Part 13

És aztán vannak bámulatot keltő tehetségei, a mikben a lángész hatalma nyilvánul. A hangjegyet nem ismeri és a zenéhez mégis ért; jobban, mint a ki tanulta. Keze alatt a száraz fa sirni tanul, a bélhur beszél, s a hang érzelemmé magasztosul. Maga után csalja lelkünket, azon veszszük észre, hogy nem a hegedüjén, hanem a szivünkön játszik, magyarázza legtitkosabb gondolatainkat, megszólalásra birja bánatunkat, felidézi mohfedte emlékeinket, tüzet éleszt ereinkben, indulatokat ébreszt, szemeinket megnedvesíti, ellágyít, kibékít, majd meg elröpít az andalgások ábrándvilágába s aztán neki zúdít a harczi kedvnek, hogy felejtsük a mankót a hónunk alatt, a köszvényt a lábunkban, a hivatalt a vállunkon, a csillagot a gallérunkon, s neki akarunk rohanni a félvilágnak dicsőségünkben, elkeseredésünkben; kerget a nyiretytyüjével, a tárogatójával a czigány. Pedig hát «mit neki Hekuba?» «haza?» – «hir?» – «szabadság?» – «dicsőség?»

Csak a magyarországi czigányról beszélek. A többit nem ismerem.

II.

A magyarországi czigány az egész világon szétszórt czigánynépnek a törzse, az arisztokratiája.

Nemcsak nagyobb szellemi tehetségeinek számbavevése indít ez állításra, ámbár ez is erős bizonyíték. A magyarországi czigányok közül katonai, papi és polgári pályákon is találkozunk kitünőségekkel. Volt egy czigány tábornokunk, nem rég szenteltek fel a váczi dioecesisben egy czigány plébánost s Rácz Palinak, a közkedvességű zeneprimásnak, huszonhárom élő fia közül ügyvéd, mérnök, hivatalnok, orvos, tanár cseperedett már fel s tán csak egypár marad meg «czigánynak». Olvasottság, tudománykedvelés meghonosult náluk; sokan közölük házakat, földeket szereztek; többen a szavaló, éneklő művészet terén fényes neveket vívtak ki maguknak, a mellett példás családi életet élnek; (azt kell látni, hogy szereti czigány a rajkóját!) egymás elhagyott árváiról gyöngéden gondoskodnak s fiaik a hadseregben jó katonák s minden tekintetben magasan fölötte állanak az orosz és oláh medvetánczoltató kóbor czigánynak, az angol lócsiszárnak, a szláv üstfoltozónak és a porosz kényszerített takácsnak; zenélni pedig sehol se tud a czigány, csak nálunk, másutt csak gajdol. (Egyes lángelméket kivéve, mint Sarasate.) Ezért külföldön a magyar czigányt fajrokoni nagyon respektálják.

A valóságos elsőszülötti jogát azonban a magyarhoni «romá»-nak a positiv tudományos kutatás igazolja: a philologia.

Először is a «roma» nyelvben csupán a magyarhoni czigányoknál van meg a három idő: jelen, mult és jövő; minden más czigánynyelvnél csak kettő van használatban: a jelen és a mult. A jelen fejezi ki a jövőt is. Azután a magyarországi «roma» nyelv a leginkább hasonlatos a hindosztáni idiomákhoz s csupán magyar szavakkal van keverve. Minél távolabb innen, annál többféle nyelv keveredett vele, magával vivén a magyart is; úgy hogy a magyar czigányszavak még az angol czigányoknál is feltalálhatók.

Ez bizonyítja, hogy távol hazájukból kivándorlásuk után Magyarország volt az, a hol legelőször állandóul letelepedtek az indus származású «romá»-k.

Ki tudja, milyen büszke nemzet lehettek valaha ott őseik hazájában, a hol a fán ingyen terem a kész kenyér, s finom gyapjut hullatnak a virágtokok, s az embernek nincs más dolga, mint az ingyen kenyérért, ingyenruháért hegedüvel, sippal dicsérni az Istent. S aztán nem ismerni magánál nagyobb urat…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czigány nyelv szótárában nincs kifejezés erre a szóra: «jóllaktam», de erre a szóra sincs: «köszönöm». Mikor a czigány azt akarja mondani «köszönöm», ezt így fejezi ki: «nehezet cselekszem»…

III.

Magam is elbámulok rajta, hogy lettem én egyszerre ilyen tudós emberré?

Hát ezt én mind most tanultam Alcsuthon.

Tudniillik, hogy az én fenséges princzipálisom, Rudolf koronaörökös főherczeg meghagyván nekem, hogy a magyar korona alatti országok népeinek ismertetésénél a legszakavatottabb tudósokhoz forduljak, mulhatatlan kötelességemnek találtam a köztünk élő érdekes népfajnak ismertetése végett ő fensége óhajtása szerint, legmagasabb nagybátyjához, József főherczeghez folyamodni, mint a kiről köztudomású, hogy a «roma» nép nyelvének tanulmányozásával régóta behatóan foglalkozik s kinek eddigi buvárlásait külföldi nyelvkutatók s többek között a kitünő osztrák szaktudós, Miklosich is bőven felhasználták.

Ő fensége, József főherczeg, legkegyteljesebb készséggel ajánlá fel minden e téren szerzett, kéziratban levő, munkáját s meghívott magához, «mivelhogy magyar ember többet végez szóval, mint irásban». S különösen azért is, mert három irásban levő tudományos művén kívül még egy csak «fejében levő, irásban nem létező munkát» is helyezett kilátásba, a czigányok szokásai-, vallásai- és életmódjairól.

E kegyteljes meghívásnak engedve, tettem a napokban hódoló látogatásomat az alcsuthi kastélyban.

De előbb beszéljünk Alcsuthról.

IV.

Az alcsuthi uradalom egy négyszögmértföldnél nagyobb területet foglal el. Még ezelőtt hetven évvel ez az egész tájék egy nagy kietlen pusztaság képét mutatta. Vadvizes völgyek, a mik büzhödt mocsárokon végződtek, kopár sziklahátak, meztelen, sivár agyagdombok, aszú, tövisbozótos legelők vettek körül hosszú bogárhátú vályogtanyákat, a mikben a birkások teleltették juhnyájaikat. Ez volt az egyedüli gazdaság: a birkatartás.

Mikor József nádor átvette az alcsuthi «pusztát», az egész nagy területen nem volt több, mint három élő fa: egy fűzfa vizenyős lapályon, egy diófa a legelősikon, és egy tölgyfa a hegytetőn. Még most is megvan mind a három; kegyelettel őrizve, ápolva, körültámogatva. Egyéb fa nem volt. Az ákácz még nem volt ismeretes Magyarországon, s a platán még akkor csak a fejedelmi díszkertek vendége vala Európaszerte.

És József nádor elhatározta, hogy ebből a sivatagból fog egy mintaparadicsomot alakítani.

De még ha csak a sivatag pusztával kellett volna felvennie a nehéz küzdelmet! Hiszen a föld olyan jó «gyermek»; megjavul, ha javítják; de nagyobb ősbozót volt ott az emberi társaságban.

Az egyik szomszédság voltak a «bicskei» nemes urak.

Azok a hirhedett verekedők, a kiket szekéren hordtak vármegyéről vármegyére, tisztujításokra, alkotmányos jogokat gyakorolni furkós bottal; a kiknek segítségét igénybe vették bracchiumok, repositiók alkalmával. Le van irva «Rab-Ráby»-ban ezeknek a vándor hőseknek a vitéz működése egy ilyen «önbiráskodási» harczban, a mire hajdani jogi praxisunk felszabadított bennünket. Nem parancsolt ezeknek se a vármegye, se a dicasterium soha!

A másik szomszéd pedig volt a dobozi compossessoratus. Mind csupa nemes urak, a kik a szántás-vetés mesterségeig, még e rövid kilenczszáz esztendő alatt, hogy Árpáddal bejöttek, meg nem alázták magukat. Rendes foglalkozásuk volt ez ideig lovakat eladni, a nélkül, hogy lovakat vennének. Ha paraszt tenné, azt mondanók, hogy «lopás», de nemes ember nem «lop», csak «hódít». Az elhódított lovakat átverték a Dunán a szigetségbe; ott eladták styriai lócsiszároknak, s azok vitték odább. Ezt úgy hijják, hogy «szabad kereskedés». Utazni nem is igen mert senki Dobozon keresztül, mert ott valami ingóját bizonyosan kisajátították. S aztán panaszra menni a szolgabiróhoz a doboziak ellen, tiszta bolondság lett volna; ugyan ki ne ismerné ezt a szép nótát:

«Ha a főbiró háborgat, Lopok neki egy pár lovat; Behajtom az udvarára; Még meg is hí vacsorára.» (Akkor volt az!)

József nádor föltette magában, hogy ezekből a kevély, rakonczátlan, tolvaj népekből, becsületes, munkás, okos embereket fog alakítani, s a mint a táj képe lassan átidomul kopár sivatagból áldástermő viránynyá, a rajta lakó ember is átnemesül vad, szilaj duhajból derék honpolgárrá.

S a kettős munka már a második nemzedéknél be van fejezve. Mind a kettő teljesen sikerült.

V.

József nádor mély kedélyű messzelátó lélek volt; megáldva gyöngéd érzésekkel, regényes hajlamokkal és gondviselésszerű helyes tapintattal.

Első házassága valódi érdekfeszítő regény. A két császár, Ferencz és Pál között vihartjósló ellenséges viszony támadt, mely válságos hadviseléssé fenyegetett elfajulni. A bécsi udvar ekkor József főherczeget szemelte ki arra a küldetésre, hogy Szentpéterváron a felförmedt földi istenek haragját lelohaszsza.

Az indulatos, erőszakoskodó Pál czár dölyfös haraggal fogadta az ifju fejedelmi sarjat, s az udvaroncz sereg uralkodója kedélyhangulatát éreztette vele. Csak egy szív nyilt meg előtte: a czár legifjabb leányáé, kedvencz gyermekéé. A míg a diplomaták a hódító hadjárathoz készültek Ausztria ellen, az alatt József is végezte a maga hódítását, s a czár csak akkor tudta meg, hogy a béke meg van kötve, mikor a kedvencz leánya Alexandra megvallotta neki, hogy az ifju főherczeg birja a szivét. Ekkor aztán ő is meglágyult, s a szövetség egyszerre lett megkötve az apák és gyermekek között.

A Szentpéterváron végbement esküvő után Pál czár elrendelé, hogy a hazájába térő ifju házaspárt száz hintó kisérje, udvari néppel rakva a határig; valamennyi hintó ujdonat új legyen. A főudvarmester azonban jónak látta az új hintókra kapott pénzt zsebre tenni, s a helyett ócska hintókat festetett meg újnak, azokat állíttatta elő a nász kiséretére.

Az elindulás perczében Pál czár, a mint gyermekeitől búcsut vett, az utánuk következő hintókat megállíttatá s a tollkésével az új festésen vakarást tett, meglátta az alatta levő régi fénymázt. S azzal az egész díszkiséret, a főudvarmesterrel együtt, nászút helyett czakkompakkostól Szibériába kocsikázott.

Az orosz czári mátka csodaszép volt s a lelke hű képmása arczának. Virágkorában halt el. A nádor ürömi birtokán van egy keleti stylben épült kápolna, abban aluszsza Alexandra Pavlovna örök álmát. Alakja most is ép és romlatlan, (épen mint a krasznahorkai csodahalotté, Serédi Andrássy Istvánnéé). A mi hogy fel lett fedezve, ez a története.

A czár szeretett leányát egész keleti pompával rendelé eltemettetni, arany koronával a fején, drágaköves nyaklánczokkal és kösöntyükkel felékesítve s egy orosz prépostot, tizenkét énekessel együtt rendelt Ürömre, a kik ott naponkint isteni tiszteletet tartsanak a kápolnában a kedves halott fölött. A sírbolthoz vezető ajtónak három kulcsa volt: az egyik állt a nádornál, a másik a czárnál, a harmadik a prépostnál.

A szabadságharcz után József nádor családja elköltözött Magyarországról: az ürömi prépost és az orosz énekesek gondolták magukban, hogy ha az élők elmultak, hát a halottak mért ne mulhatnának el? S egy szép napon eltüntek Ürömről. Senki sem kérdezősködött utánuk.

Hanem körülbelül egy év mulva érkezik egy levél Miklós czártól István főherczeghez, a ki akkor Schaumburgban lakott, a melyben tudatja vele a czár, hogy a mostoha anyja sirját Ürömön az őriző prépost és énekesei megszentségtelenítették, a kriptát feltörték, a halott arany koronáját, ékszereit elrabolták és megszöktek vele. Ékszerek és korona már kézre kerültek, a sirrablók ott ülnek már a szibériai ólombányában, jöjjön fel tehát a nádor fia Szentpétervárra s vegye át a megtalált ékszereket és vigye vissza a fenséges halott anyjának. István főherczeg azonban maga nem mehetett, az öcscsét, József főherczeget küldte maga helyett Szentpétervárra, ő vette át a koronát az ékszerekkel, neki lett meghagyva, hogy sajátkezüleg koronázza meg és ékesítse fel azokkal holt mostoha-anyját. A felnyitott koporsóban még akkor is változatlan ép volt az örök alvó. – Legyen csöndes álma a koronája alatt!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

VI.

Az alcsuthi puszta a rómaiak idejében castrum helye volt, az itt talált latin feliratos régiségeket, kőkoporsókat, fegyvereket, pénzeket mind felküldték a nemzeti muzeumba. Nem régen is talált egy sváb közbirtokos a földén egy szép faragványú nagy római sirkövet, de nem akar tőle megválni.

Egy hegytetőn pedig most is áll még egy «pogányvár» fundamentuma: tán a várkunok uralmának emléke?

Milyen nagy óriás az idő! Ezer éves lépésekben támad a nyomán ugyanazon a helyen új élet. Római, avar, magyar. Hát a jövő ezer éves lépés mit hágy itten?

VII.

Még nem egészen hetven esztendeje, hogy József nádor a legelső élő fát sajátkezüleg ültette az alcsuthi pusztán s a legelső parasztgyereknek ábéczét adott a kezébe s ma már nép és vidék mintaképe annak, a minek «kell» lenni az egész országnak valaha.

A kopár agyaghalmokat rengeteg erdő fedi, a tölgy összeborul az egykor egyetlen magányos ős szálfa körül, a szálas fenyőerdő kanyargó utjain őzcsapat szökell keresztül s a gyümölcstermő pagonyban a fáczánok huznak végig. A magas tetőről, merre a szem ellát, mindenütt nevető tájék, dicsekedő halmok, arany szántóföldek, pompázó bársony rét, hivogató liget, mámoros szőlőhegy; közben fehér házak, fák közé bujt falvak, asztagokkal körülvett majorházak, legelésző gulyák, birkanyájak, ménesek. A kopár sziklaoldalból kőbánya lett, melynek óriási prizmái mint egy hófehér új várrom szakadéka, tünnek fel a távolban És alant a falu közelében a fejedelmi kastély tornyos templomával, melynek óraütése mértföldnyire hallik, körülfogva a nagyszerű parktól, melynek lombjai közül messzire kiragyog a pálmaház roppant üvegkupolája.

Egy átelleni ormon a megdicsőült nádor márvány-emléke, melyet hálás gazdatisztjei emeltek, a késő időknek tanuságul.

Az alcsuthi kert már régóta hires az országban, mint anyatelepe valamennyi diszkertnek, a honnan exoticus fáinkat szerezzük. Csakhogy a miket mi araszszal mérhető fehér és veres levelű bokrocskákul ápolgatunk, azok ott terebélyes óriások. S mind ezek a növényország aristokratái, a világ öt részéből összehordott czifra nevű, czifrább levelű, virágpompájú növénymágnások tiszteletteljesen veszik körül azt a plebejus őst, a félig korhadt fűzfát, melynek egyik ága már a földre kivánkozott, csak az alája tett apostolok tartják. Társul szegődik hozzá egy roppant terebélyes meggyfa, mahalepbe ójtva, a mit József főherczeg édes anyja, az utolsó nádorné nagyasszony ültetett saját kezével valaha. Évek előtt lecsapó villám kettéhasította a fát, de a gyermeki kegyelet újra föléleszté: a lehasított törzset feltámaszták, erős sodronyokkal összeszorították; s a fa ujra összeforrt és tovább őrzi ültetője emlékét. Minden fának krónikája van itt: a hálás utódok elmondják, mikor lett ültetve? kinek az emlékére? az utolsó fák helyét hogyan jelölte ki legkisebb fiának a megboldogult nádor halála előtt három nappal.

A pálmák háza, az orangeria, az orchideak melegházai s az egész kertet tropicus tenyészetre ösztönző artézi kút és vízvezetés már a nádorfi, József főherczeg alkotása. Ő építteté a gyönyörű templomot is, mely Storno építész mesterműve és a nagyszerű könyvtárt, mely tele van nagybecsű ritka művek gyüjteményével.

Hanem hát mindez csak pompa, uri luxus, a mire azt mondjuk: «jó, a ki teheti». De hát hol a haszonhajtó része a nagy alkotásnak?

VIII.

Hiszen ez az igazi fényoldala Alcsuthnak, a haszongazdaság. Ménei, merinó juhai, tehenészete világszerte hiresek az uradalomnak s az idén a szántóföldein 82 fontos a buza.

De meg is látszik a gazda szeme a gazdaságon.

Épen a nagy vihar után való napon mentem oda, olvasom azóta, látom is szememmel, milyen károkat tett a lábon álló gabonában a zivatar, de nem az alcsuthiban; az már akkor be volt takarítva, csépeltek is rendre.

Szép jelenet volt az, mikor a fiatal ispán jelenté az urának, hogy az idén kétötöddel erősebb a termés, mint tavaly s az egész biztos helyen van már s arra a főherczeg megemelte előtte a kalapját: «ön derék ember, látom, hogy értelmes, szorgalmas; megérdemelte a bizalmat; kinevezem önt ezennel kasznárrá». (Ha mindenütt ilyen hamar érné az érdemet a jutalom!)

S ilyen emberekből áll az egész gazdatiszti kara. Valamennyien mind magyarok, régiek, kiket az atyja nevelt, szoktatott munkára s azoknak a sarjadékai. A hajdani hetvenkedő bothősöknek munkában megnemesített ivadéka. Ez a két Józsefnek, a nádornak és fiának a műve.

«Meg akarom mutatni, hogy a magyarnak mindenre van esze, minden jóra képes, hiába rágalmazzák.» (Arany szavak.)

Főtisztek, ügyvezetők mind a hajdani alcsuthi parasztokból kerülnek ki. Beutazzák a külföldet, hazajönnek ismeretekkel gazdagon, de olyanok is vannak, a kik külföldön találnak megbecsülést; a híres Le Roy Louisnak főkertésze alcsuthi növendék, a derék Bárányos. A hirhedett méhész, Parti Károly, alcsuthi molnár fia, a méhészeti kiállításon új kaptárjával az első pályadíjt nyerte el s találmányával elhódította Dzirdzon elől a méhek birodalmát. Hirlapokba is ír s úgy magyaráz, mint egy professor. De azért most is ott molnár az alcsuthi «Kis Svájcz» patakmalmán.

A templom és a könyvtár pompás kiállításában csak alcsuthi lakatosok, asztalosok remekeltek versenyt.

Hát a hires verekedők? a dobozi nemes urak? Azok most a legjobb aratói az uradalomnak. Ha némely évben rosz az aratás, József főherczeg gondol ki valami új dolgot: csatornát huzat, tavat ásat, sziklákat hordat össze fiók alpesekké, a miken havasi növényeket honosít meg, ezt mind a nemesi karok (nem «és rendek» többé) hajtják végre. Igen jó munkások és a mellett nagy a becsületük.

A hol nyolczvan év előtt az átutazónak még a rúd mellé kötött lova sem volt biztos, most nyitott ajtó, ablak mellett alszik éjjel földesúr és gazda.

A legutolsó hős a «régi gárdából» nehány éve halt meg. Persze Illaváról került haza. Rózsa Sándor bandájában volt nagy ember. Mikor haza szabadult az utolsó capitulatió után, szétnézett: látta, hogy oda az ősi erkölcs! itt most minden ember dolgozik, rosz világ van! Elbusulta magát: megivott egy liter pálinkát s azzal kifeküdt a gyepre s reggelre megfagyott. Szép tárgy egy ponyvaköltőnek!

A falvakban kitünő iskolák oltják az új nemzedékekbe az ismereteket; egyet a főherczeg tart fenn, másikat a kálvinista hivek. A kisdedóvó, a nőipariskola Klotild főherczegnő alkotása. S hogy a nép védve legyen az uzsora ellen, fel van találva számára az önsegélyző takarékpénztár. Nem szórják itt az ingyen ajándékot sápitozó szájnak, hanem megtanítnak minden embert megélni a maga keze, esze után.

Hanem a nyugdijazott cselédek hivei már egész telepet képeznek.

És in fine fináli, ez a legfőbb facitja a dolognak: 70 év előtt volt a tiszta jövedelme ennek az uradalomnak holdankint 8 váltó krajczár, most pedig 8 ezüst forint. Ez ám a honfoglalás!

IX.

József nádor azon kezdte, hogy maga is ott lakott az új telepen, a mikor még az ültetett fák nem adtak árnyékot, a maga jobbágyai közepett. Még akkor jobbágynak hitták a földmívest.

Rég gyermekkoromban hallottam még az adomákat a «Palatinus Pistáról», a kit játszótársai, a parasztgyerekek, csak ezen a néven szólongattak, felkiabálva rá az udvarról: «Palatinus Pista, gyere le játszani!»

S aztán a kis nádorfi együtt játszott velük katonásdit s evett az ő fekete kenyerükből.

István főherczeg igen szelid, jó fiu volt.

Bezzeg nem az volt az öcscse.

A Palatinus Jóskát már nem kellett a paraszt gyerekeknek hivogatni, felkereste az őket magától is; együtt nyargalászott velük, felkapaszkodva a legszilajabb csikókra, csak úgy szőrén, kantár, kötőfék nélkül; az Isten őrizte, hogy kezét-lábát nem törte egypárszor. Ez már nem érte be az egzeczéroztatással, hanem igazi ütközeteket játszott. A szomszéd faluból, Etyekről átjöttek a sváb gyerekek nagy csoporttal, kötelőzködni; azokat ő az alcsuthi fiuk élén kegyetlenül ellazsnakolta. Egyszer egy sváb fiunak betörte a fejét, annak az apja feljött nagy panaszszal a nádorhoz a Jóska herczeg ellen, hogy az ő Hanzijának a fejét betörte. «Hát tudod mit? mondá neki a nádor; majd a legközelebbi alkalommal, mikor a gyerekek megint háborúst játszanak, törje be a te Hanzid az én Jóskámnak a fejét és én nem fogok te hozzád menni miatta panaszra».

Egy birkózó pajtása József kis herczegnek, a kivel legtöbbször mérkőzött, a mult évben halt meg; Nádasdinak hítták. Most is emlegeti. Keleti Károly (a statistica nagyherczege) máig is viseli a homlokán egy kardcsapás emlékét József főherczegtől, a főherczeg meg ő tőle egyet az állkapcsán. Úgy gyakorolták a kardvívást, sisak, plastron, keztyü nélkül.

Egyszer meg egy német professort, a ki iránt Jóska herczegnek különös ellenszenve volt, úgy eltett láb alól, hogy késő estig rá nem találtak; s csak a vallástanítója lelkérebeszélése után vallotta ki, hogy mit csinált vele? A nagy park közepén áll egy Belvedere, abban voltak összegyűjtve a római műemlékek a castrum helyéből; a míg a jámbor tudós azokat tanúlmányozta, a kis Jóska herczeg rázárta az ajtót, s azzal hazament szépen s hagyta keresni a tudóst napestig.

S még iskolás gyerek volt, a mikor már megízlelte a csatatüzet. Egyszer tizenegy olasz katona szökött meg a budai várból s azok a Vértes erdei között megkezdték a brigantaggiót. Négy vármegye lovas és gyalogpandurja egyesült az üldözésükre s utoljára odaszorították őket az alcsuthi sűrű pagonyba, a hol aztán nagy lövöldözés mellett tudták őket elnyomni. Persze, hogy a kis József herczegnek is ott kellett lenni, hogy megtudja, milyen hangja van a golyófütyölésnek.

Hányszor vett részt már azóta az ilyen konczertben?

X.

Hányszor vett részt azóta a nádorfi az olyan aratásban, a hol a lekaszált kalász Isten képét hordja! Ott volt a nagy világcsatákban, mint dandárvezér; a 66-iki háboruban az ő ágyuié volt az utolsó szó. Mikor Pozsonynál félbeszakítá az ütközetet a fegyverszünet izenete, olyan fekete volt az arcza a lőporfüsttől, hogy a mint a kifáradt tisztikarral együtt ebédhez ült a «Zöldfában», a jó öreg Palugyay «Herr General»-nak czímezte.

«Hát nem ismer már, öregem, hisz egykor jó barátok voltunk!»

És annyi füstfelhő, golyózápor közül mindig sértetlenül jött elő.

Golyó kikerüli, vadkan meg nem tépi, darázs meg nem szúrja.

A vadkant soha sem lövi, mindig késsel szokta felfogni (pedig egyszer beletört a kése s majd Zrinyi Miklós sorsára jutott), s a méhek közé tévedt tolvajdarazsakat kiszedi a kezével: nem bántják.

«Bizonyosan tisztelik Árpád vérét», mondám rá, mikor a szememmel láttam ezt a merényletet.

«Jobb magyarázatát adta ennek az x-i plébános, szólt a főherczeg; szerinte valami olyan rossz illata lehet a kezemnek, a miért a darazsak irtóznak beleharapni».

XI.

Egy esztergályosműhelyen keresztül, melynek csak egy soha be nem zárt üvegajtaja van az udvarra, lépünk be a nádorfi dolgozó-szobájába, melyben csak fegyverek és könyvek, – és tűzoltó-készletek képezik a pompát. Mert József főherczeg nem csak a magyar honvédségnek főparancsnoka, hanem az Alcsuth és vidéke összes tűzoltóinak is.

S ott áll előttünk az a férfiu, a ki harmadfélszázezer magyar honvédnek vezére, a margit-szigeti paradicsom pazarkezű megalkotója, a magyar földesurnak s a magyar családapának igaz ős mintaképe, – s a szegény czigányok nyelvtudósa: napbarnította arczának erőteljes vonásaiban, nyugodt, szelid tekintetű szemeiben a jóság és erély van kifejezve, a bajusza hegyesen kipödörve, öltözete csipőig érő fekete kabát, semmi nyakravaló, hosszúszárú, kecsege orrú huszárcsizmákba huzott szürke nadrág; – a fején, ha künn jár, türt karimájú szürke turi kalap, sem bot, sem ostor soha a kezében; még csak egy kutyát sem hord magával. Csak a folyosón hever egy félig szélhüdött bernáthegyi, a mely nem bir már fölkelni. Hajdan a kis gyermekek játszótársa volt; most nyugdíjban tartják.

«Tizenöt esztendeje adta ön szavát, hogy eljön Alcsuthra, valahára beváltotta». E szókkal fogadott.

Mondom, hogy most sem ingyen jöttem, vinni akarok valamit.

Rudolf trónörökös ő fensége hozzáirt leveléből már értesülve volt a főherczeg a hozzá intézett igényekről s előkereste a kivánt iratokat.

Én azt hittem (a hozzám irt leveléből itélve), hogy holmi apró jegyzetekről van szó, a miket egy dilettáns philolog nagyobb hivatása közben fenmaradt üres óráiban összegyüjtögetett s kapok a kezembe két terjedelmes, kidolgozott opust, a melyik közül az egyiknek a czime «Románó csibakéró sziklariben», a másiké «Románó ugrikánó alanengéró libró» (czigány összehasonlító szótár).

Az első terjedelme 156 nagy folió lap, a másodiké 641.

– Ezt hagyjuk éjszakára!

– Csináljon vele a mit tetszik.

XII.