Part 4

A sétautakat selyem lampionokkal aggatják tele és a hosszú asztalok roskadoznak a mindenféle jótól. Az asztalfőn egy-egy várnagy ül, a ki majd poharát a távollevő gróf egészségére üríti. A mozsarak dörögnek, a fürdőház tetején a Merseházyak aranyos zászlaját lobogtatja a szél, benne a griffmadárral és oroszlánnal. Messzi-messzi az egész vidék, a meddig a szem ellát, de még azon túl is, hálatelt szivvel gondol arra, hogy Merseházyak vannak a világon. Kár, hogy tavaly egy berúgott tanító vetődött a majálisra, a ki azt kezdte magyarázni, hogy az a legnagyobb igazságtalanság, hogy Merseházyak vannak a földön. Az idén vigyáznak a vendégek megválogatására.

De hiszen voltaképen nem is az a fontos ebben a perczben, hogy Merseházyak vannak vagy nincsenek, ez ugyis csak addig jár az emberek fejében, a míg a czifra huszárokat és a pompázatos várnagyokat megszokják a szemek, – a táncznál úgyis ledobja válláról a nehéz Zrinyit Poroszkai uram, mert ő a legfáradhatatlanabb tánczos messzi vidéken, tánczol magáért, tánczol a távollevő grófért, tánczol a feleségéért, a ki már nem jár majálisra, mert a margitvári fűzek alatt fekszik.

A legfontosabb mégis csak az, hogy Anikó vagy Hanka, vagy talán Nina jól mulasson a borszkai majálison. (Ezen a vidéken csak a nagyon öreg asszonyokat hivják Annának.) Itt vannak a kicsikék fehér vagy rózsaszinű ruháikban, mintha a Vágvölgyének valamennyi virágoskertjét letarolták volna egyetlen hajnalon és a harmatos, üde virágokat ide hozták a százesztendős tölgyek alá. Akár kék, akár barna a szemük, valamiképen másfélék ezek a szemek, mint a többi magyar tájakon. A lányok szemében a hegyvidéki alkony mélázik; a szürke álmodozás, mint hamvas kökénybokor a hegyoldalban, tót mélázásnak is neveztetik. A nótáik, a vizeik, a meséik vagy a hegyeik teszik, hogy olyan furcsa álmok laknak a szemükben. De csak addig, a míg lányok. A tót asszony szeme mindig hunczut. Csupa pajkosságból mosolyognak olyan megértetőleg, hogy hajlandó volnál Obecskóra is elmenni a lenszőke állatorvosné után! Csak mikor közelükbe kerülsz, akkor veszed észre, hogy olyan ártatlanok, hogy négyig sem tudnak olvasni.

Vagy talán tudnak négyig olvasni?

Az asszonyok mindenütt egyformák, a Vágvölgyében is. Kiismerhetetlenek, rejtélyesek. Hagyjuk az asszonyokat és vizsgáljuk a férfiakat, a kik daliás, vitézi külsejű emberek. Nem is csoda: hatszáz évig jártak hadba a Merseházyak griffmadaras lobogója után, ha egyebet sem, a katonás tartást megtanulták.

Itt van mindjárt a bunyitai «kirendeltség», mint a fürdő tiszttartója mondta. Bunyitán most rendezték az önkéntes tüzoltóságot, a férfiak tehát vigan feszengenek vadonatúj uniformisukban. Csupán Kricsfalvi, a hires, visel bálias, hosszú fekete kabátot, vállán egy hatalmas aranysárga szallagcsokor. A legnagyobb, mert a virágok tánczát rendezendi. Csak a szeme áll még keresztbe, mert már hajnalban elindultak Bunyitáról és az idő koraiságát csak útközben vették észre. Midőn is tábort ütöttek a határcsárdánál, a hires Késő Fáninál. Valóban férfias cselekedet volt délre elhagyhatni a pompás termetű Késő Fánit, a honnan maga gróf Merseházy Miklós se szokott egy-kettőre tovább hajtatni.

Bajuszát titkosan pedergetve és hunczfutkodó mosolylyal exkuzálta magát Kricsfalvi, a mint a férfiak fülébe sugdosta:

– Ne haragudjatok. Késő Fáninál voltunk. A legénység még mindig ott tanyázna, ha sarkamra nem állok.

A legénység: a segédjegyző, valóban nem látszott használható állapotban, pedig tiz leánynak is lekötötte tánczát. A sokleányú Vasánghi, a vágpénteki tiszteletes buzgólkodott leginkább:

– Vizbe kell dugni a fejét, hidegvizbe.

A legénységet a tóhoz czipelték és belenyomták a fejét a forrás csatornájába. Az ifjú kézzel-lábbal tiltakozott, de miután többször megmerítették, kijózanodott. Igaz, hogy nedves lett a szép csíkos tűzoltó-uniformis, de az megszárad a napon.

A papkisasszonyok visszafojtott lélekzettel lesték a jelenetet. Nem mosolyogtak, nem gúnyolódtak a szegény ifjú felett, mert hiszen nem tehet róla, Késő Fáni az oka.

De mégis csak legfurcsábban járt a szécsi gvardián. Felborították az ijedős lovak a kocsiját és gyalogszerrel kellett Borszkáig jönnie. De hát mit is akar a pap a majálison? «Eszük volt azoknak a lovaknak, – mondta egy háromleányos apa, a ki a sógorasszonyát is elhozta. – Pappal tánczolni haszontalanabb dolog a szél csendesítésénél!»

A czigányok fáradhatatlanul muzsikáltak, dél lett, csupán Tolcsvai Treszka és özvegy Báji Péterné nem mutatkoztak még a közönség előtt.

Treszka kisasszony a leeresztett zsalugáterek mögül kémlelte a külső időjárást, bár már hajnal óta «plain parade» volt öltözködve. De hát csak nem érkezhetett meg egyszerre a falusi rezedákkal és kisvárosi muskátlikkal! Nini, a bágyi tanítónőnek is piros ruhája van. Szerencsére a Treszkáé különb, császárpiros, a melyhez pompásan illik a fehér czipő, a melynek sarkát egész éjjel aranyozta a mama.

A zsalugáteren át pontosan lehetett látni az érkező kocsikat. Itt van már Palkovics Pali, tavalyi kérője. A hetyke szolgabiró mintha megkopott volna tavaly óta, ritkább a haja és a bajusza tömöttebb, sokat iszik az az ember! Amott a két Molnár úrfi, a Nyirségből ideszármazott gavallérok. Hej, lesz most már lovagias ügy bőven. Még egy hónap múlva is a borszkai majális miatt fáj a párbajsegédek feje a székvárosi kaszinóban. A monoklis Molnár vékony lovagló-vesszőt tart a kezében és ugyanezért hosszú aczélgomb van a czipője sarkába verve. A nadrágjának olyan szabása van, mint a huszártiszti nadrágoknak. A kezén nagy vörös kutyabőr keztyű. Még a főispán se mer így öltözködni ezen a vidéken! A hóka-Molnár ellenben szmokingban és fehér keztyűben jelent meg. A lakkczipője vakító. Isten irgalmazzon annak, a ki arra a czipőre véletlenségből rálép.

– Hej, ha az én gavallérjaim eljönnének! – gondolja magában Treszka. – Ha az én grófjaim betoppannának!

Mert hisz – azt úgyis kitalálhattuk – Treszka módolta ki (csak levélileg), hogy Miklós gróf kegyelmet gyakorolt védenczei fölött. Ugyancsak Treszka kisasszony küldte a rózsabokrétát. Valami ujat, rendkívülit akart látni a borszkai majálison. Orosz herczeget, franczia bárót és mindenekfölött az elegáns Milfayt, a kivel már baráti viszonyban képzelte magát.

Most gyors trappban megérkeznek az uradalom ismerős almás-szürkéi. Három hajtókocsi gördül szinte a tánczterem bejáratáig, hogy a népek ijedten ugranak széjjel a paripák előtt. Milfay mintegy varázsszóval állítja meg lovait, a gyeplőt a kocsisnak dobja és sétapálczáját kezébe véve, leugrik a magas bakról. Szürke kamásli van a lábán! Ejnye, hogy ez senkinek eszébe nem jutott az egész vármegyében!

A második kocsiról Xypszy baronett nevet nagy életvidorsággal a rózsaszinű ruhás lányok csoportjára, fonnyadt, de fiatalos arczán őszinte csodálkozás ül: ő valóban nem látott még erdőt és erdőben majálist. A lányokra olyan pillantást vetett, mintha valamennyi az ő tiszteletére gyülekezett volna össze, – puha kalapja mellett búzavirág volt. Ejnye, ezt is elfelejtette a helybeli ifjúság.

A czár unokaöcscse egymás elé fogott két lovat, mint otthon Pétervárott szokás, a hol ő sohasem volt és hangos füttyszóval dirigálta a lovakat. Sétapálczája mellette hevert az ülésben, a mely pálcza virágokkal volt körülfonva.

Treszka kisasszony abban a másodperczben Milfay mellett termett. Olivér egy darabig bizonytalankodva nézte a pirosruhás szőke lányt, de miután felismerte, tiszteletteljesen üdvözölte.

Mondtam már valahol, hogy senkisem tudta oly hódolattal köszönteni a nőket, mint a hideg és kimért Milfay. A férfiaknak elnézett a fejük felett, de a nők előtt csaknem térdet hajtott.

Ezt a hódolatot várta, remélte, óhajtotta Tolcsvay Treszka kisasszony, ezért kapott Miklós gróf kétoldalas levelet és egyáltalában ezért mozogtak a falevelek odafent a magosban a borszkai tölgyeken.

Egy másodperczre körülvillantotta a szemét.

Igen, mindenki látta, a majális legelegánsabb ura meghódolt Treszka előtt.

– Hogy van? – kérdezte a leány olyan suttogó, bizalmas hangon, mintha a legnagyobb titokról beszélne. – Megkapta rózsáinkat?

Milfay könnyed mozdulatot tett.

– Ott vannak, barátom pálczáján. Alexandrovics, gyere ide.

Istenem, a muszka herczeg is Treszka kisasszony előtt állott bölényfejével és rézvörös arczával. Oh, milyen érdekes az ilyen északi férfi. «Szent Lajos unokája» néhány percz múlva csatlakozott.

Treszka, bár belül dobogott a szive, az esetleges balsikertől remegve, biztos hangon kezelte az urakat.

– Jőjjenek, megmutatom a publikumot.

A czár unokaöcscse mindkét vállával nyújtózkodott egyszerre:

– Valami árnyékos helyre kellene leülni… Hé! – kiáltott rá a mellette somfordáló monoklis Molnárra. – Nem gondoskodtak itt a részünkre asztalról?

A lovaglónadrágos ifjú csaknem elejtette a monoklit, vérvörös lett és tovább sietett.

– Tévedés, – mondta sziszegve pár lépéssel tovább és suhintott lovaglóvesszőjével.

(Egy negyedóra múlva magához tért és két barátjával kihivatta a herczeget. Livinszky megrázta sörényes fejét. «Nem, – mondta egykedvűen, – eddig sem ismertem ezt az urat. Ezután sem vagyok kiváncsi rá.»)

Treszka ezalatt ügyesen kormányozta a társaságot a sétatér felé. Xypszy nyomban baloldalról csatlakozott, míg Milfay unottan lépkedett a szélen. Sem jobbra, sem balra nem nézett. A fejedelmi külsejű várnagyok alázatos köszöngetését észre sem vette. A falusi kisasszonyok szinte eltátották a szájacskájukat az előkelő urak láttára, csupán Kricsfalvinak, a tekintélyt sárga rendezői szalagjáért élvező tanítónak volt ez a megjegyzése:

– Olyan koldusok ezek, mint a templom egere!

– Mikor kezdődik a táncz? – kérdezte Milfay.

Treszka hosszasan Olivérre nézett:

– Akár mindjárt. Csak valaki elkezdje. Szokott ön tánczolni?

– Én nem szoktam tánczolni, – felelt Olivér, – de szeretném látni magát tánczolni.

A szőke leány kérdőleg pillantott a herczegre. De az komoran elfordította a fejét.

Milfay közbeszólt:

– Majd egy négyest Xypszy fog tánczolni önnel.

A baronett kesernyésen mosolygott, de bólintott a fejével.

– Oh, hisz én se vagyok valami szenvedélyes tánczos, – mondá gyorsan Treszka. – Jobban szeretem a társalgást a táncznál. Csak azzal tánczolok, a kivel beszélgetni óhajtok. Csendesen, szinte félrevonulva, a terem sarkában, a czigány lágyan húzza, a lampionok ragyognak…

Álljunk meg mi, mert Treszka kisasszony most még gyorsabban beszélt, mint valaha. A veszedelem feltűnt a látóhatáron, özvegy Báji Péterné nem titkolt megdöbbenéssel és talpig rózsaszinben közelgett.

– Kedvesem, – kiáltott rá Treszkára, bármilyen hunczutsággal kerülte Treszka a pillantását. – Kedvesem, be gyönyörű vagy ma!

És már átölelte Treszkát a felvidék egykori legszebb asszonya.

– Oh, te czudar! – mormogta félhalkan Treszka.

Az urak bemutatkoztak.

– Xypszy! – kiáltott fel a felvidék szépasszonya gyönyörűséges hangon. A legjobb barátnőm volt egy Xypszy baronesz a bécsi orsolyáknál! Talán huga volt, báró úr.

Xypszy baronett, mint teljesen ismeretlen ember, a Treszka édesanyjának, nem pedig vetélytársnőjének gondolta a jövevényt. Természetes hangon megszólalt:

– Nem, asszonyom, hugom nincs. Az csak anyám lehetett.

Forró, hálatelt pillantás érte Treszka szeméből és a fonnyadt baronett mindent megértett.

*

– Hol van Izidor? – kérdezte bizonyos idő múltával Livinszky Sándor herczeg. – Nem értem, hová lett ez az ember?

– Ki hozta kocsiján? – kérdé Milfay.

Mire kiderült, hogy Izidort senki sem vette fel kocsijára, ha akar, gyalog jön el az öreg markőr a borszkai majálisra. Még a gőgös Milfay is megcsóválta akkor a fejét:

– Urak, sokkal demokratábbaknak kell lennünk!

A hölgyek szótlanul hallgatták az urak társalgását. Treszka kisasszony, miután Bájiné ruházatán nem talált kifogásolnivalót, – pompás czipője, harisnyája és fűzője volt, – azzal mulatta magát, hogy a ránczokat olvasta össze barátnője arczán. Míg az egykori szépasszony szemmel láthatólag mulatott Treszka kisasszony aranysarkú czipőjén, valamint azon, hogy Treszka fűző nélkül jelent meg, holott meglehetősen telt teremtés volt. Ez a fűzőnélküliség láthatólag bosszantotta Bájinét, mert ő maga fűzőben aludt is. Treszka keblei domborultak és a szél libegtette piros ruháját. «Ez már szemérmetlenség», – gondolta Bájiné és megvetéssel mérte végig Treszkát. A mire Treszka gúnyos mosolylyal felelt és miután a Bájiné czipőjének az orrát megnézte, így szólt hirtelen a kedves Xypszyhez:

– Ha akarja, a virágok tánczát is együtt tánczolhatjuk.

– Mi az?

– A hölgyek választják meg tánczosukat és ezt egy virág átnyújtásával jelzik, ezért virágok táncza.

– Ravasz dolog, – felelt Xypszy baronett. – Hiszen akkor életveszedelmes az itten tartózkodás.

Milfay nyomatékosan mondá:

– Az idősebb urak úgy sem sok vizet zavarnak már a tánczolók között. A kisleányoknak való a táncz.

A felvidék legszebb asszonya egy gyöngyvirágcsokrot vett elő kebléről és gyorsan Milfaynak nyújtotta.

– Olivér, én magát kitüntetem.

Milfay meghajolt:

– Asszonyom, ha tánczolnék, csupán kegyeddel tánczolnék!

– Hol az ördögben van az az Izidor? – dörrent közbe a czár unokaöcscse. – Még megették a medvék… A milyen szerencsések vagyunk, – tette hozzá félhangon.

Ebben a perczben felbukkant Izidor kesely képe a messziségben. A gyári tűzoltóság természetesen nem akarta beengedni a poros, izzadt férfiút az úri publikum közé és hátrafelé taszigálták. A herczeg azonban gyorsan kiszabadította és megveregette az öreg férfiú vállát, a ki futólépésben tette meg az utat Margitvárról Borszkára.

– Üljön le, Izidor, parancsoljon, a mi jó és drága… Hé, szolgálja ki ezt az urat! – kiáltotta a herczeg a publikum közé.

Véletlenül Kricsfalvi tanító állott hozzá legközelebb óriási csokrával és Livinszky bölényszeme egy másodperczre megakadt a tanító hosszú sovány alakján.

– Igenis, – felelt ugyanezért Kricsfalvi és már barátságosan közelgett Izidorhoz.

– Én vagyok itt a főrendező, – kezdte nyájas mosolylyal. – Nos, hogy tetszenek a díszítések, a lampionok? Az én munkám.

Izidor vállat vont:

– Akasztás, tánczmulatság, az 35-öt jelent az egyiptomi álmoskönyvben. Majd megteszem a linzi lutrin. De most csak arra akarom figyelmeztetni, hogy sehol sem látok kártyaasztalt a területen. Az én uraim játszani szoktak ebéd után, de még ebéd előtt is.

Kricsfalvy igazolta magát:

– Mi itt tánczolni gyülekeztünk össze!

Izidor megvetőleg legyintett:

– Maguk! Maguk csinálhatnak, a mit akarnak, semmi közöm hozzá, sem nekem, sem a kegyelmes grófnak. Akár beleugorhatnak a vizbe! De az én uraimra vigyázniok kell. Ők nem passzióból vannak itt. A kegyelmes gróf egyenes felkérésére rándultak ki, hogy mulassanak. Egy-kettő. Felállítani a kártyaasztalt ott az árnyékos lugasban. Svájczi és franczia jöhet egyszerre, táblák, kréták, szivacsok. Hát nincs itt egy jóravaló markőr?

Kricsfalvi megzavarodva hallgatta Izidort. Talán nem is értette egészen, hogy mit mond. Mindenesetre elrohant, aranysárga szalagja hosszan úszott utána a levegőben.

Treszka kisasszonynak ezalatt sikerült olyan poziczióba jutni, hogy Milfay Olivér szivesen beleegyezett abba, hogy az ebédet költsék el együtt.

A margitházi vendégeknek természetesen a legjobb asztalt terítették meg és a legszebb rózsákkal rakták tele az ezüstvedreket. A margitvári várnagy személyesen ügyelt fel a dolgok rendbehozatalán, Izidor a háttérből segédkezett a borok behűtésénél. A Medocnak meleg vizet hozatott, nagy darab jegeket a fehérnek, míg a champagner-palaczkokat apróra tört jégbe ültette. Livinszky herczeg közelében helyezte el a pálinkát, míg Olivér asztalkendőjébe a legfrissebb sportlapot csúsztatta, a melyet Isten tudja, hol szerzett. A bámészkodó falusiakat elhessegette a pompásan terített asztaltól és kezét hátrafonva őrködött a nap állásán, hogy mindvégig árnyékban maradhasson a margitváriak asztala.

Csupán az zavarta meg a czirkulusait, midőn Treszka kisasszony is helyet foglalt az asztalnál, még pedig az asztalfőn, a melyet a hatvan éves herczegnek kellett volna elfoglalni.

– Ördöngős pakli! – kiáltott fel magában Izidor. – Leforráz Mitra, ha megtudja, hogy Olivér itt női társaságban mulatott.

A míg az asztalkendőket kicserélte és a sportlap szélét gyöngéden kihúzta, halkan a Milfay fülébe súgott:

– Talán szerelmes vagy megint, Olivér?

Milfay nevetve csóválta meg a fejét.

Izidor tehát a herczeget, majd Xypszy baronettet vette szemügyre és miután a szerelem jeleit egyiken sem észlelte, ellenséges pillantásokat vetett Treszkára, mint valami tolakodóra.

Treszka azonban boldogan, szinte harmatos szemmel ült helyén. Rózsaszinű arcza, szőke feje és búzavirág szeme ragyogott. Körülbelül azt érezte, hogy mindent elért, a mit az élettől, a borszkai majálistól, leányságától várhatott: kétségen kívül bebizonyosodott, hogy ő az első hölgy a fürdőhelyen és e perczben tán azt sem bánta volna, ha a grófok, herczegek és a többi főurak megölelik nyilvánosan! Hadd pukkadjon meg mindenki a vármegyében.

– Az én dédanyám egy Merseházy grófné volt, – rebegte szinte önfeledten, – azért nem érzem jól magam a parasztok között.

Milfay Olivér erre olyan udvariasan, a mint csupán orfeumi dámákkal szokott beszélni, ezt kérdezte Treszkától:

– Vörösborral parancsolja a pezsgőt, vagy pedig tisztán?

Treszkának megrezzent a szeme. Sohasem szokott inni, de most bátran mondta:

– Csak úgy, a mint az urak isszák.

Olivér intett a felszolgáló huszárnak, de Izidor hamarább volt kéznél. Medocból, Pomeryből és hollandi pálinkából hirtelen szinültig megtöltött egy poharat és ezüst tálczán Treszka kisasszony elébe állította.

Milfay megelégedése jeléül hunyorított Izidorra. Az öreg markőr pedig várakozólag megállott Treszka háta mögött, a mint keveréke hatását várta.

A leány felhajtotta a gyilkos erejű bort, de a szempillája sem mozdult.

– Hm, – gondolta magában Milfay.

Izidor szégyenkezve sütötte le a szemét. Aztán gyorsan az üres pohár után nyúlt.

– Köszönöm, már nem iszom, – felelt Treszka és lassan felpirult az arcza. A halántéka kitüzesedett. És a szive hevesen dobogott. A bor megtette hatását.

Treszka koválygó fejjel nézett körül. Az ácsorgók között észrevette apját. Kétségbeesetten intett az öregnek. Aztán az apja karjára kapaszkodva, ingadozó léptekkel elhagyta a csatateret.

Izidor mozdulatlan arczczal állott az urak háta mögött.

– Estig ez se fog alkalmatlankodni, – mondta félhangon. – Addig eltart, míg kialussza magát!

II. Az asszonylaki amazonok.

Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.

Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.

Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával négyszáz esztendő előtt.

A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…

– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné Milfay?

Olivér vállat vont.

– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat?

Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, – vigan kiáltotta:

– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.

Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:

– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok elborítják…

– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.

Miklós gróf vállat vont:

– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé tesznek.

Xypszy baronett felsóhajtott:

– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.

Milfay nyugodtan közbeszólt:

– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.

– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. – Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem értük. De kifosztani még sem engedem magam.

Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:

– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.

Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.

Xypszy felsóhajtott:

– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női szivek és kegyek elnyeréséhez?

– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.

Milfay Olivér halkan nevetett:

– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.

– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.

Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.

– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.

Milfay dudolgatott:

– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem, szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…

– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhezadom.

Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:

– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal szemben…