi nélkül addig szükölködött: a fejét».

Ez volt a levél tartalma.

Ebből látható, hogy a nagy diplomata férfiú egészen praktikus oldalról fogta fel a vállalatot, s argumentumait ad hominem, azaz, hogy ad fœminam alkalmazta. Nagy dolog lesz, ha Drugeth Kata meg nem hagyja magát győzni ilyen helyes okok által.

A levelet kívül is, belül is lepecsételte VIII. István gróf, nehogy IV. György belekandikálhasson. Úgy adta a kezébe.

Útravaló pénzt nem adott neki. Ingyen a vendégszeretet minden háznál. Borravaló helyett pedig oszszon igéreteket. Beválthatja majd, ha szepességi gróf lesz. Csak egy magalőtte vad disznó sonkája volt az úti iszákjában, meg egy mult heti sütésű rozskenyér. Elfogja azt azért a kés.

Mikor az erdőn végig lovagolt IV. György, az apja legpompásabb mentéjében, a mibe kétszer is belefért volna, már akkor minden madár tudta, hogy mi járatban van? A kakuk, a húros rigó, a szajkó, a süket-fajd mind őt csufolta.

Hát még, ha az emberek is megtudják!

Mikor a dunajeczi szép tóhoz eljutott, másnap déltájon (az éjszakát egy üres pásztor-kunyhóban töltötte,) leánydal ütötte meg a fülét. Azt énekelték, hogy:

«Kinek van, kinek van Karika gyűrűje!»

No már ezek is tudnak valamit!

A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve, fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.

A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.

György úrfi megállt tudakozódni, hogy messze van-e még az a Hanusfalva?

Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak utána.

A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.

– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg, ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata lakik?

– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka. Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a harangszót? Most harangozzák a delet.

György úrfi kéjelmetlenül vakarta a fejét.

– Ejnye bizony akkor már elkéstem.

– Honnan jön kegyelmed?

– Szepesváralljáról.

– Hát hiszen nagy hamar benyargalhat már a várba.

– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?

– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.

A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe s a négy lábával az eget rugdalta.

György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.

– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte csodálkozással.

– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is, hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a leányzónak.

– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez, a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem tegnapelőtt.

– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna, hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot.

A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.

Az egyiket odanyujtá György úrfinak.

– Hát kegyelmed nem kóstolja meg az én pogácsámat? A magam sütése.

– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam, mint egy prépost. Ihatnám is rá.

De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett volna. S azzal indult a folyamnak.

– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak, hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.

– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot, s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.

– De mivel fogja kegyelmed?

– Van neked fonalad, adsz belőle.

– Hát a horog?

– Van neked egy gombostűd, s abból majd csinálok.

S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.

Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot horogra; nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.

Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat, a míg pirosra sül a hal.

Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.

– Holnap megint ide jövök, halat fogni, mondá György.

– Biz az jó lesz.

– Te is ide jösz a libáiddal, úgy-e?

– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne menjenek.

– Ez a sok vászon mind a Drugeth Katáé, úgy-e?

– Az ám.

– Te is az ő cselédje vagy, hugom?

– Eltalálta! Hát kegyelmed kinél szolgál?

– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a beszédet.

– Hallotta kegyelmed a többi leányoktól. Hát kegyelmednek mi a neve?

– Az enyém meg Gyurka.

– Miféle Gyurka?

– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.

– Engem is csak úgy szólítanak ám, hogy a Drugethék Katája.

György úrfi megriadt s a süvegéhez kapott.

– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek férjhez, de nem megy.

A leány nagyot kaczagott erre a szóra.

– Ugyan, hogy gondol kegyelmed ilyen zöldet?

György megrestelte a felsülését.

– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.

– De azért nem kellett volna kegyelmednek úgy megijedni.

– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért. Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.

– Hát olyan nagyon szereti kegyelmed a sült pisztrángot?

– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is osztoznál benne.

A leány olyan szépen elpirult erre a szóra. Bizony elértette.

– Jaj! hallja kegyelmed, nem szabad ám ilyenről beszélni minálunk.

– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.