Part 6

– Ugyan mi nagy igéret lehetett az? Akkor kérdeztelek: nem mondtad meg.

– Hát most megmondom. Tudod: egyszer ez a te szép bóbás fejed már a hóhérnak volt adva. Én nyargaltam akkor világtalan-világig, hogy meghozzam neked a kegyelmet. Az apám parancsolta, hogy siessek. Mennyi veszedelmen bukdostam keresztül: magam sem tudom, már rég elfelejtettem, hanem egyre, a legnagyobbra, még jól emlékezem. Mikor a te legfőbb birád elé jutottam, a kinek egy szavától függött, hogy élj-e vagy meghalj, akkor az oly hangon, mely a mennydörgésnél rémületesebb, azt kérdé tőlem: «Ugyan mi neked ez az ember, a kiért olyan esenkedve könyörögsz?» Erre én azt feleltem neki: «Nekem Mayer lovag semmim se, hanem van neki egy kis leánya, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a hatalmas ember elmosolyodott s kegyelmet adott a fejednek. Mikor én ezt elmeséltem, betegágyamban fekve, annak a kis leánynak, ő azt mondá nekem: «No én ezért a szavadért, ha majd egyszer nagy leány leszek, adok neked egy igazi, de igazi csókot.» – Ez volt az igéret, én emlékezem rá, s várok rá, míg megjön.

Mayer lovag egészen elérzékenyedett erre a nyilatkozatra. Tehát Kray Jakabot a leggyöngédebb érzés csatolja ő hozzá. Vár arra az igért igazi csókra. Ettől fogva Mayer lovag békét hagyott Jakabnak a spanyol donnákkal. A saját leánya jövendőbelijét csak nem szerezhette el másnak.

De nagyon csalódott! Nem a szerelem csatolta ő hozzá Kray Jakabot, hanem a soha el nem alvó boszu. Nem kellett annak asszonycsók, de férfihalál.

Bizony szép útja van a dicsőségnek! A hogy más országút ki van rakva kavicscsal, úgy van ez embercsontokkal kiburkolva, a hogy más ösvény árkában csordogál a hűs kristálypatak, úgy csorog ennek az árkaiban kétfelől a meleg embervér. Mégis olyan sokan járják.

Hogy I. József király hirtelen meghalálozott, a magyar korona az öcscsére, III. Károlyra maradt, a ki miatt folyt az a hosszú spanyol örökösödési háboru. Az utrechti békekötés véget vetett az Európabontó háborúnak, s Károly jónak látta lemondani a spanyol trónról. Két szilaj paripát is nehéz egy embernek megülni egyszerre, hát még két szilaj trónt.

Magyarországot is megint fenyegette a veszély. A török szultánnak nem volt elég a verés, a mit mesterétől, Savoyai Eugentől kapott: még egyszer visszajött, megkisérteni, hogy hátha most jobban tudja a leczkéjét. Rengeteg táborát neki indítá a magyar határnak. Ott volt abban az ozman birodalomnak minden ereje, pompája, gazdagsága halmozva.

Lenn az Aldunánál, Pétervárad alatt vívták meg a döntő harczot Magyarország sorsa fölött.

Ebben a nagy küzdelemben jelen volt Kray Jakab is, a fogadott apjával, Mayer lovaggal együtt.

A lovag ezredesi rangot viselt akkor, s Jakab melléje volt adva hadsegédnek, hadnagyi kardbojttal.

A kézsmárki gyászeset óta hat év mult már el. Az akkori gyermekifjúból daliás férfi lett.

Mind a ketten Pálffy János magyar tábornagy alatt szolgáltak, a ki ama nevezetes hadjáratban az összes lovasságot vezényelte.

Ott is az «elválhatlanoknak» hitták őket. A hol a fogadott apa volt látható, ott volt a fia közelben.

Egy augusztusi forró nap reggelén kiküldé a fővezér, Savoyai Jenő a hős Pálffyt, egy háromezer lovasból és ötszáz gyalogból álló dandárral a Karlóczáig előnyomult ozman hadsereg állásának kikémlelésére.

A magyar vezér nagyon jól akarta végezni a reá bizott feladatot, s olyan közelre nyomult a török táborhoz, hogy annak az egész előhadát felverte.

Mint a darázsraj, oly rohammal tódult egyszerre az ozmán előhad a kis kémlelő dandár ellen. Húszezer negyedfélezer ellen.

A magyarok nyilt síkon álltak, védetlen helyen, elszakítva a derékseregtől.

Körülfogva, minden oldalról megtámadva, csak egy feladatuk maradt, hős módra ellenállni és elveszni dicsőséggel az egyenlőtlen harczban.

S a hősi ellenállást nemcsak a halottak koszorúja jutalmazta; de a hogy az igazság hozta magával, még az élő diadal is: az ozman hadsereg négy órai dühös harcz után, sehol sem tudva a dandár zárt hadsorain keresztültörni, kényszerült szégyenszemre, veszteséggel takarodót fuvatni.

Pálffy visszavonulhatott a dandárával Pétervárad alá.

Azonban, mint tapasztalt hadvezér, előre látta jól, hogy a mint ő a zárt négyszögeket felbontva, elkezd a seregével hosszú vonalban visszahúzóni, a török lovasság egyszerre a sarkában lesz megint s a felbomlott hadrendet a magyar hadak veszedelmére fordítja.

Azért a mély útban, mely a karlóczai hegységet a péterváradi fensíktól elválasztja, hátra tartott egy csapatot, mely a kedvező védponton az egész dandár elvonulását védelmezze. Maga Pálffy is ott maradt e hátvédő csapatnál.

Elővigyázatait jól igazolta a megujított roham, a mit a török szipahik, szarácsik és delirek intéztek a szoros út ellen.

Itt volt a méltó előjátéka a szentpétervári nagy ütközetnek.

Pálffy tábornagy maga is ott harczolt az első sorban. Két lovat kilőttek alóla. Egyik alvezérét, Breuner tábornokot, midőn lelőtt lováról másikra akart kapaszkodni, a törökök elfogták.

A kevesek harcza a sokaság ellen egyfelől a hősi elszántság, másfelől a düh elkeseredése fokozatos erejével folyt és növekedett: azok az agyagsánczok, mik a mély út falait képezték, megteltek hullákkal, ló és ember egymásra omolva nevelte a halmot; s az a halom még vonaglott, még kiáltott, még élt; és új paripák kapaszkodtak rá, új tetemek borultak föléje; egy zászló kopjája, egy lófark buzogánya meredt elő a véres torlaszból, a mit az eltemetett zászlótartó még akkor sem bocsátott ki az ökléből.

E holttetemekből rakott torlaszon lehetett látni egy daliát, a ki az egyik kezében egy kardot, a másikban egy hadi szekerczét forgatva küzdött, mint a homéri hősköltemények mythosi alakja. Hátát egy elesett ló hullájának vetette, mely sebesült lovagját maga alá szorította: annak a lovagnak az élete drága lehetett a harczi leventének, mert csak azt oltalmazta, hogy rá ne gázoljanak.

Az ozman delirek hada vissza lett verve, de azon ponton, a hol ez az ádáz viadal folyt, négyszáz keresztyén hős és még egyszer annyi ozmán holtteste képezett egy iszonytató halmot.

Pálffy dandára azonban meg volt mentve.

Az a két kézzel harczoló ifju dalia, a bevégzett nagy munka után, nem törődve a kapott sebeivel, első dolgának azt tartá, hogy a lova alá szorult vitézt, a kinek tetemén már akkor keresztül-kasul hevertek a lesújtott törökök, előkereste a hulla-tömeg közül: «Még él!» kiáltá örömmel megtörülgetve az arczát a portól és vértől, s felvette a saját lovára.

«Neked nem szabad ellenség fegyverétől elesned!»

Ez az ifju dalia Kray Jakab volt; a megszabadított harczos az ő fogadott apja: Mayer lovag.

«Nem ellenség vasa öl meg téged!»

* * *

A péterváradi nagy diadal után maga Savoyai Jenő még a csatatéren léptette elő százados kapitánynyá az ifju Kray Jakabot. Mayer lovagot pedig, a karlóczai szoros útban kapott sebeivel hazaküldték Bécsbe.

És így Kraynak, fogadása daczára, el kellett maradni attól az embertől, a kihez azzal a szándékkal szegődött, hogy követni fogja, mint a lelkiismeret, s ha a titkát kicsalhatja valahogy, akkor megöli. – Annak menni kellett sebeit gyógyítani; neki pedig új sebeket kapni.

Ott volt Temesvár ostrománál is, s a bánáti hadjárat bevégeztekor főstrázsamesteri rangot kapott. A zsebében volt már a kinevezés.

Ekkor ismét visszatért Bécsbe, fogadott apját fölkeresni.

Nagyot dobbant a szive, mikor annak az ajtaján belépve, egy szép, karcsú leányzó jött az elfogadására. Mind a ketten alig ismertek egymásra. A kis Klarissz azóta deli hajadonná nőtt, csakhogy az arcza elveszté a gyermekkor üde pirosságát: halovány lett; de azzal is szebb lett. Jakab pedig a hajdani simaképű ifjonczból szakállas-bajuszos férfiuvá erősödött fel, arcza és homloka keresztül szabdalva kardvágta sebhelyekkel, de az is szebb lett.

Mikor aztán egymásra ismertek, – akkor megijedtek.

Nem az, hogy megörültek volna egymás látásának, hanem megdöbbentek. Két régi szerető, a ki annyi idő óta nem láthatta egymást.

Érezte mind a kettő, hogy valami van köztük; valami nagy mélység, a mibe le lehet esni.

A leány ki sem tudta mondani Jakabnak a nevét, annyira reszketett; Jakabnak meg valami úgy facsarta a szivét, hogy szó nem jött a nyelvére.

Véget vetett a tétovázásnak az apa megjelenése, ki a sarkantyúpengéses léptek hangjára a mellékszobából előjött. Mayer Károly már egészen kiheverte a karlóczai viaskodásban kapott sebeit: még jobb színben volt, mint azelőtt. Ismét cziczomázta magát. Meglehet, hogy házasodni is akart.

Azért is örült talán olyan nagyon a Jakab látogatásának.

– No fiam! hát ismét a mienk vagy? szólt kebléhez szorongatva fogadott fiát. Ha tudnád, hogy mennyi köny folyt érted, a míg nem láthattunk! No, ha nem estél a török háboru alatt rabságba, most esel hát abba. Remélem, hogy egy sebed nem gyógyult be? No az, a mit a kézsmárki házban kaptál, az még vérzik?

Mind a két fiatal ijedten nézett rá. Pedig a lovag arra a bizonyos Ámor-sebre példálózott, a mit a «kis» Klarissz igérete nyilazott az ifju szivébe: «Majd ha egyszer nagy leány leszek, kapsz tőlem ezért a mondásért egy igazi csókot!»

– «Igen! vérzik», mormogá Kray.

– No, hát gyógyuljon be, mondá Mayer lovag; s azzal egymáshoz ölelte a két gyermeket úgy, hogy azok kénytelenek voltak egymás keblére borulni, s azzal, mint okos apa, magukra hagyta őket.

De Klarissz még az ölelő karok között is reszketett, halvány arczát félre fordította: az igért csók még nem volt megérve.

– Nem feledtél el? kérdezé az ifju a keblére simuló leánytól.

– Isten tudja azt csak, rebegé a leány.

– Bizonynyal tudja. Minden órájában a napnak imádkoztál hozzá. Az ő angyalai fogtak fel kardcsapást, ágyugolyót rólam, hogy meg ne öljön. Ha belefutottam a vasba, a te áldásod állította meg a vérhullásom. Tudom én azt, hogy te szeretsz engem.

– Bár ne szeretnélek olyan nagyon.

– Miért? szivem!

– Mert tudom, hogy nem leszek a tied.

– Ki mondta azt?

– A horoscop.

– Ejh, ne higyj te az ilyen balgaságnak. A jövendő titkait előre ki nem találja semmi emberi ész. Mit tudnak a felől a csillagok, hogy mi vagyunk? Nekünk szabad akaratunk van, a mi nekik nincsen.

– Nekem a kolostorban csinálták ezt a horoscopot, s ez azt mondta, hogy én ott fogom abban a kolostorban végezni a napjaimat.

– No, hát én megczáfolom az astrologusokat, mert megkérem tőled azt, a mit igértél: azt az igazi csókot; azt pedig csak a menyegzőnk napján adhatod meg.

– Adja Isten, hogy úgy legyen!

– Még pedig minél előbb. Rajtam nem mulik a sietség. Csak a kis otthonomat akarom előbb berendezni.

A leány rémlátó szemekkel tekinte kedvesére.

– Te Kézsmárkra akarsz menni?

– Hát hiszen ott van a kis szülői házunk. Emlékezel még a kertre nyiló ablakra, a honnan egymást hajigáltuk pézsmavirág-fejekkel? Hát nem szeretsz-e ottan?

– De nagyon szeretek. Ámbár sok szívfájdalmat találok ottan fel.

– Akkor is az enyémet osztod meg. Sietnem kell haza. Össze kell szednem, a mi vagyonom megmaradt: azt sem tudom, mit hagytak meg? Hét év óta nem láttam a házunkat.

– Hát csak egyre kérlek. Ha babonás vagyok, ne csodáld, kolostorból jöttem. Arra kérlek, hogy ha Kézsmárkra mégy, egyedül menj; ne vigy magaddal senkit utitársul.

Jakab könnyedén vállat vont.

– Ezt könnyen megigérhetem.

– Aztán meg még egyet. Úgy intézd az utad, hogy fényes nappal érkezzél meg Kézsmárkra, ne maradj estére.

– Ezt is a horoscop mondá? szólt Jakab, aztán nagyot nevetett rajta.

– No, csak te tartsd eszedben, hogy ez nem nevetni való. Mert ha meg nem tartod, a mire kértelek: hiába imádkozunk érte mind a ketten, még sem leszünk egymásé soha.

Azzal megölelte kedvesét, de meg nem csókolta, úgy váltak el egymástól.

* * *

Kray Jakab Klarissztól egyenesen a leány apjához sietett. Elmondá, hogy Klarisszt nőül akarja venni, hajlandóságát már birja. Most még elébb haza akar sietni, hogy az apai házat rendbehozza.

– Ott pedig sok bajt fogsz találni, fiacskám. A hogy engem tudósítanak, a magyar udvari kanczellária mégis lefoglaltatta az apád vagyonát, nota infidelitatis miatt, a házad kapuján hivatalos pecsét van. A kegyelemlevél, a mit József király általam küldött, eltévedt, vagy be sem lett téve az archivumba. Azóta József meghalt, Wratislaw, a ki a levelet kiállította, más országba ment: magam vagyok egyedül, a ki be tudom bizonyítani hitemmel, hogy a kegyelem útja mindent visszaadott. Én is veled fogok menni.

– Jó lesz, mondá halkan Jakab, s nem jutott eszébe, hogy már a kedvesének adott igéret felét megrontotta: hogy nem visz magával Kézsmárkra utitársat.

Klarissznak tudtára volt az, hogy az ő atyja okozta szándékos elkésése által az öreg Kray Jakab vérpadi halálát.

Minthogy azt fel nem szabad tennünk, hogy ezt a vétkét Mayer Károlynak a gyóntató papja beszélte el az apáczafejedelemasszonynak, s ez sugta azt meg Klarissznak, el kell hinnünk, hogy azt a horoscop mondta el neki. De tudta bizonynyal.

Ez volt az ő arczának halaványsága; ez volt az ő tagjainak reszketése az imádott kedves ölelése alatt.

És aztán a második részét is megszegte az igéretének Kray Jakab: azt, hogy fényes nappalra tegye a megérkezését Kézsmárkra.

A szepességi királyi városok olyan sűrűn következnek egymás után, hogy a felfelé utazónak egészen tetszésére van bizva a válogatás, hol maradjon el éji szállásra: Poprádon, Felkán, Sztrázsán vagy Szombathelyen? Mindenütt jó vendéglátó szállások vannak.

Kray Jakab, ha nagyon hitt volna a horoscopnak, úgy intézhette volna a dolgát, hogy az utolsó éjjelt Poprádon töltve, hajnalban induljon meg Mayer lovaggal együtt, a mikor aztán fényes délután érkeztek volna meg Kézsmárkra. Ő azonban nagyon bizott a lovában, s azt hitte, hogy ha délben indul is, bejut a szepesi fővárosba kapuzárás előtt. Talán nem is egész véletlenül történt, hogy ugyanazon az úton, a mit egykor Mayer Károly, mint gyors futár, méregetett végig, utazott Kray Jakab fogadott apjával, minden állomáson betérve egy itatásra. Így ütött be, hogy az alkonyat utólérte a Kézsmárk előtti utolsó helységnél, Matejóczon. Az ágyulövés hirdeté, hogy a kulcsos városban már felvonták a hidat; a ki ott nem akar hálni a Gölnicz innenső partján, a piszkos állásban, az legokosabban teszi, ha Matejóczon lenyergel s megrendeli a vacsorát.

Mikor a vendéglő ivótermébe beléptek az utazók, valami úgy zúgott Mayer lovag fülébe. Eszébe jutott az a végzetes dinom-dánom, a mit egyszer itt ebben a szobában szerzett széles jó kedvében. Ejh, ki emlékezik már arra?

Akkor szép, fiatal, kaczkiás menyecske volt a korcsmárosné, a ki nagyon tűrte, ha a dereka karcsuságát karral méregették; most pedig egy vén, ránczos képű, félszemű banya a vendégfogadósné, a kinek csak egy pár foga van még a szájában, az is csak úgy lóg, mikor megszólal.

Arra nem is gondolt, hogy hét esztendő nagy idő egy világ-rózsája életében, hogy az arcz ránczait okozhatja a sok festék, a félszem is elveszhetett emberi baj miatt, a fogak kihullhattak: a vén banya, meg a hét év előtti czifra menyecske ugyanaz a Panna asszony.

A ránczos képű banyával máskép is szoktak ám beszélni, mint a tűzről pattant menyecskével. Ennek a keze főtte után még az öt körmét is beszopja az ember; amannak meg minden ételét fitymálja. A bora sem izlik, akármilyen jót hoz, mindenért lehurrogatják, s ha híják, nem azt mondják: «gyere ide rózsám!» hanem «ménkü csapjon a sarkadba, te boszorkány».

Egyszer aztán megsokalja a sok becsmérelést a korcsmárosné, s odavág a dőzsölő vendégnek.

– Ejh, de finnyás lettél, lelkemadta, gyönyörű lovagocskám, a mióta utoljára láttuk egymást; bezzeg mikor a szegény kézsmárki birónak a kegyelmet hoztad, nem volt a borom rossz, az ételem kozmás: itt dőzsöltél volna három nap, ha nem tuszkollak. Azt mondtad, hogy «özvegy asszonyt csinálok a szeretőmből!»

Mayer Károly zsibbadt öt érzékkel esett hanyatt a nagy karosszékben.

Kray Jakab pedig lángra gyuladt arczczal kelt fel az asztaltól, s a boros kupát, a mit kezében tartott, odavágta a lovag fejéhez.

– Mit tettél, szerencsétlen! kiálta fel, helyéből felugorva a lovag.

– A mivel tartoztam. Adósságom van. Megfizetem.

Ezt mondva, a kardjára csapott.

Mayer Károly visszaerőltette hideg vérét.

– Tudni fogod, hogy felsőbb és alsóbb tiszt között nincs párbajvívás.

– De én is felsőbb tiszt vagyok, mondá Kray, s odadobta az asztalra a kinevezési oklevelét.

Mayer Károly nagyot sóhajtott.

– Gondolj reá, hogy mi lesz ennek a vége. Te a leányom vőlegénye vagy. Mi lesz belőle, ha én öllek meg téged?

– Özvegy.

– S ha te ölsz meg engem?

– Apácza.

– Nem gondolsz az igért csókra?

– Én csak az apám leütött fejére gondolok!

Nem váltottak több szót. Mind a ketten siettek a paripáikat felnyergeltetni s éjnek éjszakáján neki indultak a sík mezőnek, félre térve az országútról, a merre senki sem jár.

* * *

Másnap, korán reggel, mikor a kézsmárki várkapu felnyilt, egy magányos lovag ügetett be rajta. Az ifju Kray Jakab volt az.

Csendesen poroszkált végig a korán reggel még üres utczákon.

Mikor az apai ház elé ért, látta, hogy milyen jó lakatok vannak verve a kapura, nagy pecsét ütve hegyükbe. Tovább ment: nem ide volt jövése.

Meg sem állt a temető kapujáig. Azt nyitva találta; a lovát megköté egy fához. Aztán elindult a szülői sirját keresni. Három fűzfa vesszőt tűzött le a mellé. Kettő elszáradt. Két kicsi sirhalom támadt a nagy mellett. Ott alusznak a kis testvérei. Hanem a harmadik gyászfűz megnőtt terebélyes fának, s földig hajló ágaival betakargatta mind a három sirhalmot.

Itt levette a süvegét Kray Jakab, letérdelt és imádkozott.

Mikor az megvolt, kihuzta a kardját; végtől-végig véres volt az. Összemarkolt egy csomó fűzfalombot s végtől-végig törülte bele a kardját.

– A mit felfogadtam, megtartottam! Apám! aludjál csendesen.

Azzal visszament, felült a lovára, senkinek sem mondta, hogy itt járt, kilovagolt a várkapun s aztán el a lengyel határ felé.

* * *

E halálos párviadalért Kray Jakab el lett itélve és száműzetett; de ő nagy kerülővel ismét visszatért az ország másik oldalán s beállt közkatonának ujra a nagy savoyai hadseregéhez, s ott álnév alatt ujra kivívta magának azt az állást, a mit elhagyott. Csak Nándorfehérvár diadalmas elfoglalása után fedezte fel magát; a mikor hőstettei végett bocsánatot nyert a párbajért.

Ő lett azután a megalapítója a most is köztiszteletben ragyogó báró Kray családnak. Az ő fia volt a napoleoni harczokban hirhedett Kray tábornok.

Klarissz a kolostorban cserélt nevet, vőlegényt, fátyolt.

LÁDA! KÉRNEK! JÖSZ-E?

Elbeszélés.

I.

Csáky István gróf uram nagyon gazdag ember volt vénsége felé. Tudniillik a VIII-dik István.

Hát csak nem is hiába segített annyit imádkozni Brandenburgi Katalin fejedelemasszonynak. Mert az ám a jó imádság, a mit nem csak az égben hallgatnak meg, hanem Bécsben is. Ő kegyelmessége szépen elimádkozta a fejedelemasszonynak negyvenezer aranyját, meg két szép dominiumát. Azonkívül megszerezte a császártól Hidvárt, Szerencset, Temetvényt, Szepest. Annál fogva sok volt neki, de nem elég.

Fiatal korában nagyon szép ember volt és igen bőkezű. Marokkal szórta az aranyat, mikor arról volt szó, hogy megválasztassa magát erdélyi nagyfejedelemmé. (A mihez csakugyan nagy joga volt, mert ő volt Bethlen Gábornak a valóságos utódja.) Hanem a vége felé egészen megváltozott a képe is, meg a természete is. Valami ragyaféle elrontotta az ábrázatját, s a mint a hetedik klimakterikus esztendeje eljött, egyszerre pazarlóból zsugorivá lett.

Szepesvárallján volt neki a vár kellő közepén egy szobája, a melyben egyedül tanyázott. Ennek a szobának a falában volt két ökölnyi lyuk. Ezeknek a lyukaknak a folytatása volt egy hosszú rézcső, mely tizenkét singnyi mélységbe szolgált alá. Mind a két cső alatt volt egy sziklába vágott üreg.

Mikor VIII-ik István grófnak meghozták a bérlők az árendát, a sáfárok a dézsmát, a birák a füstpénzt, a molnárok a vámot, a bálisok a dácziát, a bányászok a kuxproporcziót, a tiszttartók a gyapju árát (az természetesen mind arany és ezüst volt): hát akkor maga elé vette a gróf a fatálat, a mibe a pénzt leszámlálták s aztán marokkal kiszedve belőle a tartalmat, leeregette azokat a két lyukon. Az egyiken az ezüstöt, a másikon az aranyat. Aztán hallgatta nagy gyönyörűséggel, hogy csörömpölnek a lehulló tallérok, körmöcziek, odalenn a mély sziklaoduban. Később már nem is igen csörömpöltek: annak a jeléül, hogy a levezető cső kezdi közel érni a garmada kupját.

Így aztán természetesen soha sem volt pénze. Millióra mehetett az már, a mit maga alá eregetett ilyenformán; de ahhoz nem lehetett hozzá nyulni. A várat kellett volna előbb szétbontani, vagy egy hevérkompániát neki állítani, hogy furjanak tárnát az ő arany-ezüst bányájába, a sziklán keresztül.

E miatt aztán minden elrongyollott, elvásott, elkopott a vár kastélyában, mert soha sem volt pénz a megujításra, vagy a tatarozásra. Senkinek az egész felföldön olyan rossz dikhencz lovai nem voltak, mint a szepesváralljai grófnak: azoknak minden csontjukat meg lehetett a bőrükön keresztűl számlálni; a hintajáról levedlett a bőr, s a csatlósainak a veres nadrágján, zöld dolmányán kékkel, sárgával volt befoltozva a térd, meg a könyök; a toronyórája nem járt, mert az órás előre kérte a salláriumot, s a kútból nem lehetett vizet meríteni, mert új szivattyú kellett volna bele: úgy jártak le bele vederrel.

De semmi sem dicsérte olyan fennen a szepesváralljai gróf fényes uraságát, mint az a földi falu ott a vára lábánal. Látott már valaki ürge- vagy hörcsög-odut? Olyan az épen. Egy nagy hepehupás agyagdomb, a mibe száznál több lyuk van vájva, a lyukakon ajtók, olyanformák, mint a minők a sertésólakat dicsérik más vidéken. Buzavermeknek lehetne nézni, ha egy lyuk nem füstölögne fölöttük, a miben fűzfavesszőből fonott kas csufolja a kéményt. Ezek a zsellérlakások. Egy egész troglodyth-telep: a kőkorszakból hátramaradt emberi gözütanya.

No ez a falu legalább nem ég le soha.

Az öreg gróf pedig el nem tudta képzelni, hogyan van az, hogy ő neki soha sincsen pénze. Szidta a tolvaj parasztot, a ki eldugja, a hóhérnak való sáfárt, a ki be nem hajtja, s panaszkodott a rossz esztendőre. Soha sem elég ujig a kenyér, s tavasz felé a lovak már csak makukával[4] élnek.

Azért aztán mindig azon törte a fejét, hogy hogyan, miféle úton-módon lehetne pénzt csinálni? De annyit, hogy mindig elég volna.

Hát ennek természetesen a legrövidebb útja és a legegyszerűbb módja az alchymia: az aranycsinálás.

Nincs ennél szebb tudomány a világon.

A retorta egyik szellentyűjébe bedugja az ember a vasuti koncessiót, s a másikon kijön a két millió… De hová bicsaklott a tollam? Hisz a XVII. században még nem voltak vasutak. Tehát azt akartam mondani, hogy az egyik kemenczelyukon betolja az ember az ólmot, meg a «leo ruber»-t (a veres oroszlánt) s a másik lyukon kijön a «nagy magisterium»-mal a tiszta szinarany. Ha pedig a «leo albus»-t (a fehér oroszlánt) vegyíti az ember az ólom közé: akkor megkapja vele a «kis magisterium» segélyével az ezüstöt.

Egészen tiszta munka ez: csak a veres oroszlánt kell hozzá megkapni, aztán meg a fehér oroszlánt. Olyan pedig «van».

Csak az a kérdés, hogy «hol?»

Hát a ki erre a kérdésre meg tudott felelni, annál volt a bölcsek köve.

A «bölcsek köve», a mi minden betegséget meggyógyít s a vén embert megfiatalítja.

Elhiszem biz azt. A kinek pénze nincs, annak mindenféle betegsége van; a kinek pénze van, az egészséges ember. Az életkort pedig akként osztogatják, hogy a szegény embert egész világi életében úgy hivják, hogy «te öreg», a gazdag embernek pedig azt mondják, hogy «fiacskám».

Hanem hát hol van a «leo ruber»? vagy legalább a «leo albus»?

Hát azt senki sem tudta olyan bizonyosan, mint magister Eleutherius Korpahorgyi de Terravár.

Hohó! Nagy ember volt ez! A hirhedett Lully Raymund tanítványa, a ki Edward angol királynak ötvenezer font kényesőjét változtatta át aranynyá.

Első «adeptus»!

Nagy summa pénzért sikerült csak a rendkivüli tudóst elcsábítani Rezső császár prágai alchymista műhelyéből Csáky István grófnak, a VIII-diknak.