Part 13

Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon gazdához szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»

És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:

«Itt van a jó őrmester.»

A jó őrmester már akkor világhirű hős volt, és a legfényesebb urak egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.

A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza, a vezénylete alatt levő ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt a fejedelem különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette által.

E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.

Mikor az bevonult hosszú diadalutjáról, elül harminczkét lovas zenésze, ősmagyar kaczagányokban, gazdag aranysujtásokkal, kiket egy termetes szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred tetőtől talpig ujjal öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók, maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes utczáin Lavota magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek szemei örömtül szikráztak; hajh, akkor a jó bécsi népnek kevés volt az ablak, még a házak teteje is megtelt emberekkel; úgy szórták reájuk az özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul szólt, a ki egy szót sem értett.

Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon? hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza az embert, mint más akármiből száz.

Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt annak «a kisbéri ballet».

Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok, dalok és mindenféle tánczok.

Adták ezt a darabot talán kétszázszor is egymásután.

Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a színművet újra adják, elviszi huszárjait a szinházba.

Hogyan? Az egész ezredet?

Nem egyszerre az egészet, hanem egyszer az egyik felét, másszor a másikat.

Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».

Gyalog! mi lesz ebből!

Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti második emeletet e napra egészen kibérlé s azzal parancsszóra beülteté szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor a hadi rendben ülnek a lóháton.

Napi parancs ez volt:

«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum fejére le nem köpni».

Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház minden egyéb részeibe gyülekezni.

Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és közrendű népek.

A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.

A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Ugy ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött írni.

Meg volt nekik parancsolva, hogy egyformán viseljék magukat.

A bohóczok végre letüntek a szinpadról, most következett a ballet.

Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak, repkedtek, lábaikkal mutogattak erre-arra: – még itt csak a bajuszaikat pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot pirult s szemérmesen lesütve a szemeit, dörmögte a szomszédjának.

«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»

«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli pongyolában ugrálni.»

«Talán nem is tudja, hogy «úgy» van? Rákellene kiáltani.»

«Ni a szemtelen, hogy fölemelte a lábát.»

Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az egész.

Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra husz magyar parasztlegény tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és husz magyar leány, szalagos hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb toborzó nótát s elkezdnek arra azok délczegen tánczolni.

De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A zene oly lelkesítőn hangzott: a tánczoló párok úgy csattogtatták tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet bele kurjantani s tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott rájuk.

No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész fél regement sarkantyúja olyan szépen kiverte a taktust, mintha a karmester dirigálta volna.

A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából és elkezd tapsolni és éljent kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette tenyereit, beletapsolt a zenébe s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.

Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred másik feléhez a látottakról.

A következő előadásba azután Simonyi elvitte a többi hadfiakat is.

A bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba, minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.

Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.

A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont szablyától s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, hogy a tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.

Másnap huszárt állítottak oda. No nem vitték azt be.

Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.

A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős dolog a huszár.

Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.

XXV. AZ UTOLSÓ LÁNCZSZEM.

Eddig tartott a napfény, már most következik az éjszaka.

Hajh drága dolog a jó éles kard a csatában: hajh mondjátok akkor, áldja meg az Isten, a ki csapásokat osztogat vele az ellenségnek. Mikor pedig vége van a harcznak, akkor zúgolódtok reá: – «ne nyulj hozzá gyermek, mert elvágod vele a kezedet.»

Mi volt a hős Toldi vége?

Mikor legyőzte az országczímert elrabló viadort, mentéje ujjával, melyben vala buzogánya, agyonütött valami rossz kölyket, a ki vele kötekedett a királyi udvarban. Ezért börtönre keresték: csak a szégyen, a mi megölte, mentheté meg attól.

Mi lett a hős Simonyi vége?

Béke idején is olyan szigorú rendet tartott ezredében, mintha ellenség előtt állt volna.

Száz adomát tudnak szigorúságáról.

Hogy az volt rendelete: miszerint a riadó trombitaszóra a melyik katona legelébb jön, jutalmat kap, ki legutóbb, botot. Minthogy valakinek okvetlen kellett utolsónak lenni a sok közül, a verés soha el nem maradt.

Hogy egy hadapródot azon szóval bocsáta el szabadságra, hogy ha a határidőre haza nem jön, becsületszavára fogadja: főbe löveti. Az ifjú a takarodó után jött meg s Simonyi, hogy becsületszavát meg ne szegje, főbe lövette.

Egy év mulva Arad vára börtönében halt meg.

Az a Simonyi, a ki huszonnégy éven át karddal kezében honának büszkesége volt, lánczczal kezén végezte életét, szégyen és bú miatt; megfosztva rendjeleitől, kitörülve a vitézek sorából.

Tehát, a ki azt mondta róla pajkos gyermekkorában, hogy vagy nagy úr lesz, vagy a börtönben hal meg, kétszer is eltalálta sorsát.

Mindenesetre jobb lett volna neki nem tenni zsebébe azt az ív papirost, a mely Lipcse alatt felfogta a szivének szánt golyót.

Úgy halt meg, mint Toldi. Dicsőséges életpálya végén szégyentől, bánattól letörve.

Mondjon rá szigorú itéletet, mint emberre, a biró itt a földön, és ott fenn az égben: – a hős dicsősége mindig fényes marad s együtt él az el nem fogyandó napokkal!

VÉGSZÓ.

Hősünk életrajza nem költemény.

A miket elmondánk róla, azok a történetírás sajátjaivá váltak.

Még most is élnek azon korból való emberek, a kik e tényekre visszaemlékeznek s bizonyítják azoknak valóságát és még sokkal többet tudnak felőle mondani; a miket mind följegyezni nem volna hely e kis könyvecske lapjain.

Kútfőink voltak az «Oesterreichischer Beobachter» egykorú lapjai és tudós hazánkfia – Nagy Pálnak 1849-ben kelt életirása, a további eseményeket élők szavai után egészítettük ki. Minden tény hiteles okiratokkal van megállapítva, a mik kétségtelenné teszik, hogy Simonyi József volt a magyar történet leghirhedettebb hőse.

Nagyobb jelenet, mint maga Toldi és méltó, hogy egykor hasonló költőjére találjon.

Majd hogyha egykor ő is a regekör személyei közé emelkedik, mint lovagkorunk hősei.

Addig is ne hagyjuk eltörlődni emlékét; míg az utókor költői keze elmossa emberi hibáit s felmagasztalja hősi erényeit.

Honának büszkesége, lelkesedése volt ő; a nagy Széchenyi Istvánnak ifjú korában óhajtott mintaképe.

E dicső hazafinak más utat jelölt a sors a honboldogítás halhatatlan hiréig. Ketté törte a kardot s a szellem harczaihoz utasítá őt. Simonyit letörte, a kardok bajnokát s támasztá Széchenyit, az eszmék vezérét. – Vajjon mit kezd velünk, hogy ezt is összetörte?

Jegyzetek.

[Footnote 1: Prototypon S. Ign. de Loyola, ao. 1556. pridie Kal. Aug. e vultu genuino depositum, ac annis plus, quam ducentis in collegio societatis Jesu cultum; a Laurentio Riecio, ultimo societates Jesu generali, ante funus eiusdem societatis aug. Maria Theresia oblatum, atque Dno. Ign. Krampmiller suo in spiritualibus patri. Hic Comitissæ Leop. Nádasdy, Hæc Josepho Fuxhoffer, ex Jesu Societatis nepotum præfecto, hic demum germano suo, damiano Fuxhoffer, Benedictin. dn. reddidi ordinavit. etc.]

[Footnote 2: Marquis főnemest jelent, több mint a gróf, kevesebb mint a herczeg czím. ]

TARTALOM.

Magyarhon szépségei.

A magyar Tempevölgy 3 More Patrio 24 Uti levelek 71 I. Kolozsvárott 71 II. Torda, Enyed, Gyulafehérvár 73 III. Kelementelke 80 IV. A homoródalmási barlang 85 V. Szent Anna tava 94 A Vág völgye 101 Német magyarok 105 Budai családok 109 A befagyott Balaton 113 A vaskapu 123 Tiszai mocsár 129 A Hortobágy 132

A legvitézebb huszár.

Előszó 143 I. A fiatal diák 144 II. Az ujoncz 147 III. Az első vér 151 IV. Az első érdemrend 155 V. Huszár-tréfa 156 VI. A szürke ló és lovagja 160 VII. A Garda-tó melletti hőstett 162 VIII. Visszaadott leczke 165 IX. A hős, mint diplomata 167 X. Az új Horatius Cocles 172 XI. Hadszerencse 177 XII. A báskirok 179 XIII. A végzetes golyó 181 XIV. Milyen ülés esik a császári trónban? 184 XV. Pezsgőspalaczk- és ágyúdurrogás 188 XVI. Becsület az ellenség földén 193 XVII. A lyoni nap 195 XVIII. A szerelmes oroszlán 199 XIX. Szerelmes szív, kegyelmes szív 203 XX. A hős és poéta 206 XXI. A hős asszony 209 XXII. A két elitélt 213 XXIII. Toldi utóda 217 XXIV. A huszár Bécsben is úr 220 XXV. Az utolsó lánczszem 226 Végszó 229

[Transcriber's Note: Javítások. Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |Hát miért nem |«Hát miért nem

8 |patakok csermelyek |patakok, csermelyek

11 |hely Bataton-Füred |hely Balaton-Füred

11 |kellemessé tenni. ezekből |kellemessé tenni, ezekből

12 |kerűl a sor. a |kerűl a sor, a

36 |megátalkodottt gonosztevő |megátalkodott gonosztevő

42 |el van hagyva |el van hagyva,

48 |frissen meszelt szobrát |frissen meszelt szobát

64 |nem víz, hanem porrá tört párna |nem víz, hanem porrá tört pára

72 |meg, A kolozsvári |meg. A kolozsvári

75 |csodájárá támadt |csodájára támadt

75 |e pénzen váltak |e pénzek váltak

79 |alatt kiszórtak |alatt kiszórták

105 |Corvin, Mátyás |Corvin Mátyás

110 |legende azt meséli |legenda azt meséli

122 |Es újra hangzik |És újra hangzik

134 |állatot a birkától! |állatot a birkától!»

136 |ninden ember az |minden ember az

143 |1800 ból ered |1800-ból ered

146 |zongorára hegedüre |zongorára, hegedüre

149 |mordult a káplár |– mordult a káplár

156 |derek fiu |derék fiu

159 |nem tette volnak |nem tette volna

170 |látszottak a portfellegek |látszottak a porfellegek

170 |s a mint kicsitja |s a mint kinyitja

176 |vert serget utóhadait |vert sereg utóhadait

214 |is ott vott |is ott volt

219 |volt tanúknak; |volt tanúknak: ]