Part 5

– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?

A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?

– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki nőknek és megostromolnánk a kastélyt?

– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.

Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:

– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.

– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.

– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.

– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére, a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú kezével.

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.

– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten ucscse, nem mossa meg a kezét.

Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.

*

A hadüzenet megtörtént.

Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll, – seregem megáll Asszonylakán.»

Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az üzenetvivőt.

Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.

– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély kertjében.

A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.

– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.

– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.

– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.

– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.

– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.

Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.

– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.

– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas bajszát.

Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett, de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi ármálisukra, mint maga a király.

– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt székén.

– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.

– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.

Kertyik megállott leülés közben:

– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. _Mi_ nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.

A gróf jókedvűen nevetett:

– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.

Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:

– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben, unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…

Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.

– Boszorkányok?

– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.

– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?

Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva. Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha bérmálásra készülnének.

Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.

– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.

Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.

– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.

De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.

– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.

– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.

*

A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.

Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés kinálkozott.

– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem akkor jöttünk.

Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.

Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.

Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.

– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.

A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.

– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat.

– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.

– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon csodálkozott.

Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.

– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?

Miklós gróf felkaczagott.

– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?

– Kit akar megostromolni?

– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.

– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.

Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.

– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.

– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.

Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.

– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.

Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából a füstöt fújta.

A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.

– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van czigány?

Merseházy jókedvűen intett.

– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.

– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én helyette!

A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.

– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.

– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.

Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én mulatni fogok.

– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!

Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve futott utána.

– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette meghivni.

– Miféle grófnét?

– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost, – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.

Miklós gróf bosszúsan megállott.

– Hány esztendős az a mama?

Kertyik diadalmasan kiáltotta:

– Legalább száz.

– Hát akkor maradjon otthon.

Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.

Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.

– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom kinálkozott.

Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.

– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem volt életében.

Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!

A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme.

Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.

Sípot vett elő és belefújt.

Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra, hogy tulajdonképen mit akar.

– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a parancsot.

A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése.

– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.

Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét.

Milfay Olivér megérintette a vállát.

– Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.

– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?

– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.

– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek és hagyjanak nekem békét!

Olivér vállat vont. Únottan mormogta:

– Azt hiszem, tánczolni akarnak.

Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.

– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek.

– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról.

Miklós gróf felfigyelt:

– Azt hiszed, hogy érdemes?

Milfay lefelé fordította a tenyerét.

– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük, meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él.

– Ostobaság. Milyen a harisnyája?

Milfay szakértelemmel felelt:

– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van.

– Beszélj, Milfay!

Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:

– Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?

– Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.

Milfay elnevette magát.

– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a komorna inge megvakít.

– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és megrázta a vállát.

– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?

Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.

– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.

– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket!

Olivér végtelen unalommal legyintett.

– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam. Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám rendben van!

– Volt közöttük Treszka nevű?

– Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.

A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.

– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.

Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.

Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek.

– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem, barátaim kitesznek magukért!

A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és Xypszyhez fordult:

– És ki irta ezen költeményt?

A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába kapaszkodott.

– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé?

Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek felkinálni.

– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy gyermekhez jutnak.

Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:

– Szeretném én azt a képet látni.

Míg Henriette lágyan fuvolázott:

– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.

– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni:

– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.

Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.