Part 1

Note: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/inu.30000121155935

KRÚDY GYULA

MAGYAR TÜKÖR

(1921)

BUDAPEST AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1921

10179. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Az égett emberhez.

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom; amit elvettek tőled a hegyszorosban, ahová bekergettek a viszontagságok, balsorsok: amit elvett a rossz szomszéd, nem veszett el, mert nem rejtheti el sehová, mint a lopott subát, nem áshatja a föld alá, mint az orgazda a kincset, el nem viheti helyéről, hogy túladjon rajta, mint az elkötött lovat a vásárban… Helyén marad minden. Ott állnak a tornyok, a városok, a hidak, ahol tegnap állottak. A temetőkből nem űzhetik ki ősi halottainkat, de még a házakból sem eleven testvéreinket. Nem mondhatják a dicsőséges korok harangjainak, hogy másképen konduljanak a mennybéli szentekről elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak, és nem, az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon, de halálos komolysággal tanítják a megszületendő gyermekeket; nem tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadozóbb, hogy végül megostromolja az eget; nem égethetik el a Károlyi Gáspár bibliájából Jób szenvedéseit, nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt, és nem kelhetnek versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben, minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával lendül új fejlődésnek, hisz olyan szegények lettünk, hogy a tihanyi kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk.

Nem lesznek ágyúink, nem maradnak fegyvereink, se gazdag bányáink, szövőgépeink, fürészmalmaink, aranyzúzót hajtó hegyi folyóink, sem merengő várromjaink, piros háztetős felvidékeink, karácsonyfaerdőink, a határszél felé kanyargó fehér országutaink, – de velünk a lelkünk, a magyarok lelke, amelynek nincsen új országhatára, új vámsorompója, mert az elmegy a fináncok orra előtt a széllel, amely a magyar nevű virágok és fák hímporát is hátán hordja egyik határból a másikba; velünk a költészetünk, amely a folyók habjainak sarkantyúpengésével szökik át az idegen vámosok hídjai alatt; velünk a jövendő, amely ott ragyog ugyanazon csillagsugárban, amelyet a kecskeméti pusztákon és az erdélyi havasok között egyformán látunk. Velünk az Istenbe vetett bizodalom, hogy zengő nyelvünket tündérek szőtték, nagyszakállú táltosok énekelték, kobzosok pengették, Tisza selyemvize susogta, Kárpát mennydörögte, tatár-török nem bírta, magyar költő kis mécsvilágánál imádkozva idézgette, mint az aranyvarázsló az ő szellemeit. Ezt a nyelvet nem tanulhatja meg más igazi kottáján, csak aki itt született. Ezt a nyelvet nem felejtheti el, aki benne nevelkedett, bár kezét-lábát bilincsbe verik.

Ne hajtsd búbánatnak fejed, jó magyarom, hiszen amit elvettek tőlünk, miénk marad. Nagy a lopott süveg a szomszéd fején, nem viselheti még éjszaka sem.

Csak egy kőhajításnyira leszünk testvéreinktől és mindig hallják a hangunkat, a szívünk dobogását, a lélegzetvételünket, amint a tömlöc falán át mi is mindvégig halljuk az ő sóhajtásukat. Mintha a rabbá tett hitvest akarnák kényszeríteni, hogy felejtse el az ő hites jó urát. Mintha a gyermekkel akarnák elhitetni, hogy édesanyja nem szereti őt. Mintha az egy tőről fakadt virágoknak mondanák, hogy ne érezzék egymást. Mintha a Göncölszekeréből szednék ki a csillagokat és azt mondanák nekik, hogy többé nem tartoznak egymáshoz.

*

Most legalább látjuk, hogy mik voltunk, kik voltunk, amíg a magunk urai voltunk Szűz Mária palástja védelmében. Most látjuk, hogy nem becsültük meg magunkat, mostohák voltunk hegyvidéki, messze élő testvéreinkhez, nem hallgattunk a furulyaszóra, amely vérszerint való hűséggel hangzott a Kárpátról, a Királyhágóról, nem is nagyon tudtuk, hogy kik laknak ott, ahol a bércek kezdődnek…

Most látjuk ellutrizott, a sors kockájára dobott boldog gazdagságunkat, koldusbotra juttatott szépszámú, derék családunkat, lefitymált határszéli rokonságunkat, adófizető alanynak taksált messzi atyafiságunkat. Most sírunk Kartágó romjain, a veszendő, elárvult Magyarország felett, amikor az ország négy tája felől temetésre szólnak a harangok. A latrok osztoznak a megfeszített köpenyegén.

*

A lelkiismeret furdaló hangján át azonban még mást is hallhat a leégett magyar. Elszerencsétlenedett, félárvaságra jutott gyermekei között tán észreveszi most a legreményteljesebbet, akinek tegnap még hamupipőke módjára sarokban volt a helye. Észreveheti, hogy minden gazdagság, nagy hatalom, önérzet mulandó, csak a kultúra örök. A kultúrát nem bírhatja le még a háború sárkánya sem. A kultúra nem éghet el, mint a vetés; főnixmadárként megszépülve, megnemesedve menekül meg a tűzvészből. A nincstelen országnak azért nem kell koldusbotot venni a kezébe, mert maradt kultúrája, amely ezentúl pótolja bányáit és várait. A javaitól, kincseitől megfosztott nemzet új hódításait a szorgalmasan percegő írótollakra is bízhatja. Az irodalom, a tudomány, a költészet és a művészet az, ami ezentúl a nem csüggedt magyarság sorsmotorja lehet. Ezek a lenézett élesfogú egérkék szabadítják ki talán bilincseiből az oroszlánt. A közömbös vállvonogatás, amelyben eddig a nemzeti irodalomnak része volt, most majd csendes csodálkozássá áhít. A kis betűk átmennek, mint a fecskerajok a tömlöcfalakon, a dalok átszökdösnek a fellegekkel a hegyhátakon, az új légátusok pedig kifúrt vándorbotjaikban viszik tova a magyar tudományt. Emelhetnek falakat az egykori és mostani Magyarország közé az idegen kezek: a delizsáncok megtalálják a gázlókat a folyókon, a vándorlegények átúsznak a vizen a csillagtalan éjszakán, erdők, hágók, ormok medvejárt ösvényein viszik a tarisznyákban az új csittvári krónikákat, az új dalokat és új tudományokat, amelyeket az anyaország küldözget rabgyermekeinek.

Ének a végekről.

Hallottátok már a felvidéki harangokat?

Milyen másképen szólnak a harangok a Felvidéken, mint az Alföldön! Középkorias csengésükben történelmi zenekarok szólalnak meg, kifinomodott hangjukra mindenféle látományok tűnnek fel szemeink előtt, az ó-tornyok körül eszünkbe jutnak hazánk históriájából való jelenetek; minden harangütés egy varázsló szó, amely csengve, zengve, énekelve mond el borongó századokból való történeteket. Az ember egyszerre közelebb érzi magát nemzeti históriájához, mikor a felvidéki városok harangjait hallja: ősei is ugyanezen harangokat hallották, midőn az akkor még új kockaköveken a templom felé lépegettek, keresztet vetettek, felfohászkodtak és ugyanezen harangok gyönyörű zenéje mellett elvonultak a város falai közül, hogy itt hagyják nekünk izgalmas vagy szomorú történetüket, egy nevet vagy egy évszámot a múlt időkből. – Ha sohasem jutna eszünkbe drágalátos történelmi multunk: a felvidéki harangok szavára megelevenedik minden iskolai olvasmány, regény, tanultság, amit hazánk történelméből szívünkbe zártunk. A harangöntők tán több ezüstöt és aranyat kevertek a rézhez, mikor ezeket a harangokat öntötték. Vagy talán az ősök lelke, fohászkodása, sóhajtása, öröme belévegyült a harangok hangjába, mint egy örökös visszhang? Bármint múlik az idő, a felvidéki harangok mindig a magyar középkorról beszélnek, mert akkor tanulták meg az első hangot, amelyet kiejtettek.

Az érc-zászlók a toronytetőn pontosan mutatják a hegyekből fujdogáló szelek irányát, a városházán a pecsétes levelek megmondják, hogy ki a király Magyarországon, a városi zenekar, amely néhol bányászok társaságából, máshol zenekedvelő polgárokból alakul: minden ünnepélyes alkalommal elfujja a Himnuszt vagy a Rákóczit, olyan meghatottsággal, mintha az egykori magyar királyság mind a négy folyama mellől Késmárkra irányodna minden figyelem: mily zenedarabokat játszik Szent István napján a tűzoltózenekar?

Takácsok szövőgépe kattog a téli délután kékségébe borult házikókból, amely szövőszékeken egykor Krisztus urunk ingecskéjét szőtték, hogy örökké az tartson s együtt növekedjen a gyermekkel… Aranymívesek, régiségkereskedők, hímzéssel foglalkozó iparosok maradtak itt a középkorból, akik oly szerelmesei mesterségüknek, mint messzi őseik, akik a két királyságban (a lengyelben is) megbecsültették a szepességi ipart. A fensíkon, amelyet a Tátra merőlegesen határol, mint valami operai díszlet: furmányosok nyargalnak a gránic felé tokaji borral, bélai borovicskával, vászonnal és felpirul az arcuk a meghatottságtól, ha magyar nyelven szól hozzájuk az utazó. Ez az a táj, az egykori szepesi grófság, ahol a lakosok mélyen megemelintették a kalapjukat a magyar szó előtt. Mintha szegény leány ment volna dúsgazdag emberhez: olyan büszkék voltak hatalmas urukra, Magyarországra a Poprád partjain. A késmárki tornyok csengő, csilingelő, az örökös szélben foszladozott melódiájú harangszava, óraütése a pergő magyar történelem számára jelezte az elmúló órákat, esztendőket, – mintha a közelben állottak volna a krónikások, akik minden alkalommal feljegyzik a Szepesség hűségét a gyönyörű Magyarország iránt. Szegény lány volt ő, akinek ártatlansága és hűsége a hozománya.

E hegyes háztetők alatt, vasrácsos ablakok körül, döngő kapuboltozatok mögött olyan magyarok laknak, akik életük büszkeségét, létezésük pompáját, szívdobogásuknak egészségességét, lelküknek minden reménységét abba a hitükbe vetették, hogy van valahol egy igen hatalmas, mindenekfölött való magyar állam, amely dicsőséges kezével sujthat és felemelhet. A hivatalnok-ünnepeket itt oly pontosan megtartották, mintha a mindenkori kormányelnök aggodalmasan várná a jelentést a késmárkiak viselkedéséről, a március tizenötödiki nap csaknem olyan ünnepnek számított, mint a karácsony, mindenki a legjobb ruháját öltötte magára a koronázás évfordulóján és a városi notabilitások ősz vagy kopasz fejükkel megindultan bólongattak, mikor a polgármester a Méze-kertben (rossz idő esetén a két kövér asszonyok vendégfogadójában) poharát Ferenc Józsefre emelte. A városháza tanácstermében Ferenc József képe uralkodott talpig olajban, piros huszárnadrágban és mielőtt a havasi legelők bérbeadásáról határoztak volna a lojális szenátorok, talán némelyiknek megfordult a fejében, hogy mit szólna a tanácsi határozathoz őfelsége.

Ebben a városban minden utcakő, minden cégtábla a boltok fölött, minden hang a piarcon vagy a gyülekezetben arról beszélt, hogy a leghatalmasabb nemzet a világon a magyar, amelyhez tartozni dicsőséges és jövedelmező állapot. A romjaiban andalgó Thököly-vár mögött alföldi diákok tanulták a leckét, a hársfaleveles promenádon karöltve sétálgató _cipcer_-kisasszonyok tüntetőleg és hangosan fitogtatták a magyar szót, a kis vasúti állomáson az esti vonat beérkezésekor korzózó hölgyek (a városban egyetlen aszfalttal borított területen), amíg ropogva sétáltak, magyar dalokat dúdolgattak, hogy a szárnyvonal masinisztája szívesen időzött a késmárki állomáson. Csak messze, a külső utcákban maradt meg egy-egy tábla, amely német szóval emlékezetben tartotta az utca régi nevét, kérkedve, büszkén magyarul beszélt itt mindenki, ha a bérkocsisok idegeneket hoztak az állomásról, a tánciskolában nemzeti öltözetben jelentek meg a legjobb táncosnők, az öreg boltosok szégyenkezve hívták elő fiukat vagy lányukat, ha a vevő magyarul szólalt meg. Még a városi dobos is magyarul proklamálta mondanivalóit a külső telkeken és csak suttyomban mondogatta el az öreg tótoknak anyanyelvükön a proklamáció tartalmát.

És a líceumban keménykötésű, soviniszta, többnyire függetlenségi érzelmű professzorok nevelték az ifjúságot, mintha megbizatásukat még Rákóczi Ferenctől vagy legalább is Kossuth Lajostól nyerték volna az ifjú szívek felvilágosítására. Sehol Magyarországon nem szavalták bensőségesebb meggyőződéssel Vörösmarty és Petőfi költeményeit, mint a líceum önképzőkörében. Csak emlékezzetek, alföldi magyarok, kik néhány ifjú esztendőtöket Késmárkon vagy más szepességi iskolában töltöttétek, mily rajongása és földöntúli tisztelete volt itt a magyarságnak. Nemzetet a végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg, hosszútelű, havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyot és nélkülözést termő fensíkján. Az esztendő nagyobbik felét mély csendességben élte át itt a lakosság a fürészporral betömött ablakok mögött, félméteres hóval borított háztetők alatt. A borzalmas kárpáti tél foga alatt megroppantak a fenyőerdők, méteres hó borította a piarcot, a vicinális-vonat napokig adós maradt a pesti újságokkal, idegen hétszámra nem érkezett a szép Magyarországból e tájra, ám a diákok bálján, amelyet Vízkeresztkor tartottak, a tűzoltó-zenekar szinte fáradhatatlanul fújta el számtalanszor a Rákóczi-indulót, amelyre az ifjúság táncolt s az öregek könnyes szemmel bólongattak.

Most már a szélvész fújja a tárogatót a Thököly-vár bedőlt ablakain át.

A peleskei jegyző útján.

Párisban nem tudják, hogy a szatmármegyei nemesség atyafiságban, vagy legalább is komaságban van a bihariakkal, a szilágyiakkal, akiket most elrekesztenek egymástól az új térképen?

Bizonyosan nem tudják Párisban, hogy itt egy nagy darab földön egy magyar család lakik (a híres köznemesség maradékai), mert ha tudják, máshol állították volna fel a határt. A mostani határ annyira nem számíthat, mint a falusi házak között levő garád (amelyet ezen a vidéken sárból építenek és góréval, náddal födnek be). A garádon átbeszélget a szomszéd, még a pipáját is odaát füstölteti, áthajlik a leány dereka, átnyúlik a kikapós menyecske két teli karja, átpörög a vénasszony nyelve. Csirke, tyúk átbúvik, házőrző eb itt csinálja magának az utat, amelyen kiugrik… Hát ilyen az a határ, amelyet a magyarok és magyarok közé vonnak kelet felé. Nem kell búsulni, hogy magja vész az atyafiságos érzelemnek, az évszázados komaságnak, testvériségnek. Csak hadd mondják Párisban, hogy Szilágyban, Biharban, Szatmárban ezentúl románok laknak. Jóízűen mosolyog ezen a magyar ember, mintha adomát hallana a Lidérc-kalendáriomból. Kund hadnagy ereszkedett erre hadaival, amikor a tiszai nádasok Nagyváradig tartottak, tiszai csíkot fogtak a lápból Szatmár alatt és a Nyirség, Hortobágy, ecsedi láp egy sátoralja birtoka volt. Árpád valahol a Dunántúl ütötte fel vezéri zászlaját, a hadnagyok a Tiszántúl a saját szakállukra és bölcsességükre kalandoztak.

Ugyanazok a kezek emelték a nyirségi földvárat, amelyek a biharit. Századokon át szaporodott itt a honfoglaló magyarság. Messzire nem mehetett. Nem engedte a Tisza, a Királyhágó, ugyanazon földön legeltette barmát, építette házát, az új királyok legfeljebb megerősítették a régi nemesi leveleket. Itt volt a legerősebb a köznemesség az országban, mert minden ember a honfoglalásból maradt itt. Még országgyűlést is tartottak. Jó magyarság ez, amely megmaradott őseredeti alakjában, mint a farkas, mely a nádasokat járja. A férfiak inkább csontosak, szívósak, szárazak, nem igen elhízottak, mint másfelé az Alföldön. Az árvízzel, alkotmánnyal, honfibúval való küzdelemben megszíjjasodtak az inaik. Kis termetükkel, fekete gubájukban, magyaros bundájukban reggeltől napestig guggolnak a rázós szekér oldalán. Gyalogszerrel is elbaktatnak nagy messziségekbe. A nevét mind le tudja írni, mert magyar nemes. Az udvarházakban arról beszélgetnek, hogy ősi alkotmányunk szerint minden magyar nemes ember egyenrangú a királlyal és így az új királyválasztó gyűlésen kikiálthatnák akár Költsey Pált királynak, de lehetne a király tyukodi ember, de semmiesetre se kenézlői, mert az kún maradék.

A legjobb magyarság lakik a Felső-Tiszától a Körösig, amelyet most Romániának akarnak nevezni. A peleskei nótárius eleven alakban jár-kel itt napjainkban is az eldugott falvakban. A magyar históriai arcok lépten-nyomon feltünedeznek előttünk a náddal fedett házakban. Bocskay-képű kisnemesek őgyelegnek a szatmári hetivásáron, Rákóczi-arculatú férfiak egykedvűen nézik a tornácról a kocsin utazó küzdelmét a kerékagyig érő sárral, az öregebb emberek az én gyermekkoromban még fésűt viselnek a hajukban, a kántorok Arany János pipás kántorai és „nemes, nemzetes és vitézlő“ prédikátumot vésnek a fejfára, mert a temetőben ez a divat. Magyarság, amely századéveken át egyetlen férfias örömét az alkotmányos harcokban, követválasztásokban élte, ha épen nem volt háború. Magyarság, amelyben legerősebben élt a jogérzet, amely mintha a honfoglalás óta maradt volna itt e tájon. Ezt a magyarságot akarják elszakítani az anyaországtól, amelynek „első foglalásból“ való földjei feltalálhatók minden határban, ahonnan a legtöbb nemes embert mutatta ki az egykori nógrádi levéltáros, Nagy Iván. Ahol minden ember ügyvéd, politikus születésénél fogva, amikor a legénytoll kiütött állán. Itt akarják elhitetni a világgal, hogy Nagy-Károlynál végződik Magyarország. (A nyirségieknek mindig szerencséjük volt. Még a Tisza is jobban áradt a Szamos felé.)

A köd, amely így télidőben együtt füstölög a kémények foghagymás-füstjével: darab időre eltakarhatja előlünk az apró falvakat, a két- meg háromszáz esztendős évszámokat a háztetők kéményein, a történelmi redőzetű arcokat, a szép öregembereket, akik oly bölcsek és tapasztaltak, mintha Bocskay óta élnének egyfolytában és már semmin sem csodálkoznak, semmitől sem félnek, mert századokon át megismerhették nemzetüket… A dér, a fagy, a hó, amely erős télen járhatatlanná teszi errefelé az utakat, hogy a vendégszerető gazda az orrossal kénytelen önmagát felköszönteni jóravaló vendég hiányában, majd elmúlik; elindulhat a híres jegyző Gvadányi országútján; Bessenyei összeomlott kuriáján nemcsak az éjféli kísértetjárásban hangzik magyar szó és a szatmári piarcon a jézustársaságbeli atyák ismét sétálni viszik a kis magyar fiúkat, akiket itt a legnagyobb gonddal nevelgettek. – Máskor is volt tél, máskor is elmaradt a postakocsi, a nagy havakban hetekig élte a maga elgondolkozó, tűnődő életét a falusi magyar, amikor bibliát vagy Horáciust olvasott. Ez a tél talán hosszabb lesz, mint a régi telek. De egyszer felszáll a köd a fehér nádasok felett, a lápokon kinyílik a sokszínű flóra, a kanyargó országúton, a feszület mellett peregve elhajt egy könnyű szekér, amelyről kis gubás ember ugrik le a hírrel: megint csak Magyarország vagyunk… Talán mire a fecsegő nyirfák ezüst pecsétviaszkot ütnek üvegzöld leveleikre, talán mikor a búskomoly, vén, emberképű fűzfák a folyók partján hosszú ujjaikra finom csipkét szednek, mire az áradó vizek elviszik az emberek rossz indulatait… a keresztútra napraforgót ültetnek, mert ő mutatja a vegyesnyelvű vidékeken a magyar falvakat. Az emberek megdörzsölik a szemüket:

– Milyen rosszat álmodtunk!

A nemzet lelke északkeleten.

Északkeleten, ahol a hegyszorosokat mutatja a térkép, amely hegycsúcsokon át egykor a magyarok bevonultak a turulmadár után és hegyhátról, őserdőből, történelmi völgyekből lefelé ereszkednek, míg a tokaji Kopasz-hegy ormáról megpillantják a kanyargó Tiszát, amely oly szeszélyesen fut a síkságon, mint hullámai között a jókedvű magyar hal: a kecsege, megpillantják a tiszai nádasokon túl elterülő Kanaánt, a folyókkal négyszögekre osztott Alföldet… északkeleten, az ázsiai úton rabságba vetett testvéreink várják a szabadulást. Sátoraljaújhelyen túl lakó magyarság, a békében is legszegényebb magyar sátoralja: idegen igában nyög, mert gazdag testvérei háborút kezdtek. Mintha a mostohagyermek fizetne az édesgyermeki adósságáért. Ungvár, Munkács, Eperjes, Máramarossziget, amely helyek a magyar történelemnek mindig a bánatos, veszteségteljes lapjain szerepelnek; – itt voltak „Rákóczi földjei“, ahonnan elment minden épkézláb ember, amikor a gazda fegyvert fogott (a vonat ma is körülbelül egy óra hosszáig iramodik népmondák, legendák, regék tájképei között, az egykori Rákóczi-birtokon); az eperjesi havas háztetők, a januárban hóviharos piarc, az öreg templom már látták Karaffát, de látták a branyiszkói csatába farsangi bálból hadrakelő honvédtiszteket; a galíciai piócák ennek a szegény népnek sovány lábszáraiba kapaszkodtak először és a világháború hitregéhez hasonlatos kárpáti harca (amikor még a nemzet lelke harcolt, hisz területét, testét védelmezte 1914 borzalmas telén Duklánál és a többi hegyszorosoknál), ezen a tájon gázolta még inkább a szegénységbe a földhöz ragadt népet, – szinte a történelem könyvébe kell felírni, ha egy falusi gazda disznót ölhetett ezen a télen… Ungvár, Munkács, Eperjes, Máramarossziget: a magyarság történelmi kálváriájának imádkozó-lépcsői. Talán most jutottak a krisztusi kálvária legutolsó stációjához, midőn az történik velük, ami ezer esztendő előtt sohasem, végleg elszakítani akarják a nemzet lelkét a nemzet testétől, középkori kegyetlenséggel és eszeveszett hatalmi erőszakkal tépik ki az itteni magyarok szívét a gyűlölet tüzes harapófogóival, mintha Karaffa ítélkezne napjainkban is az eperjesi piarcon, Giskra hordóvárai rejtőzködnének a hegyi utak mellett… de nincs többé Mátyás, akit várhatnának.

Északkeleten, ahol az őserdőkben az ezeresztendős fáknak az alkonyi homályban olyan alakjuk van, mintha fiatalkorukban megcsodáltak volna (terhes ifjú asszony módjára) egy medvére vadászó Árpád-királyt, akinek arca a fa kérgébe vésődött, napjainkban is irtja a fát a rutén, de visszhangos fejszecsapásai többé nem vonják szemeink elé a történelmi képeket, amikor a honfoglaló magyaroknak, a kétkerekű szekereknek, táltosok fehér lovának, ázsiai, hosszúfarkú lovakon érkező hét sátoraljának vágták az utat ezek a fejszék…

Északkeleten, ahol a Tisza forrásai úgy buggyantak ki a hegyekből, mint a gazdag, vérbőséges magyarságnak vérhullámai, amelyek kelettől délig megtermékenyítik azoknak a földjeit, akik egykor a Tisza futását, vakmerő zuhanását követték itt a hegyek között, hogy Tokajnál végre ráeszméljenek a jóslat ígéretföldjére… északkeleten a hegyoldalról legördülő tutaj sápadtarcú menekülő magyarokat hoz a borús éjjeleken, a harsogó jégtorlaszok között, akiknek panaszos szava úgy hangzik, mint valamely históriai monda. Néhány hónap előtt is jöttek közénk magyarok, akik a hidegedő Tiszán csónakon vagy úszva keltek át, – Zabolch vezér átkelő helyén, Kenézlőnél mutatta az áradat a sűrű éjszakában az utat a megmaradott Magyarország felé, – ámde most, jégzajláskor, csak a tutaj tud eligazodni a magyar terület felé, a tokaji vashíd alá.