Part 17

Mihelyt a kapun kívül valánk, mely mögöttünk ismét becsukaték, azonnal komoly szemlét tarték elmémben a legközelebb mult események fölött. Mindenek előtt csodálnom kelle a koldus lélekéberségét, mely szerint veszélyes helyzete daczára is azonnal engem, vélt czinkosát megmenteni törekvék, hogy szabadságában maradván, hasznára lehessek. Becsületes emberek közt ritkán találhatni ily tettekre, mert tapasztalás tanítja, hogy az emberek többnyire némi vigaszt lelnek abban, ha valamely szerencsétlenségben nem egyedül, hanem többedmagokkal részesülnek. Egyébiránt nem annyira ezen váratlan fordulatnak örvendék, mint inkább annak, hogy ez által kezembe adá a koldus zsivány azon titkot, mely szerint Sobrinak biztosan nyomába juthatnék, az óbudai elhagyatott csárdában, ha a legközelebbi éjjel hálómat ismét kikerülné; mert, hogy ő vala azon úr, kit a koldus említett, arról tökéletesen meg leheték győződve, miután Lenke volt azon hölgy, kinek elrablására a gaz czimborasággal kiindultam. Mért tünt el Lenke oly hirtelen anyjával együtt? Ezt könnyen megfejthetőnek véltem, ha meggondolám, hogy ma délben nemcsak hűtlenségéről győződék meg a gaz csábítónak, hanem egyszersmind oly néven hallá őt szólíttatni, mely néhány év előtt az ország nagy részét rettegésben tartá. Előtte ezen ember, mikép a kerti lugasban tartott párbeszédükből is tudjuk, csábítást és szökést említe s általában úgy nyilatkozott, hogy föl lehete róla tenni, mikép semmiféle eszközöktől nem borzad vissza, mihelyt azok által czélhoz vél juthatni. Igen természetes tehát, mikép Lenke annak puszta meggondolásától is borzadott, hogy ezen emberrel még egyszer találkozhatnék; azért tehát, mihelyt hazaérkezett, bizonyosan tüstént rávevé anyját, hogy rögtön városi szállásukra költözzenek. Kimondá-e valódi okait, melyek őt e határozatra birák, vagy máskép eszközlé ki anyja megegyezését a távozásban, azt nem lehete ezúttal magamban teljes bizonyossággal meghatároznom, de erre tulajdonkép nem is volt szükség, mert előbb-utóbb az anyát különben is mindenesetre értesíteni kellett volna az egész fordulatról. Még magamról kell néhány szót elmondanom, mert lesznek talán, kik gáncsolni fogják, hogy a hadnagy előtt nem adám hiven elő kalandomat. Magamra nézve én ezt minden koczkáztatás nélkül tehettem volna, de részint Lenkét nem akarám az igazság kimondása által hirbe hozni, részint pedig kellemetlen tanuságtételtől kívántam magamat megmenteni, egyszersmind általában minden zajt kerülni óhajtván, mely Sobrit nagyobb vigyázatra figyelmeztetné és a jövő éjféli találkozást ismét meggátolhatá. A kocsit, mely az elrablandó hölgyre várakozott, azért nem említém a hadnagy előtt, mivel ekkor a szándéklott rablás valódi nemét is ki kellett volna mondanom s mivel különben is méltán következtethetém a koldus megjegyzéséből, hogy az üldözés siker nélkül fogna maradni, miután a lövésre a kocsis bizonyosan azonnal tova vágtatott. Egyébiránt azt is kelle óhajtanom, hogy Sobri e meghiusult merényben befolyásomat ne is gyaníthassa, következéskép egészen nyugodt maradjon, mert csak így remélhetém nagyobb valószinűséggel, hogy a legközelebbi éjfél csakugyan határt tüzend vétkeinek. Móriczra nézve még nyugodtabb valék, mert okom vala hinni, hogy Marczi által Ferkót megnyerem és az úton biztosan nyomába jutok; egyedül az aggasztott, hogy nem vihette-e már véghez véres szándékát Eszter gyermeke ellen? Mert, habár meg kelle is engednem, hogy derekasan megriasztottuk őt társaival együtt s így e pillanatban alkalmasint nem lesz kedvük új merény megkisértéséhez fogni, egyszersmind azt sem tagadhatám, mikép épen azon gondolat, hogy szándékát talán kedvünk lehetne megakadályoztatni, rögtön azon elszánt határozatra birhatá őt, hogy tüstént elégítesse ki boszuszomját s így azon rettegésem talán nem volt épen alaptalan, hogy későn jövök a gyermek megszabadítására. Ha valaki talán kétkednék, hogy ember képes legyen ily iszonyú tettre vetemülni s e véleményét az által is igazoltatni vélné, hogy a megrögzött gonoszságú gyilkos sem akará e véres munkát magára vállalni, annak megnyugtatására csak azt kell mondanunk, hogy azt, minek kivitelétől minden szenvedély és minden gonosztevő irtózik, a boszuszomj minden tétovázás nélkül végrehajtja: mert ezen egy szenvedély az, melynek ellenében a legszentebb emberi érzelem is elnémul. És hogy Móricznak csakugyan volt oka boszuszomjra, abban alkalmasint senki nem fog kételkedni, ki meggondolja, hogy a zsidót mostani boldogtalan helyzetében csak két érdek csatolja a nyomorú élethez, tudniillik: pénz és családja; az első azért, hogy embertársainak megvetésével daczolhasson, a másik pedig, mert csak övéi értik meg őt s mivel csak ezek simulnak hozzá szeretettel. Ha tehát e két oldalról támadják meg a zsidót, ez annyi, mintha szivvérébe, mintha életébe markolnának. Móricz pedig mind a kettőt elveszté, pénzét, mely élete legjobb részének gyümölcse vala, bármily úton juta is annak birtokába és nejét, ki boldogabbnak hitt jövője legfényesebb reménye vala. És e két kincset ugyanazon egy ember rabolta el tőle, oly ember, ki sokkal rosszabb s mégis sokkal hatalmasabb volt, mint ő; oly ember, ki ellen óriási erővel küzdött s kiről boszunyilai mégis eltompulva pattantak vissza. És ezen ember távozásra készült és magával fogja vinni a kettős kincset és kétségbeesése fölött kaczagni fog a biztos távolságban! Ennek meggondolása tüzes kigyók fulánkja gyanánt mardosá Móricz lelkét s fájdalmát csak az által reménylé enyhíthetni, ha legalább azon ember keblében is szilaj fájdalmat gerjeszthetne, ki egész üdvét semmivé tevé s kit boszuló kezei nem érhetének el. Minden törekvésének, minden gondolatának ez volt egyetlen tárgya s lehet-e csodálni, hogy ily hatalmas ösztöntől sarkantyuztatva, kémszemeinek a gyermek nyomait föltalálni sikerült? S ezen siker nem szülhette-e, ily kedélyben, rögtön egyszersmind azon gondolatot, hogy ez azon egyetlen hely, hol a legsajgóbb sebet ejtheti az apa és anya szivén, hogy kincseik daczára is oly szegények legyenek, mint ő, – gyermektelenek, mint ő?? Hogy pedig ezen czélra idegen kart kívánt fölfegyverezni, abban senki nem fog ellenmondást találhatni, mert az elnyomottság rendesen nem szokott anyja lenni a bátorságnak s nem a vakmerőség legnagyobb foka kell-e arra, hogy valaki ártatlan, mosolygó gyermeket gyilkolhasson meg? Ehhez képest a tusa életre halálra, hatalmas ellenséggel, csak gyermekjáték. Ámde mind e mellett alapos aggályt táplálhaték, hogy a bitófa melletti jelenet még inkább fölgerjesztheté boszuvágyát, miután attól lehete tartania, hogy boszujának ezen utolsó tárgya is ki fog kezei közül ragadtatni s hogy ennél fogva a legvégsőre szánhatta el magát s tulajdon kezeivel sietend azt végrehajtani, mire idegen karokat nem csekély pénzmennyiséggel sem birt fölfegyverzeni.

Perczről perczre nyugtalanabb levék tehát s többször sietésre nógatám a kocsist, de a sötétség miatt eleinte csak lassan haladhattunk, míg végre a vihar szünni kezde és a vastag felhőrétegek kissé gyérültek és néhány csillag föltünésének helyet engedtek.

Midőn a város azon részéhez közelíténk, hol Eszter fia ápoltaték, már egészen megszünt a zápor; megállítám tehát a kocsit, kiszállottunk és a kocsist visszautasítám.

– Jobb lett volna kocsin haza mennünk, – sóhajtá Bertók.

– Kivált a nagyságos urra nézve, – jegyzé meg Marczi.

– Én ugyan jó sort aludtam a kocsiban.

– Úgy tetszik, mintha magam is szundikáltam volna.

– Annál jobb, – mondám nyájasan, – mert hajnal előtt alkalmasint nem fogtok lepihenni.

– Keresünk még valakit?

– Bizony megbetegszik a nagyságos úr.

– Elég ez mára.

– Sok is.

– Tehát haza mehettek és én magam fogok mindent elvégezni.

– De azt ugyan nem tesszük.

– Inkább mindent még egyszer elől kezdünk.

– Jól van, halljátok tehát…

– Mennydörgettét, mi ez? Majd kitörtem nyakamat!

Bertók elesett s midőn Marczi segélyével fölemelkedék, nagy tömeget pillantánk meg, melyben megbotlott s mely mozogni látszott. Lehajolván, közönséges napszámos öltönyű férfit láték a kövezeten heverni s mellette nagy zsákot, mely mint sejtém, súlya által lenyomta őt. A napszámos mozdulatlan vala. Talán ittas, gondolám s nem bir fölállani; de ugyan mit kereshet az utczán ily teherrel éjfél után egy órakor? Vagy talán tolvaj? Nem, ezt nem hihetém, mert a tolvaj munka közben, mikép ők nevezik, nem issza le magát annyira, hogy ily gyámoltalan állapotba juthatna, nyilt utczán, ha még úgy bizik is az éjjeli őrség háziassághoz ragaszkodó békés szellemében. Tehát ki lehetett és mi járatban volt?

– Hej, atyafi, keljen föl! – mondám s vállát megrázám.

Az ember mozdulatlan maradt. Kezeit, arczát, homlokát érintém; mind ezek hidegek és meredtek valának. Semmi kétségem nem maradt, ezen ember bizonyosan halva volt. Szélütés vetett-e véget életének, vagy erőszak, nem határozhatám el; az első azonban valószinübb vala, mert a nehéz zsák bizonyosan nem feküdnék mellette, ha halálát erőszak okozta volna. Tusakodásomat Marczi szakasztá meg, mondá:

– Néhány lépésnyire borbélyműhelyt tudok, vigyük oda a szerencsétlent, talán még életre hozhatják.

– Helyes, csak hamar! – szólék biztatólag s embereim fölemelék a halottat és a borbély ajtaja előtt letevék s míg én kopogtam, a zsákot is elhozák.

Hosszú várakozás után végre megnyilt az ajtó, a borbélyok megvizsgálák a halottat, eret vágtak karján s egyéb műtéteket is megkisértettek, de minden siker nélkül maradt. Ekkor úgy tetszett, mintha halotti bűz terjedne a szűk szobában, melynek okát teljességgel nem birtuk megmagyarázni, mert halottunk minden tagja oly hajlékony volt még, mintha csak néhány óranegyed előtt adta volna ki lelkét, sőt melle és gyomra még meleg vala. Az egyik borbély szemei véletlenül a zsákra esvén, szó nélkűl fölbontá azt és borzadva szemléltük, hogy csinos öltözetű férfi holttestét foglalá magában, melyen kétségbe vonhatlan jelei valának a föloszlásnak. E látvány mindnyájunkat annyira megdöbbentett, hogy több pillanatig némán meredeztünk egymásra, semmikép se birván e rendkívüli eseményt megmagyarázni. A szerencsétlent egyikünk sem ismerte. Utóbb az egyik borbély rendőrökért siete, hogy semmi ne mulasztassék el, mi ezen borzasztó eseményre némi fölvilágosítást vethetne; én pedig, névjegyemet ott hagyván, embereimmel eltávoztam és Eszter fiához siettem.

E közben szabad legyen e két halott történetét röviden elmondanom, mikép az több hét mulva tudomásomra jutott. Egy ismerősöm volt, ki ezen idő előtt hat nappal falura utazott s csak négy hét mulva tért vissza. Ekkor, velem találkozván, megindulással mondá, mikép elutazása után két nap mulva reggel X… barátja szállásáról kisétált s azóta nyom nélkül eltünt. Én elmondám neki a két halott föltalálását s ő leírásomra összeborzadott, mert az egyik halottban – eltünt barátjára vélt ismerni s erről csakhamar meg is győződék, miután a halottnak eltett ruháit az illető helyen megtekinté. Ezen szomorú felfödözés után azonnal X… asszonysághoz siete, kit elhunyt barátja rég remény nélkül szeretett, kiről azonban, elutazása előtt mondá, hogy két nap mulva szerelme viszonzását véli remélhetni, mert akkor a férj néhány napra el fog utazni, ki száz őrszemmel kisérte nejének minden lépteit. X… asszonyság megdöbbent ismerősöm beléptekor, ki így szóla hozzá:

– * * * barátom halva találtatott, valamint az is, ki holttestét zsákban tova hurczolá.

– Szent ég, ön mindent tud! – sikolta az asszony, és lábaihoz omlott.

Ismerősöm megrettent, ő csak részvétet keresett, és iszonyú vallomást kapott, mely röviden ebből állott: * ur a kitüzött órában csakugyan eltávozék szállásáról, azon állítással, hogy Komáromba utazik. Kevés óra mulva megjelent * * * ur, de alig szólhatott szerelméről, midőn a férj hintaja ismét a ház elébe robogott; az asszony kétségbeesve mutatott egy a sarokban álló nagy ládára, és * * * azonnal bele ugrott, s födelét magára ereszté, az asszonynyal együtt azt vélvén, hogy a férj talán csak valamit feledett, s rögtön ismét távozni fog. Reményökben mindazáltal csalatkoztak, mert a féltékeny férj megbáná könnyelmüségét, s nejét magával jövetelre kényszeríté. A boldogtalan nő nem mert vonakodni, s a férjjel távozott, reménylvén, hogy az ifju alkalmat lelend távozásra. De csalatkozott! Két nap mulva visszatértek, s a nő, mihelyt egyedül vala, remegve nyitá föl a ládát – * * * halva feküdt benne! A láda teteje rácsukódott, s kiáltásit senki nem hallá, mert a férj, midőn távoztak, az ajtókat bezárá, s csak a negyedik szoba kulcsát hagyá a cselédek kezeiben. A nő másnap egy ismeretlen napszámost szólíta meg, s éjfélre a ház kapujához rendelé, mondván, hogy munkát bizand rá, mit csak akkor végezhetni. A napszámos pontosan megjelent, mert ki munkája után akar élni, az nem válogathatja az időt. A nő csöndesen elsurrant férje oldala mellől, az iszonyu terhet a kapuhoz vonszolá, a napszámosnak pénzt és egy üveg bort nyujtott, s parancsolá, hogy a zsákot vesse a Dunába; a szegény napszámos a pénzt eltevé, a bort megivá, és a zsákot vállára emelé s távozott. Gyanított e valamit, szándéka volt e a zsákot megvizsgálni, és tartalmáról jelentést tenni, azt nem tudhatjuk, mert a szerencsétlen ember a borban halált ivott, s ha a rettegő bűntudat el nem árulja a vétkes nőt, ugy örökös titok maradt volna e szörnyü tény. Büntetés alá azonban nem lehete őt venni, mert még említett ismerősöm jelenlétében méregpoharat üríte, s két óra mulva követte áldozatait.

Ez a két rejtélyes halott valódi története, melyről sokfélekép eltorzított alakban regéltek néhány hétig az emberek, mig végre ezt is feledékenységbe temeték az ujabb napi események, melyek csak azért támasztanak pillanatnyi érdeket, hogy rögtön ismét ujabbaknak helyet adjanak! – –

XXXIV. A sors keze.

Közelítvén azon házhoz, melyhez oly feszült érdekkel érzém magamat vonzatva, igy szólék embereimhez:

– Most egy házhoz fogunk érkezni, mely előtt virrasztással kell az időt hajnalig eltöltenetek.

– Szivesen, – mondák mindketten legnagyobb készséggel.

– Én haza megyek, s ti mindenre jól figyeltek; ha Móricz, vagy más gyanus ember a házba akarna rontani, fogjátok el.

– Nem szabadul ki körmeink közől, habár csak puskalövésnyire pillanthatjuk is meg.

– Napfeljöttekor te, Bertók, értem fogsz jőni, Marczi pedig itt marad.

– Értem, – viszonzá Marczi.

– És ha valaki jőne, és gyermeket vinne magával, letartóztatod, vagy lármát csapsz, vagy legalább nyomát mindenütt követed.

– Meglesz.

– Őrködjetek legnagyobb figyelemmel, s dús jutalomra számolhattok.

– A nélkül is mindent megteszünk.

– Meg bizony.

– Örömest mellettetek maradtam volna, de nagyon el vagyok lankadva, és jövő éjfélkor még nehéz munka várakozik rám.

– Egyetlen macskát sem bocsátunk a házba.

Most befordulánk az utcza szögletén, s ki képzelheti szörnyü rémülésemet, midőn a kérdéses ház kapuját nyitva láttuk, és előtte embereket szemléltünk csoportozni.

– Mi történik itt? – kiálték magamon kivül, és a kapuhoz rohantam.

Minden oldalról ily zavart hangok hatottak füleimbe:

– Gyilkosság!

– Iszonyu szerencsétlenség!

– Gyermeket öltek meg.

– Egy kis fiut.

– Még alig tudott járni.

– Hallatlan!

– Oly szép fiucska volt.

– Alkalmasint valami gazdag örökös.

– Vagy szerelem gyermeke.

– Mily elfajultság.

– Mégsem jőnek a rendőrök?

– Meg kell a gyilkost ölni.

– Tehát el van fogva?

– El ám.

– Megkötözték?

– Hiszen ugy sem mehet el.

– Ismeri ön?

– Azt mondják, zsidó.

– Szörnyüség!

– Üssük agyon.

– Csitt, helyet ezen urnak.

– Kicsoda ez? Kicsoda ez?

– Alkalmasint hatósági ember, mert erőszakkal utat tört magának a szobába, és ugyancsak nem kimélte könyökeit.

E szók hangzottak utánam, midőn a tömegen át utat törtem magamnak, és a szobába rohantam. Szent isten, mily vérfagylaló jelenet várakozott rám azon szobában!

Egyik oldalát félig felöltözött emberek foglalák el, mindnyájok arczán legmélyebb iszony halálszíne vonaglott. Az ágyon Eszter gyermekének ápolónője ült, szinéből kikelve, behunyt szemekkel; körülötte két éltes nő sürgött, halántékait eczettel dörzsölve, s a szoba közepén az öreg Móricz a padlózaton ült, körülötte vér folyt, bal kezében véres irást tartott, melyre rémesen meredeztek üregeikből kinyomult szikrázó szemei; jobbjában pedig a kis Móriczot tartá görcsösen kebléhez szorítva, kinek hátra hanyatlott torkán mély és széles seb tátongott, melyből vér szivárgott a zsidó köntösére.

Elkéstem tehát csakugyan, s az iszonyu tett véghez vitetett, még pedig, sejtésem szerint, Móricz maga teljesíté azt, mire más embert nem találhatott, és a végrehajtással sietett, hogy boszujának ártatlan martalékát véres kezeiből ki ne ragadhassam. A mily borzasztó vala e jelenet, oly szivrázó volt egyszersmind annak meggondolása, hogy mit fog a szerencsétlen anya cselekedni, ha még egyszer uj életre találna ébredni, s megnyiló szemei holt gyermekének sápadt arczára esnének! Ez második, valódi halált fogna okozhatni, s ha az bekövetkeznék, csak jótékonyságnak lehetne rá nézve mondani, mert, legutóbbi szomoru és kétségbeejtő tapasztalásai után, egyedül csak e gyermek alkothatá azon kapcsot, mely őt még az élethez csatolhatná!

A vértett szinhelyén mély csönd uralkodék, csak kivül zajgottak az összetódult szomszédok; a szobában állók ellenben hallgatva oszták meg figyelmöket az asszony és zsidó közt, különösen ez utóbbinak minden legparányibb szemmozdulását figyelemmel őrizvén, hogy valamikép meg ne szökhessék a büntető igazság hatalma elől; megkötözni azonban mégsem merészlék őt, mert testét vér borítá, és arczán oly félre magyarázhatlan jelei vonaglottak a legvadabb kétségbeesésnek és legszilajabb fájdalomnak, hogy ezen embernek érintése e pillanatban valóban nem mindennapi bátorságot igénylett.

Az asszony, kevés percz mulva beléptem után, magához tért, s szemei először is legmélyebb megrázkódást tanusító tekintetembe ütköztek. Ő összeborzadott, kezeivel arczát elfödé, s alig hallhatólag rebegé:

– Nem vagyok oka!

E nyilatkozatra minden szem kiváncsian felém fordult, mintha arczvonásimból akarták volna kiolvasni, hogy mily viszonyban állok ezen elvérzett gyermekhez, s ezen egész szomoru eseményhez? Ugy látszott, hogy az emberi természet gyarlósága itt is megtartá szokott jellemét, s a henye kandiság minden egyébb érzelmet leküzdött, és meg vagyok győződve, hogy e pillanatban ellenszegülésre találás nélkül megszökhetett volna Móricz, annyira csak személyemben öszpontosult az egész csoportnak osztatlan figyelme. Ámde Móricz távol vala attól, hogy menekülésre gondoljon; ő mozdulatlanul megmaradt előbbi helyzetében, s csak az asszony fönebbi néhány szavára látszott kissé megrázkódni, és suttogó hangon szóla:

– Csöndesen, nem látjátok, hogy a gyermek alszik? Föl ne ébresszétek!

Ezután szorosabban ölelé magához a gyermeket, és ajkai, alig hallható hangon, bölcsődalt mormogának.

Az iszonyu jelenet ezen ujabb fordulata még mélyebben hatott rám, mert hinnem kelle, hogy ezen ember megőrült. Vagy talán csak tetteté magát, hogy, mint őrült, az igazság fenyítő ostorát kikerülhesse? Jelleméről, mennyire azt eddig ismerhetém, ilyesmit fölteheték ugyan; de ezen arcz, és e szemek nem csalhattak, a tettetés ennyire nem terjedhet; e kifejezést csak valódi őrültség ültetheti emberi ábrázatra, mert ha a színlést ennyire lehet vinni, akkor ragadozó, mérges vad állatok közt biztosabban élhetnénk, mint az emberek társaságában. De mikép juthatott ily állapotba ezen ember, kit, csak pár óra előtt, oly hideg számítással hallottam e bűntettről értekezni, mintha legfölebb néhány értéktelen ócska ruhadarab fölött alkudozott volna? Mi rémítheté őt meg oly rövid idő alatt annyira, hogy testi és lelki ereje ily kétségbeesett állapotba roskadott?

Egy tisztes férfihoz fordulék, ki hozzám legközelebb állott, s megszólítám őt:

– Mi történt itt?

E hang görcsös vonaglásba ejté Móriczot, mintha kemény villámcsapás futott volna végig minden tagjain. Arcza ólomszinüvé változott, szemei lángoltak, ajkai mozogtak, a nélkül, hogy egyetlen szót lettek volna képesek kiejteni. Az emberek rémülve nyomultak az ajtó felé, oly dühös kifejezés lepé el e pillanatban a gyilkos ábrázatát. Végre nagy nehezen e szót rebegé:

– Ördögöm!

Keble nehezen emelkedék, és lélekzete tompán hörgött, mintha a halál végső kinaival küzdött volna gyöngülő ereje.

Rövid szünet után ismét megnyiltak ajkai, és e szókat hallaták:

– Nyomorult kontár, mért nem czéloztál jobban? Jer, ülj mellém, és énekelj te is. Vagy nem látod, hogy a gyermek nem alszik? Nem hallod, mily iszonyuan kiált szegénykének vére? De hiszen ez természetes, torka már elfáradt, berekedt, most tehát vére kénytelen kiáltani.

E szók után összegörnyedt, s szemei oly fénytelenek levének rögtön, mintha a halálnak újai közelítettek volna hozzájok. El kelle szemeimet róla vonnom, s érzém, hogy vannak helyzetek, mikben még gyilkos iránt is szánakozás támadhat az emberi kebelben. Az asszonyhoz fordulék, ki ez alatt egészen magához tért, és fölállott, s e kérdést intézém hozzá:

– Az istenért, szóljon, mikép ment véghez e szörnyü szerencsétlenség?

Az asszony zokogva viszonzá:

– Isten látja lelkemet, én ártatlan vagyok!

– Azt épen nem kétlem, de magyarázza meg ezen ember állapotát, mondjon el mindent, nekem mindent tudnom kell.

Móricz nem is figyelt szavamra, s mély kábultságban ült, az asszony pedig igy szóla:

– Szokás szerint lefekvénk tegnap este, s a gyermek ágyacskája szorosan mellettem volt, mint mindig. A gyermek egészséges, nappal kijátsza magát, és éjjel jól alszik, s a munka után én is mélyen szoktam aludni. Egyszerre azonban ugy tetszett, mintha az ajtón lassu zörrenést hallanék, s szemeimen fájó érzés reszkete át, mintha villám fényétől kápráztak volna. Hirtelen fölnyitám szemeimet, s iszonyu álomrémet véltem látni; ezen ember közelíte lábujhegyen a kárpitfal mögül, mely ágyam végén és az ajtó közt áll, baljában lámpát tartva, melynek fénye szemeimre fájdalmasan hatott, jobbjában pedig kést láték. Künn épen akkor erősen menydörgött. Én kiáltani akarék, de nem birtam, nyelvem ajkaimhoz tapadt, lélekzetem fojtó vala, mint midőn nehéz álommal küzdünk, és lesujtó hatalma alól szabadulni nem birunk. Nem hittem szemeimnek, és csakugyan puszta álomnak tartám az egész jelenetet, mert ugyan ki törhetne be hozzám, szegény asszonyhoz, és ki akarhatna gyermeket gyilkolni!

Az asszony elhallgata, és mély lélekzetet vőn, mi alatt Móricz folyvást némán merengett a gyermekre, mintha az egész előadásból szót sem hallana, vagy általa legkevésbé sem érdekeltetnék.

A szobában mély csönd uralkodék, minden szem a halovány asszony remegő ajkain függött.

– Folytassa, – mondám bátorítólag, és az asszony engedelmeskedett.

– Mondom, álomnak hivém a félelmes látványt, s ennél fogva szemeimet ismét behunyám, és arczomat a csöndesen alvó gyermek felé fordítám. Mielőtt azonban a fél szendergésből ismét mélyebb álomba merültem volna, a gyermek gyönge elhaló sikoltása hatott füleimbe, mely azonnal halálos hörgéssé változott. Erre rögtön távozott szemeimről az álom, s hangosan fölkiálték!

– Tovább! Tovább!

– A gyilkos véres késsel állott előttem, lámpáját az ágyacskára tevé és iszonyu káromlások közt fenyegetőzött, hogy tüstént a gyermek véres sorsában osztozom, ha ellenállás nélkül nem hagyom magamat megkötöztetni, s először is számat akará bekötni. Istentelen, mondám ekkor, mit tevél, hiszen nem keresztyén vért ontottál, ezt nem használhatod! Mert azt hittem, hogy a gyermek vérét akarja, mivel nem is képzelhetém, hogy egyébként mért törhetne valaki ily ártatlannak élete ellen; azt pedig már többször hallottam, hogy a zsidóknak ártatlan keresztyén gyermekek vérére szükségök van.

– Ez haszontalan, bűnös rágalom; csak folytassa, mi történt tovább?

Az asszony megrázkódva szóla: