Part 4

– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki, hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum» (apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni; de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó parton megint elbúcsúztunk egymástól s a harmadik folyónál, az Osvánál, már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél. De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira: Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen rontás benne.

– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután előlről is, hátulról is végig böködve az ujjával, nagyot bámult azon a babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az ábéczéből.

– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment, mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle, hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a fertelmes állatot.

– Miért nem lőtted agyon?

– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét, akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré. Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a lovamat sem tudtam megitatni.

Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt szegény!

Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol – a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel, elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat, az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga előtt, a mitől azután nem láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.

Klarissza nem állhatta tovább, sírva fakadt.

– Ne mondd tovább, kedves Jakabkám. Nem hallgatom. Még újra megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a többit.

A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott költeni el a maga csirkebecsináltját.

Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához az ebéd végén:

– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel. Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.

– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa, hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.

– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.

– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta, hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán épen akkor nagy zenebona járta. Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására, az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál, annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak, mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot.

– Hát téged nem bántottak? szólt közbe elrémülten az anya.

– Már akkor odább mentek.

– De bizony nem mentek! sietett megczáfolni Klarissza.

– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez, majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt, csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt, akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni. Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött elnézve. Utoljára odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve: «Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult, csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon, hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II. Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja, mit gondolt?

Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:

– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért a szóért egy igazi, de igazi csókot.

Már akkor tudta, hogy vannak igazi csókok és vannak hamis csókok.

Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert, letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte, hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett a falvaikba, s agyon akarták verni.

Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.

Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.

De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha Kray Jakabnak, az öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.

Meglássuk, azt teszi-e?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.

* * *

A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa: abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán, minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.

De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I. Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, hogy jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.

Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie a jó Kray Jakabnak.

Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár, Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették, hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását. Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a gyertyáját.

Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári hadvezérnek, bármennyire ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony» kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.

Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.

Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis szárnyas postát.

Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt, ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.

Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes; azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját; attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s még ki is végezteti ezt a derék embert.

József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők legyenek is az eddig ellene elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát biztosítva.

Ki fogja elvinni ezt a kegyelemiratot?

– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért, itt az idő, hogy azt most visszafizesse.

Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.

Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.

Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza, hogy maga végzi a futár feladatát.

Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta; vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt; talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának, sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére. Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke. Őrült volt, mikor ő rá gondolt.

S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a hamu alatt lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta, ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.

Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban semmi kárhoztatni valót.

Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.

Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja befejezni. Az öröm nagy kerítő!

Előre ki is főzte jól az egész tervet.

Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához. A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe, megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen jól fogja a családapát adni.

Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.

Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve, naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának mindig van vendége.