Part 1

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.

*

A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

IRTA

JÓKAI MÓR.

KILENCZEDIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1910.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.

A MAGYAR TEMPE-VÖLGY.

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempe-völgy nevét? a hol magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit a költő énekelt.

Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az alföld úgy tetszik nekem, mint egy édes anya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s mig rezgő délibábjában tündér-meséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont úgy tünt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást.

Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön tájak. A hegytelen alföld, melyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a melyet becsülök; az emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel tünteti elém az aristocratiát, a melyet tisztelek; Erdély a magyar tájak aristocratiája, ah de a Balaton-környék a táblabiró-világ képe, a középosztályé, a melyet szeretek, a melyhez tartozom, a melyről beszélni soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.

Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leirni, mint a milyennek láttam.

A mint Veszprémmegyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye vagy a költő ihlete alkotott.

Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körűl, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a fél hold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körűl a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrincz képét, dárdájával keresztülszurta azt; ez csütörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl.

A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s a nélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr lehetett az öldöklő kisértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.

Mulatságosabb adoma az 1687-iki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy hirtelen körülfogta két ezer lovassal s ezer hajduval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdu nép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal a várkerítésre a törökök meg várpuskákkal s szakállas ágyúkkal rájok vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hirnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük: «mit akartok?» – «El akarjuk foglalni a várat.» – «Hát miért nem szóltok? itt a kulcsa: mit rontjátok a keritést?» Igy értették azután meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán volt velök 97 asszony. A várkastély most is bir még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes discursus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka ablakok körűl; belűl azonban újdivatu ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: «csóri csuka: nincsen mája», mire a király rögtön cadentiát mondott; «palotai pálcza: nincsen száma» s a csukamáj rögtön előkerült.

Mátyás vára összeomlott, Ujlakyé most is áll még.

Nem messze innen az út mellett látszik az a kettős kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány «Kinizsi ugratójának» nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a menőre, csupán a hídon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámu török had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedni. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből, s minek is beszélné ki?

Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt, nem status-gazdászati szempontból; azt nem bízták rám; hanem azokért a szép lombos fákért, a miket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkűl az énekes madárnak; az éhes ember aztán neki megy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háladatos legyen érte hozzá. Ez pedig azzal áll boszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, a mely fordított mértékben követ ad annak, a ki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet, azt most aztán belepte szélíben hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, a ki az ilyen betűt is olvassa.

Most egyszerre, mint egy boldogabb világ révpartja, tünik elénk a Balaton. A mint egy hegy lejtőjére feljutottunk, két erős domb völgyelete közől kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arczulata. A mint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrü közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körűl, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyujt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.

Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó; olyan fönséges, olyan megragadó látvány! Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Oh mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi czélra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan mívelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi száraz föld ragadjon. Porzót az igaz, hogy árulhatnának akkor eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnesiás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemesis következnék a hálátlan fajra; hogy állnának boszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el; patakok, csermelyek utána vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sivó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, a mi nincs.

De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal; hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold; s Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.

A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda incognito nem lehet megérkezni.

Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körűl magas vendégházak emelkedtek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyuvizes kút; a park elején a nemzeti szinház, egy födött épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: «Hazafiság a nemzetiségnek», beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derűlt estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanubizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy szinkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunán-túli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Ime Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten… szeretnék e felől igen keserű dolgokat írni, ha most épen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, a kit addig gyógyítottak, a míg belehalt, majd máskor elmondom.

Hogy Balaton-Füred mint gyógyfürdő mily ritka nevezetesség – most még csak hazánkban, – egykor tán egész Európában is, azt nálamnál szakértőbbek eléggé elmondták már; – hogy az éltető alkatrészekkel terhelt lég, mely a Balaton hullámairól jő, mily áldott hatással lepi meg az életműszert és a kedélyt, hogy a Balaton-iszap minden fontja egy lat szénsavas vasport tartalmaz, mely tüneményes gazdagság már a külföld előtt is oly hírre kapott, hogy a franczia kormány tudományos vizsgatétel végett oda küldé egyik tudós orvosát, dr. Rohesant; hogy e kis tenger partján, mely maga is csupa ásványforrásoknak köszöni lételét, a meder közelében gazdag savanyúvíz-forrás buzog: ez mind igen érdekes dolog lehet azokra nézve, kiknél a vér, a mell, az idegrendszer beteg; – hanem van Balaton-Fürednek még egy olyan tulajdona is, a mi egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s a mit eddig az orvosok, a vegyészek kifeledtek az analysisből: nem a vas, nem az alkalik, nem a savak, nem a langylég, nem a szép táj, hanem egy derék, becsületre méltó, hazafias érzelmű közönség.

Én szerettem látni, ha nagy uraink vigadnak; de ne menjenek vigalmaikkal messzire. Nem szeretem azt az elvet, hogy ide haza legyünk mogorvák, gazdálkodjunk, takarékoskodjunk; s ha mulatni van kedvünk és pénzünk, azt vigyük ki külföldre. Miért ne legyen nekünk ide benn a hazában is olyan választott helyünk, melyet meglátogatni élvezet és divat? hol a fesztelenség és az elegantia egymással találkozik, hol távol ismerősök, hazai notabilitások egymást feltalálhassák, hol a főuri körök a középrend osztályaival barátságos érintkezésbe jöhessenek s mindkettő megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni, hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely Balaton-Füred.

Öreg zászlós urak, régi hangzatos időkből nagyrabecsült nevek, országos capacitások a megyei világból, deli úrhölgyek, fiatal mágnások, lelkészek, tanárok minden felekezetből, kisebb-nagyobb urak mind egy barátságos körré alakulva, mely egymást szivesen üdvözli, a közbeszéd tárgyából ki nem fogy, sem nagyságát, sem kicsinységét nem érezteti a másikkal, minden élvezetet megoszt mindenkivel, az első szóra kész és előzékeny bármi okos indítvány felkarolására, s iparkodik egymás óráit kellemessé tenni, ezekből áll Balaton-Füred vendég-közönsége.

Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthimes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arczképeket tovább, a kinek helyes képzelme van;- nem fog csalatkozni. Ez a vonás huzódik végig az egész társas életen s ez az, a mi többet ér Balaton-Füred minden magnesiájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerűl a sor, a kis tenger langyos vize tán még régi nymphájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; a hogy óhajtatja magát azzal, a ki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között libegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb uszók künn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes uszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant athletai termet, a másik egy kis tíz esztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, a miért az merész ambitióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átuszott Tihanyra; ez néha négy órai uszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fárad, majd visszakérezkedik; de az csak uszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf: «van az ön atyjának még több fia?» – A gyermek azt felelte «nincs». – «Akkor hát forduljunk vissza.»

A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde-zöld; a Balaton lehellete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton, legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a czikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra mulva aztán kiderűl az ég, a Balaton megint kéken mosolyg, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.

Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.

E kolostort a Bencze-szerzet birja, melynek derék tagjai s kitünő igazgatója előzékeny szivességgel mutatja meg vendégei előtt a kolostor históriai emlékeit; a pompás templom alatt van az épület legrégibb emléke, az I. Endre által építtetett templom, mely most tulajdonkép sírbolt; a hegy-ives boltozatok egyike alatt látható még Endre sírkeresztje, a faloldalba beállítva, mely elég egyszerű egy fejedelem síremlékének.

Sajátságos nevezetesség a tihanyi zárdában a jezsuiták alapítójának, Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lőn eredetileg levéve, mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja.[1]

A ki a tihanyi kolostor viszhangos folyosóin végig jár, önkénytelen jut eszébe az a gondolat, milyen szépen lehet az élet vig napjait itt tölteni el! Az ember sejti azt az eszmét, a mit gondolhat egy trónjáról önként lelépett fejedelem, egy férfi, ki a világból számkiveté magát, egy boldog ember, ki mindenét elveszté, s a veszteség fájdalmait már nem érzi, ha a tihanyi zárda ablakán kitekint. Köröskörűl mosolygó vidék, eleven zöld hegyoldalok, boldog apró falvak, a vidám Balaton repkedő csüllőivel, halászbárkáival; – ezután a háborgó zivatar sötét fellegpalástjával, tűzostorával; a hánykódó hab tetején menekvő halászcsónakok; – télen a fényes jégtükör, a távol fehér vidéke – és ide benn mindig ugyan az a csend, az a változatlan nyugalom hazája, melyre a külvilágnak semmi fájdalma vissza nem hat.

Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kisérté meg a visszhanggali beszélgetést, szél lehetett, a visszhang nem felelt neki: «Haj asszonyom», szólt neki a kalauz, «nem tud ám még a mi ecchónk ezen a nyelven.»

A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte, Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, a ki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind ide valók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek vele, még egy kis szelid tengeri betegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! és ez is élvezet.

Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy erős ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség omladékai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és czélszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint oda fenn a szellős tetőkön s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sohajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig épen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen s kis csengetyűvel harangozzon az ájtatos népnek, most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.

A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobáncz. Ötször tünik el a szem elől s ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végig játsza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenkint tünnek el, a végig vonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hirhedett borát s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt e hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, a hol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és gunyhók megismertek; mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.

Ama kis lapos domb ott a Szent-Mihály hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, a ki a szerelmét elveszté, csak boszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, a míg az megérik.

A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának czélja. A ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad s visszatéret vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.

Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; a ki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.

Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni, a miből az a tanuság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, a mit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől.

A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer látta, soha többet el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólásra kész ajakán valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arczú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvencze; az édes tollú, éles kardú hősköltő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz birálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, a kik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte.

Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak öregeit, az irástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden kőhalomról új regét tudnak neki mondani.

A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a megáldott és a megátkozott halmot, nem messze feküsznek az úttól. Régen történt, még a regényes nyílvesszők idejében, hogy egy heves, izzó vérű vadász megszeretett egy fiatal leánykát; azt nőül kérte, de a leány nem adta neki kezét, mert szívét egy ifjú paraszt legény bírta; s szülői is inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánút volt, csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér úton a lakodalmas néppel. Az elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. – Mikor az a szán is közel jött hozzá, melyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett tegzére, s azzal keresztüllőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye karjai közt, piros vére befesté a havat.