Part 4

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyülni az oláh világ celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchalis mosolygó képű arcz, ki már messziről köszön jó ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közül az egyik most is viseli Vasváry pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel Vidráról Jánk Abrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt állapotban: apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? – Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legalis itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szögletéből az aranyport, a mit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt; a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10–12 ezer pengőforintot képvisel, hanem így az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 forintba számítódik.

Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bányaigazgató szívességéből az ottani nagyszerű érczzúzót tekintők meg; mely, ha emlékezetem nem csal, nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849 óta épült s összeköttetésben áll egy roppant vízvezetővel s egy merész kivitelű vasúttal, mely mintegy százhatvan ölnyire 20 fokú meredeken halad fel, s fél mérföldnyi vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiú, Juhó Ferencz mérnök munkája. E kis lovas vasúton haladva, alattunk látjuk a verespataki magán ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magán bányamíveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik szebb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hallatja egyenkint kopogó kallóit, a völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik oldalát a kamarai bányákat környező szép bükkerdő takarja.

Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül legrégibbek Európában. A rómaiak kezdték még azokat mívelni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni az égetés nyomait; mert ők elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították.

Sok, régen ismert római emléken kívül, minők a muzeumban látható viasztáblák, újabban egy befalazott emberalakot leltek egy ily bányában s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott, hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is megvan. Szintén másutt egy viasztáblát leltek, melyből az derült ki, hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben, hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni. A proprætor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet, hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott díjt. Néhány római régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta úr kerítésébe és kapuja fölé vannak befalazva (ez is híres nevezetes férfi) mindenféle otromba oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok, csupán az egyik sphynx mutat művészfogalmakra; az egyik emléken e betük olvashatók:

PIA. HONO. NIS. VERZO. NIS. K. ANSO. VIX. ANN. AV. RIS.

A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, úgy sem szeretem a rébuszokat. Azt gyanítom, hogy a megboldogult nagyon szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel ékesítve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az ákum-bákum áll:

MILTAE. PIETATIS XXXX. DATA DONA. AEO SUB. PRIMIS VIX. OMNIS CONNC.

Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a megholt. A középső emlék azzal a venyigefonadékkal és két öklelő bakkecskével ilyen felvilágosítást ád:

DNICAI ♤ AVRI VIATORI AN. D. ♤ XVI. ET. KAI. TEREN. DO. ♤ R. M. P.

Ezeket a szép aranybányákat kicsiny hija, hogy jelenleg _Rothschild_ nem bírja. Több év előtt valami pictus masculus neve alatt nagy vásárlásokat tett bennük, az a terve volt, hogy valamennyi bánya alá al-altárnákat (Erbstollen) ásat, a mi által azokat természetesen apródonkint mind magáévá tette volna; a gyanura kapott szomszédok azonban addig áskálódtak még ő nálánál is mélyebben, míg egyszer elcsipték egy levelét Déván, a miből kisült, hogy ő a bányatulajdonos s így kibecsülték onnan ismét; minthogy a _Hármas kistükör_-ben vagyon egy vers, a mi így végződik: «Mert nekik a bányák mindenütt tilosok».

Jelenleg megtörtént az, hogy egy újon nyitott bányát kálvinista pap szentelt föl, tisztelendő Basa István lelkész úr, a mi eddigelé szokatlan esemény. Abban a bányában első hónapban mindjárt akadtak egy huszonöt latos darab aranyra. Most egy nem rég kapott levelemben veszem azt a tudósítást, hogy azóta ismét leltek egyszerre hatvanöt font szabad aranyat; meg is ittak rá a bányászok 200 veder bort (40 akó); szerencse rá!

A kamarai bánya-szádtól a regényes Csetátyeig vezető út csupa tört kövek torlatain visz keresztül, miket ezer év óta halmoztak egymásra, az egész völgy nem mutat semmi zöldet, még a patakok szélein sem terem semmi fű; a föld, miken a patak átfut, megsárgul, mintha rozsda fogta volna meg. A helység szélén egy ilyen csorgónál megálltunk, hogy megitassuk egymást; mire ijedten nyargalt oda egy csoport oláh legény, messziről kiabálva ránk, hogy ne igyunk abból a vizből, mert az gáliczköves! Lám: pedig őket még a lelkiismeret sem vádolhatta volna, ha mi mind ott leiszszuk is magunkat a méreggel; – milyen messze esik 48 58-tól.

A halomra hányt köveket még apróbbra porlasztja az idő s ilyenkor a tört por közől kiválnak a ritkaszép kovarczkristályzatok; mintha két nyolczszegű gula volna egymáshoz ragasztva; a hegykristály és amethyst is úgy hever itt, mint a szemét: győzné valaki felszedni. A nyugati hegy oldalában van a hirhedett Csetátye; nem az a Csetátye Boli, a mit hazai remekírónk Jósika Miklós leírt; az a Hátszegvidéken fekszik, hanem a rómaiak által kivájt bányaüreg.

Egy közelismerésben állott regényírónak, ki, fájdalom, hogy több év óta megfosztá irodalmunkat attól a ragyogó tehetségtől, a mit benne a költészet múzsája irodalmunknak adott, néhány héttel elébb járván itten, azt mondá, hogy nem merne e nagyszerű tünemény leirásához fogni.

Valóban engem is ez a lenyomó hatás lepett meg, a mint a Csetátye szűk folyosóján át annak belsejébe léptem. Csak az érzést tudom leírni, a mi akkor meghatott, nem a látványt. – Egy nagy óriási beomlott sír az, melynek fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta, egyik kőmorzsáról a másikra kapaszkodva bajjal, mint a féreg.

És ez a visszhangos terem, toronymagas falaival, e szédületes sziklapárkányok, e szakgatott falak, vakmerő folyosóikkal, mikből óriási kapuk vezetnek mélyebb üregekbe; a mik még egyszer oly messze kanyarognak a hegy gyomrába alá, mint a mennyi a beomlott falak magassága a bejárat szinéig, mind ez nem természet munkája, hanem emberi kezeké. Ezt az egész hegyüreget a római hódítók ásatták a legyőzött oláh nép fiaival; minden szikla, a mi itt szédelegve függ fejűnk felett, annak a keserű nyomásnak az emlékjele; minden üreg, mely felénk sötétül, egy örökké nyitott száj, mely azon kínos századokról beszél, mikben Róma a dák nép szivére ilyen nehéz köveket rakott; el lehet mondani, hogy a Csetátye ürege egy olyan sír, melybe a proprætorok katonái millióit temették el a dák népnek, a melybe eltemették annak szellemét, öntudatát, múltja emlékeit, és a szegény oláh nép mégis románnak nevezi magát, mint a ki a halálát nevezi születésének. Pedig e visszaborzadó természet még csak mohával sem takarta be az égetett sziklákat, miken még most is látszanak a fáradalmas vésű és kalapács nyomai.

* * * * *

Másnap szép derült idővel, szép kedves társaságban megindulánk a világhírű Detonáta felé! Lóháton mintegy harmadfél óra járás az Abrudbányához; különben csak ökörszekéren lehet oda jutni, azért hölgyek is lovagolva szokták tenni az útat.

Bucsumnál (hajdan Tőkefalva) térünk félre az országútról, s itt ismét patakok mentében kallósmalmok között visz a regényes ösvény, miket égerfa-csoportozatok kisérnek hosszában, mik a késő ősz daczára is mind sötétzöldek voltak még, pedig a körülfekvő erdők már tarka színt váltottak mindenfelé!

Bucsumot a jó Cserey Mihály mint kedves otthonát emlegeti még: az erdélyi fejedelmek jó kálvinista székelyekkel telepítették azt meg, kik edénycsinálásra oktatták a vidéket; biz azok mind oláhok most már. Most is szép korsókat kerekítenek, most is olyan szép szálas legények, deli menyecskék, hanem ők is beolvadtak a körülfogó népfajba; a skerisorai hajdani ref. templomban most is ott van még a kakas, mely mint tudjuk, kálvinista madár, mikor rézből van. Különben az itteniek most is nemes embereknek tartják magukat, szeretnek neveik után ypsilont ragasztani, s egy idő óta kezdenek visszamagyarosodni; mit a híres Makkabéy családnál tapasztaltam, mely a legelőkelőbb s egyúttal legszálasabb tagokkal dicsekszik a környékben.

Bucsumon túl egy meredek fekete palaszirt alatt visz el az út, mely alól kis forrás csergedez ki, azt Kálmán-kövének hívják, az oláhok Tyiatrul Kálmánujnak; jobbra innen egy meredek sziklatetőn látszik valami hegylap, melyen most is elszórt roppant fegyverdarabokat s szokatlanúl nagy patkókat lelnek szántás közben, minőket a bucsumi lelkésznél láthatni. Azt hihetné róluk az ember, hogy valaha a lovak is nagyobbak lehettek, mint most, vagy pedig, hogy a patkókat hajdan a mammuthok és megatherinok talpaira szokták verni.

A mint egy gyönyörű fenyőerdő tisztására kiérünk, egyszerre elénk tünik a Detonáta. Nem lassankint szokunk a látásához, nem látjuk messziről közeledni hozzánk, csak akkor veszszük észre, a midőn tornáczában állunk és végig bámulunk rajta, és nem találunk szavakat kifejezni azt, a mit érzünk.

Az ember lelke elvész e látvány előtt! El tudnék ott reggeltől estig ülni, és bámulni magam elé és nem gondolkozni semmit, ott járna a lelkem minden egyes kövön, e roppant világoskék oszlopsoron végig; miknek egyik oldalát a nap aranyszínre festi, az egymás fölé hajló bazalt kőbálványok csarnokain, miket rétegenkint tördel alább-alább a vihar és az idő.

Olyan fenségesen emelkedik a természetalkotta remekmű egyenesen ki a földből, mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsu oszlopával, mikből ha egy sor letört, mögötte látszik a másik; alant száz ölnyi távolban elomolva hevernek a legrégibb romok, most már páfránytól benőve, mohával takarva, mik egykor e tündérépület előfalát képezék.

Valami néma báj ömlik el e képen, napsugárnál, szellőtlen derült égnél; de mikor ellátogatnak a viharok hozzá, mert hisz nevét is a vihartól kapta, mikor az éjszakai zivatar fekete eget fest körüle s a lángoló villám megvilágítja e csodás falat, mintha egy óriási orgona állna tűzben, lángban, melynek rettentő hangcsövei visszazengik az ég dördülését; egy-egy lesujtott sziklaszál hull alá a völgybe zengő csattanással, letörve a mennykőütéstől, utána olyan soká reszket a föld!… olyankor nagyszerű a Detonáta képe.

Az egész bazalt-sziklahegy csaknem egyenlő vastagságú hatszegletű oszlopokból van alkotva, mik a nyugati oldalon ívformára vannak hajolva, mintha boltozatot képeztek volna valaha; a keleti oldalon szédületes lépcsők vezetnek fel az oszlopcsarnok párkányára, honnan fönséges kilátás nyilik a havasok völgyeibe s a közel Detonáta Flocosára. Még most is, egy hónappal utóbb, sokszor álmodom erről a képről.

E nap további élményeiről csak annyit szólhatok, hogy rám nézve felejthetetlen marad annak emléke, s hogy meg vagyok felőle győződve, miszerint a mi nyilatkozataival a szeretetnek szíves barátaink ott elhalmoztak, annak nagy része nem az én igénytelen fejemet, hanem az én uramat, a magyar nemzetet illette, kinek hű szolgája lehetni egyedüli öntudat érdemem; erről pedig minek sokat beszélnünk?

A napot vígan töltöttük, én azt a rossz képet rajzoltam hevenyében, a mihez bizony nagy phantasia kell, hogy valaki elragadtassék általa: délután a híres Makkabéy családfőnök is feljött hozzánk: több, hat és fél láb magasságú óriás ifjúval és leánynyal, köztük az elébb említett gazdag erdőpásztor leánya is; a fiatalság tánczolt csárdást, oláh tánczot, a komolyabb oláh urak nemzeti bálmost készítének sajátkezüleg számunkra, s estefelé a legjobban illustrált kedélylyel poroszkáltunk vissza ismét Abrudbányára.

Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket. Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.

Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia és birtokosság lakik. A míg szekereinknél ácsorogtunk, lejő hozzánk egy oláh nemes úr, s szíves unszolással kényszerít bennünket házába betérni. Tágas szalonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a harmincznégy magyar író arczképe. Az oláh úr ott igen szívesen megvendégelt bennünket, s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván időztünk.

Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vízeséshez.

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport, mérföldnyi távolságban van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiság lakja; két külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja barnult arczát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel sógorához a vízesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni: ő vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélyből szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt elmondanom emberbaráti kötelesség.

Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának, legkevésbbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rossz, a mi félelmes benne: az a közműveltség elhanyagolása. Statisztikai adatokkal fogok bizonyítani. Zarándmegyének ezelött tíz évvel megjelent statisztikájában, a mit maga Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, ilyen hivatalos adatok olvashatók: «néhány elemi tanodán kívül nagyobb tanoda e megyében nincs, azok közül is csak hat áll több év óta. Nagy-Halmágyon egy magyar és egy oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy református, mindkettő magyar, végre Bojczán egy kamarai tanoda, melyben az ottani bányászok és más lakosok kedveért németül tanítanak. Tehát még a hat iskola közűl is csak egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegyezer román ajkú lakosa! Ennyi népre jut az összeírás szerint 17 (!) iskolamester (ennek csak fele oláh), hanem van azután százöt korcsmáros. Tanult 1846-ban a téli fél évben hat tanoda padjain összesen 305 fiú és leány, s találtatott az összeíráskor írni, olvasni tudó ember 1540 magyar és német ajkú lakosság közt 559; és 51,323 oláh ajkú között 503 (!)» A ki ebből sem érti, hogy mi baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást. Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes, életrevaló nép, mely minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.

A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, mely egészen özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt. A halom körülbelül akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszéjjel a leggyönyörűbb példányait találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből, házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az ilyen tömör sziklákat simára faragják, az egymást érő mindenféle alakú és tekervényű csigák: a réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arkulatumok, pleurotomariák, exogirák stb. úgy tünnek rajtuk elő, mint valami gyönyörűen kirakott mozaik.

Tovább haladva, találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a ritka szép vízesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá, mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap örök szivárványt képez (tudniillik a míg rásüt). Fenn a magasban és alant sötétzöld fenyők közül nyilik ki a vízomlás képe, melynél szebb látványt tájfestő nem kivánhat magának.

E patak vizének az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat rövid idő alatt kővé változtat; láttam friss fagalyakat, miket a szél nem rég hajíthatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vízbe értek, már szép fehér mészkővé voltak válva, a többi megmaradt növényi alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vízből, nehogy a jó tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.

E vízesés fölött van egy szűk odu, melyből távolról is hallható zúgás tör elő, ha pedig jó mélyen bele megy az ember, olyan őrlést, harsogást hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe ide jött volna vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor fedezte fel: az itt lakók maguk sem tudnak felőle semmit.

A vízomlás szikláját darázskőnek híják: a számtalan apró lyuk rajta eléggé indokolja a hasonlatot.

E regényes vízomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe János családi telepe, a hol éjszakára elmaradtunk.

Leirom annak külsejét-belsejét, mely nagyon különbözik a másutt látott ronda oláh lakoktól.

Az itteni épületek mind emeletre vannak készítve: a földszín képezi a pinczét, s ez rendesen kőből van építve; az emelet fából van s az szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll, úgy hogy keresztül lehet látni e ház alatt. – A házak oldalai kivül-belül oly simára vannak gyalulva, eresztékeik oly finomul egymásba róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segít az épületet szélmentessé tenni: olyan az, mint egy csinos katulya, magas zsíndelyes födelével, sok oszlopú tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára körülfestett ablakaival.

Ilyenszerű ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét kiházasítja, mindeniknek házat épít a magáé mellé, s ott élnek együtt, és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és a házi állatok tanyái, raktárak stb.

Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára csiszolva, akár egy nagyvárosi úri lakban, oldalain czifrára faragott rácsozatú polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol egy sor czinedénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czinkanál mellette; közönkint egy-egy czifra, széles piros eszközökkel kivarrt oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik olyanná tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesített sátor. A szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszú szekrény, oly alakú, mint az álló fali órák, az a család archivuma.

A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, míg mázos cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra október elejétől kezdve karácsonyig a nap soha sem süt; minthogy előtte fekvő hegyek ormain felül nem emelkedik.

Vidrán túl elhagy bennünket a járt út, lovas kalauz vezetése mellett indulunk neki a Bihar hegyének, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja.

A Bihar már a havasok rangjában áll, völgyeit a patakok mentében haragos-zöld égerfaligetek lepik; oldalain óriási bükkerdőkkel van fedve, egy helyen mérföldnyi szélességben le van égve az erdő. E szomorú tájon két óra hosszat lovagoltunk végig, mindig lejtőnek fel, később a bükköt felváltja a fenyő, míg feljebb az is mindig gyérül; utóbb helyt ád a törpe gyalogfenyőnek, az is annál jobban a földre fekszik, mentől jobban emelkedik a hegy; sűrű áfonyabokrok, másodszor viruló tavaszi violák hizelkednek a késő ősznek; azután elmarad a boróka is és az áfonyabokrok és a violák; egy kietlen, kopár, kiszáradt mezős hegyoldal vezet bennünket tova, roppant kövekkel beszórva, végre az utolsó fűszál is elpártol a szomorú vidéktől s nincs más körülünk, mint a kietlen, vigasztalan köves hegy gerincze.

E rideg hegyormon kell másfél óra hosszat végig haladni léptetve, jobbról, balról szédítő mélységek között, miknek egykedvű borókacsalitos oldalait medvék lakják. Távol innen minden emberi hang, távol minden madárének; nesztelen, hangtalan a vidék, alant, a mély erdők felett látni csak a kóválygó sast, az sem emelkedik ide; a hol nem talál semmi élőt.

E kopár, látogatlan bércz tetején van egy roppant nagy szikla, a mit körül kell kerülni a hegy gerinczén végig haladónak; rovátkos oldalait még csak moha sem zöldíti, nem tudom honnan csordogál egy kis üde forrás, környéke most is ellepve nefelejtssel; ez a roppant szikla, ez a nefelejtses az a hely, a hol egy ifjú magyar költő fekszik eltemetve; olyan messze minden élő lénytől: neve Vasváry Pál. Itt kereste a hírt, itt folyt ki vére; itt temették el.

Innen déltől kezdve késő estig tart a völgybe alászállás, meredek, görgeteg sziklákkal szórt mély úton keresztül, melynek Rézbányánál szakad vége. Itt már tanácsosabb a ló előtt járni, mint rajta ülni, mert e mulatság határos a nyaktöréssel.

Rézbányán hálva, korán reggel megindultunk Dézna felé, a mi körútunk kiinduló pontját képezé.

Útközben félretértünk a nevezetes «Dagadó forrás» megtekintése végett. Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy szikla tövében van az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét fél órára visszavonul, a meder száraz marad.

Mi ezúttal különös kedvenczei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a sziklanyiláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást, böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nem sokára kibugyant a sziklákból a hullám, annyira megtöltve a sziklamedenczét, hogy állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt perczig folyvást dagadt a víz, azután elkezdett lohadni, a másik öt percz múlva egészen szárazon állt a sziklameder.