Part 7

Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.

– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az imádott hölgynek, midőn a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj lett azóta a budai hegyek oldalán.

– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. – Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás. Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.

– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a nyári éjhez, a melyben messziről zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott… Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem veszik komolyan.

Kamill elhallgatott és az imádott nő kezét megcsókolta.

– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.

– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt.

– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.

– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert, mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben.

– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, – felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fujt.

TEMPE-VÖLGY.

Már estefelé járt az idő, vén asszonyok nyarának alkonya borult a tájra, a rózsaszínű és piros, sötétkék és álmodozó füstfelhőcskék a nyugati égen egy lakodalmas selyemszoknya virágaihoz hasonlítottak. Az enyhe dunántúli tájon, a Tempe-völgyében az erdők, mezők, halmok koszorúalakban ölelték át a völgyet; elszenderedni látszott a völgy mélyén futó fehér országút, a mely úgy kanyargott jobbra-balra, mint egy kis kutya, a mely eltévesztette az útat hazafelé; a fák sötétkék mozdulatlanságába, a levelek sűrűségébe már felköltözött az éj, mint egy fészkére ülő nagy madár; általában olyan csend volt a tájon, mintha egy szép, hosszú szerenád hangzott volna el valahol egy ablak alatt és most minden az utolsó akkordokon gondolkozna, merengne: a zenészek csendben hónuk alá eresztették hangszerüket.

A fehér országút mellett csárda állott, de az ivóban még nem gyujtották meg a lámpást. Oldalvást egy nagy, poros utazókocsi lovai hajtották le mélabús fejüket, a hátulsó kerékre egy alvó pillangó telepedett, és a kocsis, hosszú fűszálat tartva fogai között, hanyattfekve nézett az égre, a hol néha-néha felbukkant már egy kis csillagnak álomképe. A pasasérok a csárda előtt üldögéltek egy kőasztalnál. Tejet, vajat fogyasztottak, édes szőlő maradványa és baraczkmagvak jelentették az elmult uzsonnát. A fiatal férfi hajadonfővel ült, hullámos barna haja olyan figurában volt fésülve, mint a Napoleon-korabeli tisztek kis pasztell-képein látható, a mely képeket a hadjárat alatt hűséges nők a szivükön viseltek. Kis bajusza volt, fehér kravátlija és ibolyaszínű kabátja. Csupán hanyagul vállravetett köpenyege jelezte, hogy a fiatalember a spanyol Izabelláról elnevezett osztrák lovasezredben szolgál.

A hölgy, a ki vele szemben helyet foglalt, oly finom volt, mint egy aranymetszésű kis könyv, – benne tán a Lafontaine meséi – a mely könyvecske a szalón malachit-asztalkáján helyet foglal és álmodozva várja, hogy mikor veszi kezébe valaki, a ki őt megérdemli. Tehát igen drága, idegenszerű és csipkefinomságú volt a hölgy. Ha Nápoly és Róma között találkozunk vele a gyorskocsin, bizonyosra veszszük, hogy ő az a dáma, a kiért Childe Harold átúszta az Arany-Szarvat. Azonban Magyarországon vagyunk, a mult század elején, közel Várpalotához, esteledik és a Bakony zúgása hirtelen felhangzik a környéken, mintha ezer meg ezer öreg fa ébredne fel délutáni álmából. A hölgy utazókalapkája mellett kékcsóka tolla volt és fátyola, a melyet most hátravetett, zöld, mint a tenger.

– Fruzsina, szomorúnak látszol, én boldogságom, szent szerelmem! – mondta a tiszt úr olyan halk és érzelmes hangon, a milyenben az idő tájt az úri férfiak beszéltek.

– Csupán fáradt vagyok, – felelt mélabúsan az előkelő hölgy. – Istenem, többé sohasem láthatom anyámat!…

A fejét kissé félrefordította a tiszt úr esengő tekintete elől, mintha fájna neki amannak szomorú, kétségbeesett szerelme. Mintha szánná, sajnálná… Talán csak egy szót kellene szólnia és a kocsi-tokból előkerülne a hosszúcsövű pisztoly. A csárda mögött van alkalmas hely, a hol a tiszt úr golyót küldhet a saját szivébe.

– Istenem, milyen jó nekünk, – mondá érzelmesen a tiszt úr. – Elszöktünk, mint a regényhősök. Gráczban mindenki rólunk beszél, a mi nagy, akadályt nem ismerő szerelmünkről suttognak egymásnak ismerőseink. Clair-Fontaine, a dzsidás kapitány bajuszát harapdálja, Hertelendy talán riadót fuvatott és a környéken minden szalmakazalba beledöfi a kardját, hátha ott bujtunk el. Szent, szomorú nénje tán azért érdeklődik az Orsolya-apáczáknál, hogy az első reggeli, hótiszta imát a klastrom növendékei érettünk küldjék az Anya trónusához.

– És mi olyan országba kerültünk, a hol csak erdő van, napokig tartó sűrű erdő és itt-ott vaddisznó-kondák makkolnak haramiák felügyelete alatt.

– Az én hazám…

– Az ön hazája, Alexander, a mely mostantól fogva az én hazám lesz, – felelt sóhajtva a hölgy, a ki oly finom és előkelő volt, mint váratlan téli időben a bágyadt narancsvirág.

Felállott és néhány lépést tett a csárda előtt, a mely oly néma és csöndes volt, mintha bujdosó szegénylegények aludnának a padláson. A hölgynek olyan mozdulatai voltak, mint a nőneveldéből nemrégen kikerült kisasszonyoknak. Kissé félszeg, kissé fiús. A czipője finom volt, mintha a koronázás után a királyné lábáról került volna a lábára és keztyűjét bizonyosan még Hadik hozta Berlinből. A két kezét fátyolába akasztotta, a mint a messzi tájakra nézett, a hol enyhén szökdösött előre az estve egyik halomról a másikra, fatetőről-fatetőre, mint egy fekete nyúl bokorról-bokorra szalad. A felhők már csupa özvegyasszonyok ruháiból valók… A Fruzsina hosszúpillájú szeme, a melyet mintha lehunyt volna, a mint a távolba nézett, halovány, betegesen finom orra és a gyöngéd hajlás, a mely fülétől álláig húzódott: egy olyan nőé volt, a ki egy perczre elálmodozik, hogy szomorkodhasson. Csak száz esztendő előtt voltak ilyen finom nők, a kik az életről sohasem tudtak meg többet, mint a mennyit a franczia tanár megengedett. S a költők közül is csak az előkelő származásúak kerültek kezükbe.

– Hogy zúg az erdő! – mondta Fruzsina és összeborzongott.

A szomszédban, egykori kis lugas töredezett padján, a honnan már az asztalt is elvitték tüzelőnek, néhány percz óta egy szomorúképű fiatalember telepedett meg, a ki észrevétlenül jött a kanyargó országúton. Leginkább vándordiákot sejtett volna benne a szakértő tekintet. Halovány arcza volt és nagy, epekedő szeme, mint a szívbajosoknak. Felállott, a tiszt úrhoz lépett, vállára tette a kezét:

– Szervusz, Kákosi… Nem ismersz meg? Én vagyok Vitéz, a kit kicsaptak a debreczeni kollégiumból.

A tiszt úr megszorította a diák kezét.

– Hol jársz erre? Mely szél hajtott idáig, messze Debreczenből?

– Házitanító vagyok. A környéken lakom. Estve sétálok, bolyongok, mert a szivem hajt.

– Telepedj hozzám. Kocczintsunk egy pohárral, hisz oly régen láttuk egymást.

A lecsüngő bajuszú csárdás mogorván hozta az orrosban a hegy levét. Fruzsina néhány lépésnyire eltávolodott és nem akart tudomást venni a jövevényről. A tiszt úr ezért zavarban volt…

– Fruzsina, kedves! – szólalt meg.

– Gyönyörűek a csillagok, – felelt a hölgy messziről.

– A csillagok, – ismételte a diák. – Egész éjszaka én is a csillagokat nézem. Oly messzire vannak és az ember mégis bennük keresi örömét, reményét, megvigasztalódását.

– Talán szerelmes vagy? – kérdezte a tiszt úr, megemelve az orrost.

– Igen, – felelt egyszerűen a diák. – Van egy hölgy, a ki rabul ejtett… Azaz hogy én kerestem fogságomat. Boldog vagyok, mert szenvedek. Én vagyok a legboldogabb ember a Dunántúl, mert reménytelenül szeretem Lillámat. Ah, mily jó szenvedni egy hölgyért, éjjel-nappal reágondolni, kedvéért megtanulni imádkozni, estve sírva menni az erdőn és éjjel a holdba nézni! Kis madár pittyent a bokorban: egy majális és egy hajnal jut az eszembe a győri szigeten és a nagy fák levelei között a sejtelmes hajnal. A csillagok elhalaványodnak a keleti égen: sok éjszaka virradása érkezik emlékembe, a mely éjszakákat az ő ablaka alatt töltöttem. Zeneszót hallok, bús Lavottát, vagy franczia dalt: ismét Lilla jön elém, a ki dudolgatva kisérte mindig a hangászok dalait, mintha minden nótát hozzáirtak volna! Csermák már róla muzsikált, pedig nem ismerte. Az erdőn magányban mélázva üldögélek; ismét csak az ő szomorúsága az én szomorúságom. Istenem, nincs jobb dolog a világon, mint boldogtalanul szerelmesnek lenni. Maga Voltaire is mondja…

Az előkelő hölgy észrevétlenül hallgatta a diák beszédét. A szemét ismét behunyta és halkan így szólt a tiszt úrhoz:

– Látja, kedves Alexander, ezért nem vagyunk mi már többé boldogok.

A diák fölemelkedett, fövegét megemelte a dáma előtt, a tiszt úrnak kezét nyujtotta.

– A nagy fához megyek, a hol éjjel, holdvilágnál irni szoktam költeményeket.

Az utazóhintó ezután útrakészen előállott és az egyik sarokban meglehetős boldogtalansággal foglalt helyet a megszöktetett úrihölgy. A tiszt úr a kocsis mellé ült, hogy a holdat nézze.

SZERENÁD.

«Éjjel, ablakok alatt, palánkok mögött álldogálni és mindig csak egy nőre gondolni, – bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, a ki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utczán, éjszaka az ellágyulás és denevér szárnyán érkező gondolatok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ragadtatja magát: éjjel, ablak alatt ácsorogni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutri-számokkal álmodik ebben az időben, vagy egy másik férfiúval… Puskin verseit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtőm, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!»

Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe irtam e sorokat. Régen volt. Husz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, a melyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tartok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, a melyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy Máli nevű hölgy volt a pinczérlány és titkon francziául tanult, egy országúti csárdában a bormérő Ferencz Józsefről beszélt, a ki fiatal korában négylovas hintón erre utazott, és egy kis városban, a hol bányadtan leereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utczákat és a harangütés úgy visszhangzott a hegyoldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a zöld csütörtökön boldogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkezve és régi ujságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan mélabúsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, a ki tán még a franczia császár seregéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldalban és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül, – a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuvarosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni.

Valóban nem tudom már a város nevét, talán a felvidéken volt valahol, mert csukott hid és szent-szobros városháza volt benne. A fogadó a Mályvához volt czímezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sétálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén mindenáron meg akarta «mutatni» valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy buskomor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszirnő és képes ujságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, a hol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poharak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, talán egy diák és a flóta hangjai «Ha elmegyek édes rózsám messzire…» kezdetű dalt variálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények, – tavaszi este volt és a diák tán megbukott a vizsgán.

A sétatér elhagyott, szinte siralomházi magányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bizonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló ákáczok oly soványak és kétségbeesettek, mint egy-egy elhibázott élet, a mely a végén tüdősorvadásban mulik el. Régi kitaposott czipők és ódon szárnyaskabátok laknak a padokon, a tér apró kavicsai között szórakozott vonalakat húznak a töredezett sétapálczák, a melyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjukorukban.

Itt üldögéltem és mindenféle szomorúságokra gondoltam, Szegény kisvárosi nőkre, a kik fru-frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, a kik a kuglizóban feljegyzik hőstetteiket és hiába nevelik hosszúra kisujjukon a fényes körmöt, – a herczegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztalnál és kényelmetlen ágyban: Kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban szinészek játszanak a Mályvában, a czukorbajos Stern trafikos már megváltotta bérletét. És a férjek nem egyszer tudják, hogy feleségeiknek szeretője van.

Buskomor, kenyérhaj-szagú kisvárosi élet, a hol a korzón hangosan kaczagnak, de nem vacsoráznak! Istenem, még jól mosakodni sem érdemes itt a nőknek, hisz a férfiaknak mindegy.

És igen szerencsétlennek érzem magam, hogy e szegény és szomorú kisvárosi promenádon üldögélek, a helyett, hogy Kassán vagy Miskolczon volnék egy kávéházban, vagy talán Pesten…

A flóta, a mely időközben elhallgatott, most a sétatéren hangzott fel. A fuvolás fiatalember itt helyezkedett el valahol… A sarkon régi ház állott, a melynek egy sarka a bástyába volt építve és olyan apró ablakok voltak rajta, a melyen csak egy nagyon finom, keskeny női fej férhetett ki.

Még a csillagok sem ragyogtak ez életunt estén, – tán csillagok sincsenek e bús városka felett. Nagyon messzire egy petroleumlámpácska pislogott, félve és ijedten nézegetve jobbra és balra, vajjon nem éppen ma este van a tűzoltók majálisa? A távolban olyan keskeny házak álldogáltak, a hol bizonyára nem tesznek egyebet életük végeig az emberek, mint takarékoskodnak és sírnak. És az asszony húsz éves korában már csak a nagymosásra gondol.

A flótás egy bús dalt fújt a fák alatt és hangszerét bizonyosan a bástya felé irányította. Lehetséges, hogy szerelmes szövege volt a dalnak, a holdat énekelte meg a költő, a ki azóta delirium tremensbe elpusztult, vagy a leánykát, a ki nefelejts szemű, az elhagyott sétatéren azonban egyebet nem vélvén hallani, mint egy szegény kisvárosi fiatalember megalázkodását, keservét, pénztelenségét és egyetlen szórakozását az éjjeli fuvolázásban… Istenem, én már franczia szubretteket ismertem akkor!

A fuvolázás mind panaszosabb lett. Szinte koldus módjára könyörgött a dal, hogy egy műveletlen, talán ostoba és tisztátalan hölgy odafent a bástyán meghallgassa egy fiatalember szerelmét, a ki szerencsésebb körülmények között műlovar lehetne vagy ruhatáros egy pesti mulatóhelyen és gunyosan felelgetne a nőknek… Jajgatott a fuvola, mint egy beteg macska és az ember látni vélte egy szerencsétlen fiatalember éhes arczát, a kinek annyi pénze sincs, hogy a kuglizóban szórakozzon. A fájdalmas és butító szegénység, a rossz ruha és a még szegényebbnek igérkező jövendő beszélt a nótákból, midőn a tudatlan hölgy tán enged a kérésnek és egy csomó felesleges gyermeket szül a szegény ifjúnak.

Felálltam és megkerestem a bokrok között a flótázó fiatalembert.

Igen szegény és bánatos arczú ifjú volt, tán éppen irnok a városkában. Födetlen fején mint a drótszeg állott szőke haja.

– Menjen haza, ne rontsa a levegőt, – mondtam igen szigorúan. – Szégyelje magát, hogy megalázkodik egy nőért.

Később felráztam alvó kocsisomat és még az éjszakán tovább utaztam a városkából, a hol egy rossz fuvolás miatt oly szerencsétlennek éreztem magamat.

FERENCZ JÓSKA.

A nagyanyámnak volt egy barátnője, bizonyos oroszlámosi Oroszlán Margit. Vén leány maradt, nagy kort ért és mindig olyan előkelő volt, mint egy udvarhölgy. Fekete selyemruhában járt, a kezében kis szevillai legyező, a melyet arcza felé emelt. A fején kis kalap és az arczán bánat. Korhely unokaöcscse, bizonyos Predány Berczi – nagy verekedő és szoknyahős egykor a sóstói tölgyek alatt – kitalálta, hogy Oroszlán Margit nagy mértékben hasonlít azóta megboldogult királynénkhoz.

– Tudom, – mondta Margit. – Már nagyon régen tudom.

Ám azért jól esett neki, ha Berczi a hasonlatosságot minél többször emlegeti. Áldozatokat is hozott e czélból, titkon kifizette a czigányokat, midőn Berczi a környékbeli hölgyeknek szerenádot adott.

Szép, szomorú nő volt, naplót irt és olyan levélpapirosa volt, mint senkinek a megyében, talán Angliából hozatta a papirost. A kezében többnyire aranymetszésű, lilaselyembe kötött könyvecskét tartott. Egyszer megnéztem a könyv czímét. Heine Henrik irta és Vallomások volt a czíme. A járása messziről elárulta a nagyon előkelő hölgyet. Senki sem vetette lábfejét kifelé vidékünkön, mint Oroszlán Margit. A kalapot nem tette le fejéről, kezéből a legyezőt, s mig nagyanyám ódon és fenyőillatszagú szalónjában üldögélt (a hol kisfiú koromban mindig tüdőbetegeket kerestem a görbelábú kanapé alatt), elmerengve kérdezte:

– Hogy van a császár, kedves Marie? A szemeim gyöngék, nem igen olvashatok ujságot.

– Igen jó egészségben van, – felelt nagyanyám.

Oroszlán Margit arczán gyermekes öröm mutatkozott.

– Minden este imádkoztam érte… Ferencz Jóskáért.

Ifjú tanuló koromban gyakran voltam fültanuja az efajta beszélgetéseknek, midőn nagyanyámat szalónjában különböző furcsa öregasszonyságok felkeresték és Oroszlán Margit, a mint szerét tehette, ő felsége személyét ügyesen beleszőtte a társalgásba. A mult századból itt maradott öreg hölgyek szertartásosan integettek, csupán némelyik rózsaszínűre festett arcz mosolygott finom gúnynyal. Oroszlán Margit az arcza elé emelte a fekete legyezőcskét és nem óhajtotta meglátni a gúnyos mosolyokat.

Ah, régi hölgyek, a kik egykor udvarias franczia szavakra és a finom meghajlásra tanítgattak! A nyakkendőmet egy hölgy mindig megigazította és Klapka tábornokról beszélt, mint a régi órában a zene megszólalt, midőn az óramutató a kellő helyre érkezett. Egy távoli rokonom, bizonyos Berta néni, felejthetetlennek itélte a füredi bált, midőn Jókai és Bizay felváltva mondták a szépeket. És egy kistermetű öregasszonyka Fejérváry Gézával tánczolt egykor a redoutbálon. Szent, ábrándos, méla őszi délutánok. A nagyanyám fehér fejével jóságosan, megbocsátólag integetett barátnői álmainak, és a régi gyűrű sárga fénynyel csillant meg kezén. Nem igen volt az elmult században valamire való férfi, a kit a szalón látogatói közelebbről ne ismertek volna. Karácsony táján szánkán, állatbőrökbe takarva és meleg téglával a lába alatt hoztak egy biczegő igen öreg dámát a szalónba és a fehérbajszú udvarmester aggodalmasan álldogált a szomszéd szobában (kár, hogy kissé rongyos volt a frakkja), a ki Petőfi Sándorról beszélt… Gyakran gondoltam, hogy az elmult idők nagy férfiainak egyéb dolguk sem volt, mint a nagymama barátnőivel foglalkozni. Deák Ferenczről is hallottam egyszer: «Titkon nagy kópé volt az öreg úr!» Szentséges, ártatlan és imádságos rajongások hangzottak el a beesett ajkakról, a melyek egykor valóban üdék lehettek, mint a tavaszi gólyahír. Bizonyára jobban becsülték akkoriban a hölgyek a kiváló férfiakat, mint manapság, mikor annyi sok a kiváló férfiú.