Part 9

A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet írni.

Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet, mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet kevert és a falról vette a porzót leveléhez.

Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a boritékon kék folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az Esterházyból a czigányok muzsikája, – a primás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a czimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, a míg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképű nagybőgös húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól-őszig egy fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, – Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszinű papirost, ajkához érintette a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a czímeresgyűrűt megfordította ujján.

Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint a mennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, a melyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős házai feltünedeznek a völgyben és a gráczi Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velenczében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milanó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Julia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapuczinusok sírboltjában, a hol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katona-korában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket, húsz éves volt és anyjától kapott amulett megőrízte minden veszedelemtől. Tehát nem irhatott másról, mint a gráczi gyorskocsiról, a melyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, a mint a felhőkre vetik fényüket… Matskási csupán velenczei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, a mely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, a kik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, vagy havasi kürthang voltak-e életükben? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek boczinak, a míg megfakult az írás a szerelmes levélen!

Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyirségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és deczember dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.

Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és gondosan megczímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!

Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, a míg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, a melyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, a mely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabiró úrral, a ki nap-nap után aludt mögötte és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vajjon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna, – mialatt jobblábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay úr mindig czukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív és váratlanul akkorát tüszszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégis csak szétrobban ez az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibicz, – pedig már megtiltották neki a tubákolást a hazárd-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, a mely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.

Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba, – a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, a hol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grácz között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velenczei úrnő képe sajog a szívében és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, a hol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlud, a mely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, a melybe női nevet lehet írni.

– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, a míg meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arczába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára, megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.

– Tehát, holnap – mondta Matskási.

Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyirben, kerti bort isznak a kalács mellé.

A levelet is lepecsételte, mint a többit.

Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat, egyiket-másikat fel is nyitotta közülök és bosszankodva csóválta a fejét például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.

Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben és az Esterházy féltetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.

ESTI ÓRÁK.

Abban az időben, mikor az Esterházy volt a világ legszebb fogadója, nemcsak Füreden, de egész Magyarországon és a csizmahúzónak, valamint a vendégszobának, a töredezett, haloványzöldre kopott zsalugáternek, Anton úrnak, a feketekabátos, pápaszemes bérszolgának, az ablakokat eltakaró platán-leveleknek és a sötét folyosón érezhető fogadói szagnak – régi sörök, borok, pörköltek és czigányok szagának – különös legendája volt Magyarországon, a melyről havas télben nők álmodtak az alföldi uriházakban, fiatal hölgyek hosszan ábrándoztak az őszi esőbe merengve Kassán vagy Újhelyben, az elmult gyönyörű nyárról, egy éjjeli zenéről, egy szeles délutánról, midőn a Balatonnak hátán kidugták fehér lábukat a tihanyi tündérek: ez időben Polkányi János polkányi földbirtokos és öregúr zsebórája szerint járt a gyorskocsi, huzatott meg az ebéd kezdetét jelző harang a fogadó tornáczán és a hold is bizonyára a nevezetes zsebóra szerint ment aludni hajnalonként.

A Polkányi órája! Milyen nevezetesség volt egykor Magyarországon! Adomákban, a melyeket jégszürke szakállú öregurak agarászebédek után, a kis poharak idejében (midőn a banda még csak a folyosón hangol és a nagybőgős két kézre támasztott fejjel bámulja hangszerét a sarokban, mintha sohase látta volna ez embernyi nagyságú embert, a melyet élettársának vállalt és a bőgő a falnak dőlve hallgat, szomorúan, szótlanul, elgondolkozva, mintha adósságán gondolkozna), vagy csöndes falusi estéken, midőn a patience-kártya már elvégezte tennivalóját, a szél alig hallhatólag dorombol a kémény körül és nagyanyánk letette a regényt, a melyet tán századszor olvasott életében, este új hó esett a barna kert nyugtalankodó, zörgő faleveleire és a lánczaikról elbocsátott ebek téli kedvvel és türelemmel nyujtózkodtak az udvaron, a kulcsárné sombefőttel kedveskedett a vacsorához és nagyanyám a leereszkedett esti csöndességben megint róka-ugatást hallott a nádas felől, mint tél elején mindig: gyakran hallottam Polkányi órájáról, a legjobb zsebóráról, a mely Füreden, Magyarországon, a hatvanas esztendőkben feltalálható volt. A legenda szerint a nap, hold és csillagok járása látható volt az órán, álmatlan éjszakán harangjátékkal mulattatta gazdáját, felébresztette reggel és napközben elvitte azokra a helyekre, a hol Polkányi úrnak megjelenni kötelessége volt: a czukrászhoz és a sétatérre. A bécsi Szent István-tornyon éppen annyi időt mutatott az óra és a füredi szívbajosok érverését kitünően jelentette. Midőn Császár Fruzsina elutazott Füredről, késő őszszel persze, szüreti dalok elhangzása után, a pókfonál, mint a kalendáriumbeli öregember szakálla szálldosott: a Polkányi bácsi óráján tartotta számon a füredi közönség, hogy Fruzsinka hol és merre jár. Az öregúr kivette a tekintélyes órát a sétatéren, vagy a tóparton és a mutatólapra, a mely égi jelekkel volt felszerelve (a skorpió aranyból volt), reápillantott:

– Fruzsinka most ért Veszprémbe! – mondta és elhallgatva körülnézett a platánok alatt, a melyeknek levelei őszi költemények búbánatos hangulatával szálldostak alá, hogy reggeltől estig elborítsák az utakat és a megritkult gallyakon át mindig tisztábban lehetett látni a tó túlsó partjait.

Fruzsinka messze utazott. A bécsi tánczosnő, a ki azon régi és felejthetetlen nyarat Füreden töltötte, a zöld- és hervadt-vörös színü bőrládákat kis ezüstkulcsaival bezárván, kijelentette, hogy tán többé sohasem jön Magyarországba. A bécsi szinházban új tánczmutatványok várták, aztán Baden-Badenban fellép a Társalgó szinpadán, talán Bolognába is elutazik, a hol egy temető van és egy sírdomb, a melyen egykor üldögélt. A füredi táblabirák után ismét elkövetkezik a nagyvilág, Páris, talán London, nagy Európa, a hol a szinházakban este felgyúlnak a csodálatos lámpások, és Homburg, a hol arany peng a zöld asztalokon és a nyerők ékszert és virágot vesznek a tánczosnő tiszteletére. Ám sohasem felejti el a füredi holdas estéket, a vadludak kiáltását az esti tó felett, a Tihanyból hangzó harangszót, a mely manapság úgy csendül meg a távolban, mint a Kisfaludy regéiben, a szerenádokat és éji dalokat, a melyeket boldogtalan gavallérok rendeztek ablaka alatt; sohasem felejt el semmit, szíve és lelke itt marad, érzelmes dalai tovább csengenek a füredi platánok alatt, ám télen Bécsben fog tánczolni a téli kertben. S egy napon az órára pillantva, így szólott Polkányi bácsi az Esterházy tornáczán:

– Most ért Pestre Fruzsinka és az Aranysasban megszállott.

Boldogtalan, esős nap volt, téli hűvösség és alföldi falvak szomorúsága kopogott a fogadó tetőjén, elhagyatott udvarházak és elmerengve füstölgető kémények, búskomor, sáros ebek és életunt öreg cselédek, az égboltozat nyugati oldaláról kelet felé utazó végnélküli felhők és dohos, régi családi lim-lommal megrakott szobák képe jelent meg a gavallérok képzeletében, a kik nyáron és őszszel a bécsi tánczosnő társaságában napfényes olasz ligetekről, színes vitorlájú gályákról, vagy Páris esti lámpásairól beszélgettek. Már csaknem jó ismerősük volt a svájczi reggel a rózsaszínű havasok között, a hol az erdőkben a piros gyöngyvirág nyílik, mint a hajnal leánya; Bencsik, a sárosi gavallér estenden a tó partján hallgatván Fruzsinka lágy madárhanghoz hasonló szavát, képzeletben postakocsin ült az Anglia déli részeibe vezető országúton, a mely helyet a britek virágos kertjének szokás nevezni; Barbulyai – az erdélyi hegyek közül – az egyedüllét óráiban, lefekvéskor, vagy ábrándos délután a bécsi tánczosnő hattyúprémes szinházi kabátját őrizte karján az öltözők folyosóján; Micskei nyirségi pajkos és egykor gárdista, az osztrák és olasz határon ült egy vendégfogadóban, a míg az utazókocsi kerekét megigazítja a kovács, a padrone piros borral szolgál, szentképek és rablók puskalövéseinek nyomai vannak a falon, messze alkonyodik és a nyerges ló hosszan nyerít a csöndességben, – persze Fruzsinka is ott ül valahol a fogadóban, fején kis utazókalapka és a német városkába utaznak, a melynek czukrászboltjáról Turgenjev regényt írt és a regényt együtt olvasta a tánczosnő Micskei Mihálylyal a füredi sétatéren… És otthon, a Nyirben, a hová nemsokára menni kell, – hisz a nyárnak vége – csupán egy vén szukaagár ásít a tornáczon, a hol régi ujságokkal van kibélelve a nagyapjáról reámaradott karosszék.

Minden elment Fruzsinkával a gavallérok életéből. Könnyű bárányfelhők és csillogó őszi napfények sohasem mutatkoztak többé a táj felett. A platánokon már alig volt levél és a czigányok régen elszöktek a fürdőhelyről. Estenden némán, elgondolkozva, de nagyon bőven ittak, mintha három feneketlen lyuk keletkezett volna egyszerre az Esterházy-fogadó étkezőszobájában. Anton, az öreg pinczér két karján hozta a pintes üvegeket és a poharak szótlan szemlélődésnek voltak alávetve. A poharak – ezek a hűséges barátok, a kik az élet tekervényes útjain türelemmel várják a megsebesült férfiakat zöldlevelű csárdák asztalán – kifogyhatatlan buzgalommal szolgálták a gavallérokat. Annyi látnivalót nyujtottak esténként, a mennyit már el sem viselhet az ember. Fekete női hajak, álmodozó asszonyszemek és tojásdad alakú finom arczocskák mutatkoztak a busongó gavallérok előtt. A poharak összecsendülésében lágy hangja hallatszott valakinek és az odakünn kopogó őszi eső mintha könnyű lépteit utánozná valakinek a ki innen messzire elment.

Polkányi bácsi kivette az óráját, a nevezetest:

– Fruzsinka most már Bécsbe érkezett a gőzhajón – mondá halálos biztonsággal.

A gavallérok összenéztek, de senki sem mozdult meg az Esterházyban. Mintha féltették volna egymástól bánatukat, gondolatukat, ábrándozásukat, esti merengésüket: nem merték egymást elhagyni, hogy hátha valamely csalás, vagy előny érheti az egyedül maradottat. A szájuk sohasem nyilott beszédre, halkan, titokban sóhajtottak bele a poharukba, s nem kérdezték egymást sohasem, hogy mért nem birják elhagyni Füredet, a szürke tavat, kopasz sétateret, hol egykor oly tündöklő volt a nyár…

Az első hó is megérkezett és a czinke pittyentett a hideg faágakon. Polkányi bácsi összeránczolta homlokát, a mint órájára nézett.

– Ő már elfelejtett minket.

Ekkor aztán hazamentek a gavallérok ásító agarukhoz és a düledező kéményekhez, a melyekből őszidőben oly végtelen csöndességgel szálldos az akáczfa füstje.

RÉGI HÁZ.

Későn, őszfelé, midőn a nagyanyámat, született Radics Máriát mind elhagyogatták a gavallérok, a kik harminczhárom esztendeig reménykedtek, hogy Radics Mária mégis férjhez megy valamelyikhez, Gertrud lett az úr az udvarháznál, a hol olyan öreg cselédek voltak, mintha a Kisfaludy regéiből maradtak volna itt, a mely regéket estenden félhangon olvasta nagyanyám, az aranynyal és pirossal diszített könyvet többször leeresztette kezében és a lorgnette felett elgondolkozó pillantást vetett a nyugtalan tűzbe. A háztetőn a szél lakott és éjszaka egy vén szilfa megérintette az ablakot. Gertrud, a mely csaknem akkora volt, mint egy házőrző eb, lomposan, iromba bundájába burkolózva dorombolt a nagyanyám lábánál. Olykor minden ok nélkül felszökött helyéről, átutakon elhagyta a házat és ismeretlen helyeken csavargott egyedül, rejtélyesen. Máskor órákhosszáig figyelte nagyanyám hozzá intézett szavait, megbeszéléseit az elhalt gavallérokról, adókról és a ház körüli javításokról, a melyeknek Gertrud bizonyára épp oly ellensége volt, mint akár nagyanyám. Kőmívesek jöttek és mindenféle szemetet, port és mész-szagot hoztak magukkal. Az asztalos gyaluforgácsa lehetetlen utakon az elzárt fehérneműs-szekrényekbe is bebujt, míg a szobafestő halálos elkeseredéssel fujta a maga egyhangú nótáit. Ah, ilyenkor nem volt kellemes az élet az udvarházban. Öt év előtt jártak itt utoljára a mesteremberek, de mindnyájan rettegéssel gondoltak vissza a korhely Fabricskára, a ki mohos zsindelyekkel szórta tele az udvart. Gertrud valószínüleg azt felelte nagyanyámnak, midőn arról volt szó, hogy a szélben himbálózó zsalugátereket, maguktól felnyiló ajtókat hozzáértő mester gondjára kellene bízni, itt van Péter, kiszolgált katona és komornyik, a kinek olyan hosszúujjú frakkja volt a születésnapi ebédek alatt, hogy a mezei cselédség, csősz, révész, kerülő már reggeli mise után elhelyezkedtek a kocsiszinben, hogy Pétert majd kék frakkjában lássák, a melynek tenyérnyi gombjain ötágú koronák voltak és dereka a térdhez volt szabva. Szép kabát volt! Talán csak karácsonykor hordanak olyan kabátot nagyon öreg inasok, – azóta, hogy Péter levetette az urasági ruhát és ingujjban mutatkozott, harapófogók és kalapácsok társaságában. Napról-napra verte az ajtókat, régi vasakat zörgetett a padláson, a zsalugátereken olyan kopácsolást vitt véghez, mint a forradalomban a vörös horvátok golyói, – Gertrud elégedetlensége jeléül napokra elszökött nagyanyám lábától és Radics Mária végül egy félig rombadőlt mezei házat jelölt ki Péternek, a hol a kalapálást, reparaturát folytathatja. A kék kabát a nagyon hosszú ujjakkal gazdátlan maradt.