Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXIX. KÖTET

MÉG EGY CSOKROT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

MÉG EGY CSOKROT

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

AZ APJA FIA.

I. PÁRBAJ A HAJDANKORBAN.

A tizenkétéves hosszú harcz alatt, a mit II. Rákóczy Ferencz vívott Bécs ellen, igen szigorú haditörvények voltak hozva a párbajvívók ellen.

Korábbi törvényeink a párbajt csak mint törvényes bizonyítékot ismerték: mint Istenitéletet. A ki olyan főbenjáró bűnnel volt vádolva, a mit nem lehetett rá bizonyítani, kötelezve volt a vádolójával életre-halálra megvívni. A párviadalt a biró rendelte el s a győztes vádlottat ártatlannak mondá ki a viadal végeztén.

A kuruczvilágban megfordították a szokást; a párbaj halálbüntetés alatt lett eltiltva, még pedig a magyar táborban épen úgy, mint a németben. A ki az ellenfelét megölte, annak fejvétel volt a díja; ha kisült rá, hogy vívásközben bandíta-cselt használt, az úgynevezett Jarnac-vágást alkalmazta, vagy az ellenfelének a kardját elkapta, akkor a fejvétel előtt még elébb a karja vágatott le.

Hasonló büntetés érte a párbajsegédeket is.

Akkoriban tudniillik nehezebb feladatuk volt a secundansoknak, mint az, hogy a pisztolyokat jó erősen megtöltsék s aztán félreálljanak valami fa mellé, nehogy a neki veszekedett pisztoly mikor elsül, valamelyik segédnek a pantallonját likaszsza ki: a kuruczvilágban maga a négy segéd is belekeveredett a viadalba; a mint látta az egyik, hogy a védencze hanyatlik, segítségére rohant, mire aztán az ellenfél segédében ő is emberére talált, utoljára három párbaj lett az egyből, hat szál kard csattogott össze, s legkevesebb három halott maradt a viadaltéren.

A párviadalt tehát eltiltották innen is, túl is, azon helyes indító okból, hogy általa fogyasztva lesz a legvitézebb harczosok száma a tulajdon táborban.

Azt pedig, hogy a vitéz hadfiak borozás közben össze ne szólalkozzanak, egymást csípős tréfákkal meg ne sértsék, elrendelni akkor épen úgy nem lehetett, miként most. Hogy épenséggel egy pár szép szem miatt, tűzvérű férfiak fel ne lobbanjanak: az még kivánságnak is sok volna. A kötény a legveszedelmesebb zászló a háborúban. «Militat omnis amans» mondja a poézis: «amat omnis militans»,[1] fordítja vissza a próza.

A becsületeért és a szerelmeért pedig nemcsak szokás, nemcsak illendőség, de kötelesség is, hogy minden férfi a kardjához kapjon. Már t. i. a ki nemesember és katona. A paraszt elvégzi fütykössel.

Hogy tehát az indulatnak is, a kötelességnek is elég legyen téve, azt az expedienst találták ki a katonai törvényhozók, hogy az összekoczódó felek ne egymást hívják ki, ha sérelem van közöttük, halálos tusára; hanem az ellenséget. Kihívó és kihívott, sértő és sértett, a kartell szerint, a mint a legelső alkalommal összetalálkoznak egy ellenséges csapattal, kirugtatnak a középre s fenhangon felhívják az ellenség legvitézebb bajnokát hősi párviadalra, s akkor aztán azzal a legderekabb vitézzel, a ki bizonyosan nem várat magára, a két tábor színe előtt megverekszenek, míg vagy győz valamelyik, vagy ott hagyja az életét.

Ezt úgy hívták, hogy «ellenség előtti párbaj».

Hozzá képzelve azt az egész lovagias korszakot, az akkori fogalmakat, a rég elenyészett indulatokat, ez a párbaj «négyes»-ben, ez a halál kontratáncza, – a quadrille golyóval, dákossal, karddal: valóban regényes lehetett.

De nagyon jó, hogy II. Rákóczy Ferencznek ezen törvényét nem czikkelyezték be a Corpus Jurisba; mert ha ez ott volna, akkor most az a helyzet állna elő, hogy valahányszor a magyar parlament egy pár tüzesvérű tagja heves összeszólalkozás miatt, vagy kiegyenlíthetetlen véleménykülönbségből jónak látja a Komjáthy-pisztolyokhoz nyulni, tehát nem egymást tartoznának provokálni, hanem két hasonló kaliberű Reichsrathját a bécsi parlamentnek.

Akkoriban pediglen nagy tiszteletben tartották ezt a drákói törvényt s hogy annak végrehajtásánál a legpártatlanabb eljárás legyen követve, a párbajvívók fölötti itéletmondásnál a katonai törvényszékben a parancsoló tábornokon kívül még egy világi elnök is hivataloskodott; annak a városnak a bírája, a melynek a területén a párbaj végbement; vagy az alispán, ha ez kinn a mezőn történt. Semmi appelláta.

A szigorú itéletnek csak egy javítása volt: a király, vagy a fejedelem kegyelmezési joga. Rendesen megkegyelmeztek az elitélt párbajvívónak, a halálitéletét rangja és nemessége elvesztésére s számüzetésre változtatva. Ezért volt minden halálraitélt három napig a sirhalomházba kitéve. Ez a három napi bitó-haladék arravaló volt, hogy a hírnök meghozhassa a kegyelmet idejére. Ha eltalált vele késni, akkor bizony a szegény bűnösnek a fejével kellett megfizetni az utak hiányos voltát, – vagy talán a boroknak a bőségét, a miket a staféta útközben a garatra eresztett.

1705-ből maradt fenn egy ilyen párbajvívásról szóló per, melyben a vádlott Mayer Károly főstrázsamester (major). Az itélőbirák voltak: Chassant brigádos, báró Vissenaque ezredes, a Rákóczy hadseregében levő franczia főtisztek; báró Kessel, a kurucz-német hadak ezredese s lőcsei parancsnok, Bajcsy György, kézsmárki főparancsnok és alezredes, Arndt és Unrein századosok; aztán Palásthy hadsegéd és Szarka hadbiró. A törvényszék kettős elnökségét vitte Berthóthy Ferencz altábornok, kassai vezér és polgári részről a kézsmárki biró, Kray Jakab.

Hogy miért hívták meg az elnökségre a kézsmárki birót, holott a párbaj Lőcse határában esett meg? annak magyarázatául szolgál az, hogy a lőcsei biró súlyos betegen feküdt himlőben: ez a plága grassált akkor a városban; azért a törvényszék is Kézsmárkon ült össze, a Tököli-várkastély termében.

A delinquens Mayer Károly lifflandi születésű volt: rigai ó-nemesi család sarja; eszes, vitéz, de mindenféle rossz szenvedélyekkel teljes kalandhős; elébb Ágost lengyel király hadainál szolgált, azután jött át Rákóczyhoz s még egy jó czimboráját, báró Gedent is átcsábítá a kuruczokhoz.

Ez a jó czimboraságon kívül még sógora is volt. Mayer a hugát birta nőűl.

A csapodárkedélyű vitéz nem igen nagy lelkiismerettel tartotta meg az oltár előtti esküjét, a hadjárat alatti barangolásában el-elhagyogatta a hites feleségét, egyetlen gyermekével, egy kis leánykával; legtöbbször pénzt is elfelejtett neki küldeni s azok bizonyára inséget is szenvedtek volna, ha Geden nem segélyezi őket hébe-hóba. Mikor összekerültek, akkor természetesen eget-földet esküdött a csélcsap a síró feleségének, hogy kiengesztelje, míg végre a kis leány összebékítette őket.

Azt mind a ketten bálványozták.

Olyan is volt a kis Klarissza már nyolcz éves korában, mint egy kis ördög. Pajkos, dévaj, nyalánk, hizelkedő, szeszélyes, durczás, füllentésben kitünő, cziczomás, egy szóval szeretetreméltó.

A milyen csak egy vádorló katonatisztné leánya lehet, a ki soha sem ismerte ezt a szót: «otthon». Egyik ember nyakából a másikba untalan. Egyik nap dinom-dánom, másik nap éhkoppot nyelni. Minden dáridóban résztvenni, szabadszájú urak dévaj beszédein nagyokat nevetni; azoktól olyan nótákat eltanulni, a miknek hallatára a férfisereg kaczag, a hölgyek elpirulnak; az asztal közepén tánczolni, hozzászokni a kéregetéshez s szerepet vinni az inséges duóban, aztán háta mögött kinevetni a megfejt adakozót. És a mellett jól tudni már nyolcz esztendős korában, hogy micsoda angyali szépség! Ezt hallani mindenkitől, ezt látni minden tükörből s ha más nincs, a mosdótálának a vizéből, s aztán osztályozást tenni a minden oldalról kapott csókban: ez letörülni való, ez sikongatásokra méltó, ez visszaadni való csók.

Mire viszi ez, ha megnő?

Egyszer aztán Mayernek a felesége egy Lőcsén tartott dáridó alkalmával legcsalhatlanabb bizonyítékát találva a férje hűtlenségének, a fölött annyira elkeseredett, hogy félóráig tánczolta a lengyelt a legnagyobb hévvel s akkor rá egy jó pohár sorbethet ivott. Attól aztán galloppozó tüdővészt kapott és pár hét alatt áttánczolt a másvilágba.

Az egész világ tudta és beszélte, hogy a fiatal asszony szándékosan ölte el magát, méltó elbusulásában.

Mayer Károlynak aztán az árván maradt gyermekét magához kellett venni. Nagy szomorúságot mutatott ez eset után, még nagyobb szeretetet a gyermekéhez s azt hitte, hogy azzal minden tartozását lerótta, hogy ezentúl akárhová ment, a kis leányát mindenütt magával vitte, kézen fogva.

Hanem sógorát ezzel nem áltatta el.

Báró Geden, a mint a testvére gyászos haláláról értesült s annak az okát is természetesen megtudta, sietett levélben közölni a kedves czimborájával e fölötti véleményét.

Mindenekelőtt lehordta őt kegyetlenül a kicsapongásaiért s a rossz bánásmód miatt, a mivel a szegény testvérét a sírba vitte. Azután azt követelte tőle, hogy rögtön szolgáltassa ki az árván maradt gyermeket ő neki, majd ő el fogja őt küldeni Krakkóba, az apáczákhoz, ottan nevelteti; de az apjánál nem hagyja, mert annak a gondviselése alatt abból a leányból nem lesz más, mint világpéldája.

Hogy ez a követelés nem történt meg kiméletlen vonatkozások nélkül Mayer Károly személyére, az megint igen természetes.

Mayer Károlyt ez a levél nemcsak mint apát, de mint katonatisztet is mélyen sértette. Ilyesmit zsebre nem dugnak. A becsületsértésnél vége minden barátságnak, atyafiságnak: rögtön küldé a kartellvivőit báró Gedenhez, s kihívatta a sógorát párbajra.

Mind a ketten lifflandiak voltak, a kiknek a párbajvívásról való fogalmaik egészen elütnek az itt divatozó szokástól.

A segédek kardpárbajban állapodtak meg, halálos kimenetellel: egészen a Lifflandban használt divat szerint.

A lőcsei temető volt választva a viadal színteréül; a minek éjjel, holdvilágnál kellett végbemenni.

Tíz lépésnyi küzdőtér volt kiszabva a vívó felek számára: a két végén a vívópályának volt egy-egy megásott sír, nyolcz lábnyi hosszú, hat lábnyi mély, a melyike a vívóknak a sír széléig engedi magát szoríttatni, az azután bele is temethezhetik.

A segédek pedig a sír tulsó szélén állnak fel s e szerint a vívóknak segítségére nem rohanhatnak.

Másnap reggel báró Gedent ott találták az egyik sírban fekve, több szurással a mellén, a mik közül egy a szivét járta keresztül.

Mayer Károly elmenekülhetett volna: közel a határ; ha a kis lányt el akarta volna hagyni.

Hanem az apai érzés volt az egyedüli igaz szivében. Ezt a kis gyermeket nem tudta ott hagyni minden gyám nélkül az idegen világban; visszament érte a városba. Onnan pedig éjszaka ki nem bocsátották. Reggelre kitudódott a halálos kimenetelű párbaj, s Mayer Károlyt azonnal házi árestom alá helyezték. A párbajsegédek elmenekültek.

A házifogság addig tartott, a míg a kassai főparancsnok Berthóthy megérkezett. Ekkor a porkoláb bejelenté Mayernek, hogy kocsira kell ülnie; átviszik Kézsmárkra, ott ül össze a haditörvényszék.

– Hát a kis leányommal mi lesz? kérdezé Mayer.

– Gondoskodtak róla. A kézsmárki biró felesége fogadja örökbe.

– Micsoda örökbe?

– Hát hogyha kegyelmedet főbe puffantják.

– Már most értem.

Odáig tehát magával vihette a kis Klarisszát s az úton hallgathatta a gyermek fecsegéseit, hogy majd, ha ő nagy lesz, aztán férjhez megy egy herczeghez, hát akkor milyen szép aranyos, ezüstös bandelièret fog hímezni az apjának.

Mikor Leibitz város határába érkezet a szekér, a kiséretét képező lovasság hadnagya odajött, s engedelmet kért a főstrázsamester úrtól, hogy kénytelen itt e határban a kezeire és lábaira lánczokat rakatni; mivelhogy ez itt lengyel illetőség, a zálogba tett XIII. város területe: ha itten megtalálna ugrani a fogoly, neki, a kurucz hadnagynak, semmi joga nem volna őt üldözőbe venni; azért az elővigyázatnak van értelme.

Mayer major meghagyta azt történni magával, nagy kedvtelésére a kis Klarisszának, a ki véghetetlen mulatságosnak találta, hogy a papa milyen csörgő-börgő ékszereket kapott a kezére lábára: ez épen olyan, mint mikor a dzsindzsi tánczban[2] meglakatolják a tánczosnak a kezeit, lábait, s így kell neki járni a dali tánczot, hogy az csupa nevetség. Vajon az apa is tánczolni fog-e ezekkel a csilingelőkkel?

Leibitztól, a mi még akkor nevezetes nagy város volt, csak egy negyedórányira van már Kézsmárk: akkoriban hatalmas bástyákkal körülvett erős hely, vízárkokkal, miket a Poprád és Leibitz patak tölt meg. A város kapuja fölött emelkedik az a hatalmas őrtorony, a mit az egész Szepesség segített építeni a husziták betörései ellen; az ötemeletes bástyafalú toronyból nagy messzeségre ellátni, mikor hegyköd nincsen.

De még itt a kapuban sem vették le a lánczokat Mayer Károlyról, hanem úgy vitték a városházáig a szekéren megvasalva. A lépcsőkön is úgy kisérték fel, miközben a kis Klarissza, minden lépcső-fokon egyet ugorva, utánzá a láncz tréfás zenéjét: «Csing-ling! Klingend Ring! spring, spring, Czinderling!»[3]

Kray Jakab biró elé vezették a deliquenst a leánykájával együtt.

Kray szép, tiszteletparancsoló jelenség volt; ötvenes éveken túljáró férfi, de még mindig deli termet, tetszetős tekintet; arcza ősmagyar kifejezésű (családja Sárosvármegyéből eredt); viselete a kézsmárki divat szerinti, félig magyar, félig német (mint a krónikairó mondja: «halb Teutsch, halb ungarisch, so seltzam heraus kommet») tudniillik a zsinóros dolmány mellé kihajtott csipkegallér a nyak körül, s a sarkantyús sárga csizmákhoz és veres nadrághoz pötyögős bársony pulider. A válláról pedig magyaros kaczagány helyett, hosszú violaszín selyempalást függ alá, a minek a szélei talitarka virágokkal vannak tenyérnyire kihímezve.

A kis Klarissza nem is mulasztotta el azt a czifra palástot azonnal szemügyre venni, a két kezébe fogva a szegélyét s szakértő vizsgálat alá fogva annak hímzéseit, a míg a biró az apjával foglalkozott.

– Vegyétek le a lánczokat a főstrázsamester úrról! parancsolá csendes, mélyen döngő hangon a biró; a beszéde hasonlító a dalhoz, olyan zengése volt. A hajduk megtették, a mi parancsolva volt. Aztán nyájas arczczal fordult a fogolyhoz: «én nem tekintem kegyelmedet úgy, mint közönséges deliquenst; sok országot bejártam életemben; némely nemzetnél nem tekintik bűnnek, sőt kötelességnek azt, a mivel kegyelmed vádoltatik. Hanem az igazságot azért a törvény szerint kell kiszolgáltatni. Ha kegyelmed lovagi szavát adja arra, hogy nem fog e városból megszökni, sem maga és más ellen semmi erőszakot meg nem kisért, akkor nemcsak láncz nélkül, de egészen szabadon járhat e városban, itélethozatalig, s börtön helyett az én házam lesz a lakása, a hol a feleségem és a fiam szivesen látják kegyelmedet, kis leánykájával együtt vendégül.

Mayer Károly a szivélyes felszólításra a kezét nyujtá a birónak parolázás végett; mire ez azonban a palástja alá dugta el a kezét, s félmosolylyal mondá:

– Nem nekem fogja kegyelmed adni a paroláját, major úr, mert én birája vagyok; hanem ennek a két érdemes polgárnak itt, a kik kegyelmedért kezességet vállalnak: Frölich Ignácz és Frölich Kristóf uraknak.

– Ah, a nagy mathematicus Frölich Dávid fiai? szólt Mayer Károly. Hogy ne ismerném e nevet? vissza kellene kérnem a professoromtól a tandíjt, ha Frölich Dávidot nem ismerném.

– A feleségem bátyjai. Tevé hozzá Kray Jakab.

Mayer Károly tehát a két derék polgárnak köté le a becsületszavát, hogy a biró által nagylelkű bizalommal engedett szabadságával visszaélni nem fog.

Erre a két polgár aláirta a nevét a kezességlevélnek, melyben vagyonukkal és fejükkel jót állnak egyetemlegesen a vád alatt levő főtisztért.

E perczben lépett be a biró szobájába annak a fia. Ennek is Jakab volt a neve.

Szép, erőteljes, nyulánk suhancz, valamit tizenöt éves; de tizennyolcznak is beválna a termetére nézve.

– Eredj, fiam, vezesd el a lovag urat a házunkhoz, inte neki az apja. Isten kegyelmeddel. Ebédnél majd látjuk egymást.

Az ifju Kray Jakab elvezette a vádlott főtisztet a házukig, s minthogy nagy volt az utczán a sár, a kis Klarisszát az ölében vitte odáig.

II. AZ APJA LEÁNYA.

A míg az ölében vitte a sáros utczán végig a kis Klarisszát Jakab úrfi, a gyermek folyvást tartotta beszéddel; «ejh, de szép fekete hajad van neked: Jakabka! ebből lehetne ám gyűrűt kötni. Aztán az enyimből, az meg sárga. Abból lennének a betük. Van neked olyan kicsi hugocskád mint én? Nincs? Hát ki köti fel akkor a nyakravalódat, mikor az iskolába mégy? Hogy te már nem jársz iskolába? Hát már mindent kitanultál? Hát tánczolni tudsz-e? Nem tudsz? A selyemtánczot sem tudod? Hát a vánkos tánczot? Azt sem. No arra meg én taníthatnálak meg. Micsoda? Hogy te arra nem érsz rá: dolgod van az árkolájban. Hát te katona akarsz lenni? Akkor légy lovas katona: az nagyon szép. Azt legjobban szeretem. A pattantyúsok mind olyan csampások. Mindnek be van a füle dugva pamuttal, nagyot hall, s az orra fekete, mert a lőporfüst megfogja s csak odáig szokott mosdani. Hoppszá!»

A kapu alatt letette az öléből Jakab a gyermeket, aki aztán köszönés fejében egy csókot nyomott a lovagja ajkára, a mitől az fülig elpirult. Klarissza ezt így tanulta, Jakab pedig még sehogy sem tanulta.

Az ifjoncz aztán felvezette a lépcsőn Mayert, a leánykájával, az anyjához.

Kray Jakabné még maga is gyönyörű szép asszony volt; párját lehetett keresni az egész Szepességben: karcsú, délczeg termet, szobormintának való idomokkal; arcza oly üde és tündöklő, hogy a legnagyobbik fia nővérének adhatná ki vele magát: különösen azok a nagy varázsteljes, sugárzó fekete szemei, a miktől holdkóros lett, a ki sokáig nézett beléjük. Szerencse, hogy nem igen szokta ezeket mutogatni.

Aztán az egész arcza, tekintete, minden lénye csupa jóságot árult, el, a mit nem lehet úgy diribről-darabra részletezni. Meg kellett azt szeretni első tekintetre mindenkinek.

A kis Klarissza rögtön hozzá is futott és a nyakába kapaszkodott Kraynénak, összevissza csókolva az arczát. S mindjárt azon kezdte, hogy az apjától azt kérdé:

– Úgy-e bár, itt hagysz engem, papa, ennél az asszonyságnál? de sokáig ám.

– Úgylehet, hogy nagyon sokáig itt hagylak leánykám; mormogá szomorún a kapitány.

Az még nem volt baj, hogy a kis Klarissza úgy megszerette az első látásra a szép Kray Saroltát, hanem az nagyobb baj volt, hogy az apja is belészeretett az első találkozásnál.

Mondani lehet a szó szoros értelmében, hogy halálosan belészeretett; mert azzal a tudattal jött ide, hogy három nap leteltével már odakünn fog feküdni a vesztőhely sarkánál.

Hosszabb időre is kár az embernek a más feleségébe beleszeretni, de ilyen rövid időre meg épen nagy bolondság.

Ki tehet róla?

Aztán Krayné is tudta azt jól, hogy ez az ő vendége mi járatban van itt? Ma és talán holnap vigan mulatnak, poharaznak együtt a házi gazdájával: kocczintanak egymás egészségére, s aztán ugyanaz a házigazda törvényt fog látni a vendége felett, s ha a birák eltörik fölötte a pálczát, bizony leülteti a szegény bűnösök székébe s leütteti a fejét.

Azért nem is lehet érte megróni a háziasszonyt, ha ezt a szomorú vendéget azzal a gyöngédséggel fogadta, a mi érző asszonyszív sajátja. Ugyan ki ne iparkodnék kedvét keresni az olyan vendégnek, a kiről azt tudja, hogy ma még ép, egészséges, daliás ember és holnapután már halott lesz.

Alig birta Krayné a könyeit visszatartani, mikor a kis Klarissza azt mondá neki:

– Ugy-e nem haragszol, ha addig, a míg itt leszek, kedves mamának szólítalak téged?

Azzal a szándékkal volt Krayné épen, hogy ha Mayert kivégeztetik, ő az ura által halálra itéltnek az árváját gyermekévé fogadja. Ez már kicsinált dolog volt.

– Úgy lesz, kis leányom.

– És akkor meg a Jakabot is bácsikámnak fogom hivhatni, úgy-e?

Ez is meg lett adva. A kis Klarissza aztán bőségesen hasznát vette az engedelemnek: egész testvéri ragaszkodással szegődve oda Jakab mellé. A fiu hozott neki kosárkában spanyolmeggyet. A kis leány kényszeríté, hogy a hány szemet ő megeszik belőle, Jakab is annyit fogyaszszon el, s végül az összefogott meggycsutkákat segítsen neki elszakgatni.

Jakab előhozta a kis vendégleánynak a mulattatására a gyermekeknek való könyvet, az orbis pictust. No hisz azzal jó helyen járt. Tud is az ember még nyolcz esztendős korában olvasni, ha soha iskolát nem látott. Klarissza csak a képeket értette a könyvből, a többit Jakabnak kellett magyarázgatni. De az is falrahányt borsó volt: a kis lány nem hallgatott az ő magyarázatára; hanem mind ott volt a füle, hogy a papa meg az új mama mit beszélnek egymással.

Egyszer bele is kottyant.

– Előre megmondom ám, kis mama, hogy őrizd magadat a papától. Az én papám hamis legény! Szereti az asszonyok a fejét elforgatni! Kivált a kik olyan szépek, mint te vagy.

Kraynét megnevetteté ez a szó; aztán megint csak könnyezésre fordult a nevetés, ha rágondolt, hogy ez a gyermek semmit sem tud arról, minő végzet vár az ő apjára egy pár nap mulva már. Az érző emberek nagy bánatát csak sötétebbé teszi az a téveteg sugár, a mit a gyermeknevetés közbe szór.

Nemsokára hazaérkezett maga a biró is. Itthon nem volt biró, csak házi gazda; kezet szóríthatott vendégével. A biró azt mondá a fiának:

– Eredj ki a kis leánynyal hintázni a kertbe, fiam.

Mikor aztán egyedül maradtak hárman: ő, a neje és a delinquens, akkor elkezdett a halálos ügyről beszélni.

– Tudatnom kell kegyelmeddel, hogy a birák már mind megérkeztek, s holnap, reggeli harangszó után, összeül a vegyes törvényszék, Berthóty és az én præsidiumom alatt, kegyelmed vétsége fölött itélni. Minek volna az ámítás. Komoly emberek vagyunk, komoly időket élünk s bizony mindnyájan a szájunkban tartjuk a harangozópénzt, néztünk is, nézünk is a halál szemébe, hunyorodás nélkül. Kegyelmednek készen kell arra lennie, hogy a törvényszék halálra itéli. Azért annyit mondhatok kegyelmednek, hogy egy nyugodalmas órában írja meg a testamentumát.

– Nekem nincs egyéb testálni valóm, csak a kis leányom, mondá a kapitány, azt pedig már elhagytam és el is fogadtattam.

E szónál Kraynénak meg kellett engedni, hogy a lovag egy forró, de nagyon forró csókot nyomjon a kezére. Ki ne engedné meg azt egy halálra menőnek?

– Ezzel azonban még nincs megpecsételve a kegyelmed fátuma, folytatá a biró; még hátra van a kegyelem útja. Ismerjük mindnyájan a fejedelem nagylelkét, jó szivét: az egész törvényszék ajánlani fogja a kapitány urat a megkegyelmezésre. Csak idején rátaláljon a postánk ő felségére s napjára visszakerüljön a kegyelemlevéllel.

– Ez épen a nehéz kérdés. Ki tudja a fejedelem most hol van?

– Én tudom. Berthóty Kassa alatt találta ő felségét a táborban, egyhamar nem is készül odább. Én még ma az egész marsrutára előre fogok küldeni lovakat, hogy a hirmondónk minden állomáson pihent paripát válthasson: így könnyen megteheti majd az utat oda-vissza a három nap alatt, a mi az itélet kimondása után siralomházi időnek adatik. Én még egy kis falsumot is engedék meg az antedatálásban: ugyanis előre megirám a kegyelem-ajánlásra szóló levelet, s azzal, a mint a törvényszék összeűl, előre elküldöm a postámat Leibiczig: ott várjon. A mint azután a bástyafokon az ágyulövést eldördülni hallja, a mely az itélet kimondását fogja jelenteni: az én futárom azonnal sarkantyúba kapja a lovát s egész egy állomással megelőzi az itéletkihirdetést.

Mayer Károly nem állhatá meg, hogy mind a két kezével meg ne szorítsa a birája kezét.

– Kegyelmed valóban mindent megtesz, a mivel csak megmentheti az életét annak, a kit halálra kénytelen itélni.

– Csak a futár el ne vesztegesse az időt valahogy! sohajtá aggóskodva Krayné asszony.

– Az, a kire én azt a küldetést rá fogom bizni, bizonynyal se szándékból, se restségből nem fog egy órát is elvesztegetni hiába.

– Ki lesz az?

– A mi fiunk, Jakab.

E szóra elérzékenyülten borult a férje nyakába az asszony, s megcsókolá az arczát.

– Te igazán nemesszivű ember vagy.

Tehát ő is helyeselte, hogy Jakab menjen el a kegyelemért.

Az pedig nem tréfás feladat. Három nap három éjjel a nyeregben űlni egy növendék fiúnak, a ki egy ilyen erőltetett nyargalásban könnyen halálos bajt hozhat haza magának.

És az anya mégis megköszönte az apának azt, hogy az ő lelke büszkeségét választá ki erre a veszélyes feladatra.

Mayer Károly kapitánynak kezdett a fején nőni a taraja, a minek a neve «férfihiúság».