Part 3

Nem akarom az egész család történetét vázolni, azért tehát csak Munkás Pálra, a szabóinasra szorítkozom. Tanulási évei elég szomoruan folytak le, mert legények, inasok és cselédek szüntelen gúnyolák őt származása miatt, s a mesternél sem lelhete kárpótlást, mert napjainkban a szabómesterek csak uraságokkal és müvészekkel társalkodnak, legényeikhez ellenben sátoros ünnepeken is alig szólnak, s az inasokat még verésre sem méltatják. A mester egyik kis lyánya azonban nem gondolkozott oly bűszkén, mint nagyobb testvérei, kik egész nap a türelmes zongorát kalapálták, s örömest játszott a kis Palival, ki nem volt oly piszkos és garázda, mint a többi szabóinasok. Nem lehet czélom, hosszu szerelmi történetet irnom, mely tiz év alatt nemcsak kifejlett, hanem kiirthatlan gyökeret vert e két szívben, s különben is igen furcsán hangzanék tulfinomult századunkban, ha valaki szabólegény regényes szerelmét kivánná érzékenyen festeni; pedig bizony bátran elhiheti mindenki, hogy az egyszerübb középosztályban sokkal több érzelemmélységet találhatni, mint azon elsimult és elfinomult körökben, miknek tagjairól divat és fölszineskedés nemcsak a durvaságot, hanem az érzelmet is legyalulta.

Pál és Mari szerették egymást, de a büszke mester szót sem akart összekelésről hallani, mert ő lyányát, mint mondá, nem haszontalan mesterembernek, hanem legalább is kereskedő, vagy épen tisztviselő számára nevelte; ha pedig már csakugyan magához hasonló vőhez bocsátkoznék le, ugy ennek gazdag polgárfiunak kellene lenni, kinek atyja nagy befolyással bir a választó polgárság testületében.

E nyilatkozatától fogva mindenkép üldözni kezdé Pált, s nemcsak saját házából űzé el, hanem mestertársainál is könnyen kieszközlé, hogy sehol sem kapott munkát, s néhány hónap mulva szakadozni kezdett ruhája testéről, s veszélyben forgott, hogy mint munkátlan csavargó börtönbe fog záratni. Atyja már rég meghalt, s testvérei nemcsak nem segíthettek rajta, hanem magok is legnagyobb inséggel küzdöttek. Öreg anyját csak épen éhhalál ellen biztosítá a parányi kegypénz, nővérei szolgáltak, a fiuk pedig dolgoztak és nyomorogtak. E szörnyü állapot nem oltá ki Mari kebléből a szerelmet, hanem inkább magosbra gyujtá lángjait, mert egyedül csak magát okozá kedvesének üldöztetése és nyomora miatt. Nyilvánosan nem volt szabad egymást látniok, de a szerelem találékony, s ők titkon panaszolák egymásnak bánatukat. Valamint minden titkos összejövetel veszélyesb a nyilvános összegyülésnél, ugy e találkozások is szomoru következményüek lettek, és Mari kénytelen vala szüléinek házát elhagyni, s kedvesénél menedéket keresni. Ekkor egy öreg zsidó könyörült a szerencsétlen szerelmeseken, ki ócska ruhákkal kereskedett, s javítni valót adott nekik, és előre fizette őket, mi által végső kétségbeeséstől menekültek meg.

Összekelésök ellenben nem mehete véghez, mert a mester annyi akadályt tudott elébök gördíteni, hogy a szegény kontár nem győzheté azokat le. A becsületes zsidó, látván, hogy a puszta foltozás nem tarthatja fön a szaporodó családot, uj munkával is ellátá a kontárt, ki éjjel nappal legnagyobb szorgalommal dolgozott; ámde a mesterek üldözék a jogaikat bitorló kontárt, ki inkább dolgozni akart, mint lopni, s majd pénzbirságra itélteték, majd műszereit koboztaták el, mig végre, legényt találván nála munkában, kinek a szegény kontár többet fizetett, mint a gazdag mesterek, börtönbe záraták őt, s minden kelmét elszedettek tőle. Ennyi üldöztetés, ennyi nyomor megtörék a becsületes férfi erejét; nejét s gyermekeit éhséggel tudá honn küzdeni, saját becsülete örökre be volt szennyezve, fájdalmas könyűit kaczagva gúnyolák a tolvajok és háztörők, kikkel ugyanazon börtönbe taszítatott. Mind ez őrjöngésig tüzelé föl agyát, s csak azon egy eszme állott világosan elméjében, hogy a mester meg fog lyányának bocsátani, ha ő élni megszünik. E boldogtalan gondolat annyira erőt vett rajta, hogy reggelre a börtönajtó sarkvasára akasztá föl magát. Mari, értesülvén ezen ujabb szörnyü csapásról, magánkivül rohant szüléihez; de a büszke mester megvetéssel utasítá ki a kontár kedvesét, ki szégyenét s bánatát a Duna hullámaiba temeté. Az ártatlan gyermekeket nem hagyá ugyan éhen veszni a mester, de a születésökhez tapadó gyalázatot nem moshatá le, s az osztálygőg és czéhzsarnokság miatt három szerencsétlen árva lakolt, és lakolni fognak egykor gyermekeik is.

Ime, részvevő olvasó, ily szomoru titkot százával födözhetsz föl külvárosaink apró házaiban, s borzadni fogsz, ha az évenként születő gyermekek hivatalos sorozatát áttekinted, mert csaknem egy harmada mellett hiába fogod az apa nevét keresni! S honnan származik ez? Onnan, mivel számtalan vidéki s külföldi mesterlegény települ meg nagy fővárosunkban, kik nem lehetnek mesterekké, s mint kontárok nyomor és üldöztetések közt szenvednek, és erkölcstelenségre fajulnak, miután a minden tekintetben becsületes életmódtól csaknem áthághatlan választófalak által záratnak el. Ugy van, a mester a tekeasztal és kártya mellett, a kontár pedig szorgalommal dolgozva virrasztja át éjszakáit, s a mestert ünnepélyes zeneszóval kisérik pompás emlékkel díszesítendő sírjába, a kontár pedig tulajdon bakója lesz börtönében, s magányos sírjáról még a füvet is kiszárítják megbélyegzett árváinak forró könyűi!

VI. Városhajdu.

Borus kedélylyel távozám a müvelt emberkínzás szomoru színhelyéről, és epedve jártatám végig szemeimet az utczán, tárgyat kereső, mely gondolatimnak derültebb irányt adhatna, s a szerencse csakhamar megszánt, és oly emberre vezérlé kereső szemeimet, kinek természettörténete a legkomorabb kedélyt is édes vidámságra kényszerítheti, mert abban minden oly emberien gyöngéd, és oly gyöngéden emberi, hogy! És ki azon kedvderítő ember? Városhajdu, – mikép azt tüstént bebizonyítani szerencsém leend.

A világban sok balitélet uralkodik, melynek megczáfolásával vastag könyveket lehetne kiállítani, s e tömérdek balitélet legigaztalanabbjainak egyike kétségkül az, mely a városhajdut rendesen szivtelen és goromba embernek szidalmazza. Ugy hiszem, az emberiség egyik fontos ügyében szólalok föl, midőn e tévhitet, csekély erőm szerint, alaposan megczáfolni törekszem.

A városhajdu többnyire katonaviselt ember, vagy szolga volt valamely tanácsbelinél, és hasznos szolgálatainál fogva jutott e díszes hivatalba, hogy a város jutalmazza őt meg, mit tulajdonkép hajdani gazdájának kellett volna tennie. Hogy a katonaság ezer meg ezer fáradalommal, nélkülözéssel és veszélylyel halmozott mostani élete szelidségre és emberséges bánásmódra szoktat minden katonát, az oly napnál világosabb, hogy meg sem kellett volna említenem; a ki pedig tanácsbelinél szolgáskodik, az pedig akaratlanul is elszokik minden durvaságtól, mert ettől gazdája hatályosan fölmenti őt; és ugyan kivel is gorombáskodhatnék a szolga ily szolgálatban, miután oda jobbadán csak kérők, folyamodók és «informálók» járnak, kik magok is oly szelidek, hogy mindig kezet szorítanak; nem azért ugyan, mintha valamit bele nyomni akarnának, hanem csupán szives indulatból. A városhajdu előkészületi helyzete tehát merő szelidségen és emberszereteten alapszik. Midőn pedig fontos hivatalába lép, mindenek előtt csak belső szolgálatra alkalmaztatik, hogy kissé megismerkedjék hivatala körével, és illő fölvigyázat alatt szokja meg a dörgést, mikép mondani szokás. Ez azután mintegy befejezésül szolgál szelidségi tanulmányainak, mikre koronát tesz föl szállásán nejének nyájas oktatása, kit rendesen tanácsbeli szakácsnék közől szokott választani vagy elfogadni. Hivataloskodásának ezen első szakában ugyanis mindenütt csak méltányosságot és szelidséget lát uralkodni. Ha a tanácsterem ajtaja előtt őrködik, egyetlen indulatos szót sem hall belőlről, s feje fölett kivülről az igazság jelképét látja trónolni. A kihallgatási terem előcsarnokában szinte legnagyobb méltányosság és szelidség tanuja lehet; a felek, minden kedvezmény nélkül, azon rend szerint bocsátatnak be, mikép jöttek, s a legszegényebb is mindenkor illő bánásmódban részesül. Rárivalgás, vagy sértő lehurrogatás itt soha nem történik. Midőn ott őrködik, hol a rabokat vallatják, még kéjesb élvezetnek örvendhet lelke; soha nem feledik ott el, hogy az ember legiszonyubb eltévedésében is ember maradt, hogy a fogoly még nem mindig egyszersmind bűnös, és hogy a valódi bűnös is nem durva lealjasítást, hanem csak igazságos itéletet, és javító emberi büntetést érdemel. Ha pedig általános figyelő tekintetet vet az összes eljárásra, mindenütt csak azt tapasztalja, hogy az alattvalók szerető tiszteletet tanusítnak főnökeik iránt, ezek pedig nem üres bókolást követelnek, hanem szigoru megfelelést minden kitűzött kötelességnek, s egyszersmint ugy bánnak az alájok rendeltekkel, hogy soha nem feledik, mikép a vén kakas is tojásból bútt ki, a pápa is diákból lett, s hogy egykor társaik lesznek majd a fiatalabbak, és idővel talán épen az ő gyermekeiket fogják hasonló emberbaráti bánásmódban részesíthetni. Ugyan ki merne kételkedni, hogy az elsoroltaknak naponkénti szemlélése és tapasztalása, a már különben is jó alapu városhajdut, rövid idő alatt tökéletesen meg nem szelidítik? Bizonyosan senki.

Ezen gyakorlatidő után külső szolgálatra is bátran alkalmaztatik a városhajdu, s bármely ágát tekintsük is annak, bizonyosan mindenütt csak szelidségét és emberbaráti érzelmeit fogjuk csodálhatni. Működéseinek egész tengerét nem uszhatjuk keresztül, mert arra hetek s hónapok kellenének, és oly munka mellett bizonyosan kifogyna lélekzetünk; azért azonban ne kövessük bölcs politikusaink példáját, kiknek semmi nem kell, ha minden nem adatik meg nekik, hanem soroljunk elő legalább annyit, mennyit lehet. Lássunk tehát néhány élő példát.

A városhajdu reggel sütőhez kisér egy rabot kenyérért, a rab neje garast ad férjének, melyet nehéz munka után szerzett béréből kuporgatott meg. A rab pálinkát vesz a garason, s megkinálja a hajdut; durva, goromba ember bizonyosan visszautasítaná ezt, de ő nem akarja a szegény rabot kevélysége által megsérteni, s hörpint egyet, mert azt tanulta pályája első szakában, hogy az ily megvetés igen fájdalmas, és azért minden durva visszautasítást kerülni kell. A piaczon éretlen gyümölcsöt koboztat el általa a biztos, azon meghagyással, hogy öntse a Dunába. Ő azonnal elindul, a parton azonban öreg asszony szólítja őt meg, mondván, hogy kár e gyümölcsöt Dunába szórni, neki egy malaczkája van, melynek bizonyosan nem ártana meg, és néhány garaskát épen nem sajnálna érette. Ugyan mért nem adná oda tehát a hajdu, miután csak az volt a czél, hogy ember ne egyék a rossz gyümölcsből? A szelid hajdu megszánja az anyókát, s átengedi neki a gyümölcsöt, és csak hosszu kinálgatás után fogadja el a pénzt. Hogy az anyóka kofa volt és embereknek adja el a gyümölcsöt, arról ő nem tehet, mert szolgálata eddigi tapasztalataiból tudja, hogy az igazságot vajmi nehéz kipuhatolni! – Valamely hintó gyorsan robog el az utczán s embert gázol össze; féktelen indulatu ember bizonyosan a kocsit törekednék megállítani, de a városhajdu ezt nem teszi, mert szelid szive az elgázolt fölsegélésére kényszeríti őt; a kocsist ugyis eléggé megbünteti majd mardosó lélekismerete. – Máskor a Duna partján őrködik, hol a révészek szörnyen gorombáskodnak az átszállítatni kivánókkal. Durva hajdu azonnal botját használná: ámde ő nem oly goromba ütlek-virtuoz, ő át van hatva a tizenkilenczedik század szelid szellemétől, s tudja, hogy a tekintélyek ideje lejárt; annál fogva sem botját, sem tekintélyét nem használja, hanem szeliden tekint a czivakodókra, és lelke mélyéből sóhajt: – Uram jobbítsd meg őket! – Este szinházban van, természetesen a németben, és a karzaton. Előadás alatt néhány ur a hely miatt összezördül, s egymást derekasan öklözi. Goromba hajdu azonnal fülön csipné őket; de ő tudja, hogy nálunk sok a nemes ember, ki verekedni szeret, s e helyen szokott is; azért tehát félre fordul, és szemeit behunyja, mintha semmit nem látna, mert első szolgálatgyakorlata alkalmával gyakran tapasztalá, mikép sokszor igen hasznos, ha a józan és szelid ember mind a két szemét behunyja. – Vagy délután valamely utczaszöglethez támaszkodva áll, és kurta száru pipájából kedélyesen eregeti a füstöt, s látja, hogy egy targonczás az egész járdát elfoglalja, és egy pár sétálót ugyancsak leültet. Neveletlen pimasz ekkor bizonyosan szitkokkal, vagy épen bottal támadná meg az izzadó targonczást; de ő mélyen sóhajt, s ily gondolatokra fakad: – Jó isten, mily keservesen keresi kenyerét ezen szegény ember, mig sok sétáló azt sem tudja, mire költse pénzét. A targonczás könnyebben tolja terhét a járdán, mint az utcza közepén; térjenek tehát ki előtte a sétálók, ők ezt könnyebben tehetik. – Este fiatal embert fog el, ki pipát lopott, s börtönbe akarja kisérni. Ut közben azonban oly keservesen könyörög a tolvaj, hogy szelid szive megesik rajta. Ő tehát nem durva szitkokra fakad, hanem szívre ható szelid oktatást ad neki, mert a «Tudtán kivül kém» czimü vigjátékban hallá, hogy Napoleon élete is igy szabadítatott meg egykor három összeesküttnek szelíd megtérítése által. Ő tehát, atyai intések után, szabadon bocsátja a jobbulást igérő tolvajt, kit a börtönben talán még inkább megrontana a rossz társaság, s a pipát elveszi tőle, hogy jogszerü tulajdonosának visszaadhassa, mihelyt magát nála jelenteni fogja.

Száz meg száz ily vonást sorolhatnék még elő a városhajduk mindennapi életéből, de meg vagyok győződve, mikép ez is elég annak bizonyítására, hogy ők valóban szelidek és emberszeretők.

VII. Daguerreotyp.

A fönnebbi gondolatok csakhamar annyira földeríték lelkemet, hogy legjobb kedvvel üdvözlém ismerősömet, kivel a fényképkészítőhöz kelle mennem s ki már szállása kapuja előtt várakozott rám. Azonnal útnak indulánk a művészhez s az alatt nem keveset elmélkedtünk ezen új találmány fölött, mely által Daguerre valóban halhatlan érdemet szerze magának, már csak azért is, mivel ezzel a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hizelgés egy nemét alapjában rendítette meg. Ha most például valaki távol menyasszonyának arczképét óhajtja látni, csak fényrajzban követelje azt s meg lehet győződve, hogy nem fog zsákban macskát vásárlani, mert a nap, valamint nem szégyenli saját foltjait mindenki által látatni, úgy mások foltjait sem engedi elpalástoltatni, ha sugárai ecset gyanánt használtatnak. Minden úgynevezett nagy férfit is ily rajzban kellene örökíteni, hogy halála után nagylelküséget, szilárdságot, nemesszivüséget és egyéb dicső jellemvonást ne hazudhasson homlokára a művész, mikről, míg élt, szót sem tapasztaltak kortársai. Bizony csodálatos, hogy épen jelen korunkban, melyben minden csak szinlésen alapszik, találtaték föl az igazság ezen tükre, még pedig franczia által, kik mindig a hizelgés nagymesterének tartattak! Még csodálatosb mindazonáltal az, hogy e találmány oly rendkívül gyorsan elterjedt, daczára annak, hogy épen az igazság az, mitől a mostani gyarló emberek leginkább irtóznak s e tüneményt csak két szempontból magyarázhatni meg, az egyiknek neve hiúság, a másiké divat. Nincs ugyanis ember a türelmes föld hátán, ki a hiúságot nem ismeri, csak hogy azután a fokozatok különbözők, melyek szerint az külsőleg mutatkozik; különösen pedig abban valamennyi ember egyenlő, hogy saját becses arczával tökéletesen megelégszik, mi talán onnan származik, hogy minden embernek csak egy arcza van s azt nem igen cserélheti ki. Ennélfogva tehát egy sem irtózik a valótól, mert azt gondolja, hogy a nem szép arcz is jobb az arczátlanságnál. De ezenkívül a divat is ezen új modor mellett nyilatkozott és így szükségkép terjednie kelle, mert ezen zsarnok hatalma alól nem szereti magát az ember kivonni, főkép ha még azonkívül – mint itt – az olcsóság is mellette harczol.

Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja! Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által művészszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.

De már helyszinén vagyunk, menjünk a harmadik emeletre, mert az isteni művészet magosra, egészen az istenekhez, szokta az embereket emelni, vagyis itt a legfelső emeletre. Ott, mindjárt a lépcső elején ily tartalmu irat függ: «Kéretnek a t. cz. uraságok, hogy itt méltóztassanak belépni és ne menjenek a – – szám alatti kontárhoz, ki inasom volt, művészetemet eltanulta s most saját rovására dolgozik és igen rosz képeket csinál.» – Ime, mire vetemül a kenyéririgység! Hol a czéhek zsibbasztó hatása nem öleli sírba az iparkodást, ott piszkos haszonlesés vet neki gáncsot és ugyanazon eredményt szüli. Azért is az ócsárlotthoz menjünk tehát, mert a kezdők mindig jobban iparkodnak, mint azok, kik már bővében vannak a jól fizető keresetnek.

A szoba művészi rendetlenséget tanusít, mindenütt csak készületeket és eszközöket láthatni s ezek közt embereket, kik már négy óra óta várakoznak, hogy arczképök tíz másodpercz alatt elkészüljön. Ezen várakozási idő alatt a kész és készülő arczképek fölött műértő birálatokat hallatnak, melyek gyakran igen furcsák ugyan, de azért mégis csakugyan birálatok. Halljunk néhány ily megjegyzést.

– Ez igen jól sikerült kép.

– X… kereskedőé.

– Valóban rendkívül sikerült és nem is oly komor kifejezésű, mint a többi képek rendesen lenni szoktak.

– Elhiszem, mert nem mutathat az komor ábrázatot, ki már harmadszor jutott ügyesen csőd alá.

– Vagy úgy! –

– Ez igen csinos kép.

– Úgy tetszik, mintha ismerném azon hölgyet, kit ábrázol.

– Oh, én is ismerem, ez a vadászkürtbeli szobaleány képe.

– Ah, férjecském, te tehát ismered azon szobaleányt?

– Oh, hihetőleg csak az utczán láttam.

– Hihetőleg?

– Azaz, bizonyosan.

– De hát ez kicsoda?

– X… gróf kapusa.

– Lehetséges-e?

– Jól ismerem.

– Kapus!

– Hja, olcsóbb ajándékot alig adhatna mosóné kedvesének.

– Igaz.

– S az ily ajándék azonkívül még urias is.

– Úgy van.

– De hát ezen kihívó tekintetű pompás hölgyecske?

– Ah, ez titok.

– Titok?

– Igen.

– És három példányban van itt.

– Az is titok.

– De miért?

– Már csak megsugom.

– Halljuk.

– E három példány három utcza számára készült.

– Hogyan?

– Úgy van és a három utczában három bolt számára.

– Talán csak nem czimerül?

– Oh, nem. E kép mind a három bolt előtt az üveg rakszekrénybe függesztetik, mintegy ily aláirással: «Tiz másodpercz alatt készült. A művész lakása itt megtudható. Ára két pengő forint.» A szép kép föltünik és így sokan tudakozzák a művészt és illetőleg lakását.

– Természetesen.

– Mellesleg azután vagy a boltban, vagy a művésznél a szép eredeti után is tudakozódnak némely kiváncsiak s megtudván lakását, meg is látogatják, meg akarván győződni, hogy az eredeti is csakugyan oly bájos-e, mint a kép.

– Hát ezen pohos úr ugyan kicsoda?

– Nem ismerem.

– Ön sem ismeri?

– Nem.

– Én sem.

– Mi sem.

– Csodálatos.

– Épen nem, ez csak onnan van, mivel azok, kiknek idejök van rendkívüli meghizásra, rendesen semmit nem tesznek, mi érdemes lehetne arra, hogy saját becses személyökön kívül még más valaki is ismerje ő terjedelmességöket.

– Hahaha!

– És e szép hölgy?

– Ismerem őt.

– Ugyan kicsoda?

– Énekesnő.

– Olasz?

– Nem, pesti.

– Lehetetlen, hiszen még soha nem láttam szinpadon.

– Nem is igen lép ő fel.

– Tehát nem rendes énekesnő?

– Sőt igen, valóságos szerződött énekesnő.

– És miért nem énekel?

– Mert ha énekelne, úgy azonnal megszünnék énekesnő lenni.

– Hogyan?

– Úgy van, az igazgatóság csak azért fizeti őt, hogy ne énekeljen s a közönség ez által mélyen lekötelezve érezheti magát.

– Hahaha!

Ily megjegyzések közt lassan ugyan, de mégis eltelik az idő s a várakozók szépen egymásután helyet foglalnak a halhatlanító széken. Ime, most egy fiatal katona ül le, fekete frakkban és fehér nadrágban s így szól a művészhez:

– Uram, én polgári öltözetben ülök ugyan, de mégis szeretném, ha a képen látszanék, hogy katona vagyok.

– Oh, azon könnyen segíthetni, – mond udvariasan a művész, – háta mögé kardot függesztünk a falra.

– Gondolja ön, hogy ez érthető jel lesz?

– Mindenesetre, sőt még érthetőbb, mint ha oldalán függne, mert a mai világon mindenütt szegen rozsdásodik a hadseregek kardja és vér helyett csak tenta folydogál a politikai harcztéreken.

A katona ezen fölvilágosítással beéri és leül s arczát nevezetes férfias kifejezésre erőteti. A művész neki irányozza műszerét, a fedőt hirtelen lekapja, hat lépést hátrál, hat lépést közelít, a fedőt hirtelen ismét fölteszi s a katona föláll és nagyot nyujtózik. A nagy munka megtörtént. A művész a képet kiveszi, a várakozók oda rohannak s látják, hogy a lapocskán van – semmi.

– Ah, tökéletesen hasonlít! – hangzik minden ajakról, alkalmasint csak azért, hogy mielőbb ők is székre juthassanak s a harczfinak ne juthasson eszébe, új képet kivánni.

A művész más szekrénybe rejti a képet, melyen még csak semmi van és kéneső útmutatása szerint főzi, aranyolvasztékban és ime, itt is bebizonyul, hogy az arany semmiből is tud valamit csinálni. A kép kivétetik s már van rajta valami, ekkor minden ajak ismét kiált:

– Ah, tökéletes!

A harczfi pedig elégülten jártatja körül szemeit. Most még egyszer tűzre és vízre teszik a képet és e két ellenséges elem ugyancsak működik; a víz forr, a tűz sustorog s a katona kész, mit itt arra is lehetne magyarázni, hogy csak tűz teremhet valódi katonát.

Ekkor harmadszor hangzik a:

– Tökéletes!

A katona fizet és távozik s helyét csinos asszonyka foglalja el a nevezetes széken. Mivel azonban arczánál sokkal szebb kecsekkel is bír s a szobában rendkívüli hőséget érez, tehát nyakkendőjét leveszi s keztyüit lehuzza. Itt is minden úgy megy, mint a katonánál, azon egy kivétellel, hogy az első kép nagyon feketének, a másik szerfölött halványnak, a harmadik rendkívül komornak s a negyedik csak meglehetősnek találtatott, miben a hölgyecskének csakugyan igaza is volt, mert mind a hármat sem adnám az eredetinek egyetlen nyájas pillantásaért.

Most egészen új jelenet következett, szerető férj és szerető nő ábrázolták le egymást, kölcsönösen akarván egymást arczképökkel meglepni, hogy mindketten két példányban bírják egymást, mi már csak azért is nevezetes, mivel vannak házasok, kik az egyetlen eredeti példányban is ugyancsak sokalják egymást. Egyébiránt azok fölvilágosítására, kik talán furcsának látják, hogy a meglepetést egymás jelenlétében eszközlik, meg kell jegyeznem, mikép a férj, mint hallám, rendkívül féltékeny s világért sem bocsátná szeretett hitvesét egyedül ily művészhez, mivel attól tart, hogy hamarjában majd más számára is hasonló kellemes meglepetést készíttet; és meg kell vallanunk, hogy ez valóban igen veszélyes találmánya a furfangos francziáknak, mert a törvénytelen szellemi meglepetéseket rendkívül könnyíti.

A férj képe igen sikerült s a nőé is; midőn azonban mind a kettő már rámába is volt foglalva, a nő rögtön észrevette, hogy szemei kissé homályos kifejezésűek s addig beszélt, míg végre férje is átlátta e megjegyzés alaposságát. A nő tehát újra ült, de az új kép sütését s főzését már nem akará bevárni, mondván, hogy e pillanatban egyik barátnéjához kell férjével sietnie. Azon meghagyással távoztak tehát, hogy másnap cseléd által fogják a két képet elvitetni s hogy a nem sikerültet semmisítse meg a művész. Mondják, mikép a művész ezen utóbbi parancsot különösen jól megérté s a nem sikerült képet épen nem semmisíté meg, mert tapasztalásból tudta, hogy a nő találni fog majd alkalmat annak elvitetésére, hihetőleg valamely – barátnéja számára.

Ezután sajátszerű csoportozat következett, egész család – mindenestől. Vastag anya, vékony apa, négy gyermek, egy csecsemő, egy kanári madár és egy bozontos pisze orrú pincser.

– Uram, – így szól az érzékenység megható hangján a családapa, – mi mindnyájan egy képen akarunk lenni.

– A madár is? – kérdé a művész.

– Igen, az czukrot fog enni a kis Ricsi szájából, ez igen regényessé teszi a képet.