Part 3

A madárhang elhalkulásával, a vizimalmok messzire hangzó kelepelésével, az árnyék hosszabbodásával, a nap rövidebb látogatásával, mintegy a közelgő, szomorú, hosszú téli sötétség beálltával a magyar-orosz ismét megkezdi a böjtöt, mintha gyászolná a korán elröppent, boldog nyarat. Ezentúl csak kétszer esznek napjában a rutének földjén, délelőtt és délután. Beáll a zordon évszak, mihamar járhatatlanok az utak a viharok szárnyán megérkező hótól; a magyar-orosz népével, barmával behúzódik kunyhójába és félálomban hallgatja a postaszán csilingelését. Milyen bús, emberietlen élet folyik télidőben a rutén falvakban: arról csak annak lehet fogalma, aki már elakadt útközben a hófergetegben ilyen ringyes-rongyos falucskában! Az emberi és állati trágya közvetlenül a lakóház ajtaja elé kerül, mert meleget tart az is, mint a betapasztott ablak. Napközben alig látni valakit a szabadban, utcán, korcsmában. Az eresz alatt füstölgő házikókban bujik el a falu népe s álmaival, babonáival foglalkozik. Könyvnek, újságnak persze híre-hamva sincs. Az asszonyok, lányok délután fonnak, szőnek. A háztetők felett zúgó vihar alatt összebujnak a fiatal nők egy-egy kiválasztott háznál, mesét mondanak és fonják, szövik egyszerű ruhájukat, az inget. Ha egy idegen férfi betoppanna az ajtón, nyilván az ördögnek néznék. Pedig az orosz-magyar nők, amíg fiatalok: oly üdék, mint a vadvirágok. Szőke hajuk, lenvirág szemük, gyengédségük megigézi az utazót. Nekem mindig a szerény kis nefelejts jutott eszembe, ha utazásaim közben erdők szélén, patakok partján fiatal rutén nővel találkoztam. Ámde nem sokáig bírják e nép tavaszi virágai az életmód zordonságát, a sorvasztó böjtöt. A savanyú répa és káposzta, amelyet télidőben közös hordóból, kanál nélkül fogyaszt a háznép: silány táplálék az életerő fenntartásához. Az orosz-magyar azt mondja, hogy télen úgy sincs szüksége testi erejére s ezért nem táplálkozik, mint akár a föld bogara, amely dermedt mozdulatlanságban tölti a telet. Nem ritka az olyan fiatal orosz-magyar férfi vagy hajadon, aki még sohasem evett húst életében, de pálinkától már részeg volt az apja temetésén.

Az egyház által kiszabott és az önként vállalt böjtölést kell rendszabályozni ennek a szelíd, csendes népnek a történelmében. Meg kell tanítani enni, táplálkozni, erőt és vidámságot gyűjteni nemcsak az alkoholból. Meg kell tanítani őt a könyvek, olvasmányok örömére, az életnek sok színére, az emberi boldogság pálinkamentes részeire. Meg kell tanítani őt járni, mint a gyermeket. Beszélni, érezni, örvendezni, mosolyogni, hogy az öregség ráncait eltüntethessük e népnek arculatáról, amely búsan meghúzódik már a gyermek ajkszögletében, elhervasztja az ifjú nőket, koravénségre ítéli a még életerős férfiakat. Meg kell menteni e népet az önkéntes éhezéstől, a borzalmas böjtöléstől, hogy ifjúsága ne egy-két esztendeig tartson csupán. A mult nyáron még üde, szagos hajadon mosott a pataknál. Az idén fonnyadt vénasszony mereszti rá fénytelen szemét az utazó kocsijára. A temetők telve sírokkal, amelyekbe életerős emberek temetkeznek, a kuckókon korai aggastyánok lesik a gyönge meleget, a nők alig képesek szoptatni gyermekeiket. Életet kell adni ennek a népnek: mielőtt a pálinkáról akarjuk leszoktatni. Ha most, nyomban megvonnánk az orosz-magyartól az alkoholt, rövidesen kipusztulna az egész néptörzs.

*

Napfényben és hóviharban eleget utazgattam e tájon. Örvendeztem a faluszéli csűrök szalmatetőinek, emberi hangon szólott hozzám az első kutya, amely kocsimat vagy szánomat megugatta, sok mindent gondoltam az ablakról, amelyet házikókon láttam fürészporral és sárral betapasztva, a néma udvarokról, amelyeknek havában magányos gyalogösvényt tapos a gazda. Úgy mentek, mendegéltek tova utam mellett a kis falvak, mint az emberi nyomorúság, az örök szegénység változatlan, mindig egyforma képecskéi. Nagyon ismerősnek kell lenni ezen a tájon, aki egyik embert meg tudja különböztetni a másiktól. A ruházkodásuk egész vármegyékre kiterjedően egyforma. Bús, szürke halina-posztóban, kopott gubában, bocskorban vagy mezítláb jönnek ők elő az országutakon. A férfiak borotválják az arcukat, rövidre nyírják a bajszukat, mert nem szeretnek szakállt viselni, mint rokonaik, a nagyoroszok, akiket bakkecskének csúfolnak. Széles, vastag, zsíros kalapjaik elpusztíthatatlanok, örökségbe megy egyik nemzedékről a másikra. Még téli báránybőrsüvegüket is csak nagyritkán cserélik. Szürke vagy fekete gubáikban, derékszíjjal a derekukon, bőrtarisznyával az oldalukon itt élnek évszázadok óta és látszólag semmit sem változtak. Nem lehet észrevenni, hogy a régi ember kiment a ruhából a temetőbe, új ember büszkélkedik a rézszeggel, gombokkal kivert tarisznyával. Még tán a nevük is ugyanaz marad. A szegénység örökké talpon álló hadserege, lelkek, amelyek már eleven testtel elkárhoztak a mindig ugyanolyan, egyforma életre, emberek, akikkel nem történik semmi, mint apáikkal, élnek, hogy észre sem vették, hogy elmúlott életük, böjtölnek, lerészegednek, karácsonyt, esküvőt tartanak, aztán elmennek a temetőbe. Ugyanazok most is, akik száz esztendővel előbb voltak. Ott tolonganak a határszéli vasúti állomásokon, hosszú hajukat hátrafésülve, fedetlen fejjel állnak úr, szolgabíró előtt, arcukon az örök alázat, lemondásos szürkeség, fénytelen élet. Mennek, mendegélnek girbe-gurba országutaikon, mintha sohasem gondolnának semmire, céltalanul barangolnak hegyeik között, elmenekülnek a városokból, sőt falvaikat is nyomban elhagyják, amint enged a szigorú idő. Künn élnek a havasokon, hegyhátakon, réteken, fészekaljban, mint a vadmadarak. A háznép ritkán bomlik fel. Gyerekek, öregek, asszonyok és háziállatok lehetőleg együtt vannak, addig, amíg élnek. Egy test, egy lélek minden család. Ha valaki meghal közülük: megsiratják, a holttest jelenlétében, szinte részvételével: lerészegednek, aztán gyorsan felejtenek.

Egyszer egy faluba érkeztem határszéli bolyongásaimban, ahol a pap (régi ismerősöm) elvezetett egy házhoz, ahová ő halotti torra volt hivatalos.

A halott, akinek torára készülődtünk, még élt, de az ágya már a mestergerenda alá volt tolva, égő gyertyát adtak a kezébe és a kántor fejére tette az evangeliumi könyvet és a könyv olyan lapon nyílt ki, ahol alig volt vörös betű. Minden jel meg volt arra, hogy a beteg rövidesen meghal.

Öregember volt a beteg. Egykedvűen tartotta kezében a gyertyát, hisz már délután megkapta az utolsó kenetet. Talán eszébe se jutott, hogy reggelig éljen s résztvegyen a saját halotti torán, amelyre a háznép már ugyancsak serénykedett. Az asztalt megterítették vászonnal, mert a halottnak a helye a ládán lesz. Pálinkát, kenyeret készítettek a papnak, kántornak, harangozónak. Ámde senkisem nyúlt a várvavárt elemózsiához, mert az öregember még mindig tartotta a gyertyát. Lassan múlt az idő. A kántor időtöltésül megpróbálgatta az evangeliumos könyvet az öregember kopasz homlokán. Vállát vonogatva jelezte, hogy nem tehet róla. A könyv mindig ugyanazon lapon nyílik, ahol kevés a vörös betű. A harangozó, mint egy unatkozó strázsa, egyik lábáról a másikra nehezedett. A pap székre ült és halkan kopogott az asztalon.

– Bátyuska, nem félsz a haláltól? – kérdeztem.

Az öregember szemét az égő gyertyára meresztette, mintha azt nézte volna, hogy meddig tart még a gyertyaszál. Aztán hangtalanul megcsóválta a fejét.

A háznép tett-vett a szobában. Egy öregasszony, egy fiatal nő és egy közömbös suhanc voltak az öreg hozzátartozói. Néha megtapogatták az öregember kezét: vajjon elkezdhetik-e már a sírást? Künn a havas estében lábak topogtak, suttogások hangzottak, szomszédok, akik majd zsoltárt énekelnek. Mikor hangosodott a beszélgetés odakünn, a harangozó, mint hivatalos személy, kinyitotta az ajtót és kiköpött.

A bátyuska pedig nézte, kimeredt szemmel leste a kezében égő gyertyát. Már nem figyelt semmire, ami körülötte történik. Nem is igen látott tán egyebet, mint a piros nyelvecskét. Szinte pillanatok alatt megváltozott az arca. Mind kisebb lett a feje. Végül kicsiny lett, mint abban az időben, amikor anyja szíve alatt élte életét. Az élet visszafelé futott az arcán. Talán átsuhant előtte minden, ami történt véle, mint egy vándormadár képe vonul át az alkonyodó éghajláson. A gyertya reszketni kezdett. Ingadozott, hajladozott, felágaskodott, meg lehanyatlott. Az élet volt ez, amely most válik el a fiatalkor zöld erdőitől s a komor vénség hervadt mezőitől. Képektől, arcoktól, melegségektől, ölelésektől, az életben maradó szavaktól s a tovább pirosló hangoktól elmúlik egy kis lehelet. A gyertya nagyot koppant a földön, az öregember feje hátrahanyatlott és sötétebb lett a szobában egy lélekkel.

A háziak nekiláttak, hogy az öreget az ágyból a ládára cipeljék. Kimentem a házból.

Januáriusi éjszaka volt, tiszta, szélmentes, csillagsugáros, amilyen ritkaság itt a Kárpátok között. A csillagok az égboltozatra fagytak. Ilyen hideg éjszakákon senki sem vágyódik a csillagokba.

A hegyipatak a malomgátnál sustorgott, mint a főtt víz. Talán ezen az éjszakán dermedt jéggé a zuhatag, amelyet idáig nem tudott gyeplőjébe kapni a tél. Halottak a hegyek, a hótól szikrázó erdők. Mélyek a völgyek, hogy feneküket sem láthatni. Áll a nagy éjszaka a világ felett, mintha többé nem lenne feltámadás. A bádog Krisztus a falu végén elárvultan terjeszti ki karjait. Az országút néptelen és a beláthatatlan messziségbe visz. A halál éjszakája. Nem volna csoda, ha jéggé fagyott, lepedős kísértetekkel találkoznék a gyalogúton.

Debrecen.

A multja oly sok legendával, mesemondással van telve, mintha századokig minden Debrecenben történt volna, amit a költőknek feljegyezni érdemes. A Királyhágón túl Kolozsvár, a Tisza mentén Szeged, a Hortobágyon Debrecen voltak azok a magyar városok, ahol a legendák, történetek összegyülekeztek a tornyokon, mint vándormadarak. Jókai egy láda könyvet írt Debrecenről, – mintha kétszáz esztendeig minden tréfás vagy regényes magyar férfiú a debreceni kollégiumba járt volna. Mikszáth és mások is elfuttatják mesemondó kedvüket a Péterfiára. Csokonai óta a kollégium mögötti városrészből lépnek ki az olvasmányok hősei, akiknek regényességét már azért is elhiheti az olvasó, mert Csokonai Debrecenjéből származnak. S így az a magyar, aki a költők műveiből ismeri meg Debrecent, azt hiheti, hogy a városban csupa felsrófolt idegzetű, romantikában laboráló asszony és férfi járkál a piacon, holott a debreceni nép oly józan, mint az egyszeregy.

Lehetséges, hogy régebbi korokban, amelyeket dohos könyvekből vagy az ó-temető fejfáiról ismerhetünk: valóban laktak itt józantalan regényhősök, ámbár én csendesen azt gondolom magamban, hogy akinek itt hajlama volt a regényeskedésre: rövid ideig szippantgatott a Hortobágy felől szálló porfelhőkből. Petőfit a vándorlási kedv, Jókait a szabadságharc balszerencséje hozta e városba. Csokonai pedig épen a Quekker-puritánságú józanság miatt volt kényszerítve vándorbotot venni a kezébe, hogy esztendőkre elhagyja a nádfödeles várost. – Ha egész Magyarország oly józan és bölcs vérmérsékletű lett volna, mint Debrecen, történelmünkből tán hiányoznának a nagyszerű lendületek és vértanúi megpróbáltatások, de az ország gazdag és szerencsés lett volna. A mélyenszántó, holnapra is néző, gyarapodásra való cívis-észjárás már a török hódoltság alatt megmutatta, hogyan lehet gazdagodni és épségben maradni idegen rabbilincsben. Bocskay és Rákóczi szabadságharcai nem rombolták meg a várost gazdagodásában. Szerencse és bölcs mérséklet óvta meg a várost a történelmi tragédiáktól. A nagytemplomban detronizált habsburgi Ferenc József is vizitbe, békülni ment Debrecenbe, mert hisz a trónfosztást Kossuth és a „jött-mentek“ földjéről összesereglett követek vitték véghez, nem pedig a nyugodalmas temperamentumú debreceniek.

Az alföldi homoktengernek Hamburgja a cívis-város. Nemcsak Manchesterben élnek józan kereskedők, hanem erre kelet felé is, ahol a kereskedőknek és termelőknek elsősorban egy állandóan harcban és bajban álló ország gyújtogató viszontagságai ellen kellett védelmezniök városuk épségét; kálvinista nyakassággal és meg nem szűnő magyar elszántsággal óvni a lelkeket és vagyonokat a nemzeti könnyelműségektől, a rosszindulatú politikai lázaktól, a meggondolatlan magyar kalandosságoktól. Amíg a kollégiumi ifjúság tüzet nyelt és vért ivott a magyar történelem tanításaiból, amíg költők és politikusok ragadták meg farkát a bizonytalan állomású üstökös-csillagoknak, amelyek időről-időre átszáguldottak a magyar égboltozaton: Debrecenbe istenfélelemmel hangzik a zsoltár és győz a bölcs mérséklet a hóbortos elragadtatások hullámzásain. A tiszta erkölcs, a honszeretet védte Debrecen vagyonát századokon át… És most meglepték az oláh rablók és kirabolták a magyarság, a magyar vagyon kaptárát!

Egy öreg ember elbeszélése.

A mai öregek, akik a mult századból jöttenek át: láttak olyan dolgokat, amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokban olvas.

Egykor éltek emberek, akik Napoleont, Kossuthot, Petőfit a valóságban látták. Megbámultuk őket, mint kivételes lényeket és mesemondásaikat sokáig hallgattuk. A mai öregek beszélnek majd arról a Magyarországról, amelyet többé nem láthatunk viszont; a kedves régi Pestről, amelyre rá nem ismerhetünk; a jámbor polgárokról, akik a fülükre húzták a paplant, ha elcsattant egy pofon a városban… Mesemondásaikba belefoglalják, hogy ebben az országban mindenki fehér kenyeret evett, még a vándorlólegény is, a faluzó koldus is és az ég madara, amely megette a mérföldmutatókőre helyezett száraz kenyérszeletet; a bort gödrökbe öntötték szüret után, mert nem volt elég edény; egy krajcárt adtak a szegénynek és az imádságot mondott érte; kilencvenesztendős korukig éltek a magyarok és még akkor se haltak meg könnyedén; annyi gyerek termett, mint subagallér; a birkának, disznónak időt adtak a járványos betegségben kedvére elpusztulni, nem siettek őt levágni; a cseresznyefák oly bőséges terméssel hajoltak az országútra, mintha Krisztus urunk járna még a földön; a halat ingyen adták a nagy folyamok partjain; a nők ifjúságuktól öregségükig áldott állapotban voltak; a kalendáriumok és az emberi szívek telve tréfaságokkal, nevetnivalóságokkal; a férfiak ragaszkodtak politikai elveikhez és főbelőtték magukat, ha tisztességtelen dologba keveredtek, gyenge karakternek volt ereje tovább élni és Amerikába vitorlázni; az adott szó szent volt és a rágalomért börtön járt; a társadalom egy nagy család volt, amelynek ítéleteit nem lehetett megfelebbezni; és a gyermekeket úgy nevelték, hogy nem kellett miattuk szégyenkezni, ha idegenbe vetődtek.

*

És ha a régi Pestről szól az agg mesemondó: szavai szinte hihetetlenül hangzanak.

Pest erkölcsös város volt, ahol nagy tiszteletben tartották a barátság szentségét, a családi élet érintetlenségét, a nők hírnevét és a vallás rendelkezéseit. A városi magisztrátus mindig azon törte a fejét, hogyan lehetne szebbé, finomabbá építeni Budapestet. Hogyan lehetne azt elérni, hogy itt a lakosság boldog és büszke életet éljen, hogy másoknak is kedvük legyen megtelepedni a városban és munkájukkal hozzájárulni a város fejlesztéséhez. Mindennek örvendeztek az öregek, amit e város érdekében tehettek. Ünnepély volt, midőn a Dunapartról többé nem szállott be a por a városba, midőn évről-évre újabb paloták emelkedtek a nagykörúton, midőn a tramway csengetett, midőn a polgármester királyi tanácsos lett. Az utcakövezők felfedeztek minden kis lyukat, amelynek betöméséhez nyomban felállították munkásaikat. A locsoló-ember oly udvariasan forgatta csövét a körúton, mintha Mazzantini iskolájában végezte volna a kurzust. A nagy zöld kocsik a mellékutcákat mosták oly tisztára, amely tisztaságot manapság a lakók arca sem közelíti meg. A házmestert a rendőrségre taszigálták, ha szemetes volt az udvar. A háziurat megbüntették, ha nem világított. A henteslegény kezet csókolt a szakácsnéknak, a kora reggeli pék örvendezett az új vevőnek, a boltos úgy dörzsölgette a kezét, hogy kénytelen voltál nála hitelben vásárolni. Szodomát kiáltottak, ha egy nő nagyon festett arccal kibátorkodott az utcára, az öregebb és gyakorlottabb szemű férfiak megismerték a foltot a nők homlokán.

A tisztességes nők pedig csak olyan mondásokat használtak a társaságban, amelyet anyáiktól, azok pedig nagyanyáiktól hallottak. Az ő lábukat, vállukat nem igen látta senki a városon végig, olyan bő és hosszú ruhában jártak, hogy a cipőjük sarkát sem tették közprédává. A sétatereken megelégedett, büszke nyugdíjasok üldögéltek, lenézték az egész világot, amely nem élvezett penziót. A leányok jövendőbelieit már a korai gyermekségben kiválasztották a gondos szülők, igen kapós vőlegény volt az állami tisztviselő. A házak belsejében boldog, megelégedett családok vonták meg magukat, akik a polgári jólétben, a csendességben, a tiszta erkölcsben lepergették az éveket, mint gyöngyszemeket. Furcsa, szigorú öregasszonyok éltek, akik az ifjúság erkölcseit ellenőrizték. És virágvasárnapon a templomok környékén tavaszi ruhában és tavaszi arccal mindig egy megifjodott Pest mutatkozott. Minden lánynak volt új cipője, új kalapja, minden asszony szebb lett és a családapák a budai hegyek rétjeit gusztálták, ahová husvétvasárnapján kirándul a familia.

Pest csak az idegenek és vidékiek előtt tűnt fel ama mulatságos és könnyelmű alakjában, amilyennek a mult században elhíresztelték. A tivornyás város lámpagyújtás után kezdte meg hentergését, a rendőrség szigorúan vigyázott, hogy a templomba menő tisztességes nők napközben ne kényszeríttessenek szemük lesütésére. A Kossuth-utcából, a korzóról elzsuppolták a szemérmetlen, feltűnően öltözködő nőszemélyeket. A polgárasszonyok jóillata töltötte meg vasárnaponkint a várost, szelid, alattomosságmentes mosoly tündökölt a leányok arcán és a polgár kidüllesztett mellel mehetett végig a városon, erkölcs, rend és tisztelet uralkodott itt.

Ábrándos városok.

… A tornyokon kereszt vagy kakas van, a luteránusok mohos zsindelyfedelű templomai állnak szűk, nedves utcákon, – a hidaknál kékre vagy piroskásra kopott Nepomukiak tartják fenn a rendet, hogy az útonjárók ne káromkodjanak túlságosan, – vastagfalú, örökéletre épített vendéglők extraszobáiban papok, honoráciorok, a mult század adomáskönyveiből itt maradott tréfás emberek keverik parádival a bort, tót szóval a magyar beszédet, – állomások, megyék, országrészek, ahol mindenki büszke arra, hogy magyar (nem is úriember, aki nem olvas magyar újságot, az asszonyok ugyan még csak tótocskáznak, de hát másképen nem értenék meg őket a cselédeik, a piarci népek): ez volt valamikor a felvidék, ahová behavazott vasutakon, kacskaringós szánutakon annyit jártunk valóságban és képzeletben.

Szerelmesek világa volt a felvidék.

Itt mindenki szerelmes volt – Magyarországba. Olyan lágyan, szláv-odaadással, szinte epekedve még nőkről is ritkán beszélnek a férfiak, mint a felvidéki intelligencia Magyarországról gondolkozott. Ő, a legkedvesebb, a legdúsabb, a legszebb és az elérhetetlen. Királynő, akibe szerelmesek megkopott, messzire lakó gárdisták a Kárpát alatt. Szürcsölve, mint Tokaj borát isszák, ejtik ki itt a szájak a magyar nevet. Felpirosodnak az arcok, amikor a históriára fordul a beszélgetés. Mikor a felvidéken csinálták Magyarország történelmét… „Azóta, sajnos, mellőznek!“ – mondták, mintha új kedvese volna Hungáriának.

Rajongók földje ez. Az adóhivatalnok, a tanfelügyelő, az alispán és mindenki, aki a magyar államot szolgálja, oly büszkeséggel tölti be hivatalát, mintha éjjel-nappal a szíve felett viselné a magyar címert. Ezekből a furcsa, ábrándos városkákból, télen eltemetett falvakból, korai estékből, kis ablakokból: oly gyönyörűnek látszott a messzi igazi Magyarország, mint a tündérvilág. Innen figyelték epedő szemek az esti vonatot, amely pesti havat hoz vagonjain, postakocsijában budapesti újságot. Ezekben a télben halkan pirosló tüzű házakban, varjas, elhagyott kastélyokban olvasták rajongással az írók munkáit. A helybeli kereskedés kirakatában (a levéldobozok között) valóban feltűnést keltett egy-egy új magyar könyv és „beszéltek“ róla még a kaszinóban is. A legtöbb városnak volt irodalmi társasága. Mily lelkesedő úrihölgyek látogatták például az ungvári Gyöngyössy-Társaság koncertjeit! A kassai Kazinczy-kör oly ünnepélyesen fogadta a „fővárosi vendégeket“, mintha eleven főhercegek jöttek volna látogatóba. Ezekben a vendégszerető, drágalátos városkákban egy nap alatt megismerkedett mindenkivel az utazó, barátai, kedveskedő ismerősei akadtak az idegennek. S büszkén mutatták meg történelmi emlékeiket és élő nevezetességeiket. Friss pezsdülés, izgalom, költekezés, ha vendég jött a fővárosból. A szemek, arcok úgy figyeltek a messzi földről jött vándor szavaira, mintha a legnagyobb titkok derülnének fel.

Felvidék! Az egyetlen táj a földgömbön, hol a magyart úgy tisztelték, mintha minden magyar háta mögött Árpád állna vitéz népével. A magyar faj itt mutatta meg, hogy mennyi erő és báj lakik benne, s mily csodálatos vonzása van nyelve ezüstpatakjának. Aki egyszer ivott a magyar szó forrásából, nem felejtette el holta napjáig. Dalaink, mesemondásaink, irodalmi kincseink olyan megbecsülésben éltek itt, mint sehol a tiszta magyarság között. A hiában epekedő szerelmes áhitatosságával tisztelte a magyarság minden lépését, cselekedetét a felvidék. Itt nem volt kritika, kifogás, ellenmondás, csak a magyar fensőbbség iránti tiszteletnek olyan foka, amely tisztelet nem okoskodik, hanem kiugrik az ablakból, ha az imádott így kívánja. A hódoló szeretet és sokszor indokolatlan bámulat a magyarság iránt: tette, hogy a felvidék többnyire leghűségesebb szolgája volt a mindenkori magyar kormányzatnak. Csak magyar legyen…

Amint hűvösödött a hegyek levegője Miskolcon túl, a szívek annál melegebbek. Kassa, Sátoraljaujhely, Beregszász, Ungvár, a Szepesség, a honfoglaló folyók völgyei, a Hernádmente, a Latorca völgye, a Felső-Tisza… Úgy következtek a képek, mintha a históriában lapozgatnánk. Deresbajszú, pirosarcú, recsegő hangú urak mókás jókedve, jóságos tekintetű asszonyságok vendégszeretete, tót lelkületű lágysága a barátságnak, büszke, hiú testvériesség, az atyafiasságos érzületnek pompázatossága fogadta az utazót. Mintha csak azt akarta volna megmutatni mindenki, hogy mily nagyra tartja a szerencsét, hogy magyarnak számít. Mintha tanubizonyságot tenne város és falu, hogy nem felejtette el a régi magyar erkölcsöket: itt valóban él még az a nagyszerű magyar báj és kedvesség, amelyet maholnap csak anekdotás könyvekből ismerünk. A piroshasú tornyok, mohos bástyák, százesztendős bolthajtások egy régi magyar nemzet rokonságát hitték. Itt még egy évtized előtt is azt vélték, hogy él valahol, az alföldön tán, az a büszke, fejedelmi, gyönyörű nemzet, amelyhez tartozni a legnagyobb gyönyörűség. Ők még történelmi festmények pompájában nézték hegyeik közül a mindinkább leromló magyarságot. Ha látták volna, hogy pusztul, szakad, züllik a magyarság alföldjein, városaiban, Budapestjében: kiábrándultak volna és nagyon szerencsétlennek érzik vala magukat. Az a büszke, honfoglaló, hatalmas nemzet, amelynek fiaikul ők oly dicsekedve vallották magukat: ezalatt szerencsétlenül rohant vándorló útján méltatlan sírja felé.

Felvidék! Amely egykor úgy rajongta a lezüllött Magyarországot, – mily háztetőmagas lángú szerelemmel fordul az újonnan éledt magyarság felé! Hiszen ha valaha lehetett valóban rajongani a magyar nemzetért: most van annak ideje, amikor a magyar hősiesen, oroszlán-erővel emeli fel a követ sírja felett. Most jön az idő, amikor minden nemzetek ideája lehet a magyar.

Akiket többé nem látunk.

A pesti nők valaha oly csinosak és tiszták voltak, hogy senkinek se kellett elkívánkozni a városból, aki itt nyugdíjából éldegélt: ingyen legeltette a szemét.