Part 2

Következett az ebéd, aztán a vacsora; a jó bor mellett a kapitánynak derült kedve támadt; bohóskodott, adomázott, még egy adagiót is énekelt; mintha csak lakodalomra készülne.

Klarissza egész késő éjjelig fenmaradt a felnőttekkel, nem hagyta magát az ágyba bedugni, mikor a két kisebbik fiut, a Marczit meg a Jóskát aludni küldték, neki hallani kellett mindent, a mit a nagyok beszélnek. A míg Krayné maga is fel nem kelt az asztaltól, ő sem ment el helyéről.

Reggel aztán későn is ébredt fel; épen mikor az ágyulövés eldördült.

– Hol van hát a gyöngyös násfám?

Ez volt az első szava a felébredéskor.

Tudniillik, hogy Krayné csak azzal birta este lefekvéskor rávenni, hogy mondja el utána az esteli imádságot, hogy gyöngyös násfát igért neki. (A régi mamánál nem szokták imádsággal végezni a napot.)

– Csak lassan, kis leánykám, inté őt az oda siető Krayné, előbb szépen imádkozzunk.

– Hiszen már tegnap imádkoztam.

– Az az esteli imádság volt: most meg a reggeli imádságot kell elmondani.

Ezzel aztán elkezdett a kis leány nyafogni, durczáskodni.

– Hjaj, kis leánykám, inté őt szeliden Krayné, én nálam nem használ semmit a nyafogás. A kis leánynak szót kell fogadni. Látod, a kis fiúk is imádkoztak. Addig nem kaptak reggelit.

– Én nem tudok imádkozni.

– No hát csak tedd össze szépen a kezedet; majd én mondom előtted; te mondd szépen utánam.

– Jaj, de unalmas dolog ez.

– No mondd szépen. «Jó Istenem, őrizd meg az én apácskámat, – ezen a mai napon, – mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Jaj! Ezt mindennap elmondjam. Engedd meg, hadd mondjak el egyszerre több napra valót. «Jó Istenem őrizd meg az én apácskámat hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken szombaton, vasárnap, mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»

– Isten hallgassa meg, a mit most imádkoztál. Sóhajta fel Krayné.

Attól az ágyulövéstől számítva csak három nap volt még az élet Mayer Károlyra nézve.

Klarissza fel hagyta magát öltöztetni s megkapta az igért násfát. Azután csokoládét kapott reggelire.

– Hát a Jakabka bácsi hol van? követelé Sarolta mamától.

– Az elutazott.

– Hová?

– Messzire.

– De mégis hová? Én tudok sok várost.

– Kassára.

– Ott igen jó marczafánkot kapni. Hoz ő nekem valamit onnan?

– Bizonyára azért ment ő Kassára, kis leányom, hogy a te számodra hozzon valami nagyon, nagyon jót. Ha jól kéred az Istent, hát el is érkezik vele hamar.

– Oh jaj! hát még a marczafánkot is az Istentől kell kérni! Azt a boltos mézesbábostól szokták kérni.

Sarolta megcsókolta a fecsegő gyermeket; alig birva felindulását elrejteni.

Klarissza játszani akart menni, de a kis fiuk nem voltak otthon, iskolába mentek. Külömben sem szokás a napot játszással kezdeni: a gyermeknek tanulnia kell valamit. Sarolta oda ültette maga mellé a kis leányt s tanitotta harisnyát kötni, a mi nem ment ásitozás nélkül. Nagyon hamar megunta.

– Talán hát jobb szeretnél ábéczét tanulni?

Az vigabban ment.

«A, B, ab; vaskalap; ha megütik, megharap!»

Nagyhamar megtanulta, nótára szedve az alfabet jegyeit. «Ku, err, es, té, ú, fau, vé! Jaj de nehéz ez az abéczé!»

Ha ennél a háznál így megy ez mindennap, akkor itt nem jó lakni! Mehetnékje volt már más városba, a hol nem kell imádkozni, kötni, ábéczét tanulni, egy helyen veszteg megülni. Követelte, hogy hol az apja?

Eljött az ebéd ideje; az apa még sem érkezett meg.

– Ilyen ez a papa! Tudom bizonyosan, valami korhely czimborák közé került, leült kártyázni s ottragadt.

Sarolta csitította, hogy a helyett, hogy fecseg, jobb lesz, ha a ruhájára ügyel, hogy be ne pecsétezze a mártással.

– De az a papa olyan ember is! Ha egyszer belekeveredik, akkor aztán várhatja az ember késő estig.

Biz az késő este sem jött meg.

Nagy baj volt Klarisszának, hogy az eső elkezdett esni; nem lehetett kimenni a kertbe, kinézni; csak az ablakból nézhettek ki a piaczra.

A vásártéren napestig rajzott a városi nép; a városháznak egy ablaka előtt látszott a tömeg csoportosulni, oda bámultak fel. Az volt a siralomház ablaka.

– Mit néz ott az a sok bolond ember? tudakolá a kis leány Saroltától.

– Bizonyosan ügyes-bajos emberek, a kiknek valami dolguk van a városházán.

– Nem a! Mert mind az ablakra mutogatnak. Ott van valami nézni való. Leszaladok, megnézem.

– Ugyan hová szaladnál? Még elkapnának a czigányok.

– Dehogy kapnak. Utaztam én már azokkal is. Czigánykereket is tudok vetni. Megmutassam?

– Csak hagyd el azt most. Jer el onnan az ablaktól: megfájdul a fejed.

Aztán, hogy este lett, egyre nyügösködőbb kezdett lenni az a lány. Zsémbelt, zsörtölődött az apja ellen, mint valami ideges asszony.

– De már ez mégis szörnyüség! ennyi ideig künn maradni. Meglásd kis mama, hogy még éjszakára sem fog haza kerülni. – Ismerem a szokását. Bizonyosan valami szép menyecskére akadt, s annál csapja a levet. Látod! Látod! Tegnap milyen szépeket mondott neked? Hallottam! Ma már nem tud róla semmit. Ma már bizonyosan másnak mondja. Kapott valami kis fityfiritty majompofát, a kibe belebolondult! Hiszen csak kerüljön haza, majd meg lesz mosva a feje törülköző nélkül.

– Kedves leányom, feddé a locska-fecske gyermeket Sarolta; az apáról ilyen tiszteletlenül beszélni nem szabad. Hallod-e, hogy az én fiaim így beszélnének az apjukról?

– Igen! a jó apáról; a ki hazamegy rendesen. De az ilyen korhely, csapodár apáról, mint az enyém, a ki minden negyednap kerül haza egyszer. Jaj, ha te azt tudnád!

Krayné megsokalta a dolgot.

– No várj, kis leányom. A mint az estharangszónak vége lesz, majd én elviszlek magammal, s aztán felkeressük az apát.

Az esti harangszó után a népség hazatakarodott a piaczról. A rendes polgároknak vacsora idő van, a legények is enni sietnek, a mint a harang megkondul, a katonáknak takarodót fújnak a bástyákon s azokat egyszerre elnyeli a kaszárnya; csőcselék pedig Kézsmárkon nincs, a piacz üresen marad.

Akkor aztán Sarolta felhuzza a lábára a telekes bocskort, mert ismét sár van; a kis Saroltát karjára veszi s átmegy vele a piaczon keresztül a városházához; megáll vele ott annál az ablaknál, a mire a népség eddig úgy meresztette a szemét, száját.

A kis leány kiváncsi rá: mi lesz itten nézni való?

Aztán kinyilik az ablak, s az erős vasrácsok között megjelenik Mayer Károly kapitánynak az alakja.

– Nini, az apa van ottan.

– Az ám, ott van az apa.

– De hát mit csinál ottan?

– Be van zárva.

– Hát szabad az én apámat bezárni?

Mayer Károly üdvözlé a vasrácsok közül az utczai látogatóit.

– Jó estét.

– Látod kis leányom, suttogá Sarolta. Isten milyen nagy veszedelmet mért szegény apádra.

– Pedig hiszen én imádkoztam.

– Csak még nagyobbal ne tetézze.

Sarolta felemelte a gyermeket két kezével az ablakig, hogy apja elérhesse, s a vasrácson keresztül megcsókolhassa.

Klarissza nem értett ebből a dologból semmit.

Azt látva, hogy apja könyezik, ő is sírva fakadt, átölelte a rácson keresztűl az apjának a nyakát s összecsókolgatta a szemét, s még biztatta is:

– Ne sirj apácskám. Majd imádkozunk kis mamával mindennap háromszor az istenkéhez, hogy szabadítson ki innen.

– Isten áldása legyen rajtad; rebegé Mayer Károly.

Aztán visszabocsátá a gyermeket fogadott anyja ölébe, elszorult hangon suttogva: «Legyen kegyelmed anyja szegény kis árvámnak.»

– Vessük Istenbe bizodalmunkat! mondá Krayné. A hol legnagyobb a veszedelem, ott legközelebb a segedelem.

Azzal búcsut inte a kapitánynak, s a kis gyermeket ismét karjára emelte.

Egy muskétás járt fel s alá, karjára vetett fegyverrel az ablak előtti deszkapadlón. Ez volt a strázsa.

Klarissza összetette előtte kis kezeit.

– Katona bácsi, kérem szépen, bocsássa ki a tömlöczből az én papámat! odaadom magának a gyöngyös násfámat érte…

Hogy a silbakon álló katona nem akarta kibocsátani Klarisszának a papáját, a kis lány nagyon megharagudott rá érte:

– No megállj, talpas! Majd ád neked biró uram, ha haza jön.

Akkor azután egész este, mint jó szófogadó leányka viselte magát: hizelkedett a kis mamának, a cselédet «magázta», egész fitogtatással jelzé, hogy ő most milyen jó lett egyszerre. A vacsoráért se nyafogott, hanem megvárta, míg a családapa hazaérkezik; annak magától eléje ment, nem várta, hogy mondják, szépen kezet csókolt neki, elvette a pálczáját kezéből s az ablakba támasztotta; vacsora előtt ő is összetette a kezeit a széke karján, mielőtt leült volna, a hogy a többiek tették, a kik imádkoztak; maga felkötötte a nyakába a szalvétáját, s szépen evett a villával, nem nyúlt a tiz körmével a tányérba: mindez a jó magaviselet pedig csak arra való, hogy mikor vége van a vacsorának (a mi igen nagy csendben ment végbe) oda sompolyoghasson ahhoz a nagyon komor emberhez az asztalfőn s annak a nyakába csimpajkozva, szépen megkérje, hogy bocsássa szabadon az ő papáját.

A főbiró meg akarta vigasztalni ezzel a szóval:

– Ne busulj kis leánykám; ha Isten segít, majd kiszabadul szegény édes apád.

– De mikor?

– Majd holnapután.

– De én azt akarom, hogy még ma ereszsze haza kegyelmed. Úgy-e haza ereszti?

– Nem én tartom fogva, hanem a törvény.

– Hát mit vétett a törvénynek az én apám?

– Azt neked nem szükséges megtudnod, kis leányom.

– Pedig tudom is. Azért, mert verekedett valakivel. De hiszen azért van a férfiaknak az oldalán a kard, hogy verekedjenek.

Kray kedvetlen volt; azt felelte a kis Klarissznak, hogy:

– Nem jó a kis leányoknak nagyon okosnak lenni.

Erre aztán a kis leány elpityeredett; a pityergésből sirás lett: azt azután olyan tökéletességre vitte, hogy az egész háznép belefáradt az engesztelésébe; míg végre Krayné azt mondta neki, hogy «ha ilyen nagyon sírsz, bizony veres lesz az orrod s úgy megnő, mint egy uborka!» a nagyobb bizonyság okáért oda is vitte a tükör elé, hogy nézze meg benne magát. Csakugyan nagyon veres volt az orra. Ez elcsendesítette. Hanem akkor megint elővette a didergés, fogvaczogás; kilelte a hideg; le kellett fektetni.

Az ágyban megint olyan hánykolódást követett el, hogy minden takarót lerugdalt magáról: elkezdett félrebeszélni, rémeket látott, az apja után kiáltozott; hóhért, vérpadot, fej nélkül szaladgáló embereket látott maga előtt, fogadott anyját agyonijesztgette. Késő éjjel kellett a doktorhoz futtatni a Thököly várba, hogy jöjjön consultálni a kis beteg felett.

Doctor Ferrarius el is jött és megtette a diagnozist: «Visiones apocalyptico-epilepticæ!» Ez ellen a legcsalhatatlanabb csodaszer: az atropa mandragora gyökér pulverisálva. Ezt azonban csak holdfogyatkozás éjszakáján lehet felszakíttatni a földből, egy fekete kutya által, melynek a farkát hozzákötik a mandragorához s aztán messziről megriasztják, mert a kétágú gyökér, a mit németül Alraunenmännchennek hínak, a kirántás alkalmával olyan fájdalmas hangot ád ki, hogy a ki azt meghallja, rögtön szörnyet hal. A fekete kutyáért azonban nem kár;

Jó szerencse, hogy a reczept nem volt praktizálható, mert hogyha lett volna is mandragora a közelségben s önfeláldozó fekete kuvasz, mely azt saját élete koczkáztatásával kihúzza a földből, de a lőcsei kalendáriumban semmiféle Európában látható holdfogyatkozás nem volt felvéve s így egyelőre az apocalyptico-epileptica visiónak be kellett érnie egy kipróbált csodahatású «Rp. Flores chamomillæ dr. 2. Sachari albi dr. 4. Syrupi idæi 30 gutt. aquæ destill. unciam» 1. decoctummal: a mitől azután a kis beteg láthatólag meg is javult, s reggel félé szépen elaludt.

Reggel ismét megtette a vizitét doctor Ferrarius, s megnézve a kis patiens nyelvét, azon aggodalmának adott kifejezést, hogy itt valami küteg megjelenésétől lehet tartani. Azért meg is változtatta az orvosságot, rendelvén ellenállhatatlan gyógyhatású «Radices altheæ parvæ (vulgo papsajt), folia sennæ és syrupus rad. liquiritiæ (vulgo medveczukor) vegyítéket: a mit azonban a kis patiens sehogy sem akart bevenni, azt követelve, hogy adja vissza neki a doctor az előbbi betegségét, a mit a piros orvossággal gyógyítanak; az a fekete orvosság neki nem kell.

Egész nap volt dolga Kraynénak a kis beteg ápolgatásával.

Ez már a második nap volt a halálitélet kimondása után. Csak letelt nagy aggodalmak között.

A harmadik volt aztán a hosszú nap! Krayné azt is ott töltötte a beteg leányka ágya mellett. Valahányszor lódobogást hallott künn a piaczon, sietett az ablakhoz, ha nem az ő fia érkezett-e meg? Nem is tudta talán, hogy micsoda út az, a mit annak meg kell tenni? Vagy azt hitte, hogy segíti a lovasnak a futását, ha nagyon várják?

Ennek a napnak az éjszakáján senki sem feküdt le a háznál. Maga Kray is egész éjjel ébren maradt. Minden órában kiküldte az ordinánczot az őrtoronyhoz, hírt hozni, hogy nem érkezik-e még Leibicz felől a futár? A mint pitymallott az ég, maga sietett el az őrtoronyhoz, a perspectiváját is magával vitte.

Krayné nagy szívdobogással várta az izenetet.

A közben telt az idő: az óramutató irgalmatlanul közeledett a végzetes perczhez; csak egy óra volt még hátra attól az időtől, a mikor az itéletet végre kell hajtani.

És Jakab még sem érkezett vissza. Hátha nem találta Kassán a fejedelmet?

Hátha megtagadta a kegyelmet Rákóczy?

De jaj! hátha őt érte valami baj az úton? Betegség? Martalóczok? Veszedelem?

Bizony elérkezett már az utolsó félóra is. Kray csüggedten tért vissza az őrtoronyból: «nem érkezett meg a fiunk!»

Most aztán nem volt hátra más, mint hozzálátni a czeremóniához. A birónak fel kellett öltözni hivatalos jelmezébe. Mikor az ágyban fekvő gyermek meglátta őt így, azt kérdezte tőle, hogy micsoda nagy ünnepély lesz ma? Talán bizony processio?

Már korán reggel hallható volt a dob- és trombitaszó künn a piaczon, a hogy a katonák felvonultak négyszöget zárni ama szomorú szinpad körül. Klarissz erőnek erejével oda akarta magát vitetni az ablakhoz, hogy hadd nézze meg ő is azt a szép processiót. Aztán, hogy ezt nem engedték meg neki, Kraynét kérte, hogy ő nézzen ki az ablakon, és mesélje el, hogy micsoda szépeket lát!

És a legutolsó óranegyed is eljött már.

Mayer Károlynak azt mondá gyóntató papja, a ki egész éjjel mellette volt, hogy nincs remény számára e földön többé; térjen Istenhez és készüljön a halálra.

– Minden nap készen voltam és vagyok is én arra, mondá az elitélt. Nem sok elhagyni valóm van a földön; de mégis van valamim: a kis leányom. Azt szeretném még egyszer meglátni és megölelni.

Épen benyitott a siralomházba a biró. Előadta neki az utolsó kivánságát.

– Sajnos, hogy ettől a vigasztalástól is meg van fosztva kegyelmed, mondá Kray. A kis Klarissz súlyos betegen fekszik, valami kütege van; ha az ágyat elhagyja, az neki bizonyos halál.

– Szegény kis leányom! hát még csak meg sem csókolhatom utoljára.

S a keményszívű harczosnak elhomályosultak a szemei a könyeitől.

– Apja után apja leszek neki, suttogá a biró.

E közben a kis leánynak is folyvást az apja volt az eszében. Fel akart kelni az ágyból, hogy ő az apjához akar menni. Miért nem eresztik hozzá?

A városház toronyórája mély kongással verte el a kilenczet. Itt volt az utolsó óra.

És a kegyelemért küldött hirnök még sem érkezett meg.

Krayné a beteg vánkosára hajtá le a fejét; az iszonyat őt magát is rémlátóvá tette.

A posztóval bevont dobok fojtott dübörgése hangzott odakünn. Azután egy erős férfihang, mely az itéletet felolvasta.

Most egyszerre egy mozsár-dördülés hangzik közbe, mire a piaczot ellepő nép ezernyi ajkáról egy üvöltés zendül fel: «megállj».

– Mi az? Nézd meg anyám! kiált fel a gyermek.

– Ha megigéred, hogy szépen fekve maradsz, s nem dobod le a takaródat.

– Jó leány leszek. Szót fogadok.

Krayné kitekintett az ablakon.

– Na hát, mit látsz?

Jó lett volna, ha el tudta volna mondani; de nem tudott ám szóhoz jutni a zokogástól. Majd odafutott a kis leány ágyához, beletakarta őt a paplanába s úgy vette az ölébe és odavitte az ablakhoz, elfeledkezve minden orvosi tilalomról, hogy lássa hát, mi az a parádé, a mi odakünn van?

A nagy piacz tele volt népséggel, az emeletes házak minden ablakából néző csoportok hajoltak elő, a hány ember, az mind kiabált, integetett, kalappal, kendővel a városház felé. Annak a kapuja előtt pedig volt egy feketével bevont állvány, körülfogva muskétás katonáktól, a kik innentől egész a várkapuig sorfalat képeztek. A fekete állványhoz egy hágcsó van támasztva; annak a legfelső fokán áll egy nagy szál zöldruhás férfi (a hóhérok zöldben jártak, nem vörösben); az alsó fokán pedig a kis Klarissznak az apja. Ennek a kezén láncz van, annak a zöld embernek az öklében pedig hosszú, széles pallos, arra támaszkodik. Kray Jakab, a biró, hivatala díszpalástjában ott áll az emelvénynyel szemközt, kezében a fekete pálcza, – még nincs ketté törve.

«Itt jön! itt jön! A kapuban van már! Jön a hirnök!» kiabálja összevissza a nép s a támadt mozgalomtól ingadozni kezdenek a fegyveres sorfalak.

Kray Jakab egyet int a bakónak; arra az visszadugja a pallosát a nagy kapcsos bőrtokba, s odatámasztja a szegény bűnösök kis széke mellé. Erre aztán a népzaj lassú morajban elpihen s néhány perczig templomi mély csendesség támad. Mindenki az őrtorony kapuját lesi, onnan kell neki érkezni.

Krayné szorosan ölelte magához a bepólált kis leánykát.

Most a külső kapu-utczában egyszerre felzendül a «vivát» kiáltás s egyre növekedik, a mint a vágtató paripa patkói a kövezetet vágják. «Vivát, vivát!» hangzik már az egész piacz, itt rohan nyargalvást, tajtéktól ellepett paripáján a kegyelem hirnöke; kezében a fehér kendőt lobogtatva.

– Az én Jakab bátyám! sikolt föl a kis Klarissza.

– Az én Jakab fiam! kiált Krayné. S mind a ketten kaczagnak örömükben.

A mint a tér közepére eljut a paripa, ott egyszerre elbukik, összeroskad; a lovagja lehanyatlik róla, a kezében tartott fehér kendőt és a pecsétes iratot még akkor is, aléltában is, görcsösen szorítva.

Most azután egyik sem nevetett örömében többé.

Ló és lovas ott maradt a földön; a biró elvette a fia kezéből a pecsétes levelet s aranygombú birópálczájával csendet intve a sokaságnak, kihirdeté, hogy ő felsége II. Rákóczy Ferencz megkegyelmezett a halálra itélt Mayer Károly őrnagynak. És azzal leveteté a fogolyról a lánczokat. Csak azután rendelte el, hogy az aléltan ott fekvő fiát vigyék fel az anyjához.

Neki még volt valami elintézni valója Mayer Károlylyal.

– A fejedelem megkegyelmezett az úrnak; de egyszersmind megfosztja őrnagyi rangjától; kitiltja a hadseregéből, s megparancsolja kegyelmednek, hogy még ebben az órában Kézsmárkot elhagyja, s huszonnégy óra alatt az országból kitakarodjék.

– Köszönöm a kegyelmet, mondá Mayer, akkor sietnem kell a kis leányomhoz.

Klarissz már akkor ismét az ágyban feküdt, mikor az apja odaérkezett hozzá. Nagyon bágyadt volt: alig tudott a kérdésre felelni.

Krayné akkor nem volt mellette, mert a fiát ápolni sietett, a kit magánkívül hoztak fel a házba. Kétségbe volt miatta esve. Azt hitte, hogy meghal a kedves fia.

A hazaérkező apa megnyugtatá: nem lesz annak semmi baja. Katonadolog az egész. Három nap, három éjjel nyeregben ülni nem tréfa. Pihenés kell neki, semmi más. A fejedelem bocsánatlevele Szikszónál kelt; tehát Jakabnak még hosszabb utat kellett megtennie, ezért késett az utolsó pillanatig. Most csak hagyják őt aludni: az apja mellette lesz; az anyja menjen a kis leányhoz.

A kis Klarissz jóformán örülni sem tudott, mikor az atyját meglátta, pedig tudhatta, hogy az a halálból szabadult ki épen. Nagy lehetett a forrósága, csak úgy lihegett. Az apja ölelte, csókolta, ő pedig inkább kivánt egy ital czukros limonádét.

Hanem amint Krayné megigazította a feje alatt a vánkoskáját, annak a kezét mind a két kezével magához szorítá, úgy rebegett hozzá:

– Ne engedd, hogy engem kivigyenek innen.

– Hová, kis leánykám?

– Oda, ki a temetőbe.

– Oh, ne mondj ilyeket!

Mayer Károly félre fordult szemeit megtörülni.

– Lehetetlen őt ilyen állapotban magammal vinnem, suttogá Kraynéhoz fordulva.

– Hová vinné őt?

– Az útra. Nekem egy óra mulva el kell hagynom Kézsmárkot, s egy nap alatt az ország határát.

– Oh, bizonyára ezt a szegény gyermeket nem is engednénk ilyen állapotban útra vinni.

A gyermek még folyvást átölelve tartá Krayné kezét.

– De akkor ez végkép itt fog a kegyelmed terhére maradni, mert én nem tudom, hogy mikor jöhetek vissza érte. A fejedelemtől számüzetve, nincs más választásom, mint a császári sereghez átmennem, s akkor olyan messzeség lesz közöttünk, a melyen át két barátságos kéz össze nem találkozik.

– Legyen kegyelmed a felől nyugodt. A kis Klarissz a mi leányunk marad. A hol három gyermek van, negyedik is elfér.

Ezért a szóért meg akarta csókolni a lovag Krayné kezét, de a beteg leány azt a kezét is elfoglalta magának, mintha irigykednék az apjára, s ő csókolgatta össze mind a kettőt.

– Csak az Isten megtartaná szegénykét, rebegé a vitéz úr.

– Bízzunk az ő irgalmában, vigasztalá a háziasszony.

– Hírt sem fogok róla vehetni, hogy él-e?

– Csak egyszer tudassa kegyelmed velünk a hollétét, ha a sorsa megállapodik.

– Azt teszem. Innen egyenesen Bécsbe fogok menni, s ott keresek alkalmazást a főhadikormányzatnál. Régen kecsegtetve voltam vele, ha el akartam volna hűtlenül hagyni Rákóczyt. Most, hogy ő maga száműz, nincs több okom a vonakodásra. Azt fogom tenni, hogy a mint megérkezem, küldök kegyelmednek egy postagalambot, kalitban. Ha aztán valami gyors üzenetet akar kegyelmed hozzám küldeni, azt egy vékony papirhártyára írva, annak a galambnak kormánytollára kösse fel, s akkor ereszsze útnak. Ha a kis leányomnak semmi baja, akkor a nemválaszolás is megnyugtató lesz. De azt a galambot, azt csak tartsa kegyelmed tovább is magánál. Forgandó a sors. Ma nekem, holnap neked. Jöhet olyan idő, mikor azt a szolgálatot, a mit ma tett Kray Jakab nekem, én tehetem meg ő neki. Bécs nincs messzebb, mint Szikszó. Ha a kegyelmed fia meg tudott onnan érkezni a fehér kendővel az utolsó órára, úgy én bizonynyal az óra előtt fogok megérkezni, ha Kray Jakab feje forog valaha veszélyben.

Ezért a jó szóért megérdemelt a lovag egy forró kézszorítást.

Tán még többre is vihette volna a nemeslelkűség varázshatása alatt, ha Kray, a biró be nem lép.

– Asszony! mondá a feleségének, a mi vendégünknek egy óra mulva útra kell mennie, gondoskodjál egy kis útravaló falatozásról. Ez most többet ér minden szép beszédnél.

Krayné rögtön sietett megfelelni háziasszonyi kötelességének. Délelőtt lévén az idő, kész ebéddel nem szolgálhatott, de volt jó hideg őz-sült, tepertős pogácsa, a mi igen jó borkorcsolya a hegyaljai máslás alá: utazó embernek pompás lakoma ez.

Mindjárt ott a mellékszobában terített fel a számára, a honnan az ágyban fekvő gyermek szavait is meg lehetett hallani; a lovag jóízűn falatozott, a közben sűrű hálálkodásnak adva kifejezést Kray Jakab és a felesége irányában, az ifju Jakab felől is szorgosan tudakozódott s csak az tartotta vissza hálakitörésének közvetlen kifejezésétől, hogy az most alszik. Így csak per procura csókolta meg helyette az anyja kezét.

A szekér pontban az óra leteltével előállt. Kray Jakab teljesítette birói kötelességét, feladta a vendégére útiköpenyegét, s végét szakítva az érzékeny bucsuzásnak, útnak indítá ő kegyelmét.

Mikor a lépcső aljáról visszatért a feleségével, azt mondta a biró:

– Nem szeretném, ha valaha ennek az embernek a kezébe jutna úgy az én fejem, mint a hogy volt az ő feje az én kezemben.

Krayné bámulva nézett az urára.

– Te azt hiszed, hogy ő elfeledhetné valaha azt a hálát, a mivel neked tartozik?

– Mindig gyülölni szokta az ember azt, a kinek nagyon le van kötelezve. A jótett – adósság, s az adósság érzése teher. Ez az ember megölte a felesége bátyját? Annak is tartozott valamivel. Ne adj Isten, hogy még egyszer keresztezzék az utaink egymást.

Krayné nem osztotta ezt a sötét életnézetet, inkább a fia felől tudakozódott.

– Fiunk csendesen alszik?

– Nagyon is csendesen. Tartok tőle, hogy rossz éjszakája lesz. Nagy erőfeszítés volt, a mit elvégzett. Ellenben a felől egészen nyugodt vagyok, hogy annak a másik betegnek estére már semmi baja sem lesz.

– A kis Klarisszt gondolod?

– Régi biró vagyok. Tapasztalatból tudom, hogy szoktak az emberek mindenféle nyavalyát tettetni.

– De az a gyermek? Mi oka volna rá?