Part 7

Annyi viszontagságos századok során át azok a német-magyarok mindig a legtántoríthatatlanabb hívei voltak a nemzeti szabadság ügyének. Nem hajlongtak soha se a török császár, se a német császár előtt.

II. Rákóczi Ferencz korszakában Lőcse fontosságát az is emelte, hogy itt volt a fejedelemnek ágyúöntő műhelye. Ha egy elvesztett csatában ott maradtak ágyúi a kuruczoknak: a lőcseiek rögtön előállították az ujakat s Antæusnak megint vissza lett adva az elvesztett ereje. Aztán, ha szakadóban volt a hadsereg mundérja, csak Lőcsére kellett izenni: onnan előkerült az új.

Nagyon is megbecsülték ezt a várost mind a fejedelem, mind a vezére. Ebben az esztendőben is egy egész dandár őrzi azt, a legvitézebb kurucz vezérek alatt. Hanem azért, hogy kurucz sereg tanyázik a városban, még sem vegyül magyar beszéd a népsokaság zsibongása közé. Ezek itt szepességi hajduk, meczenzéfi huszárok; üstökbe font hajuk, felcsavart bajuszuk, farkasbőr kaczagányuk azt hirdeti, hogy kuruczok, hanem azért németek; német kuruczok. Rákóczi Ferencz legjobb katonái.

A TORDAI HASADÉK.

A tordai hasadék a természet egyik legbámulatosabb remeke; itt egy hegyláncz tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt egyenközűek maradnak csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a sziklaőrlő idő görgeteg kőzuhatagokká porlasztotta a bérczfalat; míg egyes sziklatornyok, mint a gót építés pillérei állnak el a falaktól.

A Magyarpeterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapú alkotja, több száz lábnyi magas, a világ legnagyobb diadalíve.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely megragadó szépségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet ment itt végbe. A római műveltség egyik előre tolt központja volt itten. Túl a hasadékon volt a tartomány legnevezetesebb városa: Salinopolis s a fensíkon mellette megerősített táborhely; lánczolata a védműveknek, honnan az uralkodó Róma az éjszaki barbároknak parancsait osztá. A kétezer év előtt vájt sóbányák tanui ez életnek, és a roppant kőkoczkák s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek, hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út még most is ott domborodik a zöld szántóföldek között, hosszú, egyenes vonalban. Azután más lakók jöttek. – A letelepedett magyar népnek egyik szent királya: László, itt vívta döntő harczát a kúnok ellen. A legenda azt meséli, hogy az ő imádságára hasadt ketté a bércz, hogy ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is mutogatják a szikla ormán s azon helyen kápolnát építettek a szent harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingisz kán fiának mongol hordái pusztíták el s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész mongol tábor ellen. Majd a szabadság és vallásháború alatt volt itt menedéke Rákóczi portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is innen folytattak egy mesebeli küzdelmet százan egy egész világ ellen. Azontúl csak az emlék maradt meg s az elrejtett kincsekről szóló mondák. A szent László kápolnája helyén egy faépület húzódott meg keleti hitű kalugyerek számára: mely még nem rég állott. Ma már azt sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek egykori temetőjének helyét…

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi látni az égnek: csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy nappal van.

A hegyrepedés, egy óra járásnyi távolban a Hesdád völgytől, annyira összeszűkűl, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal medre között csak neki vetkőzve és nagy elszántsággal lehet keresztül hatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés ember látta testi szemeivel.

Ez a szoros igazán kapu.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb magasságúnak kellett lenni: a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a kapu felett. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor azután a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Fáraó népét elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szűkülésen túl egymással szembenéz, úgy hogy egyiknek kapujából a másikához nyíllal, puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó véderejéről Balyika-várának nevezi. Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal barlangjához csak szikláról-sziklára mászva lehet feljutni; tágas szája annak is be volt falazva s a fal bejárata is oly magasan volt, hogy oda valószinüleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas boltív alakú száját a bejáratnál széles tömör kőfal zárja el: óriások rendszerében alkotott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s azonfelül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja, ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanuságul annak, hogy ez kellőképen berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes fűvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok puskaporral vetteté szét a sziklákat s úgy vágatott egy merész útat a sziklaoldalba; ezt az utat most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mecenás a botanikus világban s maga is gyakran látogatja e helyet.

A BEFAGYOTT BALATON.

I. NAPFELKELTE.

A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.

Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, mikor töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze: ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály s reggelre ott van az egész vizen a síma, tündöklő tükör. – Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve. – Csak a szekérútak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mint ha mértani vonalak volnának egy üvegtáblán.

A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.

Ha virradni kezd, a hold elsápad s az egész hosszában rózsaszinű kezd lenni, akkor az óriási jégtükör is csodálatos színt változtat, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik rész violaszín és rézvörös fényt vesz föl, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.

A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a bibor, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű páráktól körülragyogva s letekint a ragyogó jéglapra: ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.

Egyszerre szétlövelli a nap sugarait, a mint a barna ködök közül kiemelkedett…

Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok pattognának el egy tündéri hárfáról; emlékeztet az egyiptomi zengő Memnon-szobrokra, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, melyek folyton emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üvegmódra átlátszó jég tömegében: minden irányban össze-vissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák, ötszögek és minden alakú idomok milliárdjaival volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.

Ez okozza ama hangokat.

A ki azokat először hallja, a szive hevesebben kezd dobogni.

Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít és mérföldekre elhangzik.

S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen végig haladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.

Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végig repedt a jégtábla, és kétfelé nyilt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.

«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arra felé.

Ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán «rianás», mely szót sehol másutt nem ismernek; ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, és ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért ilyenkor a legelső dolguk a halászoknak azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.

II. HALÁSZAT ÉS VIHAR.

A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka. Először is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez időtájban seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű lyukat, azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás a négyszög két átellenes szögletét képezi.

Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt és bele ne botoljanak a veszedelembe.

Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a messze távolba.

A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s a mint a pózna vége oda érkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög második oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.

Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenekére húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, a kik e négyszögben benszorultak.

Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi.

A jég csak vesztükre szolgál most.

Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hová menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak viczkándó tömege magával sodorja.

A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.

Húsz embernek megfeszitett erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.

A nagy lék szája lassankint megelevenül. A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás felé. Az a halála.

Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó úszószárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszinű hátak merülnek fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark bajúszával, s megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna odalenn menekülés.

Több halászlegény az öreg halászmesterrel nagy nyeles hálóval lapátolja ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol öreg-apraja. Onnan nincs hová menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő jégkoczkákkal.

Ez után a boszorkánytáncz!

Tátott szájú pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a kétségbeesett csuka kigyóként kúszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyújánál fogva s kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.

A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti: nem szökhetik el. A lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.

Nagy öröm a halászok közt, ha a «fogas-király» kerül hálóba, ha egy roppant nagyságú fő, mint egy ezüst krokodil nyomul fel a vizből; tiszta ezüst-fehér az egész, szétnyitott torkában két sor éles fog, mint a krokodilusnak, de azonkívül négy egymásba fogódó görbe agyar, minő a tigrisé.

Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a rendeletet maradék testőrseregének, hogy a végső tusában keresztül kell magukat törniök, oly veszedelmes rugdalódzás keletkezik akkor a hálóban. Csukák, potykák, harcsák nyargaló csapatja rohan fejjel a feszes hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kell agyba-főbe verni, hogy leküzdessenek. A hal tűzbe jön, a hidegvér hősi gerjelemre képes, s fellázad a bitorló ellenség ellen. Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződik. A harcsák főbe verreten rántatnak ki a jégre, a háló önti a felszinre szorított szép fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem egy könnyen kerül elő. De a legénység teljes erejéből rárántja a kötelet s egyszerre csak a hátramaradt haltömeg csak kifordul a hálóval együtt. Ott a fogaskirály is. Gyönyörű példánya fajának. Több az negyven fontosnál, a minőt csak minden húsz évben fognak egyszer. Erős fejével nem egyszer keresztül szakítja a hálót; hanem tüskés úszószárnyaival beleakad a bogokba és nem tud elmenekülni.

Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm a halászok közt, mint az egész gazdag fogás. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit szereti megenni. Azért ő fogas-király. Olyan vastag a hája, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a húsa fehér, mint a gyolcs.

Mire a fogással készen vannak, a rövid téli napnak is vége van már, de csak az égen, nem a jégen.

A jégen most kezdődik még az élet.

A szomszéd falvakból, Siófokról, Szántódról, Zamárdiból, Füredről, Arácsról, Csopakról jön a népség szekerekkel a jégre, kosárral, tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában malaczpecsenye, a kosár halat vinni való.

Mire a halászok hozzákezdenek a kifogott zsákmány osztályozásához, egész vásár támad körülöttük.

Ha lement a nap, nádból fáklyát csinálnak, tüzet raknak a jégen; vásárt ütnek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász, mind szegény embernek való. Bécsbe, Pestre, csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán megfizetnek: a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Egy húzással néha valami háromszáz mázsa halat rántanak ki.

A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakba garmadolva, beviszik a raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.

Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint a halnak a saját vére, paprika marokszámra meg vöröshagyma. Hanem azután van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.

S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el onnan?

Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:

Jaj, de szakad ez a húr; Majd megfizet ez az úr!

S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak oly dáridó támad, hogy két falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkongatva járják a szent Dávid tánczát.

De vége a mulatságnak, ha jön a vihar! Gyakran a Balatonvidéken, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek! nyáron a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a csónakokat beragadja a Balatonba és kihányja a túlsó partra. S néha félóra mulva vége van a viharnak: a szélmenyasszony csak egy fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.

A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsol előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vág alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet sziklafokos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündökölnek a holdvilágban.

A vihar harsogva üvölt alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. A nyári kastélyok szélvitorlái nyikorognak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpör a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idéz elő, hogy az ember látni véli a szellemeket, a kik így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?…

És ismét hangzik a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit az éjjeli futó vihar küld maga előtt; mikor az erdők sudarai fölött végigrohan, a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zengés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zengés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba: még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban: a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

A VASKAPU.

Egy hegyláncz, közepén keresztül törve, tetejétől talpjáig, négy mértföldnyi messzeségben; két oldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas egyenes szikla-falak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.

A ránehezülő viztömeg törte-e magának e kaput, vagy a földalatti tűz repeszté kétfelé a hegylánczot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Vulcán? vagy ketten együtt? A mű istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem birnak alkotni.

Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegytetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani barlang ásatag tengerlakó saurusai: a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert, hirdeti a sziklába vágott hosszú padmaly part, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve s a meder közepébe vágott száz lábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.

A vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.

Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolosz alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja s e templom csarnoka négy mértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal síma, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek czikáznak végig rajta: rejtelmes istenirás betűi: másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezés-módját: s az új fordulónál már egy góth templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú egymáshoz tömött bazalt pilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja; ott a kén virágzik. Érczvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dér csípte bokrok sárga és piros fűzérei tarkítják.

Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyiló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély komoly árny borong s a nappali sötétbe mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett apró piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklapartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajjon mi lakhatik ebben?

Aztán elmarad a völgy s ismét más templomi kép következik: a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez; az a messzekiáltó szikla a tetőn a Gropa lui Petro a szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.

S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.

A nagy, fenséges folyam-ős mely megszokta a magyar síklapályon ezer ölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen kelepelő malmokkal beszélgetni! itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! A kik idáig jöttek vele, nem ösmernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bércztömeg ül ki néhol medre közepén, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja; rájuk zúdulva elől, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamedernek; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.

Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt s a széttört sziklákon keresztül ömlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bérczfalánál s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki ország az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.