Part 12
Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy viszhangra talált.
Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.
A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg, parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek; utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.
Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.
(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez, hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe is szedték: hasznos férfiak voltak.)
A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!» A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb. Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a többi dibdáb nemzet! Csak a magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi leggyűlöltebb barátainkat».
Ki ne hallgatta volna e szavakat? (a kötéllel a nyakán.)
Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.
A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált, rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.
Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.
Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.
Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna tagadni.
A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért jártak itt a muszkák.
– Fegyverszünetet ajánlottak.
– Békealkudozás végett?
– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni. Nem álltunk rá.
– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött ajándékba.
– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.
Hát nem lőttünk agyon senkit.
Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent, a mit tizenhat csatában tanultunk.
Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom. A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni! Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem találtuk már a szivünket sehol.
Kövezz meg bennünket, új nemzedék: jól teszed! de mindannyiunkat!
… Hol is hagytam csak el?
Ugy «kétezer szekér».
Kétezer szekér állt összetorlódva Arad körül.
Ez volt az utolsó sziget a tengerben.
Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.
Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig birtak a szekerek kimenekülni; délig tartott hajnaltól az utazás a piacztól a város végéhez.
Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad magával. Az elzárta az országutat.
No hát keresztül az árkon, neki a mezőnek, a merre világ van!
De hát van még «világ?»
Hát bizony a szép álomnak most már vége.
A szép álomnak arról a szép halálról.
Nem osztogatják már azt! «Muszáj» élni.
Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk volt; de nekem is.
Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal! Kinek éljek?
«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége, puszták délibábja.
A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz, mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!
Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva tudtam meg, hogy igaz történetek.
Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok. Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.
Megint ujra kezdődött a menekülők vándorjárása.
A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt: «jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»
Most már együtt voltak mind a százan.
Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is lett volna.
A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. Ott maradtak, mint a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak gyalog, ha lett volna hová?
Százan voltak, kétszázféle tanácsot adtak maguknak: egy sem vált be.
A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek közelítenek onnan Magyarország felől.
Vajh! melyik jön?
A jó barát-e, vagy az ellenség?
Valjon mit hoz?
Szabadulást-e, vagy elpusztulást?
Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le a fegyvert.
A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a megtestesült Kalibán.
De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a kalapjához piros toll volt tűzve.
Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes bácsinak» szólongatták.
S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna kész pénzzel beváltani.
«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer törökkel, Ledru Rollin kikötött Triesztnél százötvenezer francziával, Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!
S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy országos nagy halluczináczió volt.
Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért. Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.
Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.
A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz egy tömegben.
Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta. Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».
Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg az asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.
Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt. Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.
Mi történjék a leánynemzettel?
Az indítványok nagyon szétágaztak.
Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót. Ez az indítvány megbukott.
Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült. Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört csinálhat még.
Ez a kalandos terv is el lett vetve.
Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s leölik a lakosságot.
Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.
Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.
Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy kimondá: hány esztendős? Ritka leánynak van bátorsága azt megmondani (ha a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.
– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát. Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is, férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába. A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok, behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább mennek.
Ez az indítvány aztán tetszett. Egyhangúlag el lett fogadva.
A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok, férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is: régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.
De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem lehetett még tizenhat évesnél több.
Mikor az indítvány el lett fogadva, Veronka odainté magához Gligort.
– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház fogadjon fel egy leányt cselédnek.
– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és rajtunk állnak boszut.
– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel. Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.
– Hogyne látnám? mikor mindig azt nézem.
– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem azért az egyért a szívem fáj.
Gligor azt mondta, hogy bizony gondját fogja viselni, ha rábízzák.
– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle senkinek.
Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt összekerülnek megint.
Így támadt az a fekete album.
Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.
Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak a leányok voltak ébren, abban a faházban, a mi Isten tiszteletére szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.
Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is jól jár mind a kettő.
A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.
– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.
Nem lehetett irgalmat remélni.
– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel: talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a toronyablakból.
Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát, elterjedve a deszkakeritésig.
Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.
A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony letisztítá.
A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén most szép szál erdő tart árnyékot.
A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek.
A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek, kegyetlenül kínozták halálra.
Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.
Elől-hátul ellenség volt; ki nem lehetett kerülni, hogy meg ne állítsák.
Eltagadta a születése helyét, azt mondta Hátszegre való.
– Hát ez a leány?
– Ez a mátkám.
– Ha mátkád, esküdjél meg vele. Itt a pópa, azonnal összeád.
Gligor szemébe nézett a leánynak:
– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni? Szabad a választás.
A leány odanyujtá neki a jobbját.
– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a felemelt véres kaszákat.
– Nem mondhatja, mert néma, mondá Gligor.
A leány nem tudott az ő nyelvükön.
Azért csak összeadták őket, férj és feleség lett belőlük.
De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne szökhessenek.
Nem is akartak. Megszerették egymást.
A száz leány közül ez volt az egyetlen, a ki életben maradt.
De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt parasztasszonynak.
Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt. Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak a fényes székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt. Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az utolsó a száz leány közül.
ROMÁNÓ CSIBAKÉRÓ SZIKLARIBE.
I.
A fent leirt czím annyit tesz, hogy: «a czigánynyelv rendszabályai».
Mert a czigánynak a neve nem «czigány», hanem «roma».
Tehát a czigányról van szó, a kiről senki sem akarja tudni, hogy ő «roma»; mindenki azt akarja róla tudni, hogy ő «czigány».
Az a rejtélyes faj, a ki mindenütt ott terem meg, a hol nem vetették, mint a parlagföld vadvirága, sehol sincs hazája s mindenütt otthon van: Orosz- és Törökországban, Angliában és Spanyolországban, németek, francziák, olaszok hazájában, mindenütt az övé a faluvég, az útmellék, az avar, a sötét erdő s mindenütt megmarad czigánynak.
Az egész világ ismeri s még sem ismeri senki.
Nem köti magát a földhöz, «nem szereti czigány a szántást», hanem a mi munka másnak nem kell, azt ő rá hagyják, a mit tűz mellett, a mit vízben-sárban kell elvégezni, a mi az idegeket kipróbálja, az az ő mestersége.
Nem tanul semmit, s mégis ő mond jövendőt az okos embereknek, ő gyógyítja meg a nyavalyásokat, kiveti kártyával a szerencsét a szerelmes szíveknek s kipörgeti rostán a veszett tárgy eltolvajlóját.
A törvényről annyit tud, hogy az az ő üldözésére van kitalálva s azzal összetalálkozni veszedelem; azért annak útjából kitérni ezer furfangja van.
A kihez ragaszkodik, azért guzsba hagyja magát csavarni, de a kit meg akar csalni, azt leveszi lábáról, ha négy van is neki.
Az arcza mindig gyászol, hanem a kedve piros: a nyomorúságból is tréfát csinál s a mije nincs, annak nem érzi hiányát.
A legszegényebb és a leggazdagabb embere a földnek: a türelmében akkora kincset bir, mint más a pénzes ládájában, a gulyájában, a dominiumában. Gúnyt űz a hidegből, a viharból, a koplalásból, a nyomorúságból: «jaj de hideg van odakinn!» mondja, kidugva az ujját a ponyva sátor hasadékán; «jó ez a köpönyeg, de az idő nem hozzá való», «jeget ettünk, vizet ittunk»… stb. s ha azt kérdik tőle: «minek neked ez a sok gyerek? czigány!» azt mondja rá: «hát kire maradna ez a nagy világ?»
Alázatos és mégis büszke, csak azért marad leghátul, hogy össze ne keveredjék. Titkolózó, zárkózott, összetartó. Mindig verekedik egymás közt; de soha se megy biróhoz panaszra; a maga vajdájának engedelmeskedik vakon s attól nem appellál.