Part 6

– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.

– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.

– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a grófnénak hajlandó mesélni…

– Honnan ismerjük mi egymást?

Milka sértődötten lépett hátra:

– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben?

– Korántsem. Bizonyosan ismerem.

Milka felemelte a mutatóujját.

– Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…

Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:

– Rendben van, most már emlékszem.

– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!

– Természetesen.

– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.

Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.

– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége.

– De hiszen magáról van szó Merseházy.

Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:

– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire?

– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe ugrottak keztyümért.

A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek karikában.

Milka összetette a kezét:

– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket, – mondta komoly áhítattal.

– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.

– Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.

– Minek volna magának a gyerek?

Tóváry kisasszony búsan vállat vont:

– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főherczegasszony tartott a keresztviz alá!

Miklós jókedvűen bólintott.

– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó gazdasszony volt.

– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!

A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.

– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek magukért a szakácsai?

– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát.

Milka legyintett:

– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.

– Esküszöm.

– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a papnéba. Én meg fityet hányok magának.

Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.

– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!

– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a gróf arczába nézett:

– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán!

Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is.

– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár.

– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, – hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam!

– Azt hiszem, most is elővenné!

– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!

– És Hartleben Zsófia?

– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs, szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.

– Ördögi, – mormogta Miklós.

– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.

– És Henriett?

Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:

– Hiszterika. Ne beszéljünk erről.

Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.

Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló.

Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől.

Milka odasúgta a grófnak:

– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus, később közveszélyes lesz.

Miklós nagyszerűt nevetett.

– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.

– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.

– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arcza és a szeme könnybeborult.

Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.

– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott.

– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.

– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a nézőtéren megjelen.

Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette a karját.

– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál!

Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan rázta meg a fejét:

– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.

– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.

– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a füvön.

(Livinszky természetesen segítségére sietett.)

– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.

Miklós gróf megrázkódott:

– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem.

– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka.

– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még nyolczvanezer holdon én rendelkezem.

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe.

Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye.

A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.

– Arra, a kit az autó hoz.

A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.

– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet.

A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a fülébe súgott.

Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett Milfaynak.

– Gyere Olivér.

– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.

– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!

– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, – pattogott Milka.

Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.

– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf.

Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal.

A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arczukat.

Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.

Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.

– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és ősz fejét kezére hajtotta.

– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.

– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.

Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg várnagygyal maradt.

– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.

Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét.

– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani!

A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:

– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és ott maradt az asszonyokkal?

Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.

Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.

Aztán mélyen felsóhajtott:

– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

– Olivér, szereted te Treszkát?

Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.

– Azt hiszem: igen.

– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.

HOLDAS ESTE FÜREDEN.

Abban az időben, midőn az urak apró virágokkal diszített világos mellényt viseltek és a kék czilinderkalap alatt fürtjeiket gondosan bodorították, a viola-színű frakkhoz a nankingnadrág illett, Füreden, a magyar tenger partján egy Jáczinth nevű fiatalember járkált a vadgesztenyefák alatt és soha sem hiányzott a vadgalamb színű keztyű a kezéről. A nagyon tiszteletreméltó hölgyek, a kik Jeney fotografusnál vétették le magukat és a nagyanyámnak voltak a barátnői, még emlékezhetnek arra, hogy kis szinház volt a fürdőn, dóriai stilusban és a nafta- és olajlámpások esténkint gyönyörűen világítottak a szent csarnok előtt; az ország különböző részeiből megérkezett uraságok és asszonyságok őszinte meghatottsággal szivükben mendegéltek esténkint a szegény Thália segítségére, míg az aktorok az Esterházy fogadóból siller-bort hozattak játékuk megkezdése előtt.

Ah, szent hely volt ez! Az akropoliszi homlokzat, az oszlopcsarnok és a szépen faragott kövek a szinház előcsarnokában még Kisfaludy úr ízlését dicsérték, a dámák suhogó ruháikban, magyaros főkötőikben, a melyek olykor aranynyal voltak hímezve, mint Zrinyi Ilonáé, dobogó szívvel nyitottak be a páholyba. Istenem, mit játszanak a szinpadon? És a nézőtéren kik lesznek jelen? Lorgnet, legyező, illatszeres-üvegecske kéznél legyen és az apátság kertjéből való rózsák a páholyok mellvédjére helyezendők! Bizay úr az első sor első számú székén már elfoglalta helyét, ravaszkás mosolylyal szerteköszön, mély hódolattal a hölgyeknek, czimborásan a férfiaknak, az idegent látócsövére veszi, parókája és bajusza fodrász fürge kezétől friss, szemöldökét ügyes kéz festette és arcza oly rózsaszínű, mint a kaczér idősebb dámáké. A szinpad előtt bibor leplet mozgat az öltözők léghuzama, a leplen a bús Hungária és körülötte angyalok és parasztgyermekek. A szála közepén gyönyörű csillár fénylik, mint az álmokban. Robogva jön meg Debreczeny úr, a testes táblabiró, jobra-balra köszön és Bizay mellett helyet foglalva, gondterhesen mondja, hogy nehéz lesz a játékot összehozni éjszakára. A dámák a páholyokban és zsöllyékben legyezőiket forgatják. A nap még csak az imént bukott le Tátika felett: a szinházi előadáshoz nagyobb sötétség kivánatos. Ráérnek mindannyian megbeszélni, hogy kit hozott a gyorskocsi Veszprémből és mely magánfogatok hajtattak be a fogadóba? Egy fiatal asszonyka délután bizonyos Petőfi verseit olvasta az Életképekben. «Légy szíves, küldd át holnap a közlönyt!» kéri barátnője. Násfák, megbarnult kövű ékszerek csillannak meg a nőkön, mint a sötét Balaton tükrén a bujdosó csillagok. Az urak komoly pecsétgyűrűiket magyarázólag mozgatják a beszélgetésben. Bizay valamennyi fekete fogát megmutatja, a mint tüntetőleg ásít és teknősbékapálczikájával megkopogtatja a súgó ládáját. «Kezdjük már, Laji bácsi!» mondja hangosan és az összegyülekezett népség helyeslőleg morajlik. A dámák immár kibontották azon zsebkendőiket is, a melyeket illatszerrel láttak el… «Rögvest, báró úr!» felel a súgó Bizaynak és kis csengettyűjét harmadszor is megrázza.

Hungária asszony összegomolyodik, szandálos lába és koronás feje egy vonalba kerül, a mint a függöny felcsavarodik. A szinpadon régi vár lovagterme és az Esterházy fogadó butorai. A csizmahúzó is ott van valahol, mint egy ugatásra készülődő kis kutya. Egy kerek asztal körül Sárosi és Pataki szinművészek prémes mentében a haza állapotáról beszélnek és a háttérben idő előtt tapsolni kezd Antal, a háziszolga. Bizay úr félig felemelkedik székében és hátrafordulva erélyesen lepiszszegi a tapsonczot, míg a dámák a páholyokból helyeslőleg integetnek a füredi szinház intendánsának.

E perczben változik a szin. Vörösvári Ilona lengő pártában, suhogó régi selyemruhában és szalagos félczipőcskében fehér harisnyája alatt a szinpadra lép. Szélvészként rohan be a nézőtérre Jáczinth úr, helyét gyorsan elfoglalja az első sorban és négyszögletes üvege már kéznél is van, hogy mindaddig figyelje a szinésznőt, gracziőz mozdulatait, fejedelmi tartását és hajának lágy csigáit, a míg a súgó csengettyűje a felvonás végét jelenti. S ekkor Jáczinth úr ismét utat tör magának a tapsoló tömegben, az olcsó hely lelkes látogatói bizonyos elégedetlenséggel, sőt csendes morgással adnak csak utat a kifelé vágtató gavallérnak. A jegyszedő és portás ellenben figyelmesen félreállanak. Ők már tudják, borravalóból és szíves szóból, hogy Jáczinth urat fontos teendő szólítja a szinpadra. Engedélye van, hogy felvonásközben Vörösvári Ilonának kezet csókoljon és az öltöző ajtajáig elkisérje. Míg a fürdőzenekar a felvonásközt Mozart lágy zenéjével tölti ki, midőn a legyezőjük mögött a dámák, a kipirult arczú urak és szende leányok képzeletükben a szalón-asztal díszeit, a porczellán pásztorkát és pásztornőt látják menuette-lépésben járni a nagy csillár alatt, – vándorló-diák külsejű, zergeszakállú fiatalember fujja a fuvolát, a kisbőgőt egy fiatal cziszterczitapáter kezeli, a ki szinésznő miatt ugrott ki a csuhából és az őszfejű, gyermekesen sima arczú karnagy télen Esterházy herczegnőnek orgonázik a vasárnapi misén Kismartonban. Az isteni Mozart-zene hangjaira (a dámák képzeletében) már tánczra kelt a vizit-szoba valamennyi dísze. Az arczképalbum a pávatollakkal és az Alt-Wien csészék a finom kanalakkal meghajolnak a gömbölyűlábú ripsz-kanapé előtt.

Jáczinth, midőn hazáig kisérte Vörösvári Ilonát, a gesztenyefa alatt, a hol a tihanyi apát szokott üldögélni délután, megragadta a szinésznő kezét:

– Ilona, nem birom tovább. Tudni akarom, hogy remélhetek-e?

A szinésznő (a kit különben a Divatlap rendes levelezője megrótt azért, mert egyik szeme kisebb volt, mint a másik, de nemes játékával és szívhez szóló hangjával a beteges hajlandóságú férfiakon kívül másokat is meghódított) csendesen kivonta kezét a gavallér kezéből:

– Majd… Egyszer… Majd…

– Hisz tudja, hogy mennyit szenvedek, – mondta Jáczinth kősziklát megindító hangon. – Tudja, hogy meghalok magáért…

– Ó, ha én azt elhihetném! – felelt Ilona fuvolázó hangon és a paradicsommadárra gondolt, a melyről a Divatlap «egyveleg» rovatában olvasott.

– Úrnőm, – mondta komoly és megfontolt hangon Jáczinth, mint ebben az évben divat volt komolyan beszélni a nőkkel, – ma éjjel utoljára megjelenek ablakai alatt Ferkó barátom bandájával. A Lavotta-zenéje ismét felhangzik a tölgyek alatt, ám ha nem gyullad fel a zöld zsalugáterek mögött a gyertya lángja, a kelő nap sugarai a tó vizében látják hintázni tetememet. Ott, a hol legmélyebb a víz.

– Nem tudom, hogy van-e gyújtófám odahaza, – felelt Ilona és a londoni kakasviadalra gondolt, a melyet a képes ujság rajza szerint matrózok és czilinderes urak néztek tomboló lelkesedéssel Angliában.

Jáczinth kezet csókolt a szinésznőnek, sokáig utána nézett. Még az arany keretes lorgnettet is elővette, de a szinésznő egyetlenegyszer sem fordult hátra.

– Úgy látszik, meg kell halnom, – gondolta magában Jáczinth.

Nem félt a haláltól, sőt bizonyos romantikával gondolt rá. A sétányon holnap mindenki róla beszél.

– Miért? – kérdezik egymástól az emberek.

– Szerelem, – mondja valaki sóhajtva.

A férfiak elszomorodnak, a dámák sóhajtanak és elgondolkoznak.

– Szerelem! – mondta magában nagyon sokszor Jáczinth, a mint végrendelkezését német nyelven megírta az Esterházyban bérelt szobájában. Huszonhat éves volt, gazdag volt, egy grófnő volt a menyasszonya, a ki a bécsi Notre Dame zárdában várta, a míg érte jön. A grófnőt Sziszinek hivták és mindig csak az istenfélelemre intette vőlegényét. A végrendeletben pesti házát, bánáti birtokát, temérdek értékpapirosát Jáczinth Vörösvári Ilona szinésznőnek hagyományozta. Szilárd kézzel irta alá nevét az iratnak, picziny czímeres gyűrűjével viola színű pecsétet nyomott alája. A tükörben még megigazította hullámos hajfürtjeit, tiszta fehér keztyűt húzott és nyugodt, ruganyos léptekkel ment le az étterembe.

Bizay úr ma korán kezdte a bankot. A szála már üres volt, az urak elmentek kártyázni. A czigányok gyorsan összeszedték a hangszereket és mint éjszaka mindig, megindultak Jáczinthtal a faluba, a hol egy kis parasztházban Ilona bérelt szállása volt.

– A szerenádot! – mondta Jáczinth halkan és a barna zenészek rákezdtek a kesergő nótára. A Füredi emlény-t játszták.

Itt-ott vakkantottak a házőrző ebek, a torony mozdulatlanul állott az éji csöndben.

– Isten veletek, fiúk! – mondta Jáczinth.

Nyugodt, szinte ünnepélyes léptekkel ment le a tó partjára, Eloldozott egy csónakot és evezni kezdett a tó mélye felé. A hold épen akkor bukkant fel Csobáncz felett.

– Szerelem miatt! – mondta a csendesen alvó tó felett Jáczinth ünnepélyesen, áhítatosan, imádkozó hangon.

FARKAS-RÉT.

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra költözötteket.