Part 10

Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának». Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.

– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek s ő bukfenczet vet a trónról.

Hej, milyen nagyokat nevettek ezen a mondáson.

Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal birt.

Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».

Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló vezéralak benne.

A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.

De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot. (Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.» (Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)

Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot; meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el vannak foglalva az ő darabja betanulásával.

Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.

Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal magasabb helyen volt keresendő.

A fejedelemasszony dobatta ezt a koszorut.

Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.

A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább.

Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint egyébkor.

– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit tud egy magyar, ha összeszedi magát!

A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a tartalmát még nem is sejtette.

(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)

Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a karikacsapás.

A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.

Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki darabjához. A díszletekhez való butorzatot a bojári palotákból kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas, kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó vajda.

Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt czenzura.

A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel. Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére. Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?

Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek a kitörésre.

Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg Avakum csak a sistemini közé tartozott.

Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre fegyvert ragadnak, a szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.

S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon. Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.

A hospodárnak a páholyba hozták a rémhirt.

Annak sem kellett több.

Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt be az öltözőbe.

– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől a spanyolfal mellé menekülve.

– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van! Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.

Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.

Az utczáról felriadó lármát itt is lehetett már hallani.

A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.

– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott, lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk menekülhet, minket nem bántanak.

Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! Elfoglalni a primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is, csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a pásztorórára?

Ez hát jó lesz a fejedelemnek. De mi történik a direktorral?

Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem mutatnak a fizetésre.

A direktor útjokat állja e kiáltással: «ungye bilét?»

De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.

Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé. Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje ököllel és szuronyhegygyel.

Egy szót sem értett az egész dologból.

De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban elvesztett kardját is átadták neki.

Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van? Hagyhatták volna az előadás végére.

Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.

S akkor aztán elkezdenek irgalmatlanul kiabálni felé.

Csak legalább tudná, hogy mit kívánnak tőle?

A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum bácsit.

– Mit akarnak ezek? szól hozzá magyarul.

– Tartson valami beszédet a népnek!

– Beszédet? Hogyan?

– Oláhul.

– Hát tudok én?

– Hogyne tudna? A Mihály vajdából.

– Igaz a.

Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.

Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.

A mire óriási üdvriadal zendült fel a fegyveres sokaság közt.

Ez a kézmozdulat a hetairisták titkos jele, a miről egymásra ismernek.

Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta, hogy mi van benne, de csak mondta.

Őrjöngő riadalt idézett elő minden mondásával.

Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó háborut üzent a pogány töröknek.

Háládatosabb auditorium előtt soha sem beszélhetett volna.

A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.

– Hát most megint mi a kivánság? kérdi Páli Avakumtól.

– Masirozni az ellenség ellen.

– De már az nem az én mesterségem.

– Szóljon hát, nagy jó uram!

– Mit szóljak?

– A mivel a szerepét végzi a darabban.

– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»

– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!

Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.

– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.

Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a fejedelemnő szobájába vezetett.

A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott, a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást, a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.

Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás, janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése, lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.

Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt, már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.

Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére.

Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán». (Kratesz és Diogenes szegények voltak.)

De olyan szegények még sem voltak, mint ő ebben a pillanatban.

Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.

Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg az a juhtúrós puliszkát elkészíti!

A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.

Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint ha magát arra felakasztja.

– De már ebből nem kérek!

Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg az elrémült pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön, lélekszakadva.

A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.

Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél távolabbra!

* * *

De még a trupp sem játszta ám végig a «Mihály vajdát».

Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról, lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!» vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.

János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe burkolva, a társzekér hátuljában.

Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni, hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.

Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor saját mokány lova volt befogva.

– Hát az uramat hol hagyta, kassziros úr? kérdezé a direktorné.

– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi ornátusban.

– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!

– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.

De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.

Pedig hát ezuttal a futás is veszedelem volt.

Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.

Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a herczeg sem értette a nyelvüket.

Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt, az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!

Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az asszonyok.

– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.

Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot. Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást, addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás egy csárdában.

A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak; hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett, hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.

Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.

Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval: «Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét, franczia komplimentet csinált:

– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt (tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni. Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom, hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.

– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég volt nekünk egy sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb mehessünk hazánkba vissza.

– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek. Szólt tréfásan nevetve a herczeg.

– Szívesen, ha módunkban van azt lefizetni.

– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres darabjukat, Fra Diavolot.

Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi palástban.

– De hiszen itten szinház sincsen.

– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre összeütik. Pompás lesz az!

– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság miatt.

– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget kigyógyítani.

János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit, most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.

Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez hatalmasat ütött a vállára:

– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja vágni a magas C-ét.

A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.

– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak jó erős rhumot egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet, lenyelni!

Meg kellett történni. Inni, vagy meghalni! Ez volt a kérdés.

– No úgy-e, hogy elmult a rekedése?

– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak vele abból a pokoli kotyvalékból.

Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.

– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.

– Hogyan kezdjünk hozzá?

– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy futamot csinált rajta.

– Mi lesz ebből?

– A herczegnek muszáj betanulni a Fra Diavolót.

– Nekem?

– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?

– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.

– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni pajkosságból, most énekeljen politikából.

– Én? A fejedelem? Az Ypsilanti előtt?