Part 4

Az ember bizalommal várta öregségét. Lehetőleg teljes penzióval visszavonul a hivatalából, vagy életjáradékot vesz, hogy minden eshetőségre biztosítva legyen. Elhordja régi ruháit, a szalonkabátokat, a hímzett fehérmellényeket, az ünnepélyekre tartogatott köcsögkalapot: a nyugdíjas önmagát ünnepli, senkitől sem függ többé, senki előtt sem kell meghajolni, gőgösen vágja könyvecskéjét a hónap elsején az adóhivatal elé. Függetlenség és szabadság, minden nap. Az ember szert tett valamely rendjelre vagy címre, amiért elnökké választják egy asztaltársaságban, ahol kedélyes butaságokkal telik az idő. Hazamenet, amíg a bütykös, fáradt lábak megszabadíttatnak a lábtyűtől: már kezdődik az elbeszélése a mamának, hogy mit mondott ez vagy amaz, öreg pajtás, régi barát… És így a mama is kiélvezi a magáét, mint akár fiatalkorában, midőn azok a pajtások, barátok még buzgón udvaroltak, szépeket hazudtak és jószagú pedrővel látták el bajszukat. Ha némi szerencséje és összeköttetése van a nyugdíjasnak: kaszinó-elnök lehet valahol. Milyen hatalom, tekintély, sőt ünnepély volt egy kaszinó-elnök például a Józsefvárosban, amikor a polgárság még javában virágzott! A trafikban a legjobb szivart kapta. A hentes, mészáros, fűszeres kedvében járt. Visszaköszöngetésekkel, kézszorításokkal telt el sétája. Pártügyekben tanácskozott, kis tanítónők tőle várták megválasztásukat, ezüstlakodalmán a polgármester mondta a pohárköszöntőt és ha olykor éjfélig a kaszinóban maradt, a familia otthon meg volt győződve, legalább is megbukott a kormány.

A nyugdíjas volt a legboldogabb ember a városban. A szép időnek, hamiskodó tavasznak, régi szeretős ősznek ő volt a legnagyobb élvezője. Néki építették a Halász-bástyát, az ő részére tartották a zenés miséket, a promenádon ő reá mosolyogtak a gyermekkertésznők, a börze előtti játszótéren a nevelőnők az ő kedvéért vetették keresztbe a lábukat, hogy a térdük látszott. A Sefánián korai tavaszkor a nyugdíjas tartott szemlét és elefántcsontfejű sétapálcájával intett a városi őrnek, ha valamit nem talált rendben. A ligetben levette a kalapját, amint a nap sütni kezdett. Hiába harangoztak a Fasorban a toronyban, a nyugdíjas csak akkor indult el hazafelé, amikor az ő órája mutatta a delet. Ezt az órát a műegyetemi órához igazította és hetenként ellenőrizte pontosságát, ami csak egy kis sétába került. Ő volt az, aki sohasem dobta el újságját, miután kiolvasta. Gondosan összehajtogatva eltette zsebébe. Milyen bolond a világ, ha az újságból nézi az ember! Szerencsére nem minden igaz, amit a hírlap ír. Az írók pedig kötözni valók. Némelyiket meg sem lehet érteni. Ő volt az, aki sohasem sietett Pesten, ebben a rohanva élő városban. A cipője mindig fényesre volt kefélve, a nadrágját otthon a mama vasalta, a kalapjáról a könyökével dörzsölte le a port. A borbéllyal vitázott, ha nem borotválta elég lassan és alaposan, – hiszen ő ráért. Méregbe gurult, ha valamely portékának az ára egy krajcárral emelkedett. Ő tudta a messzi boltokat, ahol olcsón lehet vásárolni. És ő tudta azokat a régi anekdotákat, nótákat, amelyekre már senki sem emlékezett a városban. Már csak ő találta meg az Ősz-utcát, az Ötpacsirta-utcát, a Zerge-utcát. De nem tudta teljes biztonsággal, hogy merre van a Lipót-körút. A mosóintézetet feljelentette, ha kirojtosodtak a gallérjai. A szabónak öt forintot küldött minden elsején, – tán még az esküvői frakkját, a hivatalnoki Ferenc József-kabátját, a tanácsosi bundáját törlesztette. Ő volt az, akinek az „idejében“, „korában“ minden másképen volt. A nők vallásosak s erkölcsösek. A férfiak tisztelettudók. Mindenkinek kijár a respektus vagyona vagy rangja után. Ő volt az, aki büszke arra, hogy harmincöt esztendeig ült a hivatalában és semmit sem csinált. Ő volt az, aki kitalálta az újságpapirosból való ülőpárnát, amelytől nem fényesedik a nadrág. Ő járt karonfogva az öreg élettársával temetésre, esküvőre s egyéb ingyenmulatságra. Ő járt korán reggel vizet inni az artézi-forráshoz, térzenét hallgatni (a bosnyák zenekar előadásában) a császárfürdői platánok alá. Ő ment fel a Gellérthegyre napfölkeltét nézni, ő rándult ki gyalog Mária-Remetére, ő szaladgált a kormányhoz, hogy a nyugdíjasoknak is adjanak félárú vasúti jegyet, pedig soha életében nem utazott sehová. Ő tudta krajcárig a bélyegilletéket, a tisztviselői fizetéseket, hány krajcár van egy forintban és mennyit keres a főpincér a borravalóból. Ő volt az, aki a szájától vont el minden krajcárt, hogy öregségére gyűjtsön… Rakta, rakosgatta harminc-negyven esztendeig a forintocskákat. És most itt áll megöregedve, nyugdíjasan, élvezni vágyóan a takarékosság, munka gyümölcsét. S ráeszmélt, hogy egész életének elvonultsága, garasfogdosása, kielégületlen gyomrának korgása, aszkéta nyomorúsága mit sem ért. Egy jó kalapot sem vehet azon a pénzen, amit azelőtt egy egész esztendeig megtakargatott. Érdemes volt így élni? (1920.)

Polónyi Géza kalapja.

Olyan nagy feje volt, hogy senki sem viselheti utána a kalapot. Ez a fej – tán még a kalap is – a tizenkilencedik századbeli Magyarországból jött és mindvégig megállotta a helyét a nagyméretű koponya s a kalap sem ment ki a divatból. Hetvenhárom esztendős volt.

*

Mikor Eötvös Károly ment el, azt írták róla a meghatott tollak, hogy az utolsó táblabíró ballag el az ősök által kitaposott országúton.

Íme, mielőtt végleg lezárulna a kripta a régi Magyarország felett, még jelentkezik más is, aki kopogtatásával helyet kér a tizenkilencedik század magyarjainak sorában; ott, ahol úgy feküsznek halottaink nagy meggondoltsággal, karbatett kézzel, mindenttudó bölcsességgel, – mint általában a mult századbeli magyar politikusokat láttuk, elképzeltük, emlékezetünkbe véstük. Ezek a századvégi magyar politikusok közvetlen elődeiktől (sőt a még velük karonfogva járó öregektől) tanulták a tempót, a megjelenést, a hazafias lendületet, a mellet dagasztó nemzeti önérzetet, – tanulták a mély, bölcsenjáró táblabíráktól. Eötvös is, Polónyi Géza is fiatalkori ideáljait olyan régi magyarokról választotta, akikről mi már csak a históriában olvashattunk. S ezért tűnt föl szemeink előtt néha félszegnek, máskor érthetetlennek, de mindenkor imponálónak Polónyi és Eötvös is.

Polónyi Géza fiatalsága például abba a korszakba nyúlik vissza, amely még nem sokban különbözött Vas Gereben regényeinek légkörétől. A szegénysorsú, tehetséges diák (aki a „Jurátus-életben“ csizmatisztítással kezdi és a neve „audiat“), Polónyi Géza fiatalkorában is a nélkülözés és küzdelem emberfölötti iskoláját járja, amit talán nem is bírna meg egy huszadik századbeli fiatalember csüggedés, megtörés nélkül. Az akkori fiatalemberek (akikből később valóban ember lett) nem riadtak meg semmiféle viszontagságoktól. A szegény diáknak hét kásahegyet kellett keresztülrágni, amíg tanulmányaiban előrehaladhatott; a rongyos csizmák, pókhálós-vékony köpenyegek, esztendőkig viselt süvegek fáradhatatlanul mentek egyik városból a másikba, régi iskolából az újba, egyik küzdelmes megélhetésből, koplalásból, vidáman viselt nyomorúságból a másik sorstragédiába, amíg gazdájuk legalább a házitanító álmodott állomásáig eljuthatott.

A faggyú-gyertya pisla világításánál, a rongyos szalmazsákon a kietlen években fogyott egyik tankönyv a másik után, múlott egyik osztály kitüntetéssel, mint a másik, a derék megfeszült, a korgó gyomor parancsszóra hallgatott és a diák-kenyérnek, a savanyú brugónak mennyei ízt tulajdonított az erős akarat.

A vándor-diák sziget-felfedező útját járta meg ifjú lábaival az öreg Polónyi. Bolyongásaiban bizonyosan látta a tétlenségében hervadozó Magyarországot jó közelről, láthatta a düledező udvarházakat, amelyekből félig már kilicitálták a tunya gazdát; az országúton találkozhatott a tanulatlan magyar földesurasággal, aki utolsó lovát hetyke homokfutóban, kutyabőr-keztyűben hajtotta a vásárra eladni; és diákpajtásaitól hallhatta az előkelő állású atyafiakat felsorolni, amely atyafiakban bizakodva (nem pedig tudományosságára támaszkodva) vágott neki az életnek a legtöbb magyar ifjú.

*

Amit Polónyi Géza a régi Magyarországból látott: az mind csak arra serkentette a szegény diákot, hogy eszét kimívelje, önerejére, találékonyságára, bátorságára appellálva várja, midőn rákerül a sor e tudatlanok országában. Még éltek ugyan a bölcs, nagykoncepciójú öregek, akik a nagyszerű tizenkilencedik századot Magyarországon megteremtették, de már búcsúzóban voltak és helyettük nem jöttek új koponyák. A meddő, egyedül a protekcióban lélekző Tisza Kálmán-korszak járta. Egy éles elme könnyedén vágott magának utat az akkori fiatalok között, ha az öregek kivesző erényeit tartotta pajzs gyanánt. Polónyi Gézán késő öregségéig meglátszott, hogy fiatal korában jól megtanulta a táblabírák tempóját – szinte az ő gondolataikat, ravaszságaikat, okoskodásaikat folytatta, figyelmen kívül hagyván maga körül az elléhásodott nemzedéket. S így egyenes utóda volt azoknak a magyar politikusoknak, akik egykor az ész és furfang fegyvereivel védelmezték Magyarországot a töröktől, paktáltak franciával, túljártak az osztrák eszén: – amilyenek a tizenkilencedik századbeli magyar táblabírák is voltak, akik bár körömszakadtáig tartották vármegyéjüket, belenyugodtak Kossuthba, megalkudtak Deákkal a haza és a nemzet egysége érdekében.

Ha majd eltávolodnak tőlünk a mai évek és a nagyeszű Polónyi Gézát messzebbről láthatjuk: ráeszmélünk, hogy évtizedeken át a lepergő parlamenti évek szálait az ő kezei irányították. Olykor fiskális furfanggal, máskor a Fráter György eszélyességével, majd a törvénykönyv káprázatos ismeretével vágott közbe az alantas napi-politikától az orrok hegyéig sem látó koponyák gondolatainak. Megállította a hájfejű politikusok birkanyáját, mint a farkas. Vihart élesztett, indulatokat keltett fel, szenvedélyek alá gyújtott tüzet, vad juhászkutyákat eresztett szét, forgószélt hívott segítségül, amikor ölbetett kézzel, fáradt szemhéjjal bóbiskolt körülötte a parlament. Egyszer olyan volt, mint egy keserű bujdosó, máskor döngette az asztalt, mint egy erőszakos vidéki kortes. Összevont szemöldökkel figyelt, héja módjára lecsapott, furfangos úton biztosan haladt, – majd kedélyes volt, mintha egy negyvenes évekbeli kalendáriumból vágták volna ki. Hetyke begyűrt kalapja alatt úgy vitázott az utcán, mint egy tüntetésre készülő jogász; máskor lekonyult ez a kalap, mint egy csatavesztett kortesé. Ez a kalap mutatta, milyen a politikai helyzet.

Mindig magyar volt és kitalálásaiban, ötleteiben, támadásaiban és meggondoltságaiban a magyar élet útjain haladt, azon az úton, amit egy szegény, nagyeszű ifjúnak a tíz körmével, az ereje megfeszítésével kellett megásni, hogy végül Magyarország igazságügyminisztere lehessen. Verbőczy volt a törvénytanítója és úgy fogta kezében a magyar törvénytárat, mint a buzogányt.

Polónyi Géza küzdelme, törekvése, győzedelmessége példa arra, hogy Magyarországon az eszes ember is boldogulhat. Alakja lehetne egy regénynek, amelyben az igazi Magyarországot írná meg egyszer valaki, a közelmult országát.

Az ember, aki mindig vizitbe járt.

Igen jól hallom az Athenaeum lelkes igazgatóinak, a könyvcsinálás művészeinek és más kiváló nyomdászoknak panaszkodását: nincs papir, nem tudunk könyvet nyomtatni. „Egy hónap mulva nemhogy könyvet, de egy számlacédulát sem készíthetek!“ – mondja Pest egyik legelőkelőbb könyvnyomtatója. Az írók, akik maguk adják ki könyveiket, maguk szerzik meg hozzá a papirost. Tízezer példányban már az álmoskönyvet sem merik nyomtatni. Középkori idők járnak fölöttünk, Gutenberg száz példányban nyomja a Bibliát, a könyv ritkamadár és ára oly magas, hogy csak a leggazdagabbak vehetik meg az új könyveket, mint egykor a fejedelmek, hercegek, rablóvezérek. A könyv drágább a francia parfőmnél; a könyv drágább a selyemszoknyánál; a könyv drágább a lisztnél, a bornál, a szivarnál, a mindennapi ennivalónál. A könyv, minden időknek legtudósabb óramutatója, nemzetek fénykorának vagy balsorsának hangos hírvivője: a könyv ritka lesz, mint a fehér holló. A drágalátos könyvgyűjtők, akik egy-egy csinosabb, újonnan megjelent könyvet úgy vittek haza a hónuk alatt, mint menyasszonyukat; az amatőr-példányok, a ritkaságok szenvedélyes vásárlói; az éjjeli olvasmányoktól sápadt arcú fiatal nők; az új regénykönyvek rajongói, fénylőszemű asszonyok; a betegek és lábtöröttek, akik minden új könyvben szomorú életük megvigasztalódását remélték; a lemondók, a kályha mellett üldögélők, világcsalódottjai, kunyhók és kastélyok lakói, a magányosok, a sebzett szívűek, az okosok és a jámborok, akik megváltást, szívükre, életükre, fájdalmukra röppenő fehérmadarat, a legbölcsebb tanácsadást, a mindentudó jóbarátot keresték egy-egy új könyvben: 1920-ban megismerkednek a szükséggel. Ebben az esztendőben nagyon kevés új magyar könyvet kínálnak a könyvesboltokban, a nyomtatóműhelyek elhalkulnak, mintha Gutenberg tétovázó keze vezetné a sajtógépet, az írók az asztalfiókjuk részére írják meg azt, ami eszükbe jut… A nemzet, amely nemrégiben gőgösen verte a mellét, hogy kultúrájával (amelyre ezelőtt vajmi keveset gondolt), szellemi fennsőbbségével, minden európai népek között kimagasló, régi és modern irodalmával, versengő tudományával: bármely ellenség megszállásának, elhatalmasodásának, beolvasztó szándékának ellenállhat: a nemzet ma eljutott a szegénység azon állapotába, hogy kalendáriumait sem nyomtathatja. A könyvnyomtató műhelyekben napról-napra nagyobb hálót fonnak a pókok. A könyvespolcokról elmerengve nézegetnek alá a tegnapi szép könyvek, amelyeknek utódai nem születtek.

*

A könyvek szomorú esztendőjében gondolatom elszáll azokhoz a vadászkalapos, tarka-barka beszédű, piros arcú, fáradhatatlan kedvű férfiakhoz, akik újesztendő hetében útrakeltek, farkas-bundát és árjegyzéket vittek magukkal, útrakeltek Magyarországba, mint az aranyásók Kaliforniába: könyvet mentek eladni. Mily boldog ország volt ez, ahol a könyvügynököket, a kultúra rettenthetetlen sürgönyhordóit: szélhámosoknak bélyegzett a sajtó, közvélemény, mert működésük sikerében furfangos beszélgetéssel segítették portékájukat! Mentek vonaton, kocsin, gyalog. A legkisebb falu sem kerülte el figyelmüket. Vágtattak csengős szánon az égbenyúló Kárpátok között, erdélyi rengetegben utaztak oláh fuvarossal, vicinális vonalak apró állomásain bukkantak fel, magányos kastélyok, udvarházak remete-lakóihoz állítottak be oly előkelőséggel, mint eltévedt főúri vadászok, hóba temetkezett kis falvakba nyomakodtak a búbos kemence mellett szendergő honoráciorhoz, ők vitték Magyarország nagy képes történetét a nemzetiségi vidékeken elrekedt magyarokhoz, vitték a Műveltség Könyvtárát falusi jegyzőknek, a Természettudományi Könyvtárat a világtól elzárt körorvosnak, a magyar írók regényeit az unatkozó falusi úriasszonyságnak… Árva tanyaházak mellett tartottak stációt, nyakig sáros bricskán utaztak a nyírségi vadvizek között, hogy megkérdezzék egy álomszuszék komposszesszortól, hogy nem rendelné-e meg Krúdy Gyula összegyűjtött műveit havi kétkoronás részletfizetésért, behatoltak mizantrópoki lezárt ajtaján, világtól elvált, senkinek sem jó salabakterekhez nyitottak be vígan, fürgén, frissen, mint előkelő vendégek, fővárosi hírlapírók, grófok, bárók, képviselők, sohasem hallott bókot mondtak a háziasszonynak, meghallgatták a gazda panaszait az idei termésről, behatoltak félvad máramarosi falvakba, munkácsi zsidókhoz, szatócsokhoz és bérlőkhöz, parasztokhoz és erdészekhez, könyvet sohase látott vakondokhoz, mérges és jókedvű emberhez, hogy magyar könyvet sózzanak a nyakába havi két-három korona részletfizetésért.

És mily gyönyörű könyveket küldtek a könyvcsinálók a megrendelőknek! Bőrbe, vászonba, selyembe voltak kötve a könyvek, a legfinomabb papirosra nyomtatták, hogy századok mulva is használható, épséges állapotban legyen, műgonddal választották a hozzávaló betűt, kipróbálták a festéket, hónapokig tervezgettek, kalkuláltak egy-egy nagyobb munka megjelenése előtt, a könyv-író oly izgalmat érzett, mint egy vőlegény s az ügynökök börzéjén, a régi Newyork-kávéházban nem búsultak többé a házbértartozás miatt. Felnyergeltek, nekivágtak a régi gazdag Magyarországnak, ahol mindenre volt költekező-kedv, csak könyvekre nem. Ám hiszen az egykori könyvügynök sem a dologtalan, könnyű munkához szokott emberek sorából került ki. Ő volt az az ember, aki örökösen vizithez volt öltözve.

*

A dobott, megvetett, senkinek sem kellő portéka: a könyv, a csontig leszegényedett Magyarországban elérkezett a ritkaságok közé. Igaz, hogy még napjainkban nem akad vállalkozó, hogy értékcsökkenőben lévő pénzét könyvekbe „fektesse“, mint például divat most bélyeget vagy perzsa szőnyeget vásárolni. De bizonyosan feleszmélnek rövid időn belül a kalmárok és kalmárkodók, észreveszik a holdvilágként fogyó magyar könyvtermelést és az új regényeket, tudományos könyveket lánckereskedők árulják majd, mint a gyapjúszövetet.

Balaton révészei.

Aki megelevenedett bibliai festményt akar látni, az keljen át Zamárdi és Szántód között a kompon. A hajót azok az emberek hajtják evezőikkel, akik már Jézust a tengeren hajókázták, akiknek arcmásait régi templomok félhomályos boltozatain láttuk. Az evező ember, az evezésbe elmerült, szinte átváltozott ember egyforma a biblia ezer esztendőinek messziségében és a zamárdi kompon. A fárasztó testi munka az Üdvözítő közelségébe vonja az emberi arcokat, a túlvilágra megy az arc fényekért, szinekért, a halálosan elfárasztott testből kiválik a lélek és kiül a szemekbe, mintha elrepülni készülne. Régen láttam szebb embereket, mint az evező révészeket.

Bús taktusa a munkának a legősibb. Az evezés ugyanaz volt ezerévek előtt is. Hat legény, aki hajtja a nehéz kompot, egymás mellett ül párosával. Mielőtt meghúznák a hosszú, nehéz lapátot, felemelkednek a deszkáról, amelyen ülnek, aztán ugyanabban a másodpercben vetik hátra magukat, amidőn meghúzzák a rudat. Előrevetik magukat, hátradőlnek, mintha egy test, egy izom volna valamennyi. Nem késhet senki egy szempillantást, nem pihenhet egyik sem egy másodpercet, nem takarékoskodhat a munkával egy verejtékcseppet sem. Mint egy emberfölötti tánc, ősi ringatása a testnek, megfeszülő és engedő kötele az izomzatnak, a testi munka csodálatossága: folyik az evezés a kompon. Szakadatlanul, megállás nélkül attól a perctől kezdve, amint az evezőket a vízbe merítik: ringatóznak a testek, külön életet kezdenek élni a lábak, a karok, de legfőképen a fejek, amelyek lassankint oldalvást dőlnek a kimerültségtől. Az evező emberek testmozgásában van némi nyoma annak a legmodernebb festőművészetnek, amelyet kubizmusnak, futurizmusnak neveznek. Az evező ember testrészei valóban szétválani látszanak egymástól a mozgás következtében. Egy pillanatban csak hátrafeszülő karok látszanak: az emberek eltűnnek a karok mögött. A test többi része elmúlik, levegővé, láthatatlanná válik. Tizenkét kar látszik csupán a hat evezőn. A másik pillanatban: a karok válnak levegővé és helyüket elfoglalják az emberi törzsek, amelyek átringanak egy másodpercre a hajó orrában, mint elvonuló színészek a szinpadon. Aztán legvégül a fejek maradnak csupán helyükön. Ezek az önfeledkezett, álarc, festéknélküli fejek, amelyek olyan pírhoz, fényhez jutnak, mint a szentek fejei, amelyeket egykor régi templomokban láttunk. Nem lehet leírni azt a változást, amelyen a révészlegények általmennek, amire a Balaton közepéig hintáztatják a kompot. A szélmarta, esőtépte, viharos arcok elveszítik minden földi durvaságukat. Megnemesednek a homlokok, belső fényekben égnek a szemek, alkonyati aranypírban fürdőznek a felhevült arcok. Az a fiatal legény ott az ifjú János próféta, midőn jelenéseket lát. Ez a rongyos katona az első padon, olyan, mint a Nepomuki, akinek szobrait annyit láttuk vizek felett, hidak bejárásánál. Bibliai emberek ők valamennyien, amint itt a haragos víz fölött, zöld ég alatt, sötét hegy mögött a hajót vonják, húzzák, megszakadásig eveznek, nem is néznek egymásra, mert mindegyik azt csinálja, mint a másik, a szemük a távolság fátyolképeire szegeződik: vajjon mit látnak ott e nedves, örömtelen, fájdalmas szemek? Fel, le, fel, le. Így folyik a munka megállás nélkül, nekivetetten, szinte életre-halálra, a nagy víz közepén, távol a hegyek visszhangjaitól, messzi a mezők dalaitól, földi életek tarkabarkaságaitól. Fel, le, fel, le. A nagy víznek nincsen vége, a hullám nem változik, végtelen szövetje a víznek egyforma kedvvel fogadja a rávonuló gályát minden evezőhúzás után, a szél nem tud új nótát, mindig csak egyet fuj, a hal nem dugja ki a fejét, hogy itt énekeljen az evezőknek; komor az ég, zord a víz, reménytelen a csillag, amely a felhők ablakán átpillant, mozdulatlan a köves part, igérettelen a holnap, amely a nemsokára beköszöntő éjszaka után következik, a homályba borult partokon a szél tudja a járást: – ők a vizet ismerik csupán, amely hallgatva fogadja őket napról-napra, nem mondja nekik, hogy őket szereti, nem ölelgeti, dédelgeti őket, holott mindig vele s benne vannak, csak tűri, viszi őket, evezőiket, setét hajóikat, messzejáró utasaikat, akiknek idegen sár szárad a lábukon, akik majd innen nemsokára kikötnek s örökre felejtik a hajósokat, akik a víz közepén minden izmuk megfeszítésével dolgoznak értük. Hátra sem fordulnak többé a partról, vissza sem néznek a messziből, szürke homokszemként perdül le az óra a többi közé, elhalaványodik az emlék, mint a felhő a távolban, elsuhan a szél, mint az álom s a hajósnak nehéz, megszakadó munkától átnemesedett arcából, ez eleven tüneményekből annyi sem marad meg az emlékezés számára, mint a gyufa ellobbant lángjából a vak éjszakában.

Fel, le. Fel, le vonják a kompot a legények, a tihanyi tanító mindig a hullám közepének irányítja a kormányrudat, mert a hullám közepét kell kettévágni a hajó orrának, ha céljához egyenes vonalban akar jutni, a kocsilovak tünődve, ijedt mozdulatlansággal állanak, ismeretlen part felé tétován kalandozik az utazó szeme, erőlködik a szél, mintha megérkeztek volna segédei az alkonyattal, mély vízből jön fel a hullám fehér torkával, a közelgő hegyeken már lábujjhegyen fut az alkonyat pásztorfia; ásítozva buknak be az esti homályba az eddig fehérlő parti házikók, vadkacsa-pár vonul a tó felett éji tanyára, lomposan roppanva száll egy nagy madár, mintha megúnta volna már az életét, a csend hírnökei futnak szét mindenfelé a kegyelemlevéllel, – csak a révészlegények dolgoznak a végkimerülésig, inuk rogytáig, az égre nézve, földet, vizet nem látva, közelgő partot nem érezve, fel, le, mint az örökös dologban álló emberi nedvek, a verejtéknek ki nem fogyó forrása, mozgásnak meg nem állása, álomnak leszállhatatlan kerengése, a munkának elhallgatás nélküli búgása, másvilágig érő evezőcsapása… Amíg felsivít a révészgazda sirályhangja. Állj.

S akkor szökkenve, nyögve, feljajdulva állnak meg az örök evezők, messzi útról térnek vissza a régi emberi arculatok, látni kezdenek a kimerült szemek, a víz alól bukkannak fel a levegő után nyíló szájak, ernyedten zuhannak le a karok, partra fut a nehéz alkotmány és oly fürgén helyezkedik el az út irányában, mint egy táncosnő.