Part 3

– Az, hogy jobban tetszik neki te nálad itt maradni, mint az apjával a kék világban bujdosni. Én azt hiszem, hogy, hála Istennek, semmi baja sincs.

Ilyen pesszimisták az igazságszolgáltatás emberei mind! A sok évi vizsgáló bonczolás az emberi lelkekben, megcsontosítja náluk a szkepsziszt.

Szerencsére épen jött a doktor. Az eldönté a visszás kérdést.

A symptomák után itélve, a krizis tetőpontjára hágott. Szükséges lesz a synapismus alkalmazása a végtagokra. Az orvosságot is változtatni kell. Az «anchusa officinalis» megerősítendő két drachma theriacummal. A beteg csak maradjon állig betakarva s ha nagyon szomjazik, a czitromvíz helyett mandulatejet kapjon.

A mandulatejet elkészíteni maga sietett a konyhába Krayné, lebocsátva az ablakfüggönyöket, hogy sötét legyen a kis beteg szobájában, a ki csendesen szenderegni látszott. (A mi jó fordulat a kórtünetek között.)

Rövid időre aztán visszajött a jó mandulatejjel. Ezalatt az orvosság is elkészült. Krayné széthúzta az ágyfüggönyöket, hogy a rendes órára beadjon a kis patiensnek a gyermekkanállal, nagy biztatással a keserű, kellemetlen szagú patikaszerből.

Csak elámult, mikor az ágyat üresen találta. A beteg gyermek hiányzik a dunnái közül.

Rémülten rohant át a szomszéd-szobába, s a bámulattól elmeredt, mikor azt látta, hogy az ő kis patiense ott ül az asztalnál, egy ingben, mezítláb, s a mit az apja meghagyott a falatozásból, az őzpecsenyemaradékot ugyancsak pofázza, két marokkal tömve a szájába.

– Az Istenért! Klarissz! Mit csinálsz? kiálta elszörnyedve Krayné.

– Hát jóllakom! Két napja nem adtak ennem. Most helyrehozom, la!

S azzal a két tenyeréről szétüté a morzsákat.

Krayné még mindig azt hitte, hogy a leány deliriumban dolgozik így.

Az pedig felkapta az asztalon álló pohárkát, a máslásmaradékkal s felhörpenté hirtelen: «Ejh! Ez volt a jó orvosság, ni!» S azzal leugrott a székről, odafutott a fogadott anyjához s kaczagva csimpajkozott a nyakába: nem volt ennek annyi baja sem, mint a makk.

A kis Klarissznak bizony nem volt egyéb baja a nagy ijedtségnél; meg hogy szeretett ott maradni az új mama házánál. Nagy spekuláns volt a kis leány! A mint az apja eltávozott, nem volt több szüksége a doktor reczeptjére.

De annál több szüksége volt azokra a szegény Jakabnak; mert az igazán beteg lett, ágyban kellett feküdni; eleinte a Klarissznak nem volt szabad a szobájába belépni, csak úgy látta a másik szobából, hogy hordják a számára a pióczákat, hogy törik a konyhában a csigákat hajastól a mozsárban: abból főznek neki valami lélöttyöt; csak később, mikor már túl volt a nagy bajon s szabad volt neki csirke-becsináltra kapni, engedték meg a Klarissznak, hogy bemehessen a Jakabhoz, felváltani a mamát a betegápolásnál.

Hogy megijedt, mikor meglátta a kedves bácsikáját.

– Jaj, te Jakabkám, hova tetted a te szép piros orczádat? Csak a nagy szemeid maradtak meg.

De még a hangja is megváltozott: csak úgy suttogva beszélt az.

– Bizony, kis hugocskám, én sokat kiálltam, majd hogy el nem pusztultam.

– Ah, sok kalandod volt? Elmeséled nekem azokat, ugy-e?

– Elmesélem – apródonkint, majd ha az erőm hazajön. Ha te is szépen megigéred, hogy az anyámnak semmit el nem mondasz belőle.

– Ne mondjam el? De hát miért ne mondjam el?

– Mert az őtet nagyon megrémítené.

– Hát olyan rémséges dolgokat álltál ki? Oh, kérlek, mesélj el nekem csak egyet belőle.

– De majd aztán vele találsz álmodni.

– Annál jobb lesz. Én nagyon szeretek álmodni. Sokszor megpróbálom ébren is, hogyan lehetne álmodni? Az is lehet ám.

– No, hát ülj közelebb és légy csendesen.

A kis leány szemét-száját felnyitva, hallgatott.

– A legelső kalandom volt a poprádi völgyben a farkasokkal. A mint a hegynyeregről alászálltam, a sűrű fenyőerdőből rémséges vadállatüvöltés, marakodás hangzott fel hozzám. Ismerem a hangot, azok farkasok odalenn. Az ordítás emberi segélykiáltásokkal volt vegyítve: ott egy ember küzd egy egész csorda farkassal.

– Jaj nekem! Nem futottál vissza?

– Hogy futottam volna? Hiszen édes apád kegyelemkérését vittem. Sietnem kellett. Hátha a szorongatott embert még megszabadíthatom a toportyánférgektől? Siettem le a völgybe. A farkasok akkorra széjjel is tépték a szerencsétlen embert, a ki előttem indult neki az útnak. Ha hamarább megyek, bizonyosan én járok úgy. A mély útban egy ordas jött rám szemközt, ez az agyarai közt egy emberi kart czipelt, a minek az ökle még akkor is görcsösen szorítá a kettétört kardnak a markolatát. A kék huszárokhoz tartozó kurucz vitéz volt a szétmarczangolt lovag. Vitézül védhette magát, mert az útfélen tizenegy megölt farkas hevert, csak akkor ránthatták le a lováról, mikor a kardja a markába szakadt. Egy csoport farkas aztán a tovairamlott lovat üldözte az erdőbe, négy ordas ott az út közepén huzakodott a szörnyű lakoma maradványain. Én rájuk rivaltam egy nagyot s azzal közéjök lőttem mind a két pisztolyommal. Arra két fenevad bukfenczet vetett s kiejtette szájából a véres iszákot, a mit marczangolt; a másik kettő azonban egyszerre rám rohant; egyik hátul, másik elől támadt.

– Jaj Istenem!

– Ne félj semmit. Az egyiket levágtam én a fokosommal; az jobb, mint a kard, mert nem törik el; a másikat meg agyonrúgta a lovam.

– Ah! fuss már! fuss már onnan!

– De nem futottam; mert felismertem abban a marczangolt iszákban a rézczímeréről a fejedelem postáját. Azért le kellett szállnom, hogy felvegyem azt.

– Hagytad volna inkább ottan.

– Azt gondoltam, hogy fontos levelek lesznek abban; s jól tettem, hogy elhoztam; mert az segített a legnehezebb dolgomban. A farkasok sem üldöztek tovább: bizonyosan elfogták a huszár lovát s ez elég préda volt nekik mára.

Klarissza megtörülgeté az ifjú izzadt homlokát.

– Ilyen bajba kellett neked jönnöd azért az én rossz apámért!

– Ez még csak mulatság volt. Oktalan állattól nem ijedünk mi meg: farkassal, medvével mindennapi a kalandunk. Nagyobb félelmem volt a hajdemákoktól.

– Azokkal is találkoztál?

– Igen. De el ne áruld az anyámnak. A Feketehegyen túl, a hol az országút mellett van egy nagy vendégfogadó, a tolvajok lánczot húztak az erdőn keresztül, a miben minden utazónak a szekere fennakadt. A hajdemákok el voltak bújva a bokrok közé s csak akkor ugráltak elő, mikor egy utazó a kanyarodónál a lánczban elakadt: azt kifosztogatták s aztán valamennyit beterelték a vendégfogadó udvarába s ott strázsálták, hogy hírt ne adhasson a másunnan jövőknek. Magam is csak akkor vettem észre a lánczot, mikor a sziklafal mögül kibukkantam. De nem sokat gondolkoztam ám rajta, hogy mit tegyek? hanem sarkantyúba kaptam a paripámat s neki vágtatva, egy szökéssel keresztül ugrattam a lánczon. Egy marczona zsivány odaugrott elém, villogó fejszéjét feje fölött forgatva s belekapott a lovam zablájába, de nekem gyorsabb kezem volt, úgy lőttem főbe a ficzkót, hogy a lovam alá esett.

– Ah ez derék volt! De hát a többiek?

– Azok nem vették tréfára a dolgot, minden árokból, bokorból elkezdtek rám lövöldözni, csak úgy fütyölt a fülem körűl a sok golyóbis. Eleinte azt hittem, hogy szarvasbogár, vagy bögöly s csak úgy hessegettem magamtól a kalapommal őket.

A kis leány nevetésre fakadt.

– A golyókat hessegetted?

– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.

– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem bocsátanám meg; de soha!

– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban feltartóztassanak.

– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára.

Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz: nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat lövöldözött.

Másnap alig várhatta, hogy rákerüljön a sor a beteg mellett virrasztásra.

– Itt vagyok Jakabkám, beszéld tovább, hogyan jártál.

– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára, egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő, még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a hegyekről alárohanó szilaj patakok. Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó karfákat.

– No, te szegény ember, mit csináltál most?

– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.

– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya árvízbe.

– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén: bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba. Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.

– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.

– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a távozó villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.

Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom: azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek, kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva. A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából: akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.

– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a Belzebub kezéből.

– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban, tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit. Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát tűztem a tűz mellé s arra ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt magától.

– Én még ezt nem tudtam.

– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam, a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem, meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz. Hát már akkor volt mellette valaki.

– Nos? ki volt?

– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a tűz mellett guggolt.

– Te! Az volt bizonyosan a vasorrú bába.

– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni cserepcsíkon a halászok.

– A te ludad meg ott sült a tűz fölött.

– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.

– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.

– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a pusztai vén boszorkány.

– Ugyan jól tetted, hátrafordulva maradt volna a fejed.

– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.

– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból. Pihenj meg Jakabkám.

Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal viaskodott.

A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet; daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak, szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait, – a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött utánuk.

– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak talán?

– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a másikat nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz. Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát, ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.

– Jaj! Téged nem szabad megverni, Jakabkám.

– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú, czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.

De ez a kimenetel már nagyon tetszett a kis Klarissznak.

– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj szépen fekve.

Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze timárlegény!»

Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.

– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt elpáholtad. Azt is az apámért tetted.

– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka, a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.

– Ugyan mi volt?

– Majd elmondom: ha szépen meghallgatod.

Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark legyezővel a Jakab arczáról.

– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt. Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» – «Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»

– De furcsa az a garabonczásdiákbeszéd!