Part 7

Hosszú éjszakákat töltött álmatlanul. Éjfélben fölkelt, sorra csókolta alvó fiait fejtől-lábig, mint baba korukban és sürű könnyhullatással ült órákig az édesdeden alvók mellett, virasztva felettük, mintha azok volnának a betegek.

Aztán, hogy a görcsök, a jajok megszüntek s végre mikor látta, hogy a halál nem jön olyan egy-kettőre, eláltatta magát, hogy az egész csak képzelődés, hogy a bajával elélhet évekig, legalább odáig, míg eszes emberek lesznek a fiai, csak bár a nagyobbik… És újra dolgozott tovább, kínlódott, mint a barom.

Elmult a tél, a tavasz, a nyár. Őszre fordult újra. Az aratás jó volt, a gyümölcs gazdag, lekvárfőzés előtti napon ágynak esett.

Ott feküdt tehetetlenül a tarka dunnák közt s nem birta eltalálni, mit kell most tennie. Kést vegyen-e, amivel kivégezze magát?

Éjszaka végre kitalálta: orvost hivat.

Ha már ígyis-úgyis el kell innen mennie, akkor kinek-minek kuporog? Vigye az ördög. Telik a Béres Ferenc vagyonából. Legalább annyit hadd kapjon még belőle, hogy nyuljék egy arasszal az élete. Ki tudja, hátha igazán tudnak valamit az orvosok is.

Másnap befogatott az urával s elhozatta a gecsei doktort.

Tetszett neki nagyon, hogy az ura egy szóval se mert ellene mondani. Ha az asszony küldi, akkor biztosan nagy baj van.

El is jött az öreg doktor, alaposan megvizsgálta s kímondta, hogy nem tudja mi baja. Nem lehet azt egyszerre megtudni. Majd eljár ide, kikurálja. Úgyis átmegy mostanában a falun csaknem mindennap a grófhoz.

Hát csak járjon. Az asszony már úgy meg volt ijedve, azt hitte, csak egy-két napja van hátra, annál jobb, ha az orvos hosszú ideig számít rá, hogy idejár.

Rendelt az orvos minden féle szert, egy részét bevette az asszony, másrészét kidobálta az ablakon. Mikor milyen kedvében volt. Végre kifakadt:

– Ej ennek már a lábába száradt az esze, hozzátok el nekem a fiatal orvost.

S ezzel megkezdődött az orvosjárás. Egész télen át egyik a másiknak adta a kilincset. Az asszony egyre új meg új orvost rendelt magához. Látta, hogy az ura dühös, felé se szeret már nézni. Annál jobban hordatta a sok orvosságot. Egész patika gyűlt az asztalára.

Husvét felé egy híres tanár járt a grófnál, azt is elhivatta.

Méhrák, – mondta a professzor s Béres Ferencet megvigasztalta, hogy csak tegyenek meg mindent a betegnek, mert nem lehet tudni, melyik nap lesz vége.

Egy hét mulva mindenek csudájára felkelt.

Már beleunt az orvosokba, mind valamennyit kikergette a házából és a másik baján kezdett gondolkozni: hogy biztosítsa a jövőt fiainak.

A gazdaság sem ment sehogy; a kezdődő tavaszi munkaidőben nem volt asszony a háznál. Csak tehernek, csak bajnak. Asszonyt kell fogadni. Nem állhat meg a világ ő miatta. Jaj de sokat szidta az anyját, amiért meghalt ezelőtt tíz esztendővel!

Akkor kapta a Mari unokatestvére levelét, hogy özvegyen maradt, gyermektelenül. Mesterember volt az ura, hát nem maradhatott utána valami nagy jómód.

Ez a gondolat szöget ütött a fejébe. Jól emlékezett Mariskára, együtt voltak lányok. Nagyon csúnya volt szegény, esetlen, bikkfanyelvű. Nagy bajában is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy ingerkedtek vele a legények, mert nem tudott senkinek úgy visszavágni, mint ő. Mert ő bezzeg szép lány volt, felkapott lány, még akkor is nagyon helyre menyecske volt, mikor másodszor férjhez ment.

Ez jó lesz neki. Ide hivja Marit. Az igen ragaszkodó volt ő hozzá, nagyon hűséges, bizonyosan örülni fog, hogy itt lehet és nagyon hálás lesz a jóltevő maradékához. Az majd gondját viseli az ő fiainak, ha az isten csakugyan rossz szándékkal van az anyjuk iránt.

Makacs szenvedélylyel vetette rá magát erre a gondolatra is. Rögtön levelet írt Mariskának s meghívta örökre.

Egy hét múlva jött csak a válasz, amiből látszott, hogy a Mari fél ott hagyni a maga megszokott életét s nemhogy két kézzel kapott volna az ajánlaton, de el akarta valahogy hárítani magától.

Béresnére ez valóságos csapás volt. Rögtön levélnek ült s eszeveszett módon rimánkodott, sürgetett, hogyha istent ismer, ha emberi érzés van benne jőjjön, de hamar. A gyerekekrül van szó!

Mariska csakugyan rászánta magát, túladott fölös holmiján s eljött hozzájuk.

A beteg asszony vértelen, hústalan testét kicipelte az udvarra, úgy várta, mint egy lábon járó holttetem, a lánykori barátnéját. Boldog volt, mert az ura egészen fel volt háborodva, biztosra vette ugyanis, hogy a felesége olyan személyt választott, akivel nem lehet egy fedél alatt élni. De csak nem szólt egyenesen semmit az ember. Végezte a dolgát kedvetlenül, dühösen, az egész nyügös életbe beleunva. Nem sok változás volt a háznál, csak ép, hogy a gazda igen megtanult káromkodni az utóbbi időben.

A kocsis ment ki az új asszonyért az állomásra.

Estefelé érkezett meg, mikor a nap lebukóban volt a csűrön túl.

A beteg asszony feszülten, meredten, fázósan ült egy tőkén s várt, várt. Jóformán gondolata sem volt, csak leste, várta a rémületet, amit hoz a vendég. Minél közelebb volt az idő, annál jobban félt. A szive mélyén kínos feszültség nőtt. Hátha csakugyan ostobaság volt, hogy idehívta! Ha nem olyan lesz, amilyennek várja. Gyötrődő, beteges képzelete átcsapott a másik végletbe és mindent torzítva mutatott.

Végre megjött a kocsi.

Megállott az udvaron, a ház előtt. Senki sem volt kinn a fogadására. A háziasszony maga úgy ült a hosszú tölgyfaszálakon lekuporodva, mint valami idegen. Szennyes kék kartonruhája, sárga keze-arca, rosszul fésült feje, szánalmas volt.

A szekérről lepattanó takaros asszonyszemély egy pillantást vetett rá s látszott, hogy irgalmas akar lenni, úgy szólt oda:

– Mondja lelkem…

De hirtelen ráismert:

– Vicám! – mézesítette el a szót, – csak nem te vagy az?

A beteg asszony savanyúan, közönyösen nézett rá.

– Még én volnék, – mondta hűvösen, nyugodtan.

– Jézus Máriám!…

A vendég sopántani akart, elmondani istenem mi lett belőled, de meggondolta.

Odasietett hozzá, átölelte s erősen megcsókolta a beteg asszony száját.

– Már jól van, – mondta magában a beteg, – mindent látok ebből. A vagyonomra áhít. Azért még meg is tud csókolni!…

Rátámaszkodott a barátnője karjára, az túlságos szivesen segítette, amilyen nagy szivesség csak egy napig telik az embertől. Így mentek befelé a házba.

Szembejött rájuk a férj.

Egy pillantással végigmustrálta az új asszonyt s megelégedés terült el arcán, amit a beteg jól látott.

– Ugye gusztusodra való? – mondta a pillantásával az urának. – Nem olyan keszegsovány, mint én. Ezen van mit fogni?

Epe futotta el. Meg kellett állania, hogy el ne düljön.

– Lelkecském, mindig olyan gyengécske vagy? – sápított az új asszony.

– Mindíg a! – mondta a férj. – Nagyon is várta magát. Jó, hogy jött, isten hozta nálunk.

– Köszönöm szépen, igazán nagyon szépen köszönöm, – felelt az új asszony.

És a beteg megérezte a keze tartásáról, hogy már nem törődik ővele többé s ahogy rájuk nézett, meglátta a galád összeesküvést, az egészséges emberek pezsgővérű összemosolygását a beteg test fölött.

– Osztán csináljon ám valami jó vacsorát! – mondta a gazda bent a házban s maga gyújtotta meg az asztal fölött lógó petroleumlámpát.

– Mit csináljak szivecském? – fordult mézédes arccal a háziasszonyhoz a vendég.

Ezt újabb epeömlés érte ettől a hangtól. Percekig nem bírt szólni.

De megszólalt, hogy ne kelljen tovább látni barátnője ízetlenül mutatós, részvétteljes arcát amelyről jól leolvasta, hogy nem neki, hanem az urának kelleti magát.

– Csinálj restderejét. Ott a turó, a tejfel, a zsír.

– Rögtön lalkecském, csak lafektetlek.

A beteg asszony iszonyodva figyelte meg, hogy barátnője nemcsak megszépült, meghízott, de affektálni is megtanult. Hogy a „lalkecském“ szót hallotta tőle, a hátán borzongás futott végig.

Olyan beteg lett, amilyennek még sohasem érezte magát. Most már bizonyos volt benne, hogy meghal. És ő maga hozta el magának a hóhért.

A két fiát oda gyüjtötte maga mellé s beszélni akart velük. De azok örökké kacagtak, nem birtak a jókedvükkel s egymást csiklandozták. Végre is kikergette őket.

Szomorúan nézett utánuk:

– Vesztüket érzik! – suttogta.

Vacsoráig százszor szaladt be az új asszony kérdezősködni és gyöngédséggel kínozni a régit.

Ott terített a szeme előtt, az ő abroszával, az ő edényével, evőeszközeivel. A beteg elfordult s a pókhálós padlásra nézett, hogy ne lássa a halált.

Szótlanul, vagy halkan suttogva ült le a család az asztalhoz, amelynek az ágyfelőli oldalát üresen hagyta uraskodó gyöngédségből az új asszony.

A gazda nem tudott eléggé jóllakni az étellel. Már egészen el volt szokva a rendesen főtt ételektől. A beteg asszony ahányszor odanézett, mindig meg kellett látni valami rémítőt. Az ura és az új asszony nagyon jól érzik együtt magukat.

Az ember maga is elrestellte a gyors hűtlenséget s hogy jóvá tegye valamivel, szót vetett. Még beszédközben is tele volt a szája étellel.

– Hanem hát, – a mán igaz, – hogy olyan rezsderejét senki se tud csinálni, mint az én feleségem… Aztat nem kell rágni se, – csak behányja az ember, – osztán egy-kettő, megy lefele… – és nevetett hozzá, összenevettek az új asszonnyal.

S a beteg némber szeme kitágult, a teste kirugódott, megmeredt.

Abban a percben tudta mit kell tennie.

– Megétetlek benneteket!

II.

Azt hitte, hogy régen elfelejtette már az utolsó imádságot is, amit tudott, de most maga is elcsodálkozott, milyen tisztán emlékezett a gyermekkorában megtanult imákra, litániákra s mindenféle könyörgésre.

A rendkívüli izgatottságtól olyan beteg lett, hogy napokig alig volt eszméleténél. Az esze nehezen váltott s szakadatlanul azon az egyetlenegy gondolaton csüggött. Koronként halálos reszketés fogta el, ha elgondolta, hogy többet talán föl sem tud kelni. Nem tud boszút állani.

Napokig feküdt egyedül a lefüggönyözött szobában. Sohasem volt még ennyire magára hagyatva. A gyerekfiait lánccal se lehetett volna az ágyánál tartani, azok szinte megbomlottak a sok játéktól. Az ura csak hálni járt be a szobába. Marit meg ő üldözte ki magától. Ha bejött, ő befordult a falnak.

Egyszer csak elfogta Marit a sírás.

– Kár volt nekem idejönnöm, – fakadt ki, – látom én, hogy nem szivelsz. Elprédáltam a sok drága holmimat. Csak legalább ne tettem volna, nem lennék itt senkinek az útjába. De most hova legyek. Hol szedem én össze az én nyugodalmas kis lakásomat?

– Úh álnok, álnok! – lihegte magában a beteg asszony.

– Az egész világ kinevetne, ha látna, – folytatta Mari – hogy így feláldoztam magamat csupa merő jószivűségből.

– Nem mégy el innen többet! – gondolta magában a beteg – nincs már nekem annyi hatalmam, hogy téged innen kitudhassalak!…

– Legalább mondd meg, mi bűnöm, mi vétkem, – pisszegte az asszony – a magad lelkének se tudnál megfelelni, mért nem tűrhetsz. Kérdezd meg a szomszédokat, az egész falut, nem dolgozom-e, nem tartom-e jól a gyerekeidet?… Mindenki csudálja azt, amit én teszek?… De ha a te lelked ellenem van is, tudom, a jó Isten előtt nem fog tudni számot adni érte, miért nem szívelsz.

A beteg rábámult.

Hogy mer ez így beszélni! Hisz ez egész védekezés. Mintha megsejtette volna, mit forral ellene!… De az lehet, hogy a világ szemét be tudta kötni. Talán még a jó istenét is!

És erre a gondolatra megfordult az eddigi érzése. Amitől eddig reszketett, ha megsejtette, most mohón vágyott utána: a bizonyosságra, a maga lelke és az Isten szine előtt való bizonyságra: hogy már is megcsalják ezek őt együtt. Az ura meg ez a dög.

Kinyujtotta a karját és megfogta száraz ujjaival barátnéja kövér párnás kezét.

– Látod Mari – mondta neki – te olyan nagyon felveszel mindent. Én már senki, semmi vagyok; egy napig élek, kettőig; mit törődsz velem. Én mán nem sokszorozok Mari. Hát azt mondom neked, hogy csak tedd azt, ami jól esik, élj úgy, ahogy jónak gondolod. Én velem ennyit se törődj!… Ha a gyerekeimnek csontot vetsz, azért is megáld az Isten.

Mariska igen elcsodálkozott ezen a beszéden; balkezével eltakarta kövér arcát, szétterjesztett ujjaival szemét, homlokát, aztán odaborult a beteg ágyára.

– Oh, Vicám, Évicám, be szomoruakat beszélsz. Majd meghasad a szivem, ha ilyent hallok tőled. Meglásd, nem lesz okod panaszra!

Azzal kifordult a szobából nagy sírással.

A beteg tudta, hogy azért ment el, mert nem tudott tovább hazudozni. Kifogyott a szóból.

Most már a fohászkodásaiba azt is belevette, hogy segítse hozzá őt az Isten a bizonyságához. Hogy ne szálljon az ő fejére és gyermekeire a vétek, a vér átka. Legyen neki bő, sok igazsága, legyen annyi oka haragra, elkeseredésre, bosszura, hogy annak csak tizedrésze, századrésze is elégséges legyen két ember halálára.

Másnap délután, amint bejött a barátnéja, úgy tett, mintha mélyen aludnék, mert bent volt az ura is. Jól számitott, a gazda nevetve megcsipte a Marit.

– Ssz! – rántotta el magát kényesen Mariska. – Meglátja!…

A férfi vállat vont.

– Ha alszik, aludjon.

Azzal átkapta félkarral a menyecskét, egy rövid percig dulakodtak; akkor ez kiszabadult s a férfi nevetve kiment.

Mintha a tegnapi beszéd óta a helyzet egészen megváltozott volna; a beteg asszony úgy vette észre, hogy már ő a vendég itt, a másik a háziasszony, neki kell megköszönni, ha valamit tesznek a kedveért.

– Úgy, úgy! – mondogatta magában – csak hordjátok a rőzset a máglyára. Ott égtek rajta! Ott!…

Arca egyre jobban beesett. Alig evett valamit s úgy látszott, mintha a csontra ráaszalódnék a bőr. Már nem is sápadtsárga volt a színe, hanem barna, vörhenyes barna. Szemét mereven függesztette a padlásra s magában szünetlen mondogatta az Ave Máriát. Kivánta, epedte a szenvedést. Jó akart lenni, áldozati bárány, aki érdemetlen sorsra jutott, akiért a magas egeknek kell bosszut állaniok.

Három napig feküdt ilyen holtelevenen. Már úgy tett, mintha nem is élne, mintha észre sem venné, ami körülötte történik. S csakugyan, azok azt is hitték, hogy ő vele többé nem kell számolniok. Lassacskán úgy viselték magukat a szemeláttára, mintha ő nem is volna. Már nem taszította el Mariska a gazda kezét, ha az fajtalanul érintette s vissza nevetett rá, mint a fiatal asszony az urára. Úgy voltak már szinte, mint az új házasok.

– Tobzódjatok csak! – mondta magában a beteg s beszítta egész lélekkel a felháborodás jussát; érezte, hogy erőt merít belőle. – Csak egyétek tele magatokat, míg bele nem fúltok bűnötökbe.

Észre sem vette a napok telését. Nem tudta kiszámítani napok, vagy hetek multak-e azóta, hogy ő ágyban fekszik. Csak azt az egyet tudta, hogy ő ezeknek itt rettenetes nagy nyűg a nyakukon.

És ez is öröm volt neki. Már nem egyszer megállapította, hogy betelt a pohár, csordultig megtelt, de mégis halasztotta egy-egy nappal, meg újra eggyel a büntetés óráját. Hadd dühöngjenek legalább, hadd súlyosbítsa a rögtönhalál büntetését azzal, hogy megkínozza őket mohó falánkságuk feltartóztatásával.

Végre egy éjjel irtózatos szók riasztották fel álmából.

A szoba másik oldalán levő ágyban dühös, vad dulakodást hallott.

Megdermedt ereiben a vér.

Ezt mégse hitte volna. Hogy idáig menjenek. Itt, vele egy szobában, a haldokló szine előtt. Csuda, hogy az éjjel setét leplét magukra várták.

Egyszerre erős csattanást hallott.

Az erős, fiatal asszony teljes erővel belevágott az ember arcába.

A birkozók megállottak.

És ő tajtékozva lihegett.

– Nem hagyod magad, kitanult városi szajha, hogy még jobban tüzeld a kant?

Az ura lelépett a földre, visszament a maga helyére, levágta magát a szalmadikóra és hosszú fetrengés után elaludt. A nőnek semmi neszét nem hallotta többet, mintha meghalt volna.

Reggel komor volt a hangulat. Senki sem szólt. A férfi úgy járt-kelt, mint a kivert kutya. Többé oda sem nézett a feleségére, mintha régen el volna temetve, csak a fiatal, egészséges asszonyt környékezte a pillantásával.

A beteg ott feküdt délig. A fiai sem jöttek hozzá, mert azokat kikergette az ember a tanyára.

Dél elmult és egyik sem nézett s nem is szólt oda hozzá. Ő pedig feküdt, mint a darab fa. Nehezen forgó eszében sorban elismételte mit hogy kell tennie.

Estefelé egész váratlanul csak kinyújtotta a karját, megfogta az ágyszélét és felemelkedett. Felült. Letette egyik lábát, majd a másikat az ágyról a földre, felvette a régi, piszkos kék karton ruháját, amelyhez úgy hozzászokott betegsége alatt.

Felöltözött.

Elindult, de elszédült s le kellett ülnie.

Jó negyedóra múlva kelt fel újra egyenesen az ajtóhoz ment. Kinyitotta azt, kilépett.

Az ura, meg a másik asszony ott voltak a pitvarban. Borzasztó ijedtséggel néztek rá, mintha a sírból kelt volna fel.

És ő mosolygott.

– Vacsorát akarok főzni, – mondta szeliden.

Az ura lesütötte a szemét s kifordult az ajtón az udvarra.

A barátnéja gyáván ment hozzá.

– Ne fáradj, – mondta.

– Jól esik egy kis mozgás, – felelte a beteg.

Mondhatatlan kínnal csinálta meg a vacsorát. Mindent maga végzett derelyét készitett, turóból, tejfellel.

Mikor készen volt, azt mondta:

– Mariska eredj hozz a kutról vizet a vacsorához. És hijd be a sógorodat. Gyertek vacsorázni.

Mariska kiment. Sietve.

Ő pedig kinyitotta a konyhaszekrényt, egy belső sarokból kivette a papirzacskót, a patkánymérget. Akkor elővett egy derelyét, hegyes késsel megnyította, a zacskóból port hintett a nyilásba, sokat s újra begöngyölte szépen a gombócot, hogy nem lehetett semmit észrevenni rajta. Öt derelyével tett így.

– Kettőt egyiknek, kettőt a másiknak, egyet nekem… Nekem egy is elég.

Felvette a tálat, bevitte a szobába, ott várt egy széken.

Idő mulva nagy beszédet hallott kinn a konyhában.

– Gyüjjön be no.

– Hagyj békén.

– Mennyen be – mondta durván Mari – eleget istenítette, egye meg a derelyéjét… magának főzte!

– Ha főzte egye meg! – rivallta dühösen a férfi, hogy az asszony is meghallhassa odabenn.

A beteg asszony ráhanyatlott a székkarjára, mint egy rongy.

Senki sem nyitott rá ajtót.

Arra eszmélt fel újra, hogy odakint ismét lárma volt.

– Hát ti minek jöttetek haza? – ordított az ura.

A nagyobb fia hangját hallotta, amint szegényke szepegve felelt!

– Hát éccakára…

– Semmi keresni valótok itt!… Mingyán leütlek ti kutyák! Ezután kinn a helyetek a tanyán! Majd a Vida Károly pulyáit fogom itt hizlalni…

– Ugyan hallgasson, – csillapította álhangon, hogy még jobban ingerelje, Mariska. – Menjetek be gyerekek, anyátok vacsorát főzött…

Az ajtó kinyílt s a két fiú bejött.

Lesúnyt nyakkal, félve, tágranyílt szemmel néztek az anyjukra.

Ez pedig mintha kisérteteket látna, mereven bámult rájuk.

– Gyertek fiacskáim, – szólalt meg aztán, – gyertek, kész a vacsora… Derelye! Nesze lelkem, neked is kettő, neked is kettő – nekem egy is elég lesz!…

S a három boldogtalan hozzáfogott a Végvacsorához.

TARTALOM

Éjjeli szállás 5 A lófió 18 Mári néni 25 A debreceni csordás 37 Kézfogó lesz 45 Csata 55 A peregrinus 69 Ki a tanyára 80 A nemes kocsis 90 A vizit 101 Füsti fecskék 115 Vera 127 A Végék Julija 136 A Végvacsora 147

MÓRICZ ZSIGMOND KÖNYVEI

A GALAMB PAPNÉ. Regény.

AZ ISTEN HÁTA MÖGÖTT. Regény. A Nyugat kiadása.

BOLDOG VILÁG. Összes állatmeséi. A Nyugat kiadása.

CSITT-CSATT és több elbeszélés.

ERDŐ-MEZŐ VILÁGA. Verses állatmesék.

FALU. Három szindarab. A Nyugat kiadása.

HARMATOS RÓZSA. Regény. A Nyugat kiadása.

HÉT KRAJCÁR. Elbeszélések. A Nyugat kiadása. I. II. kiadás.

MAGYAROK. Elbeszélések. A Nyugat kiadása.

SÁRARANY. Regény. A Nyugat kiadása.

SÁRI BIRÓ. Vígjáték. A Nyugat kiadása. I. II. kiadás.

TRAGÉDIA. Nyugat könyvtár.

* * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |Ullői-út |Üllői-út

8 |akkor eladja |akkor eladja.

9 |jobb volt. mint |jobb volt, mint

10 |vas, Húsz |vas. Húsz

12 |mindeniknek, Eladtuk |mindeniknek. Eladtuk

15 |– En tettem |– Én tettem

20 |leugrott a lová ról |leugrott a lováról

37 |kifordultak a kapu kon |kifordultak a kapukon

47 |házatok földjét, |házatok földjét.

50 |megszólal a fiu |megszólal a fiu:

78 |Aki egy hatvan hat |Aki egy hatvanhat

81 |lega lább az olajmécsest |legalább az olajmécsest

82 |csendesen. ijedten |csendesen, ijedten

96 |tovább, Mindig |tovább. Mindig

102 |Gízike tudta |Gizike tudta

104 |a tornácon. a |a tornácon, a

110 |tőlük. mert |tőlük, mert

117 |En vagyok a |Én vagyok a

122 |magyarul. hát |magyarul, hát

124 |alatta. a legközelebbi |alatta, a legközelebbi

138 |ráolvassák a tizparan csolatot. |ráolvassák a tizparancsolatot.

138 |kjs iskolás |kis iskolás

141 |lenne is. szemet |lenne is, szemet