Part 5

Igazgatja, illegeti széles fenekét, a lovak robajjal rontanak le a könnyű kocsival a veszedelmes helyről, a révészgazda beszedi az útiköltséget a kéknadrágos suszterkétől, aki nem segített a komp vonásában, a legények mozdulatlanul maradnak helyükön, evezőik mellett, mintha nem tudnának megválni a fáradalmaknak e kemény deszkájától. Lepihennek a szíjas, vadmadár-csontú karok, fekete kezek remegve tapadnak a hídhoz, izmos derekak fájdalmasan összegörnyednek, megmerevült fejek bágyadtan a mellre hanyatlanak, bajuszok hallgatva lekonyulnak, szemek megmerevedve a vízre néznek, a kemény, csontot törő, izmokat végsőkig megfeszítő munka után szinte ijedt ez a nyugalom. Evezni, húzni, haladni: ez az élet, nem pedig egy helyben állani a köves, vén partokon. Vadmadár módjára belevágódni a szélbe, a hullámba, a baljóslatú Balatonba: ez az öröm, nem pedig tunyán pihenni a deszkapadon. Repülni, utazni, utólérni az este lenyúló köpenyegét, vagy a napsugár utolsó sarkantyúját elkapni a hullámon… Fütyülve venni a lélekzetet, próbára tenni a szívet, birkózni az ellenálló vízzel, legyőzni a vasvillás szelet, küzdeni, felragyogni, győzni a vizen… Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben. Most egyszerre szegény munkásemberekké válottak az apostolok…

A bibliai kép helyett a mindennapi sáros országút következik. A balatoni zúgás helyett kerekek egykedvű pergése viszi gondolatunkat. Az eső nyakunk közé csap az út fordulójánál, mint egy lesben álló vándorló. Az alant maradt tavon halottként marad a fekete komp. A vizionárius arcok helyett fáradt legények ácsorognak a parton. Hörög a szél a hegynek kapaszkodó úton. Mintha a boldogságos, fáradságos, biztosan célhoz érő élet maradt volna odalent a vizen az egyszerű, szótalan, igénytelen víziemberekkel, akik nem tudnak egyebet az egész világról, mint az evezőik, vagy a halak, odalent a hullámokban. Az ifjú János apostol, a rongyos katona és a többiek, akik egy órahossznyira úgy megszépültek, megnemesedtek a nagy út mélyein: elmaradnak a setétségben. A bibliai csendet, az evezők boldog hintáját, a hajó megszokott nyikorgását felváltja a sanda országúti élet; a fájdalom és bánat, e két fütyörésző szegénylegény kapaszkodik fel a kocsira az első emberi háznál. A halszemű bibliai emberek helyett csigavonalalakú szemek jönnek szemközt az országúton.

Vándorlegények.

Gyógyszerész mindenét magával hordta, mint a csiga.

Többnyire gyalogszerrel utazgatott, de szükség esetére volt egy vasúti menetrend is a zsebében, amelyből tanácsot, útbaigazítást mondott, ha a városok végén a vándorlók tanyáján megszállott. Ilyenkor nagy élvezettel ejtette ki száján Püspökladány és más állomások nevét, amelyek mellé a nyomdász keresztbe villát és kést helyezett. De nem kevésbé örült az állomásoknak, amelyeknek neve mellett üvegpohár silbakolt: évekig, változatlanul, amíg Gyógyszerész az állomásokra kívánkozott, de oda soha el nem jutott.

Gyógyszerész nevét valamely tömlöcben kapta, ahová sokadmagával volt bezárva és a rabok unalmukban mindenféle nevekkel látták el egymást. Ő: Gyógyszerész lett. Ki értené a börtönök filozófiáját?

Egyszer egy nagy alföldi mezővárosba került Gyógyszerész, ahol még divatban volt az a városvégi herberg, amelyben mindenféle vándorlegények néhány rézpénzért kvártélyt kaptak. Harmadmagával vert itt tanyát Gyógyszerész, szalmazsuppon, egy szálában, amelynek az egyik vége már bedőlt volt s a holdvilág a vándorlegények fölött himbálódzott, mintha csupán az ő kedvükért mászott volna az égre. Gyógyszerész előcsalogatta a tücsköt odvából s az féllábon hegedült a legényeknek. Meglehetősen felhős volt az ég, a vasúti menetrendből nem lehetett olvasni, előadni szép utazások történetét, pipára gyújtani sem volt tanácsos a herberg tulajdonosnéja, egy álmatlan vén banya miatt, Gyógyszerész tehát azzal mulattatta útitársait, amivel tudta: az előcsalt tücsökkel.

Az egyik hálótárs azt mondta magáról, hogy suszter, de sehol nem tud munkát kapni Magyarországon. Füttyösszájú, szurokszínű, helyes legényke volt. Gyógyszerész nem sokáig foglalkozott vele. Véleménye szerint: a suszter majd fennakad egy asszonykötényen és aztán helyben marad.

A másik útitárs kútmesternek mondta magát, de a beszélgetés során kitűnt, hogy ért a disznóheréléshez, káposzta-gyaluláshoz, harmónikajavításhoz, táncmesterséghez, toronymászáshoz is. Ez az ember inkább kedvére volt Gyógyszerésznek, mert szikár, elvadult, farkas-szakállas, hallgatag férfiú volt, aki lehetett ötven esztendős, de harminc is. Nem csodálkozott, midőn közbiztonság szempontjából a vén banya rácsukta az ajtót a vándorlókra. Lehet, hogy már többször rázárták kívülről az ajtót. Bizalmatlan volt a tücsökkel szemben. Bizalmatlan az állomások nevével, amelyeket Gyógyszerész a félhomályban emlékezetből felsorolt. A világért sem mondta, hogy már megfordult valahol a városokban.

– Hát még Püspökladányban sem volt? – fakadt ki türelmetlenül Gyógyszerész.

A kútmester némán csóválta a fejét.

– Talán nem engedték kiszállni a vonatból! – vakkantott közbe a kis suszter, de tréfáján csak egymagában nevetett.

Gyógyszerésznek rossz éjszakája volt. Megszokta, hogy útitársai, akikkel mindenfelé megismerkedett, előbb-utóbb beszélgetésbe elegyedtek vele. Nem hiába hordozta a cók-mókjában a vasúti menetrendet. Benne volt abban minden város, ahol valaki megfordulhatott. Mindjárt megkezdődhetett a beszélgetés. De ez a kútmester kemény diónak látszott. Olyan egykedvűen feküdt a szalmán, mintha nem is sajnálná az álmatlan éjszakát. Gyógyszerész pedig mindig haragudott az álmatlanságért. Szerette magát rendesen kipihenni a szálláspénzért. A kutyák túlságosan sokat ugattak ezen az éjszakán. Aztán nagyon csendesen, lépésben ment el egy kocsi az úton, hogy alig zörögtek a kerekei. Vajjon mit visznek azon a kocsin? Majd meg egy csizmásember bandukolt el a városvégén… Tétovázgatott, meg-megállott, nézelődött, megkerülte a házat, krákogott, dünnyögött, de zörgetni nem merészelt.

– Valami vándorló van odakünn, aki erre a tanyára van szokva. Elkésett az útban. Mert nem mer kopogtatni – szólt Gyógyszerész a kútmesterhez.

A kútmester csak vállat vont.

– Pedig, ha a tetőre fölkapaszkodna, bemászhatna. Van még itt hely egy ember részére – folytatta Gyógyszerész.

Hanem a csizmás megfontolta a dolgot, elbaktatott, mielőtt Gyógyszerész jótanácsot adhatott volna. (Hej, lett volna reggel haddelhadd, a vén banya tüzet kiáltozik a negyedik vendég láttára.)

– Úgy látszik, magának nagyon jó szíve van – ásított a kútmester és hátat fordított Gyógyszerésznek.

*

Másnap a suszter elmaradt, ketten folytatták az útjukat.

Napvilágnál még inkább tetszett Gyógyszerésznek az útitársa. Volt annak különösen egy mellénye, amely zöld posztóból volt varrva s apró rézgombokkal felpiperézve. De ott volt a kalapján a káposztagyalulók jelvénye: a zergeköröm is. A kabátja alatt mindenféle drótokkal megrakott bőrtáska volt. A táncmesterséget tán a pepitanadrág jelentette. A kútmester nem szólt semmit, csak hagyta maga mellett lépegetni Gyógyszerészt. Majd elmarad, ha megúnja magát.

Még alig reggeledett, de az országút már népes volt.

– Vásár van valahol – jegyezte meg Gyógyszerész. Őt minden és mindenki érdekelte. A lobogóhajú vándorcigányokat, keszeg vámszedőket, tulipiros kenyeres kofákat, jószagú pecsenyés-asszonyokat, fürge koldusokat, komoly parasztokat, varjúhangú vénembereket, recsegő, hangos útmestereket úgy szemügyre vette, mintha először látta volna őket. Megjegyzéseit közölte a kútmesterrel, de az ügyet sem vetett Gyógyszerész sürgős mondanivalóira. Komolyan, hosszant lépkedett, mintha legalább is üzleti ügyben vagy hivatalos dologban járna.

Gyógyszerész szeretett volna megállani minden csárdánál, szóbaereszkedni a szájtátókkal, az udvaron lézengőkkel, álmos udvaroslegényekkel, részegeskedő fuvarosokkal.

– Nem mennénk be? – kérdezte.

– Nem – felelt a kútmester.

Gyógyszerész kedvelője volt a barátkozásnak útközben. Tréfásan vagy komolyan megszólongatott mindenkit. Menyecskék mellé oldalgott, akik liba-lábbal kosarat vittek a fejükön, vagy fehér batyut a hátukon. Jóízűen nevetett, ha az asszonyok szidták vénségéért. Babonákkal szeretett traktálni hiszékeny parasztokat. A planéta-kereskedőtől üzlete felől tudakozódott. A szélescsípőjű, vénvarjú módjára kocsinülő csizmadia-asszonyoknak tréfaságokat kiáltott. Egy darabig egy hintóra kapaszkodva tette meg az utat, aztán bevárta a kútmestert egy kőrakáson.

– Maga olyan rendes, józan embernek látszik – kezdte Gyógyszerész. – Vajjon minek vándorol az ilyen ember?

– Dolgom van – felel az útitárs. – Sok dolgom van.

– Csak a halálnak van sok dolga – kötekedett Gyógyszerész. – Aztán még az sem végzi rendesen a dolgát. Annyi ember van a világon, hogy maholnap helye se lesz valamennyinek.

A kútmester nem felelt. Bizonyosan nem tartotta érdemesnek a szót vesztegetni. Egyforma, katonás, fáradhatatlan léptekkel ment. Gyógyszerész titokban irígykedett is. Milyen jó dolga van az ilyen embernek, akit valahol vár valami tennivaló!

Déltájban túrót evett a kútmester. Estére megint egy városvégi herbergbe pihentek le, négy-öt falun is keresztülmentek. A kútmester sehol se próbálkozott a mesterségeivel.

És mentek másnap, mentek harmadnap. Gyógyszerész ballagott a néma kútmester mögött, mint egy kutya. Elfáradt már a kérdezősködésben, találékonysága megállott, a tréfákat rosszul mondta el, elfelejtett megjegyzést tenni az országút vándorlóira; csak rászegezte a szemét a kútmesterre, mint egy megbabonázott és ment, ment annak nagy talpai után. Az pedig egy pillantást sem vetett rá.

Negyednapra visszaérkeztek ahhoz a herberghez, amelynek be volt dőlve a tetője, a vén banya a kapuban állott, a hold megint csak bevilágított a szalmazsuppra, a kis suszternek ott feketéllett a neve („itt járt Pálcza János“) a falon, ahová felírta… Gyógyszerész most már nem kérdezett semmit. A vasúti kalendáriomot eszeágában sem volt fölnyitni, megbukott a tudományával, elnyújtózott a szalmán, nem csalogatta elő a tücsköt, mérges volt.

A kútmester száraz sajtot evett. Becsattantotta a bicskáját és félszemmel Gyógyszerészre nézett:

– Maga nagyon kíváncsi embernek látszik, Gyógyszerész, szeret szimatolni, leskelődni, az orrát mozgatja, mindenbe beleártja magát.

Gyógyszerész fáradtan bólintott.

A kútmester elterült a szalmán és a következő történetet mondta el (amin Gyógyszerész ezután sokáig gondolkozott):

– Volt nekem valaha feleségem, akinek az volt a kedvére, hogy leszoktasson engem a vándoréletről. Úgyis történt. Otthon üldögéltem, madarat neveltem, kutyát tanítottam szolgálni, kijavítottam a kerítést meg a tetőt. Jó volt-e? Nagyon jó volt.

Ámde nem hagyott békében a természetem. Menni kívántam. Fölébredtem, ha szél fujt. Mikor esett, forgolódtam az ágyamban. Szegény feleségem ilyenkor mindig és mindjárt megbetegedett. De nem úgy tréfából, amint az asszonyok szokták, ha fejükbe vesznek valamit. Hanem komolyan, bajosan, ágynak esve, hogy mindig lekerült a tarisznya a vállamról. Volt forrósága, volt hideglelése, volt köhögése, volt mindenféle baja, mert olyan gyönge volt, mint a madártoll. És csak akkor gyógyult meg, ha én mellette voltam. Ha karomba vettem, ha megsimogattam, ha mellette maradtam. Elszállott a forrósága, a kutya kapta kölcsönbe a köhögést, még nevetni is csak velem tudott.

Egyszer nagyon belémbujt az ördög, mehetnékem támadt.

Az asszony megint köhögött, piros lett a forróságtól, ágynak esett és összetett kézzel könyörgött, hogy maradnék otthon.

De ez egyszer nem hallgattam rá. Elmentem, lehajtott fejjel, mérgesen és mentem három napig, ugyanazon az úton, mint most.

Mentem, pedig minden megállított. A jajgató szél, amely feldönteni akart, a szoknyás országúti nagy fa, amely a kalapom után nyúlkált, a felhő, amely a vállamra támaszkodott sötétségével, a szamártövis, lábamnak, térdemnek akadálya. A kormos bika a mezőn felém bődült, a pirosfoltos tehén megvadulva kergetett föl a fára, járomából az ökör piros szemmel döfött felém a szarvával. Kutyák hemperegtek felém a poros széllel, feketén, drótos háttal, habos szájjal kaptak a lábszáram után. Mögöttem leültek a halomra és addig vonítottak, amíg láttak. Egy korcsmaasztal, amely alatt az éjszakát töltöttem, bedőlt, csaknem maga alá temetett. A gyalogút elbódorgott velem, mint valami eszeveszettel. Vércse visított fejem fölött, járván légi táncát, huhogott a bagoly az erdőszélen, amikor beléptem az erdőbe, a nagy fák ellenségesen mértek végig, mintha valamennyien tudták volna, milyen hitvány ember vagyok, odahaza sír a feleségem. A korcsmák, amelyekbe beléptem: mind üresek voltak, mintha elszöktek volna előlem a vidám, beszédes, mindent elfelejtető cimborák, a kemence odujából kimászott a rongyos vén cigány és négykézláb menekült előlem, mint valami veszett ember elől. Azt hiszem, valami baljóslatú jel volt ezekben a napokban a homlokomra írva, hogy mindenki elkerült, akivel úton-útfélen találkoztam. Mintha a feleségem járt volna előttem sírva, jajgatva, panaszkodva, árulkodva; amerre mentem: komor, sötétlő arcaikat fordították felém az emberek. A kilincs letépte a kabátomat, a kerítés a nadrágomat, szeg bujt a csizmámba, az eső utólért és jeges korbáccsal verte a nyakamat, a hátamat. A tűz nem gyulladt meg a kezemben, az elszabadult kocsikerék az országúton nekem lódult és az árokba taszított.

Mégsem fordultam vissza.

Mentem könyörtelenül, mint egy gyilkos.

Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.

Mire hazaértem: az asszony halott volt.

Ki volt terítve, jéggé volt fagyva, hiába szólongattam, hívtam, hitetlenül ráztam. Elment tőlem, itthagyott Most már aztán vándorolhatok kedvemre. Nem szabad megnősülni az embernek.

Szemere de genere Huba.

A sors csak annyit engedett meg néki, hogy egy rövidke pillantást vessen a halottaiból feltámadt, mély sírjából legyengült inakkal kiszálló hazája felé, aztán meghalt Bécsben, augusztus havában, néhány nappal a Veresek uralkodásának bukása után.

Nagy és bús hazafi, bánok, zászlósurak, ázsiai fejedelmek ivadéka: búskomoly Szemere Miklós meghalt oly egyedül, mint hatvanötesztendős koráig élt. Talán az utolsó gondolata is a hazája volt, mert pedigréje szerint azoknak a bús magyaroknak aranyvonalából származott, akik a XIX. század Magyarországát már egyszer megmentették az elsülyedéstől. Mindennél jobban szerette hazáját, nem az olvasókönyvek iskolai rövidlátásával, hanem fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, amint egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak.

Ifjúsága azon a Pesten kezdődik, amelyen még nem cserélik fel a gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi (ideáljai) lába taposott. A belvárosi utcák girbe-gurbák, az újvilág-utcai Arany Sasban (ahol lakott) vidéki urak reggelig huzatják a pestmegyei csárdást, de ő nem vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint egy trónkövetelő, olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy zemplénvármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával haza Oxfordból, A mogyoró-orrú Szücs pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik és kardot visz Konstantinápolyba a muszkaverő pasának… Milyen nagy dolog volt ez a régi Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján. S az Egyetértés vérmes olvasói új török-magyar szövetségben reménykednek.

Ámde Pest még nem tud feleszmélni a dabasi, nyáregyházi felrándulók virtuskodásaiból, tovább pattog a pestmegyei csárdás, az ambíciózus ifjak legfeljebb honibálat rendezhetnek a Redoutban, a politikai pályán a bihari eredet a kvalifikáció, vagy a szürkülő zekszer a fül mellett, amelyet átmentettek magukkal az öregek a kiegyezés utáni Magyarországba. Korszak, amely többé nem szül Széchenyieket, Kossuthokat; úgynevezett önmagukkal megbékélt és az ősi boldogulás felé arany középúton ballagó hazafiak nevei, mint a borsószemek hullanak ki a szitából, ha e korszak történetét megrázzuk. A legmérgesebb hazafiak, akik magukat igaz magyaroknak nevezik: már elkezdik azt az évtizedekre terjedő vitát, amelynek az a magva: áruló volt Görgei, vagy nem? Ámde a nagy többség, a „mindent elfelejtő“, lojális Magyarország díszmagyarokat varrat, rendjelekről álmodik s azon gondolkozik, hogy mit mond I. Ferenc Józsefnek, ha egyszer Budára hivatja. A szélsőbaloldalon mind több az áruló és a Sugár-úton olyan pompa kerekedik, mintha Bécset akarná lefőzni. Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban, Szentpétervárott. Pestről legfeljebb emlékét viszi el néhány uszálynak, amelyet a nők a Drótszigeten táncközben ügyesen emeltek, a „nagy Róza“ alig tizennyolc esztendős és szalonja falai még nem teltek meg búskomoly, a mult időkből elhalaványodva visszatekintgélő gavallérok arcképeivel…

Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amelyet szerencsésen elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.

Férfikorában: midőn jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen bentülő fáradt sasszemeivel (amilyen tipusuk van a magyar honfoglaló családok fiainak, így például a szabolcsi Kállayaknak is), meglehetős széles vállaival, közepesnél valamivel (tán egy-két centiméterrel) alacsonyabb termetével, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával, erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel (mintha ázsiai papucs viseléséhez volna szokva a lába), halk, szinte lefojtott indulatú hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével, barátai és ismerősei iránt tanusított bőkezű áldozatkészségével, olykor szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalább is a kínai falig terjednének tartományai Ázsiában, – férfikorában viszontlátta őt Pest és szinte egy nap alatt meghódította a lakosságot ebben a városban, amely szerette őt anélkül, hogy tudná, miért? Csak az utóbbi évtizedek sajtótámadásai, tarantella csípései zavarták meg a pesti közönség szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, az emlékezetes képviselőházi beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is oka haragudni Szemerére. (Később maga Szemere belátta, hogy az írók és hirlapírók nem felelősek a lapkiadók üzleteiért és épen e sorok írója útján keresett többször érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, midőn persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban s keveset ivott.) A közönség azonban tovább szerette őt a turfon, mint egykor a bécsi Grabenen kedvelték a kedélyes bécsiek „a mi főhercegünket“. Utcán, – legfeljebb a Váci-utcában, – kávéházban, – egyszer a nemzeti ellenállás idején a Balaton-kávéház törzsasztala mellett, – színházban Pesten ritkán láthatta őt a közönség az utolsó évtizedekben. A gyep volt az ő szalonja, ahol agglegényi furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnők számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regime-ből itt maradott idős urak részére megbeszélnivaló témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye, hirlapíróknak és színésznőknek tipje, bukmékereknek elveszíteni való tízezer koronája, sárkány-nyakú versenyparipáknak műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis mindig egyedül volt. Mondják, hogy az elhalt Hadik gróf, aki olyan szép ember volt, mintha régi balatonfüredi bálról vágták volna ki, bizalmasai közé tartozott Pesten. Míg bécsi kvártélyán mindig ott találtam Kinsky grófot, amint a cserépkályha mellett melengette hátát. Ámde én mégis azt hiszem, hogy igazán bizalmas, nyilt, mindent feltáró senki előtt sem lehetett. S hogy miért maradt agglegény, mikor úgy tisztelte a nőket, mintha valamennyi édesanyja vagy húga lett volna? Ezt talán sok esztendő mulva egy regényben lehetne megírni, könnyed olvasmányul s okulásul fiatal hölgyeknek, medicinául szerelem miatt elkomorodott férfiaknak.

A magányosság: ez volt Szemere Miklós.

A nagy világ volt az eleme. – A társaságában: hol világos-zöld, habkönnyű és sósízű szellők által bejárt angliai versenypályákon, apróvirágos kalapot és ultramarinkék cilindert hordó lordok és ladyk szomszédságába; hol meg esőverte, varjúkárogásos, mélázó udvarházakba Zemplén és Ung vármegyékbe képzeltem magam, – pedig sokszor voltam társaságában. Reggeltől estig kilincseltek ajtaján a látogatók. Erdélyi Gyula öreg magyar író totyogott körülötte piros lovászmellényben és mindig újságalapítási tervekkel, sok ezer emberrel ismerkedett meg hatvanöt esztendős koráig: mégis mindig egyedül volt. Zordan, komolyan, megvetőleg, gőgösen egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi életben. Sohasem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon panaszaiba, legbensőbb életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint gyengeségen rajtakapják. Állítólag sohasem volt beteg, pedig sokat szenvedett testi fájdalmaktól zárt ajtó mögött, amíg künn a zöldben majális volt és az ifjú s elszánt szép pesti leányok arról ábrándoztak, hogy megédesítik öregségét a magyar nábobnak. Anyagi gondja annyi sincs, mint a perzsa sahnak, – pedig minden forintjáról tud.

És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már évtized előtt elborúlva látja az ország pusztulását, a magyarság romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Tehetetlenül, egyedül áll az összeroskadó házban, hisz senkinek sincs ideje és kedve a haza dolgaival törődni, – csak emlékezzünk, mint futottunk önös érdekeink, apró céljaink, ma már nevetséges ambícióink után! Mindenki szaladt az utcán, a városban, az életben, mintha nem akarná észrevenni a haldokló ország sápadozó arcát. Szemere megindultan, máskor elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását sírja felé. Nem akartuk meghallgatni aggodalmait. Egymásután írta röpiratait, – de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a röpiratokat. A sajtónak legfeljebb egy vigyori mosolya volt a proféciákra. Az ifjúság, akihez Szemere felebbezett, olyan romlott kezdett lenni, mint az öregek. Napjainkban szinte könnybelábbad a szemünk ennek a legendás férfiúnak vergődésén, aki nyitott szemmel látta hazája romlását és nem segíthetett legszentebb szerelmén. Tréfa, gúny, élc volt a jutalma a legromlottabb korszaktól, amely valaha volt Magyarországon, amely a háborút előidézi. Mint Ninive felé a végzet: úgy közeleg az öldöklések angyala az ország felé, már leszakadóban van az ötesztendős éjszaka, amelynek hajnalodása előtt a csecsemőket is meggyilkolják és Pest mulat, tobzódik, a bírák nem győzik elítélni a csalókat, a vénasszonyok térdig érő szoknyát viselnek és esténként az aszfalton táncol végig a bűn lidérclángja, mégsem eszmél senki. Csak egy öreg úr ül magányos fogadói szobájában és látogatói előtt úgy szidja az országot, mint a bokrot. „Kielégítetlen ambíciók“, gondoljuk magunkban mi is, akik szeretjük.

Aztán felnyílott a lap a jóslatok könyvében és kezdődött a csontok tördelése. (1919.)

Elveszett Miatyánk.