Part 2

Északkeleten, ahol egykor Ungvár fénylő lámpásai, Gyöngyössy-társaságbeli írói, a máramarosszigeti nemzeti színművészet vándorapostolai, ősnemes birtokos urak ismeretségei vidámították az utazást; ahol a pesti délutáni gyorsvonat éjfélkor elérte az országhatárt, az állomásokon medve-vadász bundákban várták a vonatot Andrássyak, Majláthok és a perbenyiki vadászatokon oly meghatottsággal emlegették a messze elterülő Magyarországot, mint Széchenyi és Wesselényi korszakában emlékeztek meg a magyar Hazáról; ahol a falvak bocskoros népe kiegyenesítette munkától meggörnyedt derekát, ha _magyarnak_ nevezte őt a szolgabíró, adóvégrehajtó, csendőr, akivel dolga volt ebből a tündéri, gyönyörű, hatalmas Magyarországból; ahol a városok úgy fénylettek, mint egy-egy kis Budapest, a pesti műveltség, divat, irodalom, művészet a fáradt határszéli vonaton úgy érkezett idáig, mint akár az indiai gyarmatokra a londoni parfőm; ahol még állanak a multszázadbeli úri magyarság kastélyai, udvarházai, amelyekben pirosba és aranyba köttetik a modern magyar könyveket, mint egykor őseik Kisfaludy Regéit, a kassai vagy eperjesi zárdákban nevelt kisasszonyok egy sohasem látható magyar költőért rajonganak, a pesti szépirodalmi ujságot (a Nyugatot) egykor lovasemberrel küldték egyik faluból a másikba, feldobogott a szívük, ha egy nevezetesebb magyar politikus mondta el beszédét a városi piarcon; ahol a nemzet lelke úgy értelmezte a magyar állameszme fogalmát, mintha még mindig Árpád-királyok parancsolnának Budán, vagy legalább is felsővadászi Rákóczi Ferenc függesztené alá a munkácsi várból mélabús tekintetét beláthatatlan birtokaira.

Északkeleten: a nemzet lelke lakott. A fenyőóriásoktól őrzött tölgyerdőkben a hitrege csodaszarvasa nyargalt holdfényes éjjeleken, az ungvári pincék kormos falára bujdosó kurucok neve volt felírva, az „unghi berkek“ az idegen hatalom elől „rejtezkedő magyarokat“ takarnak és még a szél sem árulja el őket, a máramarosi magyar gyémánt fénylett az emberek tekintetében, ha Magyarországról beszéltek és a magyar hatóság fülön fogta az orosz agitátorokat, ha átszökdöstek a határon. Kérdezzétek meg őket akár napjainkban is, a mostoha magyar uralom után, amely vándorbotot nyomott a kivándorlók kezébe: magyarok akarnak maradni vagy egyebek? – Én tudom, hogy ez az országrész felordítana, mint a megsebzett medve a rengetegben. Magyar, magyar akar itt lenni mindenki.

Ha járnak kísértetek, akkor ez az északkeleti Magyarország éjfélenkint telve van a visszajáró nemzeti lélek búskomoly, soha el nem felejthető kísérteteivel. A hósapkás hegycsúcsok a viharzó széllel átkiabálják egymásnak, hogy mi újság Magyarországon, mint a pásztorkürtök felelgetnek a havasi legelőkön.

Tiszántúl.

A vadludak már kelet felé szállnak, mind hosszabbodik a nap járása az égboltozaton, egyik határból a másikba ér az a láthatatlan kis dobos, aki vidám szóval szerte hirdeti, hogy mától fogva szabad megszólalni az énekes madaraknak a magyar népmesékből való hangjaikon, a füzesből átfüttyenteneki a szőke folyón túlra, az ákácosba, a fekete földről a homokra; lehelet-finom ágú nyirfáknak, meglapuló, ijedt dűlőutaknak, elnémult, elcsodálkozott tanyaházaknak, alig látható árnyékú tornyoknak, (mint a határ csőszeinek,) ámult szélmalmoknak, az iménti tél búvában-bajában elkeseredett mezőknek, szótalan hidaknak, elbujdosott tekintetű, elásott kedvű magyaroknak mondja meg a folyón áthangzó kurjantás, hogy szabad már a madár magyar füttye a rekettyésben, költhet a ruca a kenézlői nádasokban, karéjba fogózhatnak a gyerekek a pázsiton, hogy ősi tavaszi dalainkat énekeljék, sujtásos magyar szóval káromkodhat a télből ébredező öreg ember a nádasház eresze alatt, kiáshatja a föld alól áldott járású ekéjét, boronáját gazda; kimerészkedhetik a mezőre Szűz Mária leánya, a magyar menyecske, megszólalhat a Rákóczi-harang, feldoboghat a szív a magyar zsoltárban, mutathatja a másnapi szép időt az esti felhő, által mehet a Tiszán holló a fiához, mátkájához a jegybenjáró, anya a lányához, mézeskalácsos a tavaszi vásárra, gyantázhat a faluvégi cigány olyan nótákhoz, amelyek eddig tilosak voltak; nem füttyent az őrszem golyója a hullám felett az éjszakában, midőn a révészek halkkal megindítják a csónakot a túlsó part felé, a tokaji vashídon kedvére sípolhat a masiniszta, amidőn az újra viszontlátott Magyarországba átmegy…

Az énekes madarak elzengik a tavaszi dalaikat és a tündéri furulyázást minden teremtett lélek megtanulja egyszeri hallásra. A rejtőzködők, a kemence mellé bújtak, a padláson üldögélők, a vermekben virrasztók, az idegen katonák lépteire figyelő álmatlanok, az elsötétedett kedvű hazafiak, a bátorító mesemondásban megöregedettek, a messzi idegenbe menekültek egyszerre megértik, hogy tavaszodik a Tiszántúl hajnali ködbe, vízi-párába borult mezőségei felett; a tétlenségre ítélt kocsikerekek és utazási kedvek nagyot nyujtózkodva felébrednek a gonosz varázslatból; a reggeli kiáltás bizakodva keltegeti a túlsó parton éjszakázó révészlegényeket; a kántorok megköszörülik elnémult hangjukat a hálaadó istentisztelethez; a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak, magyarok találják meg őket, ha a föld szinére bátorkodnak; a délibáb a Hortobágyon többé nem mutat ellenséges katonát a felhők között; és a csillagok szeretettel pilongatnak alá régi pásztoraikra, kerülőikre, fehér gúlyáikra, amelyeket újra áthajt csordásuk a nagy vizen. A tanyai komondorok a régi hangjukat veszik elő, midőn a hold merőlegesen áll a táj felett, a vándorlegényt magyarul szólítja meg a csendőr az országúton, a csárdákba hangos szóval nyit be az utazó, a földesgazda reménykedve számolhat alkonyi sétáján földjei felett, a dohányos kocsik elindulhatnak a sáros országutakon és a papok megint prédikálhatnak templomaikban harsogó magyar szóval a magyarság örökéletéről. A tiszai nádasok már zöldülnek, a meggyfa és barackfa alig várja, hogy megmutassa a napsugárnak gyönyörű hajadonságát, napról-napra későbben száll le az esti köd a vizes mezőkre és az újhold hivogatólag mutatkozik az égboltozaton, mintha a gazdát hívná álomba merült földjei felébresztéséhez. A kis falusi temetőkben megmozdulnak a régi, idegen őrjáratok elől elbujdosott kísértetek, nemzeti multunk dicsőségéről mondanak tanítást a falusi mesterek, ismét látszik a kútágas a kitavaszodó messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a kovácsműhelyből messzire cseng a kalapács hangja, amint az utazók lovait patkolják, a falusi bakter tovább kiáltja a maga százesztendős mondanivalóját az éj csendjében és az útmester kipödrött bajusszal tart szemlét a lerongálódott megyei utak felett. Félig elfelejtett nóták, zugolyba húzódott kedves emberek, évfordulók és névnapok, rabságra ítélt drágalátos hazai hangulatok és szokások térnek vissza.

Messzi földről tér meg a régen látott testvér és a néma ölelésben kimondhatatlan fájdalom és öröm. _(A megszállás után.)_

Utazás Európa legszegényebb népei között.

Európa legszegényebb népéről, az orosz-magyarokról, más nevén: ruténekről szól ez az írás. Hívják még ezt a népet: kisorosznak is, az ő nyelvükön ez: ruszin-nek hangzik; külföldön uher-nek _(magyarnak)_ mondja ő magát. Neve tehát volna elég ennek a népnek, ami már jócskán jellemzi szegénységét. A milliomos Esterházynak sohasem kellett különösebben megjelölni magát. De az egykori szegény kurtanemes felrakta névjegyére összes valódi s kölcsönzött predikátumait.

A ruszin nép azonban nem hivalkodik származásával, a tudósok vitatkoznak felette. Ő szegény megelégszik e nagy világ legkisebb címével, amely még az egykori tisztelt címnél is kevesebb ma Európa nagyságos urai előtt: szívesen, boldogan nevezi magát: _magyarnak_. Ez a nép büszke arra, ha magyarnak mondják; közmondása, elragadtatása, dícsérete, ha valakire azt mondhatja:

– _Olyan, mint egy magyar._

A ruszinok földjén van legközelebb az Isten a néphez, mert messze van tőle a „király“.

Az Istenben való hit tartja a lelket századokon át a népben; száz évek múlnak el s ő mindig várja a jobb esztendőt, amely bizonyosan elkövetkezik. Addig is megelégedetten, csendben, jámboran éldegél, mintha kiveszett volna lelkéből minden gonosz indulat a sanyargatásban. A legszelídebb nép ez. Ábrándos, álmodozó, boldogan böjtölő. Csak meg kell nézni egy igazi ruszinnak a jóságos szemét, indulat, dac nélküli arcát, bárányszelíd homlokát! Ez a faj nem képes a gonoszságra. Igaz, hogy élhetetlen, igaz, hogy gyermek még napjainkban is a megvénült, cinikus, elkorhadt népek között, igaz, hogy a szenvedések, embertelen nyomorúságok alázattal vonultak el felette: de épen ezért övé a _jövő_. Ez az egészséges, szegénységében boldog, egyszerűségében bámulatosan megelégedett nép egyszer még hallatni fog magáról. Ő annak a kisorosznak az egyenes leszármazottja, akiről azt írja Csehov, a legnagyobb orosz író, hogy: egykor beszélni fog róla az egész világ. Minden nemes emberi tulajdonság megtalálható a magyar-oroszban.

Szeretni senki sem tud úgy, mint ő.

Hűségét századok óta kipróbálta mostohaapja, a magyar.

Nagy bűnök, árulások, gazságok nem terhelik ennek a kis nemzetnek a lelkiismeretét. Emelt fővel állhat a népek ítélőszéke előtt. Ő nem bántott senkit, nem nyomorgatott, kínzott, rabolt ki szomszédot. Mindig szegény volt és sohasem áhította a másét. Sziklás hegyeihez, komor teleihez, fénylő folyóihoz és még fénylőbb tavaszaihoz ragaszkodott. Kis földecskéjét a tenyerével védelmezte, mint kisdedét. Vallása ellen nem vétett. A börtönöket alig ismerik a ruszkák tartományában.

Lássuk közelebbről e népet, amint néha útközben megnézegettem őt régebbi utazásaimban.

*

Európa árvája, Magyarország mostohagyermeke, a mai rutén vidék földrajzilag Közép-Európa legszebb tájai közül való. Az orosz költő (Lermontoff) a vad Kaukázusról világhírű művet írt. A mi rutén vidékünk szépségében hasonlatos a muszka Kaukázushoz, ámde a nagyvilág keveset tud e helyről, ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol legzordabb a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, aszú nyár soványkeblű földet fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis város, egy második kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti magát az Ung folyóban.

Ahol a Poprád elbúcsúzik Magyarországtól, hogy a régi történelemben Gácsországnak nevezett Galíciában folytassa robogó útját: ott van a ruténség legészakibb határa. A térkép Poprád-Remetének nevezi a határközséget. A Kárpát itt az égbe nyúlik, sasok útja, túristák szédülete, mindennapi járáskelése a szepesi furmányos-szekereseknek, akik a Poprád völgyéből itt vitték ki a vásznat, bort az egykori lengyel városokba.

Ezen a vidéken minden utánozza a hegyek növekedését. A fenyő hosszúra nyúlik, hogy a hegyek árnyékából néha megpillantsa a napsugarat. A férfiak szálasak, megtermettek, mint a fenyőfa, amelyet úgy fuvaroznak, mintha ágyút vinnének. A fenyőfa-szállító szekérnek elől van két kereke, aztán hosszan nyúlik a fenyő szála, míg a végére ismét két kereket köt a fuvaros. Ezek a hosszú, nyikorgó szekerek jönnek lefelé százesztendők óta a Kárpát-hegységből. A kistermetű hegyilovak, néha még a tehénkék is, csodálatos szorgalommal vonják a nehéz terhet. Egyik szekér követi a másikat, mint a kalendáriumban a napok. A fenyőfavágó késő vénségéig megmarad a mestersége mellett, hogy halála után átadja mesterségét a fiának, aki azután ugyancsak nem tesz egyebet, mint fenyőfát szállít a hegyekből. A hegység felett nyomtalanul múlnak az évszázadok. Az erdők észre sem veszik, hogy az emberek fejszével vagdossák. Nyikorog a hosszú szekér. Kidőlnek a fák, meghalnak a favágók. De mindig terem új fa és új ember, aki a fát kivágja.

Ha felfelé haladsz a Poprád völgyében, együtt a folyóval, _felfelé_, számtalan faszállító szekérrel találkozhatsz a magasra kanyargó országúton. A lovak csengői messziről jelentkeznek az útkanyarulatoknál. Keskeny az országút. A hegyek között korán sötétedik. Nagy messziségből, mély völgyből pislog idáig egy kis völgyi falu mécsese. Tán a gazdát várják haza, aki elment fát vágni a hegyek közé. A lovak csengői lassacskán közelednek, nagyokat nyikorog a kerék, amely eszi a kocsikenőcsöt a hegyi úton. Néha még holdvilágnál is mennek, mendegélnek a fenyőfás szekerek. A fenyőtörzsek nyugodalmasan feküsznek a kerekes ravatalon. Bevégezték életüket fenn a hegyen, szemközt néztek ezer hideg széllel, vadállat-kedvű viharral, álltak a felhők baljóslatú árnyékában, villám kísérteties zengésében, halálos dermedtségében a hosszú télnek, patakcsörgésében a tavasznak.

A rutének fája: a fenyőfa. Ez a sudár, szépséges, délceg fa borítja a ruszinok földjét. A völgyekben gyermekcipőben jár, bokor, cserje, törpefenyő alakjában zöldül, míg fenn a hegyek között: a hősök viharos, mogorva, magányos életét éli a fenyőóriás. Sötétzöld szoknyájában, hideg, hegyes levelével, száraz gallyával, madárhangtalan sűrűségeivel, beláthatatlan rengetegeivel végig benövi a Kárpát-hegyláncot. Kőből, sziklából terem, gyökereit mélyen és messzire küldi, hogy táplálékát megszerezzék a széllel vívódó koronának; mind távolabbra fut az emberlakta vidékektől, a hegyvidék lemondó remetéje, életéről alig tudunk, de halálában gyorsan ellobogó lángjával, piros melegével, hirtelen tüzével mindnyájunknak jó ismerőse. Olyan hevesen szereti a tüzet, mint a szűz a szerelmet. Tisztasága, hűvössége, magányossága alatt vészes szenvedély lakik, olthatatlan vágya a tűz iránt. Mintha a fenyőfában, amely a legtovább őrzi a tél halott havát, viseli a hideg évszak dermesztő köpenyegét, a fenyőfában egy szenvedélyes szív lakna, amely alig várja, hogy elhamvadhasson az egész életében nélkülözött hőség karjai között. Sokszor ültem kályhámnál, amelyben vetekedve, rohanva semmisültek meg a fenyők hasábjai. Elgondolkoztam e hideg teremtmények tűzimádatán. Oly nagy lángot gerjesztenek, mint a szegények szívei, amidőn egyszer rájuk süt az élet melegsége.

Amerre a ruténeklakta vidék fekszik, mindenütt fenyők védelmezik a hegyek csontos, köves hátát. Közöttük vonul az országút, lebátorkodnak a falvak határáig, sötét rengetegeikben bársony-puhán őrzik meg a talajt, az évről-évre egymásra hulló magokat, gallyakat, leveleket. A szerzetesi csend, amely az erdőben honol, messzire visszhangozza a fejsze hangját. Olyankor az egész erdő figyelni látszik, amint favágók kezdik munkájukat az erdőszélen s a nagy fák panasztalanul dőlnek le a földre, amelynek érintését azelőtt sohasem ismerték.

Itt húzódnak a rutén vidék legészakibb részén (hol a Poprád folyó Magyarországot elhagyja), azok a mély erdőségek, amelyek sűrűbbek a Bakonynál, nemesebbek Svájc fáinál, dúsabbak, mint a Kaukázus kopár hegyláncai. Bármilyen magosak itt a hegyek, a fenyő meghódítja őket. Felkúszik ez a zöld hadsereg az áthághatatlan hegyláncokra. Nyugodalmasan várja a nyolchónapos tél után a rövidke nyarat. Gyermekes örömmel visszhangozza a fuvarosok csengetyűinek hangját, pedig azok az ő elpusztítására jönnek fel a völgyekből. Boldogan lebeg el a fenyőerdők felett a kis falucskáknak harangszava. Olyan szelíd a fenyőfa, mint az emberek, akik ezen a tájon laknak.

*

A rutének földjének északi határán hírneves folyó a Poprád, amely körülbelől a „Magos Tátrában“ ered s innen veszi azt a csodálatos iramodást, hogy pályája legvégéig – túl Magyarország határain – mindig _felfelé_, észak felé tud folyni. Átlép hegyeket, városokat, vizimalmokat, mindvégig siet s úgy öleli meg az országhatárt, mintha búcsúcsókot nyomna kedves Szepesmegyéje homlokára.

Annyi mesélnivalója van ennek a folyónak, hogy el sem készül vele az országhatárig. Régi kolostorok árnyában szalad el, ahol egykor szakállas barátok, fegyveres szerzetesek szolgálták hűbéres uraikat, a lengyel hercegeket. Kedves, színes, mesehangulatú kisvárosok mellett lappang, ahol a háztetők pirosak, és kékek a női szemek. Juhászok egyhangú nótáit hallgatja a hegyek között. Egy boldog kis országon szalad át, amelyben vasorrú bábák, lenhajú lányok, jámbor menyecskék mossák ruháikat a hidak alatt, kékkalapos Nepomuki Szent Jánosok őrködnek a városvégeken, minden ember keresztet vet, ha megszólal a harangszó, a kísértetek sohasem jönnek vissza a temetőkből, mert bűn nem terheli lelkiismeretüket. Tánciskolák, haranglábak, kunyhók és temetők mellett igyekszik a Poprád hegymászó útjában. Egy jókedvű vándorlegény ő, amely szívesen megáll minden vendégfogadó, minden parasztház mellett, ahonnan a nép-ének mélabús dallamai hangzanak. Kalauzolja útjukban a tollaskalapú varázslókat, medvetáncoltatókat, szilvaárusokat, vásárosokat, akik Lengyelországból jönnek és az egykori királyság pénzeit eldugják tarisznyáikba. Ha pedig történelemről kezd mesélni a Poprád: Giskra cseh rablóról, Rákóczi Ferenc nyalka kurucairól annyi mondanivalója van, hogy napestig lehet hallgatni. Partjain hol lengyel fejedelmek, hol magyar királyok uralkodtak. Minden város, minden falu, minden váromladék messzi néz bele a történelem mélyeibe. Szelíd füzesekben szláv melódiáit dúdolja a nép. A tájképek a fensíkon olyanok, mintha Oroszországból volnának kimetszve. A názáreti szelídség ül a nép gyermekszemében. A Poprád jóemberektől válik el, amikor végre elhagyja a határt.

A rutén vidéknek három nagyobb városa van: Munkács (székváros), Ungvár és Máramarossziget. A többi része falvakból áll, hol jámbor egyszerűségben éli életét a jóravaló ruszin-nép.

A falvak olyan egyformák, mint akár Oroszországban.

A házak fából épültek, tetejük szalma, az egyetlen nagyobb épület a korcsmárosé. Bibliai szegénység és megelégedettség lakik a ruszinfalukban. Az élet mindennapiságát a vörösbetűs egyházi ünnepek váltogatják. A ruszin hitbuzgó. Görögkatholikus vallásához híven ragaszkodik. Papjai és tanítói ugyanolyan egyszerű emberek, mint ő maga. A pap megfogja az eke-szarvát, a tanító éjszakára az iskolába köti tehénkéjét s vele együttalszik. Az egyszerű kultúra hősei itt a lelkipásztorok s a tanítómesterek. A legnagyobb eredmény, amit elérhetnek, hogy írni meg olvasni tanítják meg a népet. Az évszázados babonáktól, hegyvidéki népek szokásaitól, gyermekességeitől nem térítheti el a népet semmi ékesszólás. A korcsmáról nem tudnak lemondani. A dermesztő telek, csontigjáró hidegek, az életnek egyhangúságai szinte természetszerűleg megkívántatják e néppel az alkoholélvezet mámorát, melegét, felejtését. Minden tiszteletet megérdemel az antialkoholisták bölcs prédikációja, de a ruszinnépnek is igaza van, amikor nem tud lemondani az alkoholról. Adjatok más hazát ennek a népnek, ahol véres verejték, végsőkig feszített testi munka nélkül is megtalálhatja boldogulását. Adjatok neki a kopár, kegyetlen hegyek helyett dúsan termő síkságokat. Adjatok neki ennivalót, amely a pálinkát pótolja. Adjatok neki kultúrát, papot, tanítót, előljárót, aki jó példával jár a nép előtt és nem tekinti maga is büntetésnek az életet, amely a Kárpátok melankólikus világába száműzte őt. Adjatok neki rövidebb telet, amely szörnyeteg tartósságával, járhatatlan országutaival, kőkemény hidegségével, minden életet megállító konokságával az esztendő felénél többet bebörtönöz a ruszin-életből. A kis kunyhók, betapasztott ablakaikkal, ritkán nyíló ajtóikkal, kétségbeesetten őrzött belső melegségükkel, korai estéikkel, lassú virradásaikkal, tömlöc-életükkel úgy állnak a Kárpát között dúló hófergetegben, mint az emberiség utolsó őrházikói. Lehetséges, hogy északabbra még kegyetlenebb a téli szél, gyilkosabb a hideg, zordabb az éghajlat: ámde Magyarországon mégis csak a szegény ruszinok állják ki a szibériainak nevezett telet, – rossz esztendőben hét hónapig is – amíg, ismét kibújhatnak házikóikból, amelyekben barmaikkal és gyermekeikkel együtt végigszenvedték a tél kísérteties szakát. Északi írók, a jószemű Lagerlöf Zelma, valamint Jakobsen is, írnak telekről, földbebujt, elrejtőzött elszerencsétlenedett emberekről, akik „álomszuszékok“ módjára nem veszik észre a napok fordulását. A mi rutén-népünknek nincsenek világhírű költői, akik elpanaszolhatnák a boldog emberiségnek, hogy mit szenvednek keletészak lakosai Magyarországon. Meg kell nézni ezeket a kis falvakat, csűrjeikkel, földbebujt igénytelenségükkel, ősemberi félelmükkel, szemrehányásnélküli megnyugvásukkal, jámborságukkal és jóságukkal, midőn beköszönt a Kárpátba a tél vihara! Néha már az október meghozza a havat, máskor még áprilisban is dagadnak a hegyi folyók a hólétől. A hóesés úgy szakad rá e tájra, hogy imádkozva hajt a kocsis az elszánt utazóval, két lépésnyire nem láthatni előre, az utak eltűnnek, falvak egyenlőkké lesznek a földdel, csak az országúti keresztfán látni néha a fekete varjút, megsemmisül élet, gondolat, nagyravágyás, eszme. A sors igazságtalan büntetéséből északkeleti Magyarország legjobb népe megfosztódik az élet örömeitől, emberiség, műveltség, gondolkozás adományaitól. Álmoskönyv és kalendáriom járja itt. Közeli rokona e népnek az orosz melankólia, amelyből Puskin született. Mit tegyen tehát e nép, ha az életet elbutító alkohollal nem gerjesztheti magát új reményekre, jövendő színes terveire, beköszöntő tavaszaira? Halottak laknak itt zordon télidőben, amidőn a hegyhátak mögött legélesebb hangjait próbálgatja a tél zenésze, a hó fehér fergetegében elvakul a szem, a szívdobogás mélyen elhalkul, kis áristomában szárnyait is elfelejti próbálgatni a lélek színes madárkája; csak csend van, ereszekről nagy puffanással leszakad a hó, csattan a jégcsap, rekedten ugat a házőrző, a tehénke nem bődül, mert családtag lett, az álomnak tömjén-füstjében hajtja le fejét csaknem egymillió ember!

Adjatok a magyar-orosznak az esztendő 250 böjtnapja helyett ugyanannyi evőnapot, amikor legalább megszokott táplálékát: a tengeriből készült málékenyeret, a szegény burgonyát, a sovány paszulyt magához vehesse oly bőségesen, hogy ne legyen szüksége testének az alkohol pillanatnyi, keserves kamatú erejére.

A rutén ember jóformán kétszer lakik jól életében.

Először: mikor megházasodik. Egy hétig is tart némely vidéken a lakodalom.

Másodszor: jóllakik a halotti toron, amit az elhalt házastársért tart. A temetés majdnem olyan ünnepély, mint a lakzi. Ilyenkor nem sajnálja a magyar-orosz a terített asztalt sem magától, sem háznépétől, sem falujától. Jóformán mindent megesznek egy esztendőre előre. Rántotta (szalonnával), forralt édestej, tepertős galuska, töltött tyúk, töltött káposzta, kaszáslé, gomba kerül az asztalra. Félliterszámra isszák a mézes pálinkát, míg végül mindnyájan lerészegednek. Az evés és az ivás boldog mámora után jön a kemény böjt, amelyet panasz nélkül visel az orosz ember. Cifra és körülményes görög-katolikus egyháza szigorú böjtnapjait még megtoldozza. Böjtöl ősszel, amikor közeleg az első hó, bevégződik a mezei munka. Azok a gyönyörűséges kárpáti őszök, amelyek az utazó előtt a legszebb Magyarországot tárják fel, – a néma, sárguló erdők, a rőt hegyoldalak, a hallgató völgyek, Mednyánszky világhírű őszi tájképei a bennszülött számára a böjt kezdetét jelentik. A mély vízmosásokban, völgyekben meglapuló kis falvakban a legöregebb emberek kimondják a böjt kezdését.

– Elvitte a gólya az ebédet.