Part 11

– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje vissza magát, nem bánom; teremtse ide az uramat, maga meg menjen a sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.

A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a szereptanuláshoz.

– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen minden gyerek tudja már a nótáját.

«Nézd, ott a hegytetőn Egy bátor férfi néz felénk; Fegyverén tartja jobb kezét, Őrzi eszközét.»

A fejedelem megpróbálta, de egy hang sem volt az igazi, a mit kiadott.

Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig:

«Reszkess! Féljed a vakmerőt! Inkább nevezd te így őt: Diavoló! Diavoló! Diavoló!»

akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez kapott ijedtében.

– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!

– ’sz lám mondom, hogy H! H! H!

Fogalma sem volt az egész solfeggioról!

– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.

János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.

De nem így képzelte ő azt magában!

Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a «zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni reczitativoval.

A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt a primadonna a maga művészi énekével.

Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra egészen kirekedjen.

Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.

Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az, de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.

A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó, hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet, karjába akasztva a kezét.

Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen fog ez végződni? arról képzelete sem volt.

Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették Fra Diavoló jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.

– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor kihurczolta őt magával a szinpadra.

Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!

S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is akarják élvezni.

Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.

Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát, kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen belekapaszkodott Zerlina viganójába.

Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.

Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés, trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.

– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk az előadásra. Addig is lesz gondoskodva róluk.

Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne hagyja őket szökni.

Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet elkezdődött, mint ezúttal János vajda.

Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten megennék egymást!

Hanem hát «jobb az Isten száz papnál!»

A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.

Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt. Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet.

S aztán készülni az esteli előadásra.

Vigan neki! De hát a szegény, üldözött fejedelemnek?

Annak most a legújabb fordulat után még jobban szorúlt a kapczája!

Ha nem kapták meg János vajdát, keresni fogják János vajdát.

– Uram! Csak bátorság! Csak hidegvér! Csak lélekjelenlét!

Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt pallos is függ a feje felett.

– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.

– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.

– De én egy hangnak sem vagyok ura. Semmire sem emlékezem.

– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra csengetnek.

Azzal magára hagyta a szerencsétlen áldozatot s maga is ment öltözködni.

A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra Diavolóra.

Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának öltözve, bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»

– Fel.

Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.

– Hát még hozzá sem kezdett?

– Nem én.

– Hát a Fra Diavoló-costume?

– Itt nincs.

– Tán még el sem hozatta a garderobe-szabótól?

– Nem én!

A direktorné toporzékolt dühében.

– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!

– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen; soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.

– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!

A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok sárgadinnyétől megbetegedett.

– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.

– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a direktorné.

– Én tudom, hogy nem. Ha négyfelé vágnak sem!

Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve a publikum kitörő tapsától.

Itt van az igazi Fra Diavoló!

Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette, mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre mindent s kirohan a szinfalak közül hozzá s magánkívül örömében megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»

Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a feleségéhez:

– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint lehuzást – gázsi napon.

De nem bánta az, ha félgázsira itélik is azért.

Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová megy.

Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda félszájszegletéből a feleségének:

– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly kegyetlenül gyilkolja?

– Hallgasson! Az a fejedelem!

– Vagy úgy! Annak szabad gyilkolni…

Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»

A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti a czélzást.

Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet uralkodni.

Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:

«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én előttem valaha arról, hogy Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».

Ő sem beszélt róla senkinek.

Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.

SZÁZ LEÁNY EGY RAKÁSON.

I. A FEKETE ALBUM.

Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk róla, azért az mégis fekete és mégis album.

Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott benne.

Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó; azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura». Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.

Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az oldalait alávájja.

Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve, a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak medrét palakő szegélyezi.

Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.

Legfelül lapidaris betükkel van bevésve a kelet ideje: 1849. augusztus 16.

(Három nappal később – «az» után).

Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok; nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva, egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.

Csupa leánynevek.

A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az egész albumot betakarták már.

A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a napon, a melyen a nagy palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?

… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja, hol jár most?

… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra Kalmanuluj» (Kálmán király köve).

Régi emlékezetes hely lehet.

II. NÁSZUTAZÁS VILÁGOSIG.

Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta, közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros, fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó, se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat fűzfagalylyal; máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum, az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől meg csak felmelegszünk.

Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen, a nem értett köszöntéshez.

És még mindig megyünk.

Hová?

Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja magával.

Aztán mit akarunk ottan? Férfiak, asszonyok?

Hát ugyan mit akarnánk?

Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!» aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy, a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a Thábor hegyén, a lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.

Igaz hitemre mondom, hogy ez volt a nászutazásunknak a kitűzött czélja.

S ilyen nászutazást tett rajtunk kívül még ezer meg ezer férfi és nő.

Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj alatt.

Miféle leányok lehettek azok?

Hát bizony – voltak ottan mindenfélék.

A honvédtiszteket kisérték.

Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek: árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának; selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.

Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind kiegyenlítette.

A mikor a szekértábor minden oldalról összekerült Görgey táborával.

Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. A tiszteknek odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső alföldi városban.

Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára. Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk. Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki még élve talál maradni közülünk.»

Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!

A fővezér azt mondta:

«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»

Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, de hogy tökéletes ittasan keltünk fel, arra emlékszem.

Ittasan ezektől a szavaktól.

Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett, megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad el egyszerre!

Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között, paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva, védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem, kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba! Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást! Nem nekünk, hanem a hazánknak!»

Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti az ember szebbnek.

Ez tartott három napig.

Az alatt Szalontáról elértünk Aradra.

Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett téve.

… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.

Kétezer szekér találkozott össze ezen a ponton.

Kétezer szekér, a minek nem volt hová utazni többé.

És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, az ingó vagyon, és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.