Part 3

– Elmondtam már önnek, hogy ki volt Izidor… Nos, hát kedves Izidor barátom, ne csúfolja meg névrokonát, adjon kölcsön ötven forintot, fogadni akarok az epsomi versenyekre.

– Méltóságos uram, a kenyeremmel játszom. A kegyelmes úr megtiltotta…

Xypszy baronett elszomorodott:

– Mégis csak jobb világ volt a Golyónál. Ott nem mondtak az embernek ilyen szamár kifogást.

Miután Livinszky még mindig aludt és Olivér újabb árkusokat kezdett kitölteni azoknak a nőknek nevével, a kik őt szerették és a másik oldalra azoknak a nevét írván, a kiket ő szeretett, a szegény baronett felment a csillagvizsgáló toronyba, a teleszkópba bámult reggeltől estig, bár a teleszkópban semmit sem látott.

*

Borszkán, a hol a hires savanyúvizek Isten és Merseházy Miklós gróf kegyelméből vigan bugyborékolnak, bizonyára sokkal kevesebbet tudtak az akkoriban szokásos alagi lóvásárról, mint arról, hogy egy órajárásnyira Margitvárott három különös férfiú éldegél a Zsigmond király korabeli kastélyban, a kiknek Bécsből hozatja a marhahúst és a czigányt a házigazda, de egy fityinget nem ád rendelkezésükre.

Treszka kisasszony nem azért volt a felvidék esze, Pozsonytól Nyitráig, hogy csakhamar nyomára ne jutott volna a három elátkozott úr titkának.

Különböző legendák voltak forgalomban a fürdővendégek között. Miklós gróf állig fegyverzett vitézekkel őrizteti vendégeit és a kapukat mindig zárva tartják, – mert hisz csak eljöttek volna már régesrégen Borszkára a gavallérok. A felvidéki kisasszonyok majdnem olyan jól tánczolnak, mint a grófnők.

Másrészről azt beszélték, hogy e három gavallér voltaképen penitencziából tölti napjait a magányos kastélyban. Mindhárman igen sokat vétkeztek a nők ellen életükben, tehát most a nőtlenséggel büntetik magukat. Vagy sokat csalódtak talán a nőkben és most teljesen elszomorodva, fájdalmas szivvel a magányt keresik? Az is meglehet, hogy reménytelenül szerelmes egyik-másik közöttük és bús szerelmét forró könnyekkel öntözi a margitvári lovagteremben?

A nők – ez nemcsak a felvidéken van ám így, – minden dolgot és embert a saját szempontjukból szoktak megitélni, mert hisz ők többet gondolkoznak a fantáziájukkal, mint az eszükkel. A férfiak cselekedeteinek rugóit sohasem tudják másra visszavezetni, mint a nőkkel való ügyekre. Cromwell és Napoleon, Alighieri Dante vagy Washington a nők szemében csak e kettős alakban jelentkezhetik: szerelmes volt-e, vagy ha nem, – mért nem volt szerelmes? A margitvári cselédség száját hét lakat fedte, de Borszkán a legkésőbben érkezett Burbunyi kisasszonyok is tudták, hogy Livinszky Alexander herczeg a fejét a párnába temeti. Miért? Miért? Talán egy varróleánykába szerelmes a herczeg? A szimpatikus, költői haloványságú Xypszy baronett a csillagvizsgálóba néz. Elveszett, eltűnt csillagát keresi? És a mindenekfelett érdekes Milfay Olivér kinek irja naplóját vagy leveleit? Csak nőnek lehet annyit irni, hisz a férfiak nem olvassák el a hosszú irást?

Csupán Treszka kisasszony hallgatott. Az ő atyja, Tolcsvai uram várnagy volt és a várnagyok sok mindenfélét elmondanak egymásnak. Treszka kisasszony pontosan tudta, hogy mi az oka a három úr száműzetésének.

Treszka jó leány volt és midőn Nyitrai költő és tanárjelölt ismerősünk időt adott neki, részvéttel gondolt az elszegényedett urakra, a kik az őket körülvevő fejedelmi bőséget szivesen felváltanák aprópénzre, ha ez módjukban volna. Az öreg Tolcsvai várnagy, a mikor csúza nem kínozta, regényesen sóhajtotta:

– Senki sem ismeri Miklós grófot a világon, csupán én. Makacs ember. Harmincz esztendeig ellehetnek az urak Margitvárott, akkor sem ád nekik egy krajczárt sem, mert feltette magában.

Treszka figyelmesen hallgatta az apját és bár Nyitrai úrral néha már kaczérkodott is az erdőben, éjjel azon törte szőke fejét, hogyan lehetne a margitváriakat elvarázsolt helyzetükből megváltani.

Azaz még nem kaczérkodott Nyitrai úrral, csupán Nyitrai úr merészelt volna egyszer, de Treszka megmutatta neki tenyerét, a mely fehér és kövérkés volt, de nem erő nélküli.

– Kedves költőm, én úgy földhözvágom magát, hogy észre sem veszi, – mondta Treszka és egészséges, telt alakját kiegyenesítette. Valóban, szűk fehér ruhájában olyan keménynek látszott a leány, mint egy márványszobor, – a csónakból mindig annak kikötése előtt ugrott partra.

– Hiszen szeretem, – felelt az ábrándos költő, mert egyebet nem tudott ő sem mondani, mint mindazok, a kik Treszkával egy hétig barátkoztak.

– Köszönöm, – mondá Treszka és bodros fejében mindenféle hunczut terveket forgatott a konok Merseházy gróf megtörésére.

Treszka ugyanis, – bár otthon maga fejte meg néha a tehenet, különösen ha az rúgós volt, – többek között nem hitt a férfiak állhatatosságában.

A majornoki várnagy lánya természetes eszű, helyes teremtés volt egész életében és hogy néha-néha megmérgezte magát szerelemből, ez igazán csak amolyan futó bolondság volt. Legközelebb már ismét tisztán látta a férfiakat maga előtt és legalább egy esztendeig nem hitt férfiszónak.

A fürdő-majális már közelgett és Treszka, a míg piros ruháját varrogatta a fürdőház verandáján, sokszor a szájában felejtette a czérnát, a mint elgondolkozott, hogy mit kellene voltaképen tenni Merseházy Miklós ellen, hogy szegény vendégeinek pénzt adjon. Hiszen egy krajczár nélkül sohasem hagyhatják el a kastély kertjét. Egész nyáron kénytelen lesz Nyitrai költő szerelmi vallomásait és a környékbeli fiatal tanítók bókjait hallgatni, holott Xypszy baronettel sétálhatna a platánok alatt, a kinek egyik őse rokonságban volt Szent Lajossal. (Ez ugyan nem volt teljesen bizonyos, de Treszka szőke hajbodrai alatt így gondolta helyesnek.)

Másrészt Treszka nagyra hivatott leánynak vélte magát. «A várnagy mindig rokonságban van a várúrral», – gondolta magában, a nélkül, hogy mélyebb jelentőségét tudta volna gondolatának. A majornoki régi vár képtárában, a melyet csak olykor keres fel valamely vándorló tudós, Treszka sokszor megállapította magában a hasonlatosságot a régi Merseházy grófnőkkel. Az aranyrámás képek között feszesen, gőgösen álltak a grófnők, a míg Treszka utánozni próbálta megállásukat, arczkifejezésüket. Különösen Merseházy Terézzel, Mária Terézia királynő udvarhölgyével tartott különös rokonságot. A szőke grófnő szeliden, a szűzanya modorában ült egy karosszékben és enyhén pillantott alá a várnagy leányára, a ki a kongó képtári teremben óraszámra nézegette képzeletben ősanyját. Teréz grófnő tudott minden mérgezési kisérletről, de nem szólhatott közbe, mert száz esztendő óta olajban, aranyrámák között volt.

– Meg fogom menteni a margitváriakat, – gondolta magában Treszka, miközben a tűt erélyesen a selyembe tolta.

Merseházy gróf, mintha csak érezte volna veszedelmét, óvakodott Borszkán megállítani szürke automobilját, holott Treszka már többször intett neki a verandáról.

– Fél ettől a sok kaczér asszonytól, – vélekedett Treszka és szorgalmasan varrta majálisi ruháját, miközben szünet nélkül kovácsolta a terveket.

*

Egy napon fáradt, poros utas igyekezett a margitvári úton a kastély felé. Fekete ruha volt rajta, keménykalap és a kezében zöld posztóban csomagot czipelt.

Xypszy baronett, a ki a teleszkóp mellett ült a toronyban, észrevette a vándorlót, figyelni kezdte és a járásáról csakhamar felismerte.

Szélvészként futott le a toronyból és szinte bedöntötte Livinszky ajtaját:

– Talpra unokaöcscs, itt van Izidor!

Livinszky kábultan emelte fel a fejét, mert ebédre többet ivott a kelleténél, de csakhamar követte a baronettet.

Milfay Olivér is letette a tollat és mosolygó érdeklődéssel lépett ki az erkélyre.

A baronett intézkedett, hogy a kaput kinyissák.

– Nincs itt valami ócska ágyú? – kérdezősködött.

– Minek az? – ásított a herczeg.

– Hát elsütni, Izidor tiszteletére.

Az Aranygolyó érdemes markőrje ezzel a szóval lépett be a felvonó-hídon:

– Biztos tippeket hoztam, uraim, de kérem senkinek sem elárulni. «Mamzellka» biztos nyerő a Császár-díjban, de kérem, hallgatni, mint a sír.

Xypszy baronett csaknem megölelte az öreg pinczért.

– Izidor, vén csaló, ezeresztendős tolvaj, hogy kerül maga ide?

– Szervusz, lovászfiú, – felelt üdvözletképen Izidor, majd a herczegnek is meghajolt:

– A Nikolájnak, a rokonának valami dolga van. Hát engem küldött el maga helyett.

– Jól van, Izidor, – ásított Livinszky. – Mit hoztál?

Izidor intett, hogy majd odafent megmutatja. Közben leemelte a kalapját és felköszönt az erkélyre:

– Legalázatosabb szolgája tisztelt tanár úr!

Odabent a kastélyban Izidor kibontotta a zöld csomagot.

Néhány pakli kártya, a legújabb sportlapok, egy doboz dominó-kő és sok bécsi czigaretta volt a csomagban.

– Izidor, ön a legpompásabb ember, – mondta a herczeg. – Micsoda bolondság volt eddig nem kártyázni!

Xypszy baronett gyermekes jókedvvel szórta széjjel a dominó-köveket az asztalon.

– Mi ujság az Aranygolyóban? – kérdezték Izidort.

A vén, keselyképű markőr azonban nem felelt, láthatólag a szobák berendezését vizsgálta és sorba próbálta a karosszékeket. Kinyitotta, meg bezárta az ablakot, az üres szekrényekbe bekiáltott és a falon függő képek előtt teljes tisztelettel meghajolt.

– Ugyebár ezek mind Merseházyak? – kérdezte egy csoport díszruhás férfiúra mutatva. – Nagyon el kellene belőlük egynéhány minta az Aranygolyóba. A «fészekbe» már csupán egy-két Merseházy tudna friss vért ereszteni. Elalszunk. Az alvás a halál. Éjfélkor minden «tercz» alszik a kávéházban. Hajdanában pedig sohasem aludott a «tercz». Igazán nagy kár, hogy ezek az urak nem járnak kávéházba.

Livinszky megismételte a kérdést:

– Mit csinál nemes barátom, Brooks?

Izidor vállat vont.

– Ugyan kérem, Brooks is kalabriászjátékos?

– A vereshajú fűzősné, reméllem, kérdezősködött utánam? – szólalt meg Xypszy baronett.

A keselyképű öreg férfiú őszintén megharagudott:

– Kérem alázattal, az a nő jobban babonázik, mint valaha. A macskaszemével átnéz a túlsó sorról, boltjából a kávéházba és ne hagyj Isten, hogy egyetlen játszmát meg lehessen nyerni! Már pályázatot hirdettünk, hogy valaki szöktesse meg az asszonyt! Nem lesz addig senkinek szerencséje a Golyóban, a míg Friderika asszony belenéz a kártyákba! Ah, tanár úr!

Milfay Olivér lépett a szobába és Izidor negyvenesztendős múltját nem tagadhatta meg, széket tolt a kiváló férfiú felé.

– Parancsol? – kérdezte.

Milfay szótlanul kezébe vett egy csomag kártyát és tüneményes gyorsasággal végiglapozta, mint egy bűvész. A svájczi figurák vigan vágtattak ismerős, fehér ujjai között és az ászok szinte köszöntötték régi barátjukat, Reding Itel talán kalapjához emelte kezét azon régi mondás alapján, hogy Reding Itel: nincsen hitel. Az öreg Izidor apai gyönyörűséggel szemlélte a tanár kezében vágtató kártyákat.

Milfay csattantott a kártyával.

– Nos, mit játszunk?

Livinszky ásítva fordult az ablak felé.

– Én minden játékot tudok.

– Talán egy kis tarokkot, ez a legszebb hármasban, – olvadozott Izidor.

– És milyen alapon? – kérdezte a baronett.

– Nekem tökéletesen mindegy, – felelt látható unalommal a czár unokaöcscse.

Izidor fürgén megigazította az asztalt, a hamutartókat elhelyezte, krétát, táblát készített és a kártyázó urak háta mögött megállott, mint évtizedek óta. Természetesen a Milfay Olivér játékában gyönyörködött leginkább. Néha lábujjhegyre állt és úgy lesett be a kártyába, máskor a szájára tette a kezét, hogy el ne szólja magát. Negyven esztendő éjszakájában elfehéredett arcza, dagadt szeme és rövid nyirott bajusza külön-külön látszott élvezni a régi kártyapartit.

Milfay összecsapta a kártyát.

– Nos, Izidor, most már mulattattuk is…

– Oh, Istenem, – felelt őszinte gyönyörűséggel az öreg markőr, – nincs a világon olyan zenekar, mely szebben játszik, mint az urak hárman. Becsületemre, sírni lehetne az embernek, a mikor a «tanár» a pagátot elfogja. Én már sok jó kártyást láttam életemben… Azaz, hogyha meggondolom, semmit sem láttam. Mert mindenki juhászkutya a tanár kártyatudományához mérten.

Milfay várat kezdett építeni a kártyából. Livinszky és a baronett meggondolva nézték.

Izidor is elhallgatott, mintha valami készülődne, de Milfay csakhamar elfújta a kártyavárat és a széket kirúgta maga alól.

– Megyek aludni! – mondta.

– Még ne menjen a méltóságos úr, – kiáltott fel Izidor, a legfontosabbat elfelejtettem mondani… Mitra ő nagysága tiszteletét küldi és csupán azért nem jött személyesen, mert tudni akarja, milyen az időjárás errefelé…

– Jégeső van.

– Jó, jó, – bólintgatott szaporán Izidor, – hiszen nem is úgy értem. Nincs-e valami cselszövény női körökben? – kérdé furfangoskodva az öreg markőr.

– Margitvárott minden nőnek vitriolos üveg van a kezében. Ide tehát ne jőjjön Mitra.

Izidor azonban konokul folytatta:

– Mert a mint emlékezni méltóztatik, Mitra asszony nem azon dámák közül való, a ki megijed a saját árnyékától. Ő vad. Igenis, méltóságos uram: vad. De mégse szeretne kellemetlenséget, mint a minap nekem mondta, midőn a kocsijához kihivatott. «Olivér csak nő miatt utazott el… Ő nem tesz egyetlen lépést sem, csupán nő miatt. Valld be, Izidor, hogy tudsz a hűtlenségről?» És a kezembe nyomott egy bankót. A pénzt mindenesetre elfogadtam, de hát most mit valljak be? Adjon tanácsot, tanár úr!

Olivér összevonta a homlokát.

– Tehát Mitra küldött ide? És még merészkedtél a szemem elé kerülni?

Izidor hevesen integetett.

– Ellenkezőleg! – kiáltotta.

– Mondd meg Mitrának, hogy remete lettem, szent remete. Nem kivánok többé mitsem tudni sem róla, sem társnőiről. Egyáltalában csak azokat a nőket tisztelem már, a kik nem tanultak meg tánczolni. A pokolba velük. Kedvemre kivánok élni.

A markőr féllábon állott. Aztán letakarította az asztalról a kártyát, krétákat, táblákat és hirtelen megjegyezte:

– Tetszik tudni, hogy szabadságot kértem az «öregtől»?

Ezt a kijelentést csupán a gyermeteg baronett méltányolta.

– Hogy lehet az, Izidor?

A vén markőr fontossága tudatában a homlokára húzta a szemöldökét:

– Negyvenkét esztendeje egy óráig sem hiányoztam a Golyóból. Volt Derby, volt sakkverseny a Redoutban és volt mindenféle olyan dolog ezen idő alatt, a hová elkivánkoztam volna. De erős maradtam. Nem, Izidor, egy tapodtat sem. Lóversenyt otthon is lehet játszani… még a fiam esküvőjére sem mentem el. Csak estefelé szaladtam haza egy negyedórára, megkérdezni, hogy vagytok? Aztán vissza a Golyóba, mert Napoleon herczeg csak velem szeretett billiárdozni. Aztán most mégis itt vagyok, nem nagyszerű ez?

Most már a baronett sem csodálkozott, mert azt figyelte, hogyan alszik álltában a czár unokaöcscse, míg Olivér a friss sportlapokat böngészte.

Izidor, midőn az általános figyelmetlenséget észrevette, hamisan hunyorított pillátlan szemével.

– Sohasem gondoltam tehát vakáczióra. A szabadság csak a szegény hivatalnokoknak való, a kik reggeltől estig görnyednek az iróasztal mellett. De minek nekem a szabadság, a ki sohasem görnyedek, legfeljebb gibiczelek a «fészekben», mégis van annyi jövedelmem, mint egy telekkönyvvezetőnek! Nemde, báró úr?

Xypszy legyintett:

– Ezerszer hallottuk már. Azzal henczegjen, hogy nyert a lóversenyen! Könnyű az Aranygolyó kártyaszobájában bölcselkedni, de odakünn a gyepen; ki ott a legény?

– Majd annak is eljön az ideje, méltóságos «lovászfiú» uram-barátom. Csak a Jockey-Club nemes urai egyszer megtudhatnák, hogy ott hordja a kávét az Aranygolyóban az az öreg Izidor, a ki negyven év óta minden keresményét a lótenyésztésre költi, megesne a szivük rajtam. Hadd legyen egyszer egy verseny a vén Izidor szájaize szerint, a ki csak azért nem tartott jubileumot, mert nem akarta a vendégeit gyűjtőivvel zaklatni! Hadd fusson be egyszer a «Mamzellka» elsőnek, midőn ama régi, becsületes markőrnek hever rajta az ötöskéje! Így fog szólni a nemes Baltazzi. Meglássák, uraim, nincs messze ez az idő.

Erre a furcsa ábrándozásra azonban már Xypszy sem felelt.

– Tehát uraim, térjünk át a komoly játékra! – mondá Izidor mély és megfontolt hangon, mint éjfél után szokta a «fészekben», midőn itt-ott egy kis hazárdjáték kezdődött. – A tiszteletreméltó lord, a kegyelmes várúr, az önök házigazdája tegnapelőtt egy olyan sárga, gyöngyházgombos kabátban lépett be az Aranygolyóba, a milyent már a legöregebb fiakeresek sem viselnek. «Izidor, gyere ide», mondta a főúr, a kinek annyi holdja van, a hány kapuczinert a kávéház félszázados fennállása alatt sem adtunk el.

Milfay összehajtotta a sport-lapot, Livinszky kinyitotta az egyik szemét, míg a fiatalabb baronett megismételte a szavakat:

– Azt mondta: «Izidor, gyere ide.»

– Mire én odamentem, – tette hozzá fejbólintva az öreg markőr. – A legkegyelmesebb Merseházy gróf így folytatta: Borszkán szombaton majális lesz. Itt van háromszáz pengő. Vidd el a vendégeimet Borszkára mulatni, mert némelyek kivánatosnak vélik, hogy ott legyenek a majálison. Megértetted?

– Hol a pénz? – kérdezte siri hangon Livinszky.

– Megértettem, feleltem. Igenis, megértettem, – ismételte Izidor, a ki minden alkalommal szerette az önmaga által elmondott szavakat is belefűzni az előadásba.

– Adja ide a pénzt, Izidor bácsi! – mondá most a baronett, a ki eddig a pamlagon nyujtózkodott.

– Hm, ha az olyan könnyen menne, – felelt titokzatos mosolylyal a markőr. – A gróf rámparancsolt, hogy ne adjak pénzt az urak kezébe. Én leszek a fizető-mester. A király, sem a főherczeg nem hord pénzt a zsebében. Arra való a szolgaszemélyzet.

Milfay únottan legyintett.

– Vidd vissza a grófnak a pénzt. Köszönjük, nem kérünk a majálisból. Elég majálison voltunk mi már a magunk pénzén.

– Vidd vissza, – ismételte Livinszky és megint lehúnyta a szemét, a melyet olyan erőlködéssel tartott nyitva, mintha hatvan esztendeig egyetlen éjszaka sem aludt volna, – a mi könnyen lehetséges.

– Borszka… sohasem hallottam ezt a nevet, – mondta a czigarettája füstjébe bámulva a baronett.

– Megnéztem a kávéházi lexikont, – mondá Izidor. – Borszka savanyúviz-forrás, 342 méternyire a tenger felett.

– Vidd el a pénzt, – szólt most tragikus hangsúlylyal az orosz. – Nekünk már nem kell pénz, mi pénz nélkül élünk a világon, mint a kegyes szerzetesek.

– Kár érte, becsületemre, kár érte, – hümmögött az öreg markőr. – Legjobb volna elemelni a gróffal. Dupla vagy semmi.

Olivér most már visszavonhatatlanul felállott, midőn egy kastélybeli vadász lépett a terembe és egy óriási piros rózsacsokrot hozott a kezében. A csokorhoz névjegy volt mellékelve, de a név ki volt törölve. «A borszkai nők a margitvári remetéknek!» mondta az irás.

– Szamárság, – szólott unottan Milfay.

Langyos rózsaillattal telt meg a czigarettafüstös terem levegője.

Igen szép csokor volt, a milyent primadonnáknak szoktak küldeni. Xypszy baronett többször elolvasta az irást, mint kétszer.

– Intelligens nő irása! – mondta elismerőleg.

– Mindenesetre elmegyünk a majálisra, – indítványozta Izidor.

– Aludjunk rá egyet, – felelt a czár unokaöcscse és kiballagott a szobából.

Milfay fanyar kedvvel dobta el szivarját:

– Háromszáz pengőt a fiakkeresemnek szoktam adni, ha éjszaka az orfeum előtt várt.

– Régen volt az, «tanár», – kottyant közbe Izidor. – És ha meggondoljuk, hogy Borszka a kegyelmes gróf birtoka, a hol egy krajczárt sem költhetünk… Sőt még a háromszáz pengőből haza is hozhatunk valamicskét.

– Nem értesz te ahhoz, Izidor. Te csak egy pinczér vagy, mért avatkozol mindig az urak dolgába? – dörmögött Milfay.

– «Tanár», gondolja meg, hogy némi pénzmag áll a házhoz, ha elmegyünk a majálisra! – kiáltotta Izidor.

Olivér haragosan bevágta az ajtót.

Másnapra azonban megenyhült haragja és így szólott társaihoz:

– Elmegyek a majálisra azon feltétel alatt, hogy takarékosak leszünk, lehetőleg megmentjük a pénzt, a melyet mindjárt elhelyezünk «Mamzellkára». Mert mint sportlapokban olvasom, «Mamzellka» igen komoly küloldali esélylyel indul a Császár-díjban.

Xypszy megölelte Olivért:

– Te vagy a legbölcsebb férfi a világon.

Izidor büszkén állott urai háta mögött:

– Ugy-e, csak én tudok tipelni? – kérdezte megelégedetten, de senki sem felelt.

*

Milyen szokott lenni a borszkai majális? Olyan, mint mindenféle egyéb majális a környéken.

A táncztermet tölgyfalombokkal díszítik és az utakat tisztára söprik, a környékbeli hintók megmozdulnak, szekerek – gyékénytetővel – sietnek a kanyargós hegyiúton, míg a czigánybanda reggel óta részeg.

Nagy kár, hogy nem irta meg még valaki a mulatságok könyvét. Csupán hagyományokból tudjuk azokat a czerimóniákat, a melyek egyes mulatságokat megelőznek vagy követnek.

A keresztelők, torok, lakodalmak, névnapok családias jellegüknél fogva természetesen különválasztandók a batyu-báloktól, szüreti, májusi vagy téli mulatságoktól, csupán végeredményükben egyformák: a két nemen levők tánczával telik el a legtöbb idő ezen szertartásoknál.

Majális! Nem olyan kis dolog az, a milyennek látszik. Van gyermek-majális, a hol az óvó- és tanítónőket pörgetik megfelelő férfiak és a kis tanítónők néha olyan titkos reménységgel várják ezt a napot, a milyen reménységet önök fel sem tételeznének a kis tanítónőről, midőn szürke szoknyájában és egyszerű szalmakalapjában az iskola felé lépked.

A diákok majálisán hány serkedő szerelem bontakozott már ki teljességében, midőn szünet alatt a fák alatt lehet sétálni a nyári holdvilágban.

A tűzoltók majálisai Bachus tiszteletére rendezvék, de el ne felejtsük a dalárdát, a hol nemcsak a szerelem, de a bor is patakban omlik. Éjjel az erdőn menni és a himnuszt énekelni! Lehet szebb befejezése egy jól sikerült dalárdai mulatságnak?

A fürdők majálisai bizonyos előkelő pozicziót foglalnak el a mulatságok történetében. A gondnoki irodába – a hol Borszkán Fafutyi uram, öreg tiszttartó pipázott, – megérkeznek a városi nyomdából az aranyszegélyes meghivók. Előbb természetesen a fürdővendégek kapják meg az aranyszélű lapokat, majd a vidékre kerül a sor. Délelőttönkint olyan szigorú czenzura folyik a fürdő platánjai alatt a meghivandók fölött, mint valamely előkelő kaszinóban.

Immár itt a tánczrend. «Valse Française, Polka Polonaise, Quadrill I. és III.», mert második négyest a Piperi és Péry eset óta Borszkán nem tánczolnak. Piperi úr a második négyes alatt annyira kompromittált egy Péry kisasszonyt, hogy feleségül kellett hozzá adni, pedig csak borbély volt. «Danse des Fleurs», – mondja a sajátságos tánczrend. Mi lehet ez? – kérdi Borszkán mindenki önmagától, mert hangosan nem merik kérdezni. Csupán annyi tudatik róla, hogy Kricsfalvi, bunyitai főtanító találmánya. Az öreg tiszttartó hamisan hunyorít ősz szemöldökével:

– A szezon slágere. Ilyent még Bártfa sem produkált. Azt jelenti magyarul: a virágok táncza.

A környékbeli kisasszonyok izgatottsága tetőpontra hág, Péter, a borszkai uradalom legöregebb vadásza megnézi az eget és derült időt jósol és mozsarak durrognak az emelkedésen, holott úgy sem aludt senki az éjszaka.

Vannak itt kisasszonykák, asszonykák, a kik falujuk határán túl még sohasem voltak és a borszkai fürdőzést életük legnagyobb szenzácziójának vélik. A kurtanemesek szekérszámra hozzák háznépüket és a komondor behúzott farokkal fut a kocsi mögött. Feszes tűzoltók láthatók, a kik a külső területen őrködnek, míg a tánczterem körül a grófi uradalom tarsolyos huszárjai állanak a közönség szolgálatára. «Igazán kár, hogy nincs itt Miklós gróf», – mondják évről-évre a majális vendégei. A környékbeli kastélyokból eljönnek a várnagyok díszruháikban, mindegyik mint egy középkori király sétál a nép között. Ott van Poroszkai margitvári várnagy, zöld Zrinyijén annyi az arany, mint bármely régi Merseházyén. És milyen előzékenyek, finomak, vendégszeretők! Oh, mégis csak Merseházy Miklós a legelső úr az országban.