Part 6

A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja magában a majór: „Már nem szeret…“ A kerepesi sírkertben a családi kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy meghúzogassa a fülét. Az édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén, amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra), midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó hitvesek elhalaványodott, bús arcát, gondbaborult szívvel megvált apák homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este épen olyan bús a temetőn, mint közönségesen.

A szenvedők, a gyászolók, a vesztesek: – mindnyájan, akik Magyarországon átéltük a szörnyűséges éveket – ennek az estének komor sötétségével is részletet fizetnek a megmérhetetlen adóból, amelyet a végzet a magyarságra rótt. Már alig emlékezünk a régi halotti estékre, amelyek oly szeretetteljesen bandukoltak be az őszi naptár lapjain, mint a vigasztaló, jólelkű barátok gyengéd szavai szívünk gyásszal bevont hajlékába… Már alig emlékszünk a temetőben töltött novemberi estékre, midőn az avart, az ősz-piros fákat és a nyugodalmas sírhantokat a lámpácskák, mécsesek százai világították.

A gyászmenet, amely a temetői feszületig vonult, ahol a karinges pap vezérletével mindnyájan elmondtuk Miatyánkunkat, többé nem közeleg a nedves, bús estében, mint az élők könyörgő küldöttsége a holtak boldog nyugalmáért. A világosság, amely a nagyvárosi temetők kőfalai mögül bőségesen omlott, mint egy nagyszabású ünnepély fénye, az ifjak tisztelgése az ország nagy férfiainak hamvainál, a megsokasodott temetőlátogatók meghatott mendegélése, az élők vetélkedése kedveseik sírjainak megvilágításával, de még a kis falusi temetők barátkozó, integető gyertyafényei is, midőn vonatunk a ködös tájon áthaladt: mindez a felséges mult iránti tisztelet nyilvánítása volt.

Az élők megbecsülték halottaikban azt az életet, amelyet ők annakidején éltek és természetesen: boldogabban élték, mint mi a magunkét. S elmondjuk értük ez estén Miatyánkunkat, mert ők már átléptek azon a sötét kapun, amelytől mi borzadozva húzódozunk. Bármi legyen is e kapun túl, mi segítségére voltunk halottainknak ez estén a Miatyánkkal. Bármilyen sors várt rájuk a másvilágon: mi eljöttünk hozzájuk az örök siralomházba, hogy megújítsuk a gyönyörű mult időket, amelyek az ő életüket körülragyogták, körülandalogták, lágyan hintáztatták, mielőtt a siralmak házába jutottak. S ha megállottunk egy-egy sírkő előtt, amelyre a kőfaragó vésője a mult század számjegyeit rótta fel, halkan felsóhajtottunk: milyen boldog korszakban éltek ők…

A felséges mult, bár nem világítunk neki, megtalálja az utat a temetőből a városba. Ezen az estén beszállingóznak otthonaikba a boldogtalanok, akik a nemrégen elmúlt esztendők céltalanságában és elmezavarodottságában ifjan, kínosan, erőszakosan lelték halálukat (halovány arcuk bús szemrehányás, szomorú emlékezetük keserű vád ellenünk, élvemaradottak ellen, mintha valamennyien részesei volnánk ifjú halottaink meggyilkolásának), de eljönnek ez estén a boldog halottak is a napról-napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik századból, akik békében s megerőltetés nélkül, energiájukat, agyvelőjüket, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek csöndes életet. Megláttuk azokat az öreg embereket, akik télpiros arccal, izmosan, az élettől késő vénségükre sem megerőltetve, rugalmas lélekkel és lábbal mentek a kuglizóba, a budai korcsmába, a nyugdíjasok tisztára kefélt cipőjében és kabátjában, mintha csak akkor kezdtek volna igazában az élet örömeihez, midőn hivatali szolgálati évük betelt, hajuk kihullott vagy megfehéredett.

Fájdalmas sorsa az emberiségnek, hogy évszázadról-évszázadra többet kell dolgoznia, hogy helyét megőrizhesse, melegét és élelmét feltalálhassa a kihűlő, mind ridegebbé váló földgolyón. Ők – a multszázadbeliek felényi terhét sem vitték ennek a magyar életnek, amely napjainkban, a második Mohács után alig elviselhető. Mit tudták ők, akiknek sikerült jóidőben születni és meghalni, hogy milyen élete van most a magyarnak! A régi pesti polgár, aki a maga girbe-gurba belvárosában halkan totyogott a keskeny gyalogjárón és nyolcvanesztendős korában vett búcsút Pestjétől; a vidéki ember, aki a maga házikójában gondtalanul nézett a farkastorkú tél elé (csak a mindenkori lengedező vándorlók és lábujjhegyen didergő vagabundok fütyörésztek a hidegtől, éhségtől) – a multszázadbeli magyar ember jóval szegényebb volt tudományokban, dicsőségekben, emberi jogokban, politikai szabadságokban, de volt mit ennie, volt tűzhelye, volt jó tölgyfakoporsója, amelyben egy másik nemzedék elmúlását is kivárhatta a föld alatt.

A nemzeti élet szelíd majálisa volt az eszméknek, vérbenforgó szemmel senki sem járkált a városban éhségtől vagy politikától gyötörten, egy tündérvilág volt a multszázadbeli magyar életének múldogálása, sírjukba egy megelégedett lefolyású, csöndesen átlapozott, halkan szürcsölgetett, békésen megemésztett életnek az emlékét vitték és a veteránzenekar megnyugtatóan fujta a halotti marsot, amíg a temetésrendező befejezte körülményes szertartását. Ó, felséges és tekintetes mult, aki bandaszóval, egy szép élet langyosságából, a feltámadás törhetetlen bizalmával és az el nem felejtés bizonyos hitével szállott sírba, a magyar temetőkbe! Ó, nagyságos mult, aki jól tudta, hogy a halottak karácsonyán nem feledkezik meg róluk az élő nemzedék, sírjaik megvilágosodnak, hantjaikra érző szívek borulnak és a Miatyánkok a gyertyák lángjaival együtt szálldosnak az ég felé… Az emlékezet gyöngéden visszahívogatja őket a befűtött szobákba, az öregek karosszékeibe, a családi kör szerető lámpafénye mellé, a homokként szitáló álmokba, a tarka-barka elbeszélésekbe.

Mily jó volt a mult században éldegélni, csak tekintetes úrnak is és a szörnyű esztendők bibliai bekövetkezése előtt a halotti papucsot felvonni s benne elosonni… Lehetséges, hogy akkor is voltak boldogtalanok, küzdelmesek, halálosan gyötröttek, de mi volt az ő szenvedésük e korszak kínjaihoz mérten!

Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak győzelem pálmájával, a tudósoknak, az íróknak az elismerés jutalmával, az államférfiaknak az építés örömével. Tüzelővel, élelemmel, a gyermekek tejével, a családi élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével. Az általános adósságcsinálásban most adósok lettünk halottjainknak is a nekik járó Miatyánkkal.

Esti olvasmányok.

Átjön a szomszédasszony esténkint, – csak nagykendőben, csak egy percre, mint faluhelyen szokás, mikor elkövetkeznek ezek az ádventi idők, ezek a karácsony-inneni esték, a szegény vándorlegényként bokázó, fütyörésző szelek, a kályha melletti hosszadalmas üldögélések, a pipafüstbe való csendeskedvű merengések: milyen jó volna most valóban falun, egy olyan régi, vastagfalú, kevésablakú, bolthajtásos, birsalma-illatú házban, amilyenben a gyermekkorunk telt el s a szél csak messziről hallatszik a pusztán, mint menekülő vándorcigányok kocsija… Milyen kár volt annyi időt elpazarolni a nagyvárosban, csaknem húsz esztendőt eltölteni léhaságokkal, cigarettaszippantásnyi ambíciókkal, kedélytelen emberekkel üldögélni, akiktől annyit sem tanultunk, mint a vasúti restauráció vásárosaitól; milyen hiba volt a gőzfűtéssel és a villannyal megismerkedni, amikor a petróleumlámpa a leghívebb barát és a kályhában ropogó fa mondja a legszebb tündérmeséket, amelyeket az erdőn tanult. (Vajjon a fejfák, sírkeresztek, amelyekkel mostanában a temető körül tüzelnek: elmondják-e egykori gazdáik élettörténetét, amíg nagyokat pattannak az élők mulattatására?)

Korán esteledik, a köd úgy eltakarja Pestet, mint a felejtés… Elővesszük a „Víg cimbora“ naptárát, amelyet az 1902-ik évre adott ki Méhner Vilmos. (Legalább is itt kellene tartani még az időnek, hogy némileg jól érezhessük magunkat.) Ebben a kalendáriumban is keddi napra esett Márton, mint az idén, de még akkor a hitközség hízott ludat vitt a bécsi Burgba Ferenc Józsefnek, és a naptárakat arannyal, pirossal, zölddel, kékkel nyomtatták. Annak a „Víg cimborának“, aki piros borral teli pohárral köszönt a kalendárium borítékáról, olyan egészséges, nyár-színű az arca, mintha örökké élne Méhner Vilmossal, a naptárkészítővel együtt. Így is volt ez a régi Magyarországon, „Víg cimbora“ sírjukig kísérte a kalendárium-vevőket, ő maga sohasem vénült… míg most az utóbbi években aztán rákerült a sor. A naptár újabb évfolyamain már hiányzik az aranyos nyomás, fakultak a színek, kopott, halovány a boríték. „Víg cimbora“ a háború alatt évről-évre kopottabban jelent meg a naptáron. A nevetős képű jegyző, a terjedelmes bíró, a csacsi-hasú plébános, a Blahánés bíróné asszonyom, de még a pirosnyelvű komondor is, akik Víg cimbora körül helyet foglalnak: évről-évre vénültek, szürkültek, rongyosodtak, amint a nyomtatóműhelyekben hitványult a papir, a festék… Víg cimbora körülbelül negyven esztendeig maradt meg pirosarcúnak, aranyosnak, boldognak, nem bírt vele az idő: míg végre az utóbbi évek őt is összetörték. Az idén tán már nem is látjuk viszont őt.

S hová lettek ők, a többiek a kalendáriomból, akik a magyar embert körülvették, elmulattatták a téli estéken? Hová lett az a két barna vadász, aki lőporszarvval derekán Nyílas havának képében, egy szalmatetős kunyhó körül mutatkozik? Egyik mindig csak céloz a fenyőfa-erdőre, a másik mind veri a töltényvesszőt a puskacsőbe… Míg most ötven esztendő után nyugalomba küldte őket a korszak. Hova lett az „öreg gazda“, aki évről-évre jóslatait közölte a kalendáriom margóján? „Ha Mindszentkor hideg, Márton nem lesz hideg.“ – mondta az „öreg gazda“, de manapság már senki sem hallgat rá. A „100 éves“ naptár, amely pontosan jósolja ezt a mai cudar szelet, hová lett? A lugosi „Fehér sas“-patika hirdetései, amelyek minden betegséget meggyógyítottak, hogy szinte örökélet látszott biztosítottnak a vevőnek? Hová lett az adomázó zsidó, cigány, Kövéri és Soványi, az aggszűz, a víg kántor? Hová lett a régi Magyarország mosolya és hahotája, barnapiros arca, pocakja, egészsége? – Köd van a szigeten, a fák eltávolodnak, mint szellemalakok. Fát teszek tüzemre és nagyot hallgatok. (1919.)

A történelmi osztály.

Kedves, regényes és korszakunkat szép romantikával sugárzó ötletről hallottam a napokban.

Egy mélyérzésű, magyar ember kigondolta, hogy egyesítsük a történelmi Magyarország családjait, – hisz úgyis atyafiak vagyunk! – ne feledkezzünk meg a királyválasztó, az ország fenntartását ezeresztendőn át viselő magyar nemesség maradékairól, adjunk kenyeret, iskolát, pályát az ősnemes családok fiainak, akik föld nélkül maradtak az apák hibájából, az apák önfeláldozásából, a soha meg nem hálálható nagylelkűségéből, midőn a magyar nemesség a mult században lemondott mindenéről, hogy megmentse a magyarságot.

Nagyon érdekes jelensége korunknak, hogy ez a téma (amelyet egy félszázadon keresztül szemérmetesen kerültek azok, akik mindenüket feláldozták) most felbukkant az újjáalakuló Magyarország forrongásaiban. Egy másodpercig olyan messzire lévő emberek alakjai tünedeznek fel előttünk, mintha penzionált öreg katonákról volna szó, akik egykor megnyerték a nemzet legnagyobb diadalát, – de vénségükre persze nem törődik velük senki. A mai vulkánikus időjárás kellett ahhoz, hogy felkotorja a csaknem századéve hamu alatt fekvő aranyat és értéket. A magyarság végső nagy csatájának minden segedelmet összevonó erőfeszítése lökte fel ezt a témát az elmúlt idők avarjából. A legnagyobb küzdelembe induló magyarság tétova ötlete ez a mozdulat, amellyel az elfelejtett, rozsdára ítélt, sokszor szinte kigúnyolt régi kardja után nyul a nemzet, – a magyar nemességhez, amelyet hetven esztendőn át úgy elfelejtett, mintha nem is mutatná a történelem ennek a nemességnek ezeresztendős munkásságát.

Most valakinek végre eszébe jutott, hogy hol is van az a magyar nemesség, amely annyi vészben, égzengésben, földindulásban fenntartotta és védelmezte ezt a darab földet? Hol van az ezeresztendős erő, amely levegőt, vizet, kenyeret, életet adott a négy folyam országának? Hol vannak az ősök fiai, akiknek ereiben az Árpádok, Hunyadiak, Rákócziak vérsejtjei keringenek, mint soha el nem múló éltetői a honszerelemnek, az önfeláldozásnak? Hol van a magyar nemesség?

*

Az íróasztalomon egy arckép áll nagyon régen, Szemere Miklós arcképe; a könyvespolcom legtetején, ahová csak a szállongó por ér, könyvek feküsznek: Nagy Iván könyvei, amely könyvekben utoljára sorolja fel származása szerint a magyar nemes családokat az egykori nógrádi levéltáros. Jól tudjuk, hogy mennyi gúny és részvétlenség volt osztályrésze Szemere Miklósnak, mert a legmodernebb huszadik században is magyar nemességük szerint kezelte az embereket. Ő volt az utolsó magyar ember az elmúlt évtizedekben, aki rendületlenül, szinte ázsiai fanatizmussal hitte, hogy a magyar nemesség nem halt meg, ennek a nemességnek örökké kell élni és újra királyt választani a Rákoson. Már csak az udvari kancelláriában számít a nemesi próba a kamarási-kulcs szempontjából, – Szemere Miklós úgy beszél, ír és cselekszik, mintha még élne szerte a folyamok mentén, a hegyek ölén az a negyvenezer magyar nemes, aki a honfoglalás óta fenntartója volt az országnak. Az ő ideálja volt (mint most e mélyérzésű kortársunké), hogy a magyar nemesség ne hagyja szétforgácsolni testét, ne mondjon le végleg, ezeresztendő fáradtságával a honfenntartó jogáról… „Lesz még királyválasztás Magyarországon!“ – mondta jövőbe látó hangsúllyal. – És íme közeleg a királyválasztás ideje, egy gyönge hang már hívogatja is a magyar nemességet. Ki tudja, meghallják-e, megértik-e a maradékok, hogy alig hetven esztendő elmúltával vissza kell térniök a felejtésből, a nyugalomba vonulásból?

Csak most látjuk, a nagy veszedelem tisztánlátásában, hogy e történelmi napokban, midőn minden percben megnyílhat alattunk a föld, mily szükség van a bölcs, nyugodt, mondjuk: maradi erényekre, mily életetadó a mérséklet a sietésben, az elgondolkozás a zűrzavarban, a pipafüstnek zavartalan fodra a viharban… Most látjuk, hogy mily bölcsek voltak őseink, mily magasztosak apáink, mily sugárzó érzésűek nemeseink, akik ezer esztendőn át megőrizték ezt a földet. Hol van hát az a sokszor gúnyolt, figurázott magyar nemesség, amely ennek a nemzetnek fundamentuma és bástyája volt?

Ó, ha elindulnának a Nagy Iván könyveiből az ősi nevek viselői (mindegyik név egy darab hazai történelem), ha jönnének a messziségekből lóháton és gyalog, forsponton vagy delizsáncon (hisz ez mind alkalmatosabb az utazáshoz, mint a vonat), ha összegyülekeznének a Rákoson a zászlók repkedő nyelvei alatt: mily szomorú volna a viszontlátás! Hetvenesztendő szegénysége, meg nem érettsége, elhidegülése az arcokon és a szívekben. Már régen nem élnek az öregek, akik a magyar nemesi kötelességekre nevelték az ifjakat. A régi királyok pecsétes leveleit megették az egerek, az egykor vérrel szerzett neveket mások viselik, az ősök sírjait idegen eke szántja fel, a legközelebbi atyafiak, a századokon át volt szomszédok nem ismerik fel egymást, a süvegek alatt bojtorjánozó gondolatokat idegen földről hozta az idegen szél, a kézszorításban, a baráti szóban alig van erő és a történelmi hivatás, amely oly bőségesen buzgott minden magyar nemes emberben, hogy egyenlőnek érezte magát a királlyal (nem lehetett tudni, mikor kapja vissza a nemzet régi királyválasztási jogát, amikor király lehet a legkisebb nemesből is), a történelmi hivatás átalakult érvényesülési, kenyérszerző küldetéssé, amelynek alapján az ezeresztendő óta itt élő magyar helyet kér magának az országában.

A mélyérzésű álmodozó is, aki most bizonyos szövetséget, régi rokonsági felújítást tervez a magyar nemesi familiák között: ugyancsak nem akarhat egyebet, mint pályát és megélhetést biztosítani a nemesi családok fiainak. Az egykori Teréziánum, a Ludovika-Akadémia, a minisztériumok, a vármegyék, amelyek eddig szívesen befogadták a nemes ifjakat: a kis Magyarországban aligha tölthetnék be a régi feladatot. Az apáknak új pályákról kell gondoskodni fiaik részére. S többet ne is várjunk ez új egyesüléstől. Elég furcsa álom kószál most a magyarok között, amely álmokon idő múltával mosolygunk vagy szégyenkezünk. Ne ábrándozzunk, hogy a régi alakban kiléphetnénk önként választott sírboltunkból, magyar nemesek! Sőt egészen új alakot kell öltenünk, – az éjjel és nappal dolgozó, csupán a megélhetéssel törődő, a tízkörömmel verejtékes munkát végző magyar alakját – hogy életben maradhassunk. Hetven esztendeig kell dolgozni minden magyar nemes embernek, hogy helyrehozza a hibákat, amelyeket hetven esztendő alatt elkövettünk.

TARTALOMMUTATÓ.

Az égett emberhez 3 Ének a végekről 8 A peleskei jegyző útján 13 A nemzet lelke északkeleten 17 Tiszántúl 22 Utazás Európa legszegényebb népei között 25 Debrecen 42 Egy öreg ember elbeszélése 45 Ábrándos városok 49 Akiket többé nem látunk 53 Polónyi Géza kalapja 57 Az ember, aki mindig vizitbe járt 62 Balaton révészei 67 Vándorlegények 73 Szemere de genere Huba 82 Elveszett Miatyánk 89 Esti olvasmányok 94 A történelmi osztály 97

* * * * * *

Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

34 |egymillió enber |egymillió ember

99 |a zűrzavarbtn |a zűrzavarban