Part 5

De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok. Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta, egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.

Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga adott neki szénát.

– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak. A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért, nyalka kurucz hadnagy!

– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.

– Biz én pedig többre tartom a hadnagyokat, mint a colonellusokat.

– Hát Panna asszony, mi hirt tudsz Kézsmárkról?

– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja. Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a két szememmel, onnan jövök a városból.

– Hány órára van kitüzve a nyakazás?

– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó mellett hirdették ki az itéletet.

– S mennyire van ide Kézsmárk?

– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is begyőzi.

– Hát aztán a biróné asszonyom sajnálja-e nagyon az urát?

– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott. Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.

– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az ötpecsétes levelet?

– Minden aranyát neki adná, még talán egyebet is.

– No hát ne busulj, babám, itt van az én tarsolyomban az az irás.

Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».

Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.

Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak pedig nem volt se szeri, se száma.

Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott. Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta.

Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát; egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.

Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva találta a császár futárját: alva és részegen.

A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből: «Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»

De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.

A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.

– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt leütik a szép asszony urának a fejét.

S fogta, ráöntött egy kanta hideg vizet a makutyi lovag fejére.

Attól egy kicsit kijózanodott az, s elkezdett prüszkölni.

Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az alatt majd felöltözik az.

Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.

– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől elválasztott gyerek.

Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát, kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban van most. Azt motyogta, hogy «hol van a sarkantyu?»

Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott lovagsarkantyuit.

Az ittas lovag ravaszul nevetett.

– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy mi a sarkantyu?

– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve «patkó».

A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és vesződség pedig.

– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj Isten: bizony még elkésel a gratiával!

A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte, felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután elővezetteté a szolgával az udvaron.

Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a szijon a lyukat.

– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért? Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!

S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.

Mayer lovagnak ezalatt kedve kerekedett a szép menyecskével legyeskedni.

Panna asszony a körmére koppantott.

– Menjen a gutába! Hogy jut eszébe ilyen órában az incselkedés?

Mayer lovag erre odahajolt a menyecskéhez s ezt sugta a fülébe:

– Özvegyasszonyt csinálok a szeretőmből.

Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen gondolattól.

– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!

S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel, erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha visszajön, most csak siessen Isten hirével».

Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe, beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»

S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.

Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.

– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még ott is extraszobát fognak fűteni!

A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.

A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták a börtönbe, hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.

– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.

Aztán a fiát ölelte meg s azt mondá neki:

– Jobb ne légy; de okosabb légy, mint én.

Mire a fiu e szóval válaszolt:

– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál; hanem hozzád méltó leszek.

Azután kivezették őtet az elitélt börtönéből.

Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben: olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a honnan a hirmondónak érkeznie kellett.

Valami kis porfelleg látszott közeledni a távolból az országuton.

– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok! várjatok! Mindjárt megérkezik!

Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel. Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva baktat előre.

– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha szunyókálna a nyergében.

– Siess! oh siess!

Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre lépett.

A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a paripáját.

Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba gördült már.

S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.

* * *

Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.

– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza. Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan. Ő a boldogabb.

Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.

Sietett Heisstertől a Krayék házához.

– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb) Kray Jakab.

– Hol van szegény, szerencsétlen anyád?

– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta előtte az ajtót.

Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.

Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna.

A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját üdvözölni.

Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal: miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik, hol a másik halottat csókolta meg.

– Sirhatsz már! Dünnyögött Klarissz. Ha jobban nem tudtál sietni.

– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.

– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.

– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig borsózott e szóra.

– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk. Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket, majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni apám.

Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy locska gyerek mondta.

– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»

Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, mint mikor azt mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»

Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő azokat atyja és anyja halvány arczáról.

Odament hozzá a lovag s megölelte.

– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?

Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»

– Tehát akkor megint együtt leszünk, kottyant bele a kis Klarissz.

– Te pedig addig egy kolostorba fogsz menni nevelőbe.

* * *

Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.

Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad semmiféle elérzékenyülést mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.

Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.

A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el, hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)

Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott, s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.

Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik fészkéből levert fiát.

Jakab rátalált szülői sirjára.

Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag kőtábla volt végig fektetve azon.

– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. Nem sirtam még érted, nem is fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!

Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha megélednének.

Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s mindegyiktől külön elbucsuzott.

Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva töltse.

A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.

Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer lovag maradt ottan.

– Szeretem, hogy erős szivűnek láttalak, mondá a lovag a fiunak.

– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?

– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden sebet, betakargat minden foltot.

– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak.

Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát. Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.

Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.

Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától, macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel öntözte, sorra elsiratta.

– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig voltam!

* * *

A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.

Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.

– De hát mi az? kérdezé Mayer lovag kiváncsian.

– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.

… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig követte a nevelő-apját az ő útján.

Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett Madridig utaznia.

Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.

A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában ez idő szerint.

Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.

Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.

Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri nevelő-apját, mintha édes szülője volna.

Még titkai sincsenek előtte.

Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a fogadott apjának.

Mayer lovag csodálkozott rajta.

– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?

Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné kezében veszni.

Egyszer aztán az a szerencse érte, hogy komolyan belészerettek.

Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő addig-addig sajnálkozott a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.

Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden lámpásnak neki repül.

Otthon szigorú erkölcsben nevelték.

Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs, mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a kiknek még hirét sem hallani a régi világban.

Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor lejt a tánczban.

Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.

Azért aztán annál jobban üldözőbe vették.

Ritkaság az ilyen férfi.

Lám, a gyémánt is azért drága, mert kevés van belőle.

Egy udvari ünnepély után előfogta Mayer lovag a nevelt fiát.

– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes beléd.

– Ha ő csillag, én meg tuskó vagyok: akkor jó messze esünk egymástól.

– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy.

– Sajnálom a megboldogult férjét, a miért meghalt.

– A herczegnő igen szép.

– Én nem vagyok tükör.

– A herczegnő nagyon gazdag.

– Én nem vagyok eladó rabszolga.

– De a herczegnő beteg a szerelemtől.

– Én nem vagyok astrolog, hogy bűvét lerontsam.

– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.

– Köszönöm. Három embert tehet vele boldoggá, ha felosztja szépen. Nekem semmim sincs, a mit visszaadjak érte. Vagyonom a királyé, kezem a hazámé, szivem pedig egy kicsiny kis leányé.

– Mit beszélsz?

– Emlékezel rá, uramapám, mikor egyszer egy kis leányt az ölemben emeltem le a hintóból a kolostorajtóban, s az így szólt hozzám: Tudod, mit igértem egyszer neked? Ha te el nem felejtkezel róla, én sem felejtkezem el róla.