Part 8

A legelőkelőbb Oroszlán Margit volt e társaságban. Ő csak nagyon ritkán ejtette ki annak a nevét, a kinek kedvéért vén leány maradt. Hogy is volt ez a történet? Karácsonykor, délután ólmot öntöttek a jégszürke hölgyek, a Petőfi úrnőjének udvarmestere (a frakknak már csaknem félszárnya volt, mint a csókámnak) tartotta az ólmot a tűzben és egy félhomályos sarokban így mondta el a dolgot Oroszlán Margit.

– Majális volt akkor a Sóstón. Emlékszem, csak ötven meghivót bocsátott ki a rendezőség, a melynek elnöke később Magyarország első zászlósura lett. Ah, Istenem, milyen más volt akkor egy bál a Sóstón! A százados tölgyeken ijedten fukároztak a czinczérek, mert a lampionok csodálatosan ragyogtak. A tavon vakon siklottak a csónakok, mint Byron verseiben, és a hold az erdő felett tündökölve emelkedett, mintha különös parancsolata lett volna ez estére. Olyan ruhám volt, mint Mária Antoinette-nek és a fürteimet illatos rizsporral hintettem be. A Valse de Moskou volt akkor a legdivatosabb tánczdarab, – azt hiszem Glinka irta, – sokszor játszottam azóta zongorámon. És a környékbeli nemesség hölgyei mind kitüntetésnek vették, hogy a majálison megjelenhettek. Gyönyörűen játszott a zenekar, a polgári zenekar, a melyet egy felvidéki városkából hozatott a figyelmes rendezőség. A czigány akkoriban csak férfiak duhaj mulatozásához illett. Karzatán a karnagy lebegve vezényelte a nagy mazurt és felejthetetlen illatuk volt a rózsáknak, a melyek ruhámon nyilottak.

Lágyan hajnalodott a tó felett és a lampionokba új gyertyát helyezett unokaöcsém.

A társaságban egyszerre megjelenik egy fehér köpönyeges katonatiszt, kék szeme volt és báró volt, a rendezőség néhány tagjával megbeszélést folytatott, a mire nyomban intettek a karnagynak, hogy szüntetné meg a végtelen valczert. A férfiak arcza elkomolyodott és a főrendező gróf D. egy vendégszobában gyorsan megmosakodott. A fehérköpönyeges tiszt lovára ugrott és elnyargalt.

– Mi történt? – kérdezte a megriadt báli közönség.

Unokaöcsémet, a ki boros fővel a lampionokat gyujtogatta, a ruhatárba csalták, a hol rázárták az ajtót. Hiába dörömbölt, senki se merte kiszabadítani. Végül elaludt a vendégek köpönyegein, A pofaszakállas, ünnepélyes karnagyot (a ki bizonyára a zenés templomi misét nagyszerűen értette) félrevonták és suttogva beszélgetett vele néhány úr a rendezőségből. Özvegy Cs.-nét, a kinek fiát a forradalom után agyonlövésre itélte a biróság, egy vendégszobába kérette a főrendező. A felszolgáló hajdúk mereven álldogáltak a fák alatt.

Nemsokára újra feltünt a fehérkabátos tiszt alakja a hajnali világosságban. Mögötte négylovas hintó gördült a tölgyfa-boltozat alatt. A fiatal Ferencz József magyarországi utazásában e tájra érkezett.

A négylovas hintót nagyon öreg kocsis hajtotta és az almásszürkék kényesen lépegettek, mint a népmesében.

A hintó bőrfedele le volt eresztve és a bőrpárnákon zöldtollas kalapban, rózsaszínű arczczal, üdén, ifjan ült Ferencz Jóska. A bajusza gyöngéd és szőke volt. A szeme oly kék volt, mint egy álombeli tónak a tükre. Ah, gyönyörűbb férfit még sohasem láttam.

A császár a kalapjához emelte fehérkeztyűs kezét.

Az urak némán meghajoltak.

Senki se mert éljenezni.

Ekkor én levettem rózsáimat keblemről, előreléptem – mintha álmodtam volna – és a fiatal császárnak átnyujtottam virágaimat.

Ő megfogta a kezem, gyöngéden szemembe nézett:

– Köszönöm, szép kisasszony.

A hangja oly lágy volt, mint egy költemény…

A nagyanyám szalónjában megszólalt a zenélőóra, egy valczert játszott és egy kifli-alakú asszonyság Klapka tábornok nevét ejtette ki száján.

VALLOMÁSOK RÉGI DOLGOKRÓL.

Az anyám (de genere Csáky) egy pénteki napon elszánt, szomorú arczczal jött haza az erdei kápolnából, a hová reggelenkint imádkozni járt. A «tekintetes asszony» – olykor a gyermekei is így szólították, – melankólikusabb volt, mint valaha és a nyers-selyem napernyőt, – a milyent Londonban a férfiak viselnek, – elgondolkozva lóbálta kezében. Gyászfátyolos, fekete tollas kalapkája alatt nagyon elfehéredett a homloka két szeme között és ajkát összeszorította, mint olyankor, midőn apai ágról való atyánkfiai őseikkel dicsekedtek a bőséges ebéd után. Gyümölcsöt vett a kezébe, a melyet villára szúrva hámozott, sötét szeme alig észrevehetőleg villant:

– Ez mind szép. Én azonban Csáky vagyok. Ha akarom: grófnő…

Így szólott az anyám csendben és odavetőleg, ha nagyapai bátyám kalandor olasz őseivel hánykódott, a ki udvaronczok vagy kitartott férfiak voltak az Anjou-királyok idejében. És csupán zsebkendőibe himeztetett kilenczgombos koronát, valamint legsajátosabb fehérneműibe. A családi ezüstbe a Csákyak czímere helyett a pelikános, kardos czímert vésette, az apámét, – bár az ezüstöt, nagyon sokat, nagyon régit, némelyik kanál nyelén még Thurzó-pajzs volt, hozományba kapta. És aztán elvonulva, nyugodalmasan, gőgösen éldegélt, rokonaival sohasem érintkezett, mert szerelemből ment férjhez, de az apám még nálánál is büszkébb volt. Valamely ősapa létezett, a ki nápolyi alkirály lehetett volna, de nem lett… Az ördög tudná régi urak, kalandorok, zsoldos-vezérek bogarait! Kricskai Pál távoli rokonunk és hétszilvafás nemes ember, a ki azért lakott a városon kívül, mert ott még nem kellett adót fizetni, anyám dús ebédei után, – igaz, beborozott állapotban, – néha a csizmaszárra ütött:

– Mit a Csákyak! Én talán király lehetnék Itáliában…

Pedig alig látszott ki a földből Kricskai Pál, egy pár csizma volt az egész ember, deres, mint novemberben a reggel, de a czinke az orrán soha sem fütyülgetett.

Tehát pénteken, egy nagyon régi pénteki reggelen, midőn a háznép már sonka- és szalonna-fogyasztás után beletörődött a bőjtösebédbe, – a Csákyak mind katholikusok voltak, – anyám tündöklő szép arczán a bánat, büszkeség és harag felhői mutatkoztak, midőn az erdei kápolnából hazatért, hol hetenként háromszor egy nyugalmazott plébános misét mondott a kedvéért és a misemondóruhát régi Thurzónék himezték négyszáz esztendő előtt. (Azóta is gyakran álldogáltam mély megindultsággal régi Thurzó-sírok előtt.)

Nevelőmmel, mentorommal, első pajtásommal, Ketvényi Nagy Sámuellel a lugasban tartózkodtunk ezidőtájt, kőrisfa alatt és nevelőm útmutatása nyomán legyeket fogdostam, (papiros-dobozba), a melylyel jóllakattunk egy zöld növényt, a mely Ketvényi úr tudomása szerint eleven állatokkal táplálkozik. K. Nagy Sámuel nyugalmazott magyar szinész volt, költő és első gavallér az elmúlt század negyvenes éveiben. Atyám azonban az országútról szedte fel egykoron, a mint a tiszai töltésen kutyagolt és azt kereste, hol legmélyebb a víz. Régi lovaglónadrágok voltak a háznál, a melyeket atyám előrehaladott kora miatt már nem használhatott. Ostor volt, benne síp, a melylyel jelt lehetett adni a vadászkutyáknak. És a vörösboros üvegeket zöld pecsétviaszszal, czímerrel látta el nevelőm, mielőtt a homokba ásta volna a sötét bikavért.

A szürke selyem-ernyővel anyám a tanulóasztalra csapott:

– Mindent tudok, művész úr! De én nem engedem a fiamat párbajozni. Párbajozzon maga helyette, azért van a háznál.

– Nőies felfogás, – mondta nevelőm, de nyomban kiugrott a lugasból.

Anyám elpirult, szája remegett és bizonytalanul, nagyon fénylő szemmel nézett rám:

– Maga is azt gondolja, hogy nőies felfogás egy nőt megvédeni a szomorúságtól és bánattól?

Tizenhárom esztendős voltam akkor, de csupa öregurak voltak a barátaim. Legkedvesebb játszópajtásom egy megyei irnok volt, a ki egykor Klapka tábornoknál a hadsegédi tisztet töltötte be. A város végén volt egy csárda, a hol a menyecskénél bort ittunk, daloltunk, udvaroltunk és hősi tettekről beszéltünk.

– Asszonyom, – feleltem megfelelős komolysággal, – a férfi-becsület kódexe ellentétben van Orczy Szerafin imakönyvével.

Anyám az ajkába harapott. Talán könnyes is lett a szeme, de nem igen mertem reá nézni. A gyászfátyolkát megigazította az arczán. Egy pillanatig hallgatott:

– A nevelődet majd eltolonczoltatom, – mondta nagyon csendesen. – Még ma irok a főispánnak.

Ezután szobájába vonult anyám, délig nem igen szokott mutatkozni, mert az volt a hiedelme, hogy délelőtt sápadt és beteges az arczkifejezése. Csupán a szobaleánya útján mondott fel mindennap a szakácsnak.

És a párbaj tizenkét órakor volt abban a ligetben, a hol nemrégen egy fiatal gavallért agyonlőtt egy öreg kapitány. Mintha azóta hervadtabbak lettek volna a bokrok és fák. A sötétesen kanyargó gyalogösvényeken mindenféle sárga leveleket sodort a bujdosó szél. Egy sebesült harkály is üldögélt valahol egy faderékon és néha gombostűfej-nagyságú vércsepp hullott le a magasból. A bokrok között bujdokoló rejtek-utakat most elkerültük, pedig Ketvényi úr vezénylete alatt néhány nap előtt még csak ily ösvényeken jártunk, meglesvén szerelmeskedő párokat a sűrűségben. Ó, hányszor csóválta türelmetlenül K. Nagy Sámuel deres nagy fejét, midőn szerelmes, lángoló arczú párokat, kis varrólányokat vagy drága kisasszonyokat és rajongó fiatalembereket egymás mellett üldögélni láttunk a fák alatt! A férfi a nő kezét fogta és az lesütötte a szemét. Nagy úr apró, de festett bajusza alatt káromkodva dörmögött:

– Miért nem igér neki házasságot? – kérdezte tán egy vén mogyorófa-bokortól.

Hiú megelégedése jeléül napokig bólintgatott fejével, ha egy jól sikerült pásztorórát mutathatott meg az elhagyott ligetben.

Most azonban mindenki felügyelet nélkül tehette azt, a mit szíve diktált a Bujdos régi szilfái alatt, az egyenes úton mentünk a liget felé, a hol toronymagasságú fák egy kis tisztásra őrködtek. K. Nagy, mentorom egyetlen egyszer sem állott meg azoknál a helyeknél, hol a magas fű földre volt lapulva, mintha valaki feküdt volna errefelé.

Klapka tábornok segédtisztje és segéde, a franczia borbély, már helyükön voltak. A megyei irnok arczán még piroslott a szégyen azon bizonyos korcsmárosné miatt, a ki kegyes volt hozzám és kegyetlen hozzá. Szalonruhába öltözött és kis fehér nyakkendőt kötött. Csupán nagy, szürke, kemény kalapja világított a homályban.

Nevelőm egy faderék mögé állított, hosszú perczek multak el, a tisztáson fojtott hangon beszélgettek.

– Szé bon! – mondta végül a franczia borbély, a ki délutánonkint apámat borotválta.

K. Nagy úr egy hosszúcsövű pisztolyt adott a kezembe. A tisztás végén komor arczczal állott legkedvesebb pajtásom, a hadsegéd.

Valaki tapsolt. A pisztolyt fölemeltem, karom megrázkódott a dörrenéssel. A hadsegéd szürke kalapja néhány lépésnyire elrepült. A kalapot találta a golyó.

*

Az erdőn hazafelé menet siető könnyű léptek hangzottak fel mögöttünk. Nevelőm megállást parancsolt:

– A tekintetes asszony, – mondta a nélkül, hogy hátratekintene.

Kisirtan, haloványan, szinte rendetlenül öltözve – istenem, be jó, hogy senki sem látta, – az anyám sietett utánam.

– Miért volt ez, művész úr? – kérdezte nevelőmet szigorúan.

K. Nagy kivette a szájából a falevelet, a melyen fütyült.

– Nőért. Egy hölgyért. Ha megengedi – felelt szertartásosan mentorom.

– Istenem! – mondta az anyám (de genere Csáky) és a két karjával átkarolta nyakamat. Sohasem magázott többet ezután.

A CZUKRÁSZ-BOLT.

A svájczi városban, a hol a magyarok laktak, volt egy czukrászbolt, amolyan félig kávéház, félig játékbarlang formájú helyiség, a hol divat volt találkozni; egyébként is a «magyarok kávéházának» hivták a városka lakói.

Külön-külön bizonyos tiszteletben részesült minden magyar a svájczi városban, még családi ebédekre, bizalmasabb jellegű háziünnepélyekre is meghivták őket a házigazdáik, de mindig csak egyenként. Hisz egykor hősök, hadfiak, szabadság-katonák voltak ők messzi Magyarországon és a sötét szakállas, sápadt arczú Beszterczy Barna volt a magyar Tell Vilmos. A szélesvállú Pogány Pál, a ki jelenleg azzal foglalkozik, hogy magányában kis madarakat tanít különös füttyökre és fehér egerekből koronázási menetet idomít, a magyar havasokra, a Branyiszkóra vezette honfitársait. Minden svájczi embernek tisztelnie kellett tehát az egykori hősöket, azonban kettesével vagy hármasával sohasem hivták meg a magyarokat házaikhoz.

A kis czukrászdát, a magyarok tanyáját messzire elkerülték a városka lakói. A magyaroknak az a hirük volt, hogy a mint egymás között vannak, nyomban veszekednek, vitatkoznak, verekszenek, a szemekben sötét gyülöletek lobbannak fel és a hangban tompa indulat remeg, a kezek ökölbe szorulnak és a legjobb barátok halálos haraggal válnak el. A szövetségi ünnepen is a polgármesternek kellett széjjelválasztani a verekedő magyarokat, a kik valamely rejtélyes okból hirtelen összevesztek egymás között. A svájczi városka polgárai már ismerték azokat a ropogó, néha dobpergéshez hasonlatos szavakat, felkiáltásokat, a melyek a magyarok veszekedését megelőzték. A magyarok kávéházában pedig nem egyszer lódulnak meg a bútorok helyükön és a nagyerejű Pogány Pál, a ki kedves fehér egerét, az egérkirályt a mellényzsebében hordozta, vérbeborult szemmel kapta fel a kerek márványasztalt, hogy a vitatkozásban érve legyen.

A magyarok kávéházában éjjel-nappal játszottak. Rongyos tapétájú, elhanyagolt külsejű, sötétes helyiség volt a magyarok kávéháza. Bár jó magasan álltak a függőlámpák, a repülő székek nem egyszer elérték az olajlámpásokat. A falat egy helyen pisztolygolyó szakította fel, másfelé a pádimentum görbült meg, mintha cziklopszok birkóztak volna a helyen, pedig csak egyszer tánczoltak a magyarok.

Egyenként szomorú, mélabús, szegény emberek voltak, mintha teher volna nekik az élet és sohasem merték teljes biztonsággal felemelni a fejüket, szegény hazátlan bujdosónak, boldogtalan számüzöttnek nevezték önmagukat; házigazdája előtt a félelmetes Pogány, a havasok hőse pergő könnyekkel arczán magyarázta hazája szomorú állapotát, emlegette kis birtokát, ősei házát és szegény elárvult feleségét, Kufsteinban sinylődő atyját; elmesélte a nagy folyókat és a hűséges fehér kutyákat; a májusi esőt, a mely megtermékenyíti messzi Magyarországon a végtelen síkságokat, mindig kalaplevéve üdvözölték a svájczi városka magyarjai; őszidőben felsóhajtottak, vajjon termett-e bor a honi hegyekben, míg karácsonykor elborult arczczal, távolba merengő szemmel osztották meg svájczi barátaikkal az ünnepi kalácsot. Ám egymás között, a magyarok kávéházában egyszerre megváltozott minden. A fejek büszkén szegeződtek az ég felé, arczukon gőg és megvetés honolt, mintha lenézték volna egymást és senkit sem találnának elég különbnek maguk között, a kinek előre köszönjenek. Igy aztán a magyarok nem is igen köszöntgettek egymásnak.

A játékasztalnál gyakran gyanusították egymást hamisjátékkal, a fehér-egeres branyiszkói oroszlánról mindenki tudni vélte, hogy kisegítés czéljából néhány csomag kártya állandóan a kabátja belsejébe van rejtve, és Tüzi, a híres ágyús nyomban ellopott egy figurát a sakktábláról, ha ellenfele levette róla szemét.

A tekeasztalon valamely muszka játék járta, de Pogány ezredes csak akkor dobott képessége szerint, ha a bank tetemesen megnövekedett, így aztán behúzott minden tétet, a mely manőver nem mindig sikerült csendben.

Egy-két indulatos szó kellett csupán, hogy a lámpa lerepüljön a mennyezetről és parázs verekedés keletkezzék, mint otthon, messze Magyarországban, midőn egykor követet választottak Nagykállóban. A svájczi városkában lakott egy franczia borbély, a ki néhány tallérért mindenkit megtanított hamisan játszani. A magyarok szorgalmas látogatói voltak a borbélynak, hátulról kerültek az officzinába, titokzatos jelt adtak, mire a franczia segédjére bizta a fodorítandó hajfürtöket és a tanítványnyal a hátulsó szobába vonult. Nem csoda tehát, hogy ilyen körülmények között a havasi ezredes legszebb fogásai kárbavesztek a volt-ok terén és nem egyszer kénytelen volt türni, hogy megverjék saját fegyvereivel.

Csupán egyetlen egyszer hagyták abba a játékot a magyarok kávéházában. Midőn hirlap érkezett Magyarországból. Ilyenkor senkinek sem jutott eszébe megjelölni a kártyákat, a koczkába sem rejtettek hirtelen ólmot és a sakkfigurák valamennyien a helyükön maradtak, midőn a lord Byron-fejű Pásmáti János, egykor futár a fővezér mellett, a tekeasztal tetejére ugorva csengő szóval olvasta fel az ujság híreit. Ilyenkor úgy zúgott a kis kávéház, mint a méhkas.

Szenvedélyek, szomorúságok, bánatok ültek a büszke, a megvetés kifejezésére berendezett arczokra. És a franczia borbély kebelbarátja, az ezredes a márványasztalra borulva zokogott, a hol nemrégen trikket játszott honfitársaival, és ha lehetséges volt, hamis jegyzést tett a táblára.

A zúgást túlsüvöltötte az ifjú Pásmáti hangja, a míg végigolvasta a hirlapot addig a részletig, hogy nyomatott Heckenast Gusztáv és fiainál. Később bort hozattak a padronéval és reggelig ittak, eleinte némán, később dalolgatva, végül czivakodva, nem egyszer véresen verekedve.

Ezek után nem lehet csodálatos, hogy a józan svájcziak messzire elkerülték a magyarok kávéházát.

Pásmáti János volt akkoriban a poéta a svájczi magyarok között és félszegségén nem egyszer nevettek honfitársai. Nevelő volt egy órás családjánál, a hol a ház hölgytagjait tanította Selley és Byron verseire. Az órásék komoly, rendes emberek voltak, senkinek sem jutott eszébe féltékenykedni az ábrándos magyarra, a ki csupa szerelmes verseket fordított a család nőtagjainak. Körülbelül úgy bántak Pásmátival is, mint azzal a lengyel gróffal, a ki néhány év előtt tánczolni tanította az órásnét és ezért ellátásban volt része; estére kizárták a kapun. A lengyel gróf alaposan meghízott az órás pompás konyháján, már nem mindig volt kedve ahhoz, hogy a különböző figurákat egy seprőnyéllel kezében tanítás czéljából eltánczolja, a gazda karosszékében szeretett üldögélni és a szemét a szőke asszonyra meresztette. Az órásné egy darabig csodálkozott a tánczmester megváltozott viselkedésén, majd férjét figyelmeztette, mire a lengyelnek utilaput kötöttek a talpára.

Pásmáti óvatos volt. Sohasem nézett illetlenül a nőkre, – mert hisz a kisasszonyok felnövekedtek azóta – csupán a hangját illesztgette olyanformán, hogy a legköznapibb angol szó is szinte elfojtott szenvedélytől bugyborékolva jött ki száján. A míg a cseresznyevirágig nem jutottak a hölgyek a szótárban, Pásmáti _my cherry blossom_-nak nevezte úgy az anyát, mint leányait. Később már csak őszibaraczknak merte nevezni tanítványait, mert ezt a szót még nem ismerték a hölgyek, a mely szó az angolok között a legdrágább, leggyöngédebb megszólítás.

Az órás árulta óráit, a kronométerek pontosan mutatták a perczeket és a kis faházikóból a kakuk kidugta a fejét, ha rákerült a sor. Komoly, kevés szavú férfiú volt az órás, a nagyapja Tell Vilmos barátja volt és a szövetséges kantonokban messziföldön ismerték becsületes nevét.

Annál meglepőbb volt tehát, hogy e komoly és mindenképpen kifogástalan férfiú egy délután kopogtatott Pogány ezredes lakásán, a mely a város végén volt egy tiszta kis kertben.

A havasi oroszlán még aludt, mert előző napon a Vasárnapi Ujság érkezett meg Magyarországból. Álmos dörmögéssel nyitott ajtót, majd levette a hálósüveget fejéről, midőn a köztiszteletben álló polgárt házában látta.

Az órás nem ivott sem szilvóriumot, sem meggyvizet, határozottan visszautasította a háromlábú fotelt, a melybe mindenáron kényszeríteni akarta az ezredes.

– Uram, ön és honfitársai a mi szabad országunk vendégszeretetét élvezik már esztendők óta. Mi nem kértünk önöktől útlevelet, nem kérdeztük a multjukat, még a nevüket sem. Habozás nélkül felajánlottuk házainkat és barátságunkat a bujdosó szabadságharczosoknak. Úgy-e bár, sohasem avatkoztunk az önök dolgaiba?

– Soha, – mondotta meglepődve Pogány.

– Most azonban kénytelenek vagyunk figyelmeztetni önöket, hogy a svájcziak vendégszeretetének is van határa. Attól félek, hogy áldozata vagyok annak a vendégszeretetnek, a melyet a magyarok iránt eddig éreztünk. Házamba fogadott ifjú magyar visszaélt a bizalommal, a melylyel kitüntettem őt, midőn házam női tagjai tanításával megbiztam. Ezredes úr a helybeli magyarok vezetője. Sziveskedjék intézkedni, hogy a sértés ne maradjon megtorlatlanul, különben kénytelen volnék a szövetségi tanácshoz fordulni.

– Mi történt? – kérdezte ijedten az ezredes.

– Visszaélés egy svájczi polgár jóhiszeműségével, – felelt az órás és eltávozott.

Estefelé az ezredes a magyarok kávéházának vette útját.

A kávéházban már javában állott a játék. Nagy fáraó-bankot adott K. gróf, a ki az elmult napokban Párisból Svájczba emigrált. Szenvedélyes arczok tolongtak a zöld asztal körül, a melyen halomban állottak Napoleon aranyai.

Mindenkit lebilincselt az izgalmas játék, csupán egy férfi nem vett részt a kártyában: Pásmáti. Pedig más időben nem egyszer volt diadalmas vezére az ifjú ember a játékbank ellen indított hadjáratnak és játékmodorát a legkorrektebb gavallérok is elismerték.

Az ifjú most egy félhomályos sarokba ült, háttal a játszók felé és kezére támasztotta fejét.

Az ezredes megállott a háta mögött és azt vette észre, hogy Pásmáti egy miniatür képecskét szorongat a kezében. Barna, apáczaképű, áhitatos tekintetű hölgy arczképe volt a miniatürön. Szerelem, égi, földöntúli boldog szerelem volt ez arczocskán, a melynél finomabb, gyöngédebb arcz nem volt az Alpesek között. Az ezredes megismerte a képet. Az órásné arczképe volt.

Egyetlen kézmozdulattal kiütötte a képecskét az ábrándozó ifjú kezéből.

– Ön hitvány nőcsábító! – dörmögte Pogány.

A Byron-fejű ifjú talpra ugrott és az ezredesre vetette magát. Vadul ropogtak az izmok és az egykori branyiszkói oroszlánnak nagy erőfeszítésébe került, míg a vérig sértett ifjút le tudta rázni a nyakáról.

A fáraó-banktól felállottak néhányan, a kik már elveszítették a pénzüket.

– Párbajt akarok! – kiáltotta magánkívül Pásmáti. – Megölöm a gazembert.

A kártyaasztal mellől fáradtan szólalt meg egy hang:

– Ugyan ne bolondozzatok! Szegény bujdosó magyarok nem szoktak egymás között párbajozni.

– Állok elébe! – felelt hetykén Pogány ezredes.

A miniatür üveglapja eltörött a dulakodásban és a drága arcz beszennyeződött. Pásmáti vérbeborult szemmel fordult az ezredes felé.

– Ezért meghalsz! – mondta és a képet a szive fölé csusztatta.

A fáraó-bank reggelig állott. Pogány ezredes elveszítvén a pénzét, már csak abban reménykedett, hogy a nyertes bankár megkönyörül rajta. Pásmáti egész éjszaka fel és alá járt a kávéházban. K. gróf, miután beseperte a svájczi magyarok pénzét, abbahagyta a játékot. (Mondják, hogy még aznap tovább emigrált.) A játékosok fáradt kétségbeeséssel, tompa dühöngéssel maradtak ülve helyükön.

Pásmáti az asztalhoz lépett.

– Kiváncsi vagyok, hogy elintézhetem-e végre-valahára a közöttünk fennforgó ügyet Pogány ezredessel? Valóban gyáva hamiskártyássá lett volna az egykori branyiszkói hős?

Az ezredes fásultan ült helyén.

– Gyáva, gyáva! – ismételte Pásmáti.

Az ezredes talpra állott. Hohó, hisz ez ügyben itt némi anyagi előnyökre is szert tehet.

A zsebei konganak az ürességtől és a város egyik leggazdagabb polgárának teend szivességet, ha elintézi Pásmátival ügyét.

– Tehát gyerünk, – mondta némi élénkséggel. – A pisztolyok a lakásomon vannak.

Csendben, szótlanul hagyták el a magyarok a kávéházat. Egyik-másik elmaradozott, aludni tért. Mire a város végére értek, csupán a két szekundáns maradt a párbajozni induló felekkel.

Az ezredes fekete tokban kihozta a pisztolyokat a házából. A hóna alá vette és nyugodtan megindult előre, a kis tisztásra, a mely az erdőcske szélén huzódott.

A sors Pásmátinak kedvezett.

Először ő emelhette fel pisztolyát. Sokáig czélzott, az ezredes nyitott szemmel állott tíz lépésnyi távolságban.

A pisztoly csütörtököt mondott.

Az ezredes «kapásból» sütötte el a pisztolyt. Pásmáti megingott, aztán arczára bukott.

Néhány napig nem kártyáztak a magyarok kávéházában. Az ezredesnek kellemetlenségei támadtak a hatósággal, de egy helybeli tekintélyes polgár közbenjárására nem esett bántódása. A tanuk azt vallották, hogy Pásmáti vigyázatlanságból önmagát lőtte meg.

Hirlap jött Magyarországból. Reggelig ittak a magyarok. Néhány nap mulva az ezredes fáraó-bankot adott a kávéházban és tekintélyes összeggel vonult vissza.

A SILBAK.