Part 5

Huszonkét percz mulva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk, hogy letelepedtünk melléje szallonát pirítani; arra számítva, hogy majd, ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája. A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre, könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki így tartani a déli pihenést, azt biz én épen úgy meg nem tudom fejteni, mint azt, hogy miért jön elő máskor?

Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy betegséget meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körüllevő fákra és kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított, kik azt gondolták, hogyha ingeiket itten hagyják, a betegség is itten marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a táj költői kinézését.

Még egy természeti nevezetességgel találkoztam Rézbányától Déznáig tartó útunkban; ezek a szohodoli hegytetőket ellepő mély döbrök, mik néhol tíz-tizenhat ölnyi mélyen folyvást csúcsosan haladnak alá, széleiknek kerülete 100-tól 600 lépés, a nagyobbaké még több is, mik aztán egész völgyeket képeznek már. Némelyik úgy hasonlít valami fűvel benőtt vulkán kráteréhez. E sajátságos döbrök természetéről még előbb bővebb adatokat fogok szerezni, azután majd rendesen megismertetem őket, mert deczember 20-ika óta, instállom alássan, rám van parancsolva, hogy ezentúl mindenféle tudatlan dolgokat nem szabad össze-vissza irnom.

Még csak röviden referálok egy pár útközben látott és hallott dologról.

Láttam a déznai vashámort, melynek nyers vasáról azt véleményezték a londoni világtárlaton, hogy jobb a svéd vasnál, s lerajzoltam Dézna ősi várát, kerti palotájával, melyben épen most fedeztek fel egy üreget, mely valami titkos földalatti rejtekhely bejárata lehet.

Nem messze innen a Tyiatra Lupulujon, a mint a mészköveket hasogatták, azok közt meszesült faleveleket találtak.

Útközbe esett a szohodoli barlang is, melynek megnyilását tisztelt barátom, Török Gábor úr, évről-évre szemlélte. Egy erős hegyi patak a mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harmincz évvel még csak egyes hasadékokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkinti megújuló záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy tág kapú áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá, hogy a hegy tulsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön. Lám a patakok is temetkeznek és föltámadnak újra.

Azután curiosumképen megemlíthetem, hogy a szlingyiai országút mellett áll egy malom, melynek karzatára rácsozat helyett e szó betűi vannak vágva: «Honszeretettel». Most azonban nincs vize a szegény malomnak s nem őrölhet sem honszeretettel, sem a nélkül.

ÚTI LEVELEK.

I. KOLOZSVÁROTT.

Kolozsvár, május 9. 1853.

Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosában, a hol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna, kiknek arczait is látni véltem valaha, talán képzeletemben? talán a történet könyveit olvasva? a midőn a hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak alakjai végig huzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földén állok, megelevülten állnak szemeim előtt.

Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetköztetett, mely a hány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arcza vonásain, szivében, szavában.

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvirók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, az alapos józan értelmű, magas készültségű tudóst és azt a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dülő útak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl.

Délutánra érkezve, estve a szinházat látogattam meg. A kolozsvári szinház a pesti után legnagyobb tere a magyar szinművészetnek, ötvenkét páholya van s egész elrendezése jó izlést és kitünő csint tanusít.

Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligentia?

Képzelem, mennyivel jobb szeretnéd, ha szinházak ismertetése helyett Erdély pompás panorámáit írnám le előtted, de csak légy türelemmel, a Királyhágót éjjel haladtuk keresztül, azt tehát most nem láttam, Erdély regényes részei ezután következnek.

II. TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

Benczencz, május 16. 1853.

Sokat írhatnék azon szívességről, melylyel erdélyi hazánkfiai által elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ez által oly színben tünnék fel, mintha az irántam tanusított megelőző szivességet s őszinte barátságot ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy bár merre jártam, mindenütt az édes ősmagyar kedély mosolygott elém; a kivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.

Volt szerencsém Erdély értelmi és nemesi tekintélyeivel megismerkedni, s nagy kedvet éreznék magamban elmondani, miszerint Erdélyben a felsőbb aristokratia körében nem érzi magát a nemzeti szellem jövevénynek, sőt épen ott talál legmelegebb otthonára, – ha meg nem volnék győződve a felől, hogy ez magyarhoni főurainknál sem leend másképen, s rövid időn azon kellemes helyzetbe jutandunk, hogy mikor egy főnemest nemzeti buzgalmáért magasztalunk, ez nem fog tíz másnak szemrehányáskép hangzani.

Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind, kihez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni felőle, hogy azon előszeretetnek, melylyel a magyarhoni költészet Erdély földe és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.

Innen Benczenczre kelle indulnom, hol gr. Lázár Kálmán várt reám. Odáig útitársul Kővári László barátom volt szives hozzám csatlakozni, ki Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történeti hagyományival.

Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein teremnek azok az óriási kőgombóczok, miknek keletkeztéről nincsenek tisztában tudósaink.

Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársam testvérével a beomlott sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami hosszúkás pánczélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami veres, levéltelen, kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.

Torda épületei alatt egy más rég eltemetett város sírja fekszik; minden pinczeásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább carniolból fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!

Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harczolta Decebal utolsó csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat vet föl. Itt ölette meg Básta Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó hegytetőn van még valami sánczolat, mely az utolsó dák király várából megmaradt.

Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tünik elénk. Egy harmincz ölnyi széles nyilás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt, midőn ellenei üldözék, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolcz szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában; odább Kolozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénzalakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őket fentartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s maig is Szent László pénzének hivatnak…

Most hunyd be szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted!

Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, birt tizenkétezer lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a reformáltak legvirágzóbb collegiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső bölcsőjére minden szép és nemes eszme.

Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból és minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és elmondani irtózat.

A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni reá. A házak kilencz tized része romban hever, s legalább felének nincs tulajdonosa, a ki visszajőjjön azt megnépesíteni; a kik haza tértek, sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy meghúzzák magukat épen maradt pinczéikben; itt-amott látni csak egy újból felépült lakot. A collegium tetője megmaradt, mert a romboló elem nem bírt vele; a pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain ember magasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…

Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú volna, bár merre vetém szememet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban; – a midőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve egy régi ismerős szinészt pillantok meg. Mit keressz te itt éneklő madár a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide az ünnepekre néhány előadást rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.

Nem birtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne legyek, a midőn az udvarias véletlen b. Kemény Istvánnal összehoz; vele együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.

Ez is a pusztulás szinhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy amerikai telepítvényes: az első sátorkaróból az utolsó járomszegig mindent újból kellett előteremtenie.

Másnap tovább haladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát, melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót izlésű ódon épület, – a homlokzatára vésett czímer és felirat bizonyítja építője nevét, ki a győzelemadta zsákmányt Isten tiszteletére fordítá. Nem messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalászszal benőve, hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezetbég vert hadának maradványa; úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők felől?

Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az befonva sövénynyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglyaalakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, a hol a konyha füstje kijőjjön: úgy néznek elő e kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utczáknak híre sincs, kiki oda épít, a hova könnyebben leverheti karóit, a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idylli szenny és idealis restség.

Dél tájon érkezénk Fehérvárba. A piaczon van egymás mellett két fogadó: egyik a _Nap_, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja őt valaki szemtől szembe hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros ételeket főz, de csak akkor ád belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod s kedvében tudsz járni. Ezuttal nem lehetett szerencsém kisérletet tenni vele, mert a _Nap_-hoz szálltunk.

Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portaléja III. Károly király alatt épült, a mellékbástyákba egy művészi faragványú szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.

Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül. A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy nevezetes historiai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsigmond ravatala. A két első gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János kezében kard volt, melyet egy rabló rácz elorzott s Orsi Péter győri kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László egy oroszlánon áll egyik lábával, mindkettő egyszerű magyar öltönyt visel. A más két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül fekvő alakok, miknek arczai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva. Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennök tartalmazott hamvakat a régibb harczos idők alatt kiszórták.

III. KELEMENTELKE.

Benczenczen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a Kenyérmező, most igazán Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre Kinizsi a török tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon; a falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak belső oldalait pedig tele írta vad versekkel valami szelid poéta. Az oláhok levakarták e verseket; ez volt a legártatlanabb pusztítás, melyet elkövettek.

Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a Székelyföld felé. Útitársul egy kis hat éves fiu, Ugron Lázár, Kálmán sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket oly nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni a felől, hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő idejökben.

Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székely földre jussak, még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva arczokat, mik szemökre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a keresztül utazóra; és azokat a leéget házakat, miknél csak a le nem égettek szomorúbbak; az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább, azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst benn marad?

Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő nap kedvesebb panorámát világít meg.

Még a levegő is könnyebb, a mint a székely földre lépünk.

Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett, erdős ligetes hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve oly formán tünnek elé, mint az armadilla pikkelyei, a házak elején deszkakerítés, az ajtók felett nagy esőtartó ereszek, néhol oszlopos kioszkszerű emelvények, szépen czifrára kifaragva, az ablakok szellősek, farácsozattal ellátva, mik mögül nyiló virágok tűnnek elé, az útak olyanok még a falun keresztül is, mint a palló, és mindenütt: úton, útfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arczok tekintgetnek az utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják, ha az útat nem tudja, elkisérik, s ha meg akar szállni, erővel huzzák házaikba.

És a házak belől ép oly csinosak, mint kívűl, tükörtisztaság uralkodik a szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a magas lábokon álló kandalló patkáján ott a falusi könyvtár, az évről évre eltett kalendáriumok és az énekes könyv.

Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy ref. templomot rajzolhattam le számodra.

A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy emeltebb donjonból áll, melyeket kettős sánczfal köt össze; a templom is a szokott sajátságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb tornyocska van ragasztva.

Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a radnóthi vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portaléja felett ott áll még a Bethlen-czímer, egy vasból öntött koronás kigyó a háztető csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak.

Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni b. H. József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelébb mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, a hol eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt meg a régi felszerelésekből; – itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.

A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka aczélmetszetekkel fedve, a régi rococo órák mesterséges gépezeteikkel, sajátos czifráikkal a mahagonival és elefántcsonttal koczkázott asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvencz agarak, mik az erdélyi úri létnek ép oly elmúlhatatlanul kellékei, mint a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka fegyverek, óraművek és numismatica, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött minden erdélyi család.

Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt aczélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező tanuságaul; továbbá Barcsay Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve; az úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és czitromfák, miknek egyik ága még virágzik, a másikat aláhuzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is.

Míg a lelkes úri hölgy szivessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a tisztelt házi úr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél több érdekes pontját megláthassuk. E szerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit: az almási barlangot és a szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut, felmegyünk Csik-Szeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.

IV. A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik, midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy panorama áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és lelket…

Alant a félig nyilt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy szinte egynek vélhetnők; ha tornyaik el nem különböznék; a gyümölcskertek szelid zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz, mik mindig tágabb kört nyitva: a távolban a havas bérczek kékes körrajzait engedik láthatni. A nap épen lemenni készül e havas bérczek közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt, a falvak kékes füstje emelkedik; az ünnepies alkonycsendet egy folytonos méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta habjaikkal, s a mint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik, az alkonyság sugarainál úgy tünik elő, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.

És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai maig is ott vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden arcz, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.

Utközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérczeket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, fa-ékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegylánczról bizton el lehet mondani, hogy merőben e nemes érczből áll. Nemes ércznek nevezhetjük, mert ez az egyetlen egy ásvány, melyet meg lehet enni.

Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényiróját.

Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybirája, fogadott bennünket, s szivességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Nehány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét; alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája; néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely ijász a sátorban ülő tatár khánra egy nyílat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát. E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas ormon, s e hegylánczolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá temetve van Attila legkedvesebb neje Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők huzódnak végig: egykor diadalmas seregek jártak e helyen, a délczeg úrnők szálltak le üdvözletökre, talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza őket!

Innen leszállva, megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a zászlós ormokon a becsületes csizmadia-czéh száríttat fehér ruhákat.

Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bérczei közé, hogy másnap korán megkezdhessük útunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csiki székelység el birt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen, míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmi szerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székely asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, daczosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak.