Part 2

– Tetszik nekem, de azért annak örülök, hogy egyszer kiszabadultam belőle. Oh Uram, még hogy vénségemre kilencvenkilenc garádicson kellett felmásznom, hogy legyen hová lehajtani a fejem éccakára. Mán azt hittem, egyenesen az egekbe lyukadok ki. Az. Olyan kis fekete, setét házba, mintha csak a pokolból nyilt volna. Sose is hiszem én ezután, hogy odafent van a menyország. A’ van ott, a pokol.

– Hát nem jól mulatott?

– Nem kell nékem mulatság. El vagyok én már attól. Hanem egy kis jó téfeles paprikás csirke, az a jó balatoni levegő, meg a csendes mise bizony jól esik. Ez meg, úgy láttam, Pesten mindenik meghótt már.

– Nem elég, hogy van színház? Lehet mulatni eleget. Maga sehon se vót?

– Dehogy is nem. Elcipeltek engem mindenfelé, még a muziba is.

Mindenki kacagni kezd, mert valami jó viccet vár, Mári néni nem is késik vele.

– Egy fiatal ember a vízbe ugrott, jaj, úgy odakaptam a szememhez, azt hittem, beleloccsan.

Valami süldő diákgyerek, aki a kocsi legutolsó szögletéből jött elő figyelni, hatalmasat kacag rá, mintha csiklandoznák s ettől kezdve szájtátva lesi a néninek minden szavát.

– Ott is úgy nevettek rajtam. Azt hittem én, belelocsan, pedig csak kép vót.

Ő maga is nevet, jobbra-balra ingatva a fejét. Az utasok jóleső érzéssel néznek az öreg asszonyra, aki olyan dicséretes kivétel a morgó öregek között… A tulsó padon ül egy vénasszony, az oda is dünnyög a szomszédjának.

– Be meglátszik eccere, aki sose dógozott életibe. A’ nem sok háti fát cipelt haza az erdőből, mióta meg van.

– Hát a ligetbe nem vót? – kérdi egy ember, aki átkönyökölt a szomszédból s igyekszik témát adni, hogy valahogy el ne hallgasson Mári néni. A többiek nagy kiváncsisággal figyelnek rá. A ridegség eloszlik, olyan egy társasággá lesznek, mintha mind ismernék egymást gyerekségük óta.

– Dehogy is nem vótam, ott megfájult a fejem. Ó minek is annyi ember egy országba, aki ott vót. Jól jártunk, hogy nálunk nincs annyi ember. Ki győzne azoknak csak egy fröstököt adni. A pedig a legkisebb evés. Még ha mind olyan vólna, mint a kis vőlegény, meg a csepp menyasszony. Ilyenek voltak ni. Az én Márim bizigen nagyobb, pedig ez még csak öt esztendős mult. Oszt aszongya egy ember, aki ott kiabált, hogy a lyány 22 esztendős, a fiú meg 26. No jó megnőttetek, mondok. Sok eső járt nálatok. Éppen jó volnál kazalrakónak. Az Isten is annak teremtett.

Olyan édes tréfával beszél, hogy csak úgy kuncogva nevet rajta az ember. Sajnálják félbeszakítani. Csak úgy nyelik a szavát.

De nyilik az ajtó, bejön a kalauz. Ez végét szakasztja a dévánkozásnak. Ki-ki elkomolyodva kapkod a zsebe után s kotorászsza elő a jegyet. Vajjon meg van-e, mert hisz épp ugy el is veszhet, mint ahogy megmarad.

Mári néni is kioldja a kendője csücskéből a jegyet. Zöldet, II. osztályut. Végigvárja, mig hozzáér a konduktor. Az meg csak ránéz a jegyére, megkérdi hová megy s ott hagyja. A néni meghökken. Nem kell? Ugy látszik nem, mert elmegy a kalauz.

– Megijedt magátul, olyan drága jegye van.

– Szentistván jegye ez. Ezér engem vissza is kell vinni.

– Mikor jött fel?

– Máma szombat. Szeredán.

– Én éppen ma egy hete – forodul hozzá bizalmasan egy olyan béres asszony.

– Ó, Isten ments, hogy én egy egész hetet itt lettem vóna. Mán inkább vagyok a temetőbe – csőszné… Annak legalább békességben lehet aludni. De én itt soha le nem hunytam a szemem éjfélutánig. Csak legalább azoknak a villanyos kocsisoknak parancsolná meg a király, hogy napszállat után ne szaladgáljanak az utcán, mint a bolondok…

A kalauz visszajött.

– Hát mama, fizet 12 korona 80 fillért.

– E’ nem jó? – kérdi könyörgő, ijedt pillantással a néni.

– Nem. Az lejárt. Az este még hazamehetett vóna vele. Ma nem.

– No, Dezső! Ez érted van! Drága gyerek vagy te! Rád kellett várni.

A közönség lesi a nénit. Mind heccet vár. Hogy nem fog fizetni. Pedig muszály. Nézik a kis uri fiút, aki lehuzza a nyakát és ugy ül, mint aki valami nagy rosszat tett.

A néni is lehajtja a fejét s sorba felemeli a szoknyáját, a legalsónak a zsebéből kiveszi a bugyellárist. Aki szembe ül vele, ugy látja, siró vörös lett a szeme.

Aztán megrántja a vállát.

– Azér nem tesz kódussá – mondja s kivesz egy vadonatuj huszkoronást.

– A fizet, akinek van – erősíti a kalauz is ingerkedve.

– Hát ha nincs, akkor nem kell fizetni? – kérdi tréfára készen Mari néni.

– Nem. Akkor szabad gyalogolni a vonat után.

– Mán akkor inkább csak van.

A kalauz elmegy.

– No, Dezső, e kellett nekem.

– Hát mért kellett várni a kis fiúra? A fia?

– Ó, Isten ments. Suszter ennek az apja. A falunkból házasodott. Ott lakik a nagyapja nálunk. Oda viszem az árvát. Mer az apja, meg az anyja ugy vannak… Külön…

Legyint a kezével a becsületes öreg asszony, aki nem igen tudja megérteni, hogy lehet, hogy az ember meg az asszonya nem birják ki együtt. De még restelli is egy kicsit, hogy ő maga is belekeveredett a dolgukba.

– Szegény asszony gyárba jár – magyarázza. – Ó. Ugy csinálta össze a kis holmit a gyereknek… Má mindegy, elviszem az öregapjáékhoz. Az a pár forint se ide, se oda…

Jön a kalauz, hozza a jegyet. A néni át veszi, azt is, a visszajáró pénzt is.

– De hallja-e? Nekem most már külön kupét adjon. Mer én duplán fizettem, megérdemlem. Lássa-e, milyen uras jegyem van.

Megint nevetnek az emberek, tóditják is, ki ezzel, ki azzal, hogy igaza van.

– Külön kupét, anyámasszony? Adok én, de magam is benn maradok.

– A kell nekem éppen. Legalább nem én ijedek meg.

– Hát ki?

– Maga.

A férfiak gonoszul kacagnak. A nagy korcsmáros-ember az öklével veri a térdét s a fejét rázza, mint mikor olyat hall az ember, amin eláll az esze. Meg is szólal.

– Fene asszony maga, néném. Maga az ördögtől se fél.

– Inkább féljen az én tülem.

A kalauz szigoru arcot ölt.

– Várjon csak, mindjárt megijed maga én tőlem is. Ki mondta magának, hogy még ma is jó a jegy? A rokonyok?

– Ó nem. Dehogy.

– Hát ki? A kalauz?

– Nem. Asse.

– Hát kicsoda?

– Aki mindent tud. A bakter.

A nép jobbra-balra dől a nevetéstől.

– Az a maga lyánya? – vallat tovább a kalauz.

– A lyányomé.

– Nincs-e’ még három éves?

– Hogy gondol olyat, – szól igazán megszeppenve a néni – a világér se!…

A kalauznak éppen elég ennyi. Meg van elégedve a helyreállitott tekintélylyel s elhiszi szentül az asszony szavát, aztán tovább sétál.

– Te kis cudar – paskolja meg a nagy pufók lány hátát a néni. – Majdnem te is bajt hoztál rám, mint Dezső. Mán teérted pedig nem fizetnék. Te nem vagy idegen. Minek nyősz így, mint a répa. Lám, az a csepp menyasszony a Városligetben még most is biztosan ingyen utazik.

– Hová való maga néni – kérdi a szomszédja.

– Balatonszedervárra. Tudja az úr hol van?

– Tudom. A Balaton mellett.

– Ó biz a nem igen. Én ugyan azt hiszem, hogy Páris mellett. Annyit kell fizetni.

– Mondja, maguknál mindenkinek ilyen jó kedve van?

– Még jobb is. Van, aki táncol is jókedvébe, kivált a fiatalja.

Lehet ezt csöndes mosolygás nélkül hallani?

– Maguknál is nagy a drágaság? – kérdi egy szikár pesti asszony.

– Bizony ára van mindennek, hál’ Istennek.

– Hogy a tojás?

– Most jól veszik. A nyaraló urak megfizetik. Három egy hatos. Ha osztán elmennek, adunk ötöt egy hatosért, meg hatot, meg tizenhármat.

– Egy hatosért? – kérdi egy ténsasszony.

– Hát.

– Az már nem igaz. Olyat még nem hallottam. Tizenhárom tojást egy hatosért.

– Akkor jó lesz, ha elnéz mifelénk. Legalább csudát lát egyszer.

A kocsi tulsó felén a másik vénasszony nem állhatja tovább, feltápászkodik a helyéről s elébb jön.

– Ó be sok hiábavalóságot tud, hallja-e. Látszik, hogy nem sokat dógozott életébe.

Mári néni ránéz a békétlenkedőre.

– Én se léptem kétszer egy nyomba – mondja csendesen.

– Nem tudom, hány háti fát vitt haza világéletében az erdőről?

– Hová való maga?

– Bakonytőre.

– Ugy, – szól csipősen Mári néni – hát akkor maguk hordták el a mi fánkat. Lássa, azért vénült meg.

A közvélemény megint a Mári néni részén van, de azért már ő maga is kezdi unni a nagy szereplést.

– Nem tud az ur ujságot olvasni tőlem – szól a szemben ülőhöz, aki egy nagy ujságban lapoz, de mindig csak rá figyel.

– Tudok én.

– Jaj el is vész abba a nagy tudományba. Osztán mennyiért adták azt?

– Öt krajcárért.

Mári néni megcsóválja a fejét.

– A mán nagyon ocsó! Harmadfél garasért még én se hazudnék annyit. Pedig lássa az én lóditásom is van olyan érdekes. Hiába nevet. Szivesebben hallgatnak engem, mint a papot, mert én eccer se mondom, hogy; ne vétkezzetek, mert a pokolba küldelek áita béne!

Ezzel a gyermekeihez fordul, akik megéheztek s a nyakán nyügösködnek, hogy adjon már enni nékiek.

A DEBRECENI CSORDÁS

Jávor Miska csámpásan baktatott a csordája után. Az állatok sorba kifordultak a kapukon s kinek milyen a természete, a szerint oszlott be a csordába. A mester-utcai tanítóék tehene nagyon víg volt, ami nem tetszett Mihálynak ilyen jókor reggel.

– Az ördög táncoltasson meg a gazdáddal együtt! – kiáltott utána hetykén és hozzá sózta a nagy botot.

Nem volt ugyan semmi kár abból, hogy a Szőke sorra dörgölődik a többi tehenek közt, a gazdájával meg éppen semmi baja nem volt Miskának, mert az öreg tanító mindig első volt a csordásbér fizetésekor, de a lyány előtt akarta mutatni a Jávor-fiú, hogy ki ő.

A lyány ránevetett a legényre s azt mondta:

– Majd megtáncoltatom én magát, csak a gazdámat piszkolja.

A csordáslegény ránézett s nem szólt. A lány vidáman sarkonfordult és beszaladt a kapujukon. Mikor azt becsapta maga után, Miska csordás előkapta a tülöktrombitát s vígan belefujt:

– Tu-túúú! Tu-tu-túúú!

A hang igen szépen rikoltott, de az öreg tanító mégsem örült neki. Megfordult az ágyban odabent az ablakon belől s dohogva, álmosan szólt:

– ’Kasszanak fel a nevednapján.

Nem is tudott többet elaludni, csak hallgatta ingerülten a távolodó tülkölést.

Miska egész délelőtt azon gondolkozott, hogy nem hiába nézte ő ki már régen ezt a lyányt, de mégis nem utolsó szívü lyány: nem hagyta a gazdáját szidni. Az urát se hagyná!…

Másnap reggel, ahogy a szép szőke tehén, fiatal jószág, megint kikarikázott a tanító nagy, zöld, boltozatos kapuján, Miska azt kérdezte a leánytól:

– Honnan is került maga Debrecenbe?

– Hogy tudja, hogy nem vagyok idevalósi?

– ’Szen van szemem. Értek én a jószághoz.

– Majd értek én is a… Szabólcsmegyei jány vagyok én.

– De fel van. Én meg debreceni csordás vagyok!

– Meghiszem.

– Pég a csordásnak nem utósó, mer annak mindig jó. A pásztornak csak nappal, mikor a jószág mellett hever; a civisnek csak iccaka, mikor az asszony mellett melegszik. De a csordásnak éjjel-nappal jól megy dolga. Hát még a debrecenyi csordásnak, mer a kedve szerint tülköli fel az urakat!

Tréfásan kacsintott hozzá és otthagyta a lányt.

Ez utána nézet egy kicsit, aztán egyet perdült s beszaladt a kapun.

Jávor Miska kapta a tülökjét, s visszatrombitált neki. A tülök szava ép a tanító ablakának vágott s kegyetlenül megreszkettette az üvegtáblákat.

– Tu-tú! Tu-tu-tu-túúú!

A tanító, aki tegnap egész nap mérges volt s az egész iskolát megpüfölgette, amért reggel nem tudott aludni, ijedten ült fel az ágyában.

– Ó a pokol fattya! Az Isten némitsa meg a tülködet.

Jávor Miska csak annál vígabban fujta, ebbe öntötte bele minden örömét, hogy olyan jól megmondta a lyánynak, amit akart.

Harmadik reggel még nem volt kint a lyány az utcán, mire ő a kapu elibe ért. Nosza kapta magát s hatalmas jóreggelt fujt ki neki.

Csakugyan jött is a lyány. Eltalálta, hogy neki szólt a nóta, mert igen nevetett.

– Na, mit szól a tülkömhöz? – mondta neki Miska. – Magam csináltam a suta bika szarvából.

A lyány nevetett.

– Jól szól, de jár ide egy huszár, annak réztrombitája van, mikor erre mennek, úgy fújja, mint az égzengés.

Jávor Miska csendesen megpederte a bajszát s csak annyit mondott, hogy:

– Hm.

Azzal a lány is bement, ő meg csak belefújt a szaruba, mint a ki nem hagyja cserbe hűséges jószágát. Ez való a csordához, nem a trombita. Iszen trombitás volt ő a bakáéknál, még lopott is magának egy jó trombitát, de hát avval nem kisérheti a marhát, mer nem ért az arrul.

Hát csak hadd szóljon a régi nóta:

– Tu-túú! Tu-tu-rutú!

De már akkor nyilt az ablak s az öreg tanító rövidre nyirt kerek feje bújt ki rajta.

– Hogy az ördög tutújja meg a lelkedet, te cudar te! Elmenj az ablakom alól azzal az átkozott tülköddel, mert darabontokkal vitetlek be a város tömlöcébe.

Azzal már be is csapta az ablakot.

Jávor Miskának még a szava is elállt a méregtől. Hogy őt, a kiszolgált katonát s a debreceni csordást egy rongyos tanitó, amilyen hatvanhárom van a nemzetes városban, így meri lerondítani!

– No megállj, rektor! Ha kevés a tülökszaru, holnap elhozom a réztrombitát… Legalább az a jány is hadd tudja meg, ki vagyok.

Mindjárt el is szalajtotta érte a kisbojtárt s egész nap azt fényesítgette és gyakorolta a mezőn.

Közben pedig folyton azon járt az esze, hogy nagyon derék jány lehet az a jány, hogy egy ilyen gazdát sem hagyott volt szidni!

Másnap reggel gangosan lépkedett végig a Mester-utcán.

Mikor a tanító kapujához közeledett, a lány már kint állt a szép szőke tehénnel; ez biztosan megint bika után bogárzik!

– Hát hogy vagyunk? – kérdezte Miska a lyánytól.

– Lehetősen! – felelt ez rá másvidéki szóval.

– Hanem azér hogy maga szabólcsmegyei ján, – mondta Jávor Miska, – én meg debrecenyi csordás vagyok! Igaz-e?

– Aszongyák.

– No hát meg is mutatom, ha aszongyák.

Kacsintott, nevetett s elővette a felkötött szűre alól a réztrombitát, a melyik szebb volt mint az arany.

Azzal az ámuldozó lány szemeláttára a szájához illesztette s olyan riadó marsot fújt ki rajta, hogy majd megrepedt a lány füle tőle.

De nyilt az ablak.

A tanító úr kinézett.

– Jöjjön csak barátom közelebb. Ezt már szeretem! A trombitát. Ez igen kedves hangszerem, különösen ilyen jókor reggel. Fogja, itt egy pohár szilvórium érte.

Miska egy percig sem csodálkozott ezen. Elvette a poharat és lehajtotta a finom szilvapálinkát.

– Hanem barátom, – szólt jámboran Boros bácsi a tanitó, – innen nem hallom jól, mer a félfülemre süket vagyok, oszt éppen itt van az ágyam e! Hát álljon oda a sarokra, szembe, akkor hallatszik be jól nekem. Hát fújja el még egyszer!

Miska borzasztóan büszke volt. Odaállt a szemközti sarokra s egy fertályóráig fújta a sorakozót, meg a takarodót, meg még nótát is, a kőrösi lányt.

Az öreg úr szemmel látható gyönyörüséggel hallgatta s mikor behuzódott, ezt dünnyögte a szakállába.

– Megállj, nem soká lesz kedved itt trombitálni a fülembe.

Másnap reggel újra elhozta Miska a trombitát. Kissé csodálkozott rajta, hogy a tanító nem siet a pálinkával. Mikor jól kiharsogta vele magát, végre nyílt az ablak s az öreg úr vereslő szemmel intett neki.

– Ez a magáé, ez a pohár pálinka. Ej, be szeretem a trombitaszót, – mondta neki álnokul, látva, hogy már most is sértve érzi magát a legény, mert későn kapta s mert hitványabbnak érezte az italt.

De azért Miska sokszor gondolt rá, hogy nem csuda, ha az a jány nem hagyta szidni a gazdáját, derék ember az! Vigasztalta magát ezzel, a reggeli rossz érzésért.

De harmadik reggel nagy boszúság érte. Hiába trombitálta tele a világot, kétszer-háromszor is elfújta a riadót, a sorakozót, nem nyilt meg az ablak. Miska utoljára elúnta a kuncsorgást.

– Hát lesz valami, vagy nem? – mondta s közvetlen az ablak alá állva, beletrombitált, hogy reszketett az üvegtábla.

Úgy tetszett neki, mintha az öreg tanító bent állana s figyelne.

– Ejha! – kiáltott fel, – potyára?! Majd ingyen fuvogatom neked itt a trombitát.

Közé vágta a botját a szőke tehénnek s elment a csordával.

A jány ott várta másnap reggel s szólt:

Mi lesz a trombitával?

– Haggyon nekem békét egy szabólcsmegyei ján: aki az ilyen hupcihér fösvény álnok rektornak pártjára tud állani!

A lány elbámult.

– Hej pedig! Pedig kár vót velem kikezdeni. Mert nem tudják azt Szabólcsban, mi a debrecenyi csordás!… Mer ha a debrecenyi püspök is valaki! meg a debrecenyi kántor! hát még a debrecenyi csordás!… Hanem hát persze hogy annak mán lefujtak! De le bizony. Le annak!

Mán tudnillik annak, hogy debreceni csordásné legyen egy szabolcsmegyei lányból…

S Jávor Miska ott hagyta a jánt is, a gazdáját is, még egy tülkölésre se méltatta őket, csak a tizedik háznál fújt bele dühösen a suta bika szarvából csinált tülökbe, hogy:

– Tu-túúú! Tu-tu-tu-túúú!

KÉZFOGÓ LESZ

– Kifelé, kifelé, apró szentek, semmi szükség rátok láb alatt. Nézze meg az ember, be fagyosak. No bizony most fagy le a csikó szarva.

Két öklömnyi csöppség görbére huzza a száját és kisomfordál a pitvarból. A nagy lány pedig behinti szép sárga homokkal a ház földjét, a friss tapasztást. Szombat este van, ilyenkor kikergetnek mindenkit a házból a tapasztó asszonyok.

Odakint az apróság úgy fagyoskodik, mintha muszáj volna vele. Mintha nem is ők volnának, akiket a világért sem lehet máskor becsalogatni a hidegből.

Szerteszét az egész család. A gazda az utca közepén ácsorog Kákány Danival, az anyjok meg oda van Tót Borcsáéknál, ahol ma kézfogó lesz. A legényfiú az ólban motoz, a „nagyanyám“ az udvar hátulján rakogatja össze a kórót s közben mohog az unokáira, akik tudnak lomolni, de nem takarítani. A süldő fiú a kézfogós ház ajtajában lesi a szót. Ez a nagy esemény foglalkoztatja különben ma az egész világot.

Alkonyodik erősen, a nap gyorsan megy fel a falon, az árnyék egyre hüvösödik.

Magas száll legény állít be a kis kapun. Ócska guba van rajta, de azért messze látszik, hogy ott lesz a kézfogóban az este.

– Boka Lajos bácsi jön – szalad be az egyik kis gyerek és suttogva jelenti az ujságot.

A nagy legény megáll a ház előtt.

– Hol van Berti? – kérdi a fiúktól.

– Az ólba?… – sivítja mindakettő.

– Az ólba?…

Elindul, ujra megáll. Nem Bertivel van neki szólni valója, hanem azzal a nagy lánnyal, akinek odabenn ma annyi a dolga, hogy a félvilágért se nézne ki.

– Az ólba van? – kérdi ujra a legény. A két kölyök erősen bizonygat a fejével.

– Hát odabe ki van?

– Rozi.

– Hát még?

– Csak Rozi. Tapaszt. Nem szabad bemenni.

A legény egyet köszörül a torkán, nagyot gondol s belép a pitvarba. Megbiccenti a fejét és beköszön a sötét szobába.

– Jó estét.

Egy percig semmi nesz. Akkor kiszól a lány:

– Berti az ólba van.

– Hallottam.

Azzal csak menne befelé, de a lány nem türi.

– Nem lehet bejönni. Nem azért tapasztottam hogy a maga patkója felvágja.

A legény megáll a küszöbön, kalapja éppen a szemöldökfát éri. Nehéz kezével kétfelé törüli kis bajuszát és neheztelve szól:

– Te se bántad mindig, ha az én patkóm felvágta a házatok földjét.

– Elég, ha most bánom.

– Rozi, – szól keményen felfortyanva a legény – eljössz?

– Hová? – kérdi dacosan a lány.

De már ekkor nem bánja a fiú, akárhogy fel is vágja a patkó a földet, két-három lépéssel benn van a lány mellett, megfogja a felgyürt ujjból szabadon álló szép gömbölyü kart, hogy minden ujja belevág a húsba s minden szó után görcsösebben markolva meg, rekedten mondja:

– Ha el nem jössz, Rozi, az Isten legyen irgalmas, kegyelmes minden jó léleknek.

Azzal gyöngén megrázza a lányt, sarkon fordul és kimegy.

Odakint megrázza magán a gubát s az ól felé ballag. Bent az eladó leveri tenyeréről a homokot, legyüri a ruha ujját, nem akarja, hogy meglássák a szorítás helyét, s kezefejét odaszoritja égő arcához. Lehajol és a legény patkójának a nyomát szépen elsimitja mezitlábbal és sürübben hinti be homokkal.

A nagyanyó jön be a pitvarba egy csomó kóróval. Száraz, töpörödött, zsémbes asszony.

– Még sincs meg az a ház, Rozi? Ez a puja megfázik már ideki. Azóta fel lehetett volna surolni a templomot is.

– Meg van már, csak ne doromboljék – szól ki a lány mérgesen. Az öreg asszony érzi, hogy itt nagy dolog lehetett.

Egyenként előkerülnek mindnyájan. Az öreg tüzet rak a száraz kóróból a tüzelőbe, az apróság körülállja és zsizsegnek a tüznek.

Betoppan a szomszéd menyecske, aki mindig sürvit, mintha ezer dolga volna, pedig most is csak az hozta ide, hogy meglátta az elébbi vendéget.

– Jaj, de hideg van, mintha csak tél volna! – dörzsölgeti a kezét a láng fölött. – No Rozi, hogy járjuk ma a kalamajkát?

– Be jó kedve van, – dörmögi a lány – felőlem járhatja akárki.

Azzal kifordul a szobából.

– Rossz kedvvel van a lelkem.

– Itt volt a Lajos, – suttogja a vén asszony – összepereltek, szólni sem lehet most hozzá.

– Óh… óh… nagy a szerelem! – szól a szomszéd asszony.

– De csak tartsa ki magát – bólintgat az öreg asszony.

Azzal felkapaszkodik a padkára, onnan a tőcre, a kemence mellé, ott az ő helye egész télen át, onnan zsörtölődik az egész teremtett világra.

Jön az iskolás fiu, van elevenség mindjárt. Tud az beszélni mindent, tücsköt-bogarat, csak legyen, aki hallgassa. Most is elősorolja az egész előkészületet, ami a kézfogós háznál van. A nagyanyja nem is tudja megállani, hogy azt ne mondja rá:

– Ó jó fiu, ne tudj már mindent.

Rozi is bekerül egyszer, leül a padkára, de tudja Isten, mire gondol.

– Hát te mikor készülsz már? – szólt rá a nagyanyja.

A szép lány megrántja a vállát. Nem szól.

– Tán te még nem is akarsz menni?

– Nem hát.

– Ó, ó, be kitartó vagy.

– Mér ne mennél – szól bele a szomszéd menyecske is. – A menyasszony holtig megharagszik rád, ha elmaradsz.

– Ha haragszik, majd megbékül – vágta rá hetykén a lány.

Az iskolás fiu belekottyan:

– Majd elmegyek én.

– Hászen téged is várnak ott éppen. Ezt eltaláltad – kacag a menyecske. – Nálad nélkül meg se is esne.

– Nem hát.

Csönd lett. Az asszonyok arra gondoltak, hogy lehetne megbékéltetni a lányt, mig baj nincs a dologból. Akkor csak megszólal a fiu:

– Boka Lajos bandát rendelt.

– Hallgass mán jó lélek, csak nem?

– No, akkor el is megy a Rozi.

– Én elmegyek, azt tudom – kotyog a kis legény.

– Jaj, csak ne járna már annyit a malom – boszankodik meg a nagyanyó. – Ilyen kis fiu, oszt má mindenbe szer.

– A’ hát, – rakoncátlankodik a fattyu – éppen nekem rendelte a bandát, én táncoltatom meg Kis Birit.

– Né, né, a kis kokas. Be piros a taréjja!

A fiu nénjének esett:

– Accide a csipkés kis kendőm.

– Majd elmégy.

– Nooo. Nagyanyám mondja neki, hogy adja ide.

– Eredj így, ha akarsz.

– Én igy nem megyek. Én rám ne mutasson ujjal a világ – morcoskodott a fiu.

– Add már oda neki, legalább elhordja a kánya – szólt a nagyanyja.

Rozi belenyul a komót fiába, odalökte neki a zsebkendőt s hozzáfogott a mécs gyenge világánál horgolni. A fiu, mint a héja a csirkét, felkapta a kis kendőt. Odabiggyesztette a felső zsebébe és azzal, mint aki tetőtől-talpig gálában van, legényesen illegette magát a kisebb gyerekek örömére, aztán elment.

– Hát te nem készülsz?

Rozi tovább horgolt.

Kinos csönd volt. Az öreg asszony a vendégnek suttogott valamit, a gyerekek kenyeret majszoltak s a Rozi horgolásában egyik szem a másik után gyürűződött fel.

Egyszerre csak nyilik az ajtó és a Jóska gyerek bukik be rajta lélekszakadva. Az arca ki volt pirulva, a szeme ragyogott s alig érte, hogy betegye az ajtót, már kiáltotta:

– Rozi, azt mondta Boka Lajos, hogy gyere rögtön, mert, ha ő jön érted, a hajadnál fogva visz a kézfogóra.

A lány felugrott a székről, iszonyuan lángba borult az arca s villogó szemmel kiáltotta:

– A kutyájának parancsol, nem nekem. Mondd meg neki, hogy többet a szemem elé ne kerüljön, mert ugy hátat fordítok neki, hogy sose lát többet. Gyalázatos.

A fiu leforrázva állt nénje előtt s kikullogott az ajtón. Ment, ahonnan jött.

Idebent senki sem szólalt meg. Mintha mindenki várta volna a folytatást.

Később az öreg asszony ezt sugta a másiknak:

– A biró, annyáról való bátyja Boka Lajosnak, első család…

Rozinak megrándult, a szemöldöke, s ők elhallgattak. A menyecske rakott a tűzre, az öreg asszony pedig nagyokat sóhajtozott.

Egyszer csak ujra nyilik a pitvarajtó. A fiatal asszony megszólal:

– Béni bátyám jön haza.

Nem ő jött. Kopogtatnak az ajtón. A Rozi arca lángbaborul ujra s még hevesebben kezd dolgozni. Az öreg asszony szól:

– Szabad.

Boka Lajos lép be.

Rozi felugrik.

– Mit akar itt?… – s csak úgy reszket a dühtől. A legény megáll.

– Jó estét kivánok Zsuzsi néném.

– Jó estét Lajos…

De már ekkor a leány ujra kiált:

– Mit akar itt?…