Part 1

Note: Images of the original pages are available through Internet Archive/Canadian Libraries. See http://archive.org/details/magyarokelbesz00mr

MÓRICZ ZSIGMOND

MAGYAROK

ELBESZÉLÉSEK

NYUGAT IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG 1912

A NYUGAT nyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18

ÉJJELI SZÁLLÁS

Rám setétedett egy nyirségi kis faluban.

Szegény legény voltam, vándor diák, népköltési gyüjtést csináltam a Kisfaludy-Társaságnak; gyalogszerrel utaztam, kocsmákban, papoknál, tanítóknál, parasztoknál háltam. Ez a kis nyirségi falu rossz hely volt, a nép oláhból magyarrá lett, de megmaradt benne valami kellemetlen, vad, gyanakodó észjárás és nem látott szivesen még a tanító sem. Már nem nemzetiségi, csak emberi összeférhetetlenség volt köztünk.

Resteltem egy szóval is kérni s mivel eleresztett, sötét este kinn maradtam az utcán harapós kutyák és idegen nézésü emberek közt, szállás nélkül.

Sok kunyorálás után elutasitottak végre egy házhoz, ahol „utasok szoktak megszállni.“

Koromsötétben, híg tavaszi sárban nagy keservesen találtam rá arra a házra, kinn a falu szélén, az országút mellett. Be se tudok jutni a dühös kutyáktól, ha egy irgalmas szomszéd segítségemre nem jön. Az Isten áldja meg, most is úgy emlékszem rá, mint egyik legnagyobb jótevőmre az életben.

– Jó estét, – köszöntem be.

Az alacsony mestergerendás tágas szobában egy kis petróleumlámpa mellett többen üldögéltek. Bizalmatlanul, sötét szemmel néztek a késői vendégre.

– Ki a! – szólt ki a gazda, aki nagy, deres fejű öreg volt s már ágyban feküdt, félig takarózva a jó meleg szobában. Úgy kiáltott rám, mintha az udvarra kurjantana ki s nem látna szemével.

Elmondtam, mit akarok, szállást az éjszakára.

Az asztal mellől felállott s idegesen lépett a szoba közepe felé egy kis köpcös asszony, mintha mindjárt ki akarna tuszkolni.

Az ura barátságosabb arccal elibe vágott:

– Jó jó! uram! de hát mán itt van ez a két jóember, ezek se idevalósiak, mán befogattuk űket hálásra.

– Nem lehet itt, nem térünk – morgott az asszony.

– Ugyan! Csak nem löknek ki éccakára! Elmennék Bátorba, de sötét van, az utat se tudom… Hát mit csináljak! – pattantam fel.

– Nono, – szelidítette a gazda, – nem térünk, nem térünk! Egy éccaka nem a világ, majd csak megleszünk.

– Na hálistennek – lélekzettem fel.

Mindjárt otthon éreztem magamat. Lehetett is, mert akit a paraszt befogad éjjeli szállásra, azzal mintha mindjárt atyafi lenne.

Még vacsorát is kaptam: teát, bundapálinkával, utána rántottát, avas szalonnával. Azért az is jó vacsora volt.

– Hát osztán mit szed az úr! – kérdezte a gazdám.

– Nótát, mesét.

– A nehésséget!

– De bizony azt.

Megcsóválta a fejét. Még ilyet se hallott. Két becsületes kupec volt az éjjeli vendég, azok is egyszerre előre hajoltak s piros képükből kiváncsian csillogott ki az apró kék szem.

Az öreg asszony különösen bizalmatlanul pislogott rám, pedig már lassan megbékitette velem, hogy megettem a vacsoráját. Kövér kordován barna arcából gyanakodó bogár szem villogott felém.

– Hát tán még arra is adót vetnek! – mondta ingerülten.

– Affenét! – szólt rá okosan a gazdája s megmagyarázta a dolgot. – Az úr olyanféle vásári nótás. Itt összeszedi a nótákat a falukon, osztán felviszi Pestre; ott istóriába rakják, oszt mikor megint lejön, akkor eladja.

– Úgy! – értette meg az asszony. Le is szelidült. Én pedig örültem, hogy becsületes mesterségem van, legalább most már mégis valaki vagyok.

– Az is sovány kenyér lehet – szólt részvéttel a jó asszony.

– Sovány?! – szólt a gazda s nevetve rugott egyet az ágyon. – Sose féltsd te az urakat. Ingyér kapja a nótát, oszt pízir adja.

– Ej ha a tinót lehetne így fordítani! – nevetett az egyik vendég.

– Hát maguk kupecek – kérdeztem.

– Ezek csak olyan jóemberek – szólt magyarázva a házigazda. – Kocsordiak. Hónap vásár lesz Bátorba, oda igyekeznek. Hát űk olyan becsületes emberek, hogy megveszik reggel az ócsó kis bornyukat, kis tehénkéket, oszt déllére eladják. Ha csak egy ötöst, tizest nyernek is rajta, űk azzal is megelégszenek.

– No de feküdjünk – mondták a kocsordi magyarok. Feltápászkodtak s mint akik ismerik itt a dürgést, szalmát hoztak be kivülről, lehányták a kemence tövében s gubástól beleheveredtek. Néztem, hogy nekem is melléjük kell-e vackolni.

Nem, engem becsültek. Az asszony nekem bontotta meg a saját ágyát s nemsokára ott feküdtem a vastag, zsiros tapintású dunnák közt. Jó vastag ciha volt mindenen, „amin nem látszik meg semmi.“ De mennyivel jobb volt, mint valahol kinn a szép, tiszta csillagok alatt!

A derék asszony elfujta a lámpát, aztán bebujt az ura mellé, a fal felől, mert belől van az asszony helye.

Kiki elhelyezkedett, nyújtózkodtak nagyokat, ropogott a csontjuk, aztán megered a beszéd. A falusi ember csak gyertya oltás után, az ágyba elterülve tud beszélgetni tiszta szivvel. Ilyenkor, a kellemes meleg szobában esik igazán jól a diskurálás. Ilyenkor tárgyalja meg az ember az asszonynyal a holnapi vásárt, a jövő esztendei vetést, a jövő heti trágyahordást, a kisebb fiú házasságát, a nagyobbik menyem cudarságát s ha vendég van, kiki a maga egész élete sorsát. Sorra jár a szó. Senki se kottyan bele a más beszédébe, mindenki megvárja a maga históriájával a másikének a végét, akkor osztán kipakolja ami benne van, csendesen, rendesen. Nem is lehet máskor kedvére beszélgetni az ember fiának, csak ilyenkor. Nappal dolga van, de ha nincs is, egész máskép fordul az ember esze kereke, ha felfelé tartja a fejét, mintha szép vizszintesen pihenteti. Nappal nem ér rá, mert ha egyéb dolga nincs, legalább pipázik, olyankor nem illik minden bolondságot kitálalni. De mikor itt a hosszu éjszaka, amit alig győz átaludni az ember, akkor jó meglopni a csendet. Úgyis megfájul az ember dereka reggelre!

– Hej atyaisten – sóhajtott fel az egyik vásáros, egy csendes beszédű, szónyögő ember – s kinyujtóztatta minden tagját a zizegő szalmában – hát hónap ugyan nem ér-e olyan szerencsétlenség, mint a multkori vásárkor.

– Mi vót a! – kérdezte biztató hangon a házigazda s nem recsegtette tovább az ágyat.

– Hát… elfizettem egy ötpengőforintost! – mondta panaszos kesergéssel a kupec. – Annak is a kedves komám az oka, hánnyon hegyet alatta a főd! Nem is megyek többet vele vásárra… Mer akkor is mondtam neki: Miska! Nem jól van e ha mondom! Hogy van e Miska! Nekem még egy ötös bankómnak kell lenni, oszt nincs… Odaadtam én azt annak az asszonynak, mikor visszaadtam neki a két darab százkoronásból… De mán akkor messze járt az asszony. Mentem én utánna, de leesküdte az asszony. Pég olyan jól emlékszek rá, mintha most, ebbe a szempillantásba vóna, hogy odaadtam neki: egy tizpengőforintost, meg az ötpengőforintost, (azt nem kellett vóna!) meg három tallért, meg négy koronásat, meg ötven pízt apróba, még abbul is tudom, hogy kettő hatos vót, három ötpízes, a többi vas. Húsz forint vót az egész, a nyavaja törje ki, meg ötven grajcár, mégis letagatta az asszony, hogy aszonta csak tizenöt vót… Hej, az én jó istenem segéjjen rá, hogy még valaha visszafizessem neki.

– Nem adta vissza az ötöst?

– Nem, hogy puzdorján égessék meg, hamma se maraggyon. De még neki állt fejjebb, mer aszongya, hogy aszongya: meddő a tehén! Hogy vóna meddő, mondok, mikor most is borjas. (Ojan borjas vót a, mint én!) De ű látja. Ha látta, minek vette meg. Hát aszongya; jobban is értek hozzá, mint kend a pízhez; mert ha értene hozzá, tudná, hogy nekem nem adott ötöst.

– Jól mondta.

– Jól! De azér épúgy nála van az én ötösöm, mint a hogy meddő vót az a tehén. Nem sajnálom ütet, mer elvitte az ötösömet!

– Igy is jól járt, hogyha túladott a tehenen.

– Hásze jójárni jójártam, de azt az ötöst nem felejtem el mig élek.

– Hadd el, én még többet hántam el akkor, – szólalt meg pattogva a másik vásáros a sötétben.

– Hogy-hogy? – biztatta szóra a házigazda.

– Hát, sora van annak, – szaporázta az ember. – A sógorommal vótam ott, buzát hozott be, én meg egy bornyut. Jó ára vót mindeniknek. Eladtuk, megvót. Gyere be Jóska, aszongya a sógor, igyunk meg egy deci pájinkát. Nem megyek én, mondom. – Mér nem? – Csak! (Nem szeretem én délbe a pájinkát.) – Nem jösz, aszongya, mert félsz az aszonytul. – Fél a fene! – Nem érzi meg, csak egy decit iszunk! – Hát én nem huzalkodtam tovább: gyerünk. Bementünk. Hozatott egy féllitert. Megittuk. – No, aszongya Jóska sógor most mán gyerünk. – Várjál, mondok, én is hozatok egy féllitert. Azt is megittuk. – No hát mennyünk, mondom. De akkor meg ű hozatott egy liter bort. Hát mit csavarjam, este ültünk szekérre. Jókedvünk vót. Hazamegyünk. – No sógor, mondok a Bertinek, gyere be hozzánk, harapunk valamit. A Berti csak nevet. – Mit nevetsz? – Nem mersz hazamenni. – Mér ne mernék? – Félsz. (Az igaz, hogy réfes nyelve van a feleségemnek.) Bejött velem. Az asszony morgott, de enni adott. Hanem szerencsétlenségre ott vót ez az én áldott napam a feleségem anyja, e tátotta fel a száját… Nemszeretem a sok beszédet, – s izgett-mozgott az ember a szalmában, – hát megmondtam neki szép csendesen, hogy: hajja kend! menjen haza szépen, oszt jöjjön el hónap, akkor mesélhet amennyit akar, nem haragszok meg… De nem hagyott ám békét, felhánta még az öregapámat is, aki valamikor ócska negyvenbe az ű öreganyjának azt mondta, hogy ződlajbi… Megfogtam osztán úgy csendesen, osztán felemeltem, osztán kivültettem a szegényt az ajtón. Hát szalad haza a jólélek, küldi az urát, Az meg olyan bolond, mint jómagam, azt teszi, amit az asszony akar. Jön nagy brakhiummal! hogy merten én az ű feleségét kilökni? – De még kendet is kilököm, csak ne nyughassék! Nekem legalább van annyi eszem, hogy ha az asszony nem látja, nem verem falba a fejem, de ez a vén ember úgy ugrált, mintha az ő kába ment vón a tövisk, amibe a felesége lépett… Mit csináljak, őkelmét is kipenderitettem az ajtón. Csak ugy jószivvel, hogy kár ne essen a tojásba. De ott hurcolta az ördög a suttyó fijukat, oszt a kis kokas nekem jött… Mondhatom annyi rossz szándék nem vót bennem rájuk, mint a templomi szentségre, de akkor úgy eltángáltam azt a négy személyt!… (Mert az anyósomnak vissza kellett jönni, meg a feleségem se szivelte el szótalan a fajtája vesztit), hogy a falu összegyült rá. Máig is úgy emlegetik csak, hogy: mikor Józsa Jóska megverte a familiát!…

– No e jó! E jó! – nevetett mindenki a sötét szobában.

– Iszen nem is lett vón rossz, csak a Berti sógor bele ne ütötte vón az orrát, de neki is be tanáltam szakitani a fejét, oszt kaptam érte egy hónapot.

Jóizüen, de csendesen, élettapasztalattól meghiggadt nevetéssel fogadták a tőrténetet.

– Mi az, egy hónap! – szólt a házigazda. – Én öt esztendőt ültem Illaván.

– Maga! – kiáltottam fel meglepetve. – Miért?

– Egy rossz rektorért, – szólt egyszerűen az öreg, mintha nem volna mit olyan nagyon dicsekedni vele.

– Mit! Megütötte!

– Meg.

– Meghalt?

– Ha megütöttem!

– Igazán meghalt? – kérdeztem hitetlenül.

– Meghiszem azt.

– Borzasztó.

– Hát bizony borzasztó volt; azt mán nem lehetett tűrni. Ő vót a cudar, oszt még meg se billenti a kalapját nekem…

Ideges düh lobbant fel hangjában. Az ágy nagyot recscsent, amint egyet vetett magán. A koromsötétben kimeredt szemmel bámultam feléje, látni véltem, hogy most is kész volna arra az ütésre.

– Én tettem be a tanítóságba a nyavalyát; biró vótam akkor; az esperesig mentem a faluval, csak ü maradjon itt… Nem vót nekem se ingem, se gallérom, sose ismerte semmiféle fajtám, de idejárt a nyakamra, mintha apja lettem vóna. Meg is lett. De azután felnyílt bezzeg a szeme, mint a macskakölyöknek… Vót egy tüzes gépünk hármunknak, nekem, a Farkas komának, meg neki. Úgy egyezkedtünk, hogy egyik esztendőn egyiknek, másikon másiknak hordjuk be először a termését, közösen. Hát kirimánkodta, hogy első esztendőn ű legyen az első. Legyen úgy. De a másikon is jön, hogy ez meg az, legyen ő megint az első. A fenébe, mi lesz ebből. De hogy neki csak egy kicsi van, – hát jó. Behordtuk. A harmadik esztendőn már csak én lettem vón az első; reggel várom a szekereket, a hogy előre megbeszéltük: a tanító nem küldi. Izenek neki, nem jön. Újfent izenek, hogy rögtön itt legyen, mert baj lesz! Azt izeni, hogy kilép az egyességből. Már hordatja is a buzáját a maga szekerével, meg a harangozóéval más géphez. Megdühödtem, de nem szóltam. Jól van rektor, én tettelek emberré, vigyázz!… Elmegy a nyár, nincs semmi baj. Látom én az én rektorom áprehendál. Jól teszed! De nincs semmi baj. Került, mint az ördög a teményt. Jön az ősz. Kinn vagyok a szölőbe. Már szüret következett. Eccer csak látom, hogy jön a rektor. Hát csak gyere. Én nem haragszok. Eljön; odaér. Mellettem kellett elmenni a maga szőlejéhez. Hát elmegy és oda se néz, de még inkább elfordul, nem köszön. Na hát kutya dühbe jöttem. Utánna kiáltok: Hé tanitó úr! Hun a kalap!… Nem szól. – Rektor! kiátom újra, – ez a becsület, te sehonnai, te cudar, én csináltam belőled valamit, te pondró, így köszönöd meg!… Kiléptem a szőlőből az útra, hát a nyavalyás megijed, elkezd szaladni. E vót a baj. A kezembe került egy szőlőkaró, utánna ugrottam. Van ott egy cseresznyefa, – két lépés az egész, – bubon vágtam…

Nagy csend lett.

– Meghalt? – kérdeztem.

– Rögtön… Csak azt szántam, hogy három gyereke maradt.

Soká hallgattunk, mindenki elgondolkozott.

– Ejhaj, – mondta végül az öreg, gazda, aludjunk. Mingyán virrad.

Nehéz álmom volt. A többiek egészségesen, mélyen horkoltak.

Reggel már a szalmát ki is hordták a vásárosok, mire én fölebredtem. Az úgy dukál. Rendbe hagyták a házat maguk után.

– Mit fizetünk? – kérdezte az egyik ember.

A gazda komolyan, nyugodtan, üzleti hangon szólt.

– Négy krajcárt szoktam szedni.

– Négy krajcárt? – mondta az ember, az, aki az anyósát megverte. Érzett a hangjában, hogy sokalta.

– A multiba a Kis Andrásnál hármat fizettünk, ugyite? – mondta a másik is, aki az ötpengőt siratta.

A gazda szóra se méltatta a beszédet. Nincs alku.

– Hát én mit fizetek – mondtam bucsuzóra, mikor én is rendben voltam, meg is reggeliztem. – Az éjjeli szállásért, vacsoráért, reggeliért.

– Nem lesz sok egy hatos, – szól komolyan a gazda.

Nem sokaltam, többet akartam adni.

Kicsinyelve nézett végig rajtam.

– Nem kell nekem az ur prezentje, hanem adja ide azt a beretvát, akit az elébb használt, megadom az árát. Az ur vehet másat Pesten.

A LÓFIÓ

A kaplonyi ménes nagyhirű volt abban az időben. A gróf Károlyiak tisztavérü angol méneket tartottak s ezek messze földről csalogatták a lószerető urakat, meg a lókötő parasztokat.

Sós Gyurka uralkodott akkor a felsőtiszaháti síkon; ez a parasztbetyár néha esztendőkig nem adott hírt magáról, mindenki tudta, hogy kisari féltelkes gazda; máskor meg egy hónap alatt úgy fellovalt három vármegyét, hogy esztendőkig zúgott tőle a világ. Sós Gyurka egyszer csak elszánta magát, hogy megkerít egyet a gróf csődörei közül.

Első próbálkozásra nem sikerült, de legalább egy pompás, esztendős forma csikót, vagy ahogy Kisarban mondják: „lófió“-t elkantározott.

Jókedvüen kocogott hazafelé. Jó messze van a károlyi határ a tiszaparti kis faluhoz, odavalósi ember holtig emlegeti ma is, ha egyszer életében megtette ezt az útat, csak Sós Gyurkának nem volt messzi ez a messzi.

Szépen megvirradt, mikor egyszerre csak két pandur akadt szembe a betyárral a harmatos mezőn.

A veres pántos legények rögtön megismerték a csikót, hogy nem a görbe, száraz kis parasztló ellette, hát üzőbe vették Gyuri gazdát, aki hamarosan befordult a szomszédos „halvány“-mocsárba.

Jó ideig gázolták a sarat, nádat, gyékényt, szittyót, a sulymos vizeket s a pandurok egyre közelebb érték az embert. Mert a betyár nagyon sajnállotta a csikót. Gyenge az még ilyen hajszára, azt is csak meg ne bánja, hogy ilyen éktelen nagy utat tett meg egyhuzomba. Ő nem teszi tönkre a jószágát! Kivádolt egy tisztásra, megállott, leszállt a lóról s bevárta az üldözőit. Lesz, ahogy lesz!

Meg is csutakolta a reszkető csikót, mire a két pandur odaért felvont puskával.

– Aggyisten! – köszönt nekik barátságosan, ahogy azok kievickéltek a pocsétából.

– Aggyisten! – fogadta a két pandur. Már látták, hogy itt ésszel kell élni, a betyár nem akar ökölre menni.

– Hun járnak erre keemetek? – kérdezte a betyár.

– Ezt a csikót kerülgetjük – vetette oda hegyesen a nagyobbik pandur.

– Ezt?… Hajsz e bion megérdemli. Jó vér.

– Hunnan való a?

– E? Biz e nem kis helyrül. A Károlyi gróf ménesibül – szólt természetes hangon a betyár.

– Ugyi mondtam! – rikkantott a kisebbik pandur a társára. – A kocsordiba nem terem ilyen! Láttam én azt messzirül.

A nagyobbik pandur vállra akasztotta a puskát, elővette a korcból a dohányzacskót, meg a pipát s míg megtöltötte, csendesen szemlélte a csikót.

– Kocsordi? – mondta a betyár. – Hásze a is jó miënes, de e’ la! e’ nem ott termett. Ezt meg lehet niëzni.

A nagy pandur a felsülése után igen elhallgatott, ellenben a másik leugrott a lováról, úgy gusztálta, nézte, léptette a nyalka csikót.

– Meg fogja ütni a tizenhat markot! – mondta.

– Meghiszem azt – szólt öntelten a betyár, a gazda.

– Megér három darab százast esztendőre, – vélte a pandur.

– Meg egy ezereset, – eresztette a szót a foga közül a tulajdonos.

Elhallgattak. Nézték.

A lent ácsorgó, bámészkodó pandurnak valami ötlött az eszébe.

– Hunnan sajdít kend így a lúhoz?

A betyár félszájjal mosolygott.

– Láttam mán egyet-kettőt.

– No hát isten az atyám, meg is mondom én kicsoda kend.

– Meg-e?

– Meg én… Itt sillyedjek el, ha kend nem Sós Gyurka.

A híres ember csendesen mosolygott.

– Tagadja?

– Én? Má minek tagadnám.

A másik kettő hallgatagon rámeredt. A szemüknek alig mertek hinni, hogy szemtül-szembe állanak a hirhedt betyárral, akit pandur még nem látott ilyen közelről. Meg is villant a szeme mind a kettőnek, mint a réti farkasnak, pénz van ennek a fejére kitéve, még pedig nagy summa. Héj, ha ezt ma be lehetne vinni Gyarmatra!

A kisebbik pandur azonban hamar lehiggadt s egy ujjával odaintett a kalapja karimájához.

– Én vagyok az Erzsi ura.

A betyár összekapott szemöldökkel mustrálta végig. Az Erzsi az ő nénjének volt a lánya.

– Te vagy ecsém?… Be csunya mestersiëged van.

– Hát! mit csináljak, – pironkodott a pandur, s hamarosan másra terelte a beszédet. – Be sokat emlegeti az Erzsus az idesannya testvérit.

– Él még a hugom, a Mari?

– Most hótt meg a tavaszon, szárazbetegségbe. Mán nagyon elköhögősödött a mult ősszel. Mindig hajtogatta, hogy csak még azt adná neki az isten, hogy eccer hazamehetne a születési fődjire, osztán látná a testvéröccsit, mer hogy úgy sincs neki senkije, semmije ez világon. Jó, hogy meghótt szegin, – nem kivántam neki sose, – de ű maga is tudta, hogy teher ű mán a fődnek is.

– Osztán van családok?

– Két gyerekem van, meg egy kis lyányom.

A betyár bólogatott.

– Hát akkor jókenyér… – mondta, a legelső gondolatára térvén vissza.

– Jobb mintha kondás maradok, – intett rá a pandur s olyat lélegzett, mintha sóhajtott volna. Nem szerettem azt a puha életet. Nem állotta a természetem. Mikor megházasodtam, osztán hallottam, hogy Gyuri bátyám a Erzsusnak rokonnya, gondótam rá, hogy én is felcsapok… De olyan messzi vót. Egye meg a fene, így oszt csak pandur lettem.

– Sose sajnáld, – mondta komolyan, elborulva a deresbajszú parasztbetyár, – az mégis csak biztosabb.

A nagy pandur ott a lóháton maga is elgondolkozott. Most már mit csináljon ha ez az ő cimborája ilyen sógorságban van a betyárral. Csak nem cudarkodik velük, nem is birna meg magában a kettővel… No, vigye a patvar. Döglött neki már másszor is lova az árokba. Úgy sincs haszon, istenáldás az ilyen pénzen, amit ezért kapna. Először is felét se kapná meg… Ő keressen a csendbiztosnak? Azután meg a többit is el kell inni. A zsidó kedviért tegye magát csúffá?… Intett a pajtásának, hogy jó lesz tovább indulni.

A kis pandur könnyen fölvetette magát a nyeregbe.

– Mán mentek? – szólt a betyár.

– Muszály, mentegetőzött a sógor, – déllére Gyarmaton kell lenni.

– Akkor jó lesz igyekezni.

– Istennek ajállom kendet Gyuri bátyám.

Elparoláztak.

– Isten álgyon öcsém… Te! Hallodi, vidd el a kis lyányodnak ezt e!

A kebelébe nyult s kivett egy piros kendőt, abba volt csavargatva valami. Egy piros-fehér-zöld-tarka bádogcsörgő. Nagy ritkaság még akkor.

A pandur az ujjai közé vette a gyenge kis játékszert, olyan csinnyán, mintha szappanbuborékkal akarna labdázni. Megzörgette s örömében felkacagott.

– Hő! hogy fog ennek tapsikolni az én kis pujám! Hogy kerül ijen kendnél?

– A keresztlyányomnak hoztam, de má mindegy, csak vidd el. Majd csinálok ennek csürgőt dióbul.

– Az én istenem áldja meg kedves édes bátyám. Ha az Erzsus megtudja, hogy találkoztam kelmeddel, kibujik a bőribül.

– Jóegészséget!

A pandur még egyszer visszanézett.

– Osztán sok szerencsét a csikóhoz! Egyem meg a formáját, micsoda jószág!

A másik pandur már belegázolt a latyakba, hogy kifelé menjen, de ő is visszaszólt. Ismerős, természetes, megbékélt hangon.

– Hát formája, a van. A van neki!

A betyár öntelten mosolygott. Megveregette a csikaja pofáját s így szólt kisarias konok szóval:

– Hoát joo kis loofijoo!

MÁRI NÉNI

– Siessen, csak siessen. Szaporán no. Indul a vonat.

Mári néni nagy siettében megáll.

– Jaj én uram, teremtőm, csak tán nem hágy itt, van lelke.

Egy-két ember elmosolyodik, aki hallja.

– Még a gőzösnek is legyen lelke? Az embernek sincs manapság!

Mári néni megrándítja a hátán a zajdát jobbra-balra; egyik markába a kis lánya kezét, a másikba egy nagykalapos kis úri gyerekét szorítja s nekiered a futásnak.

– Álljon meg lelkem, álljon meg! – kiabál a kalauznak. – Álljon meg jó ember, ha már ide kijöttem, csak nem hágy itt. Mi lenne belőlem szentúristen.

– Sose kiabáljon mama, nyitva az ajtó, szálljon be.

Mári néni nagykeservesen felkapaszkodik. A gyerekeket a kalauz rakja fel utána.

– Jaj hálaistennek; no még így nem szalasztott meg az eső se. Pég a mult héten rendin vót az a sovány kis sarnyú, osztán ránk gyütt a nagy zivar…

– Menjen csak beljebb, menjen.

A kalauz becsapta az ajtót s arra megindult a vonat.

Mári néni pedig benyit a szakaszba, ahol tömve tele van már minden hely.

– Dicsértessék – köszön be nagy tisztességgel. – Itt se vártak engem – teszi hozzá.

– Miért néni? – kérdi egy tréfát szimatoló lakatoslegény.

– Hát csak azér, mer hát nem hatták üresen a helyem.

– Dehogy is néni, akad itt hely, ha másutt nem, akár az én ölemben is.

– Énnye be jó lesz. Már én magam csak elállok, de ezt a kis fiút oda ültetem; ez nem bír állani. Kolerás.

Az egész népség elkezd nevetni. A szomszédok mind nagy gaudiummal veszik a fiatal ember felsülését. A parasztok hangosan kacagnak, az urasabb mesterfélék félszájjal mosolyognak. Egyszerre publikummá lesz a társaság s úgy figyelnek az öreg nénire, mintha szinpadon ágálna. Egy ideges uriasszony, aki nem rangja, csak tárcája miatt utazik III. osztályon, felkerekedik és elmegy sápadt kényes kis lányával a következő szakaszba, új helyet keresni. Nem tudni, mitől fél, a kolerától-e, vagy a megindult diskurzustól.

Mári néni siet letelepíteni a gyermekeit.

– Így drágaságaim, jól viseljétek magatokat.

Aztán leoldja hátáról a batyut és megpróbálja felszorítani a már telerakott polcokra. Ha hely volna. De nincs. A nagy lakatoslegény meg se mozdul, hogy segítsen; csak nézi (fusson ki a szeme). Azért akad segítség is.

– Jaj hálaistennek, mán ha csupa állok is hazáig – mondja a néni s letelepszik szűken a gyerekei mellé, örvendve, hogy a nagy gondon túl van. – Csakhogy itt nem maradtam. Teremtőm, mi lett volna belőlem, szegény árvából.

Egy hirtelennevető kisasszony a szeme közé kacag.

– Tán nem vagyok árva? De bizony már husz esztendeje. Nincs nekem sem apám, sem anyám, nincs aki meglazsnakoljon.

Mindenki nevet, ő maga is, a tréfáján s szemérmesen emeli szája elé a balkeze mutatóujját, csorbafogát takarva.

– Pesten vót néni? – kérdi egy vaskos ember, nyílván kocsmárosféle, aki ért az asszonyok nyelvén.

– Ott, az ördögfészekbe.

– Nem tetszik magának Pest?