Part 16

Csontjaim velőjeig megrázkódva követém a rablók lépteit, s nem merék többé sem jobbra, sem balra tekinteni, mert féltem, hogy a nyomornak látása száz meg száz alakban fellázítja véremet s más színben fogja velem láttatni azon tetteket, miknek üldözésében jelenleg fáradtam. És ugyan mit láttam tulajdonkép? Valóban, aránylag semmit, mert a házikók és pinczebarlangok legnagyobb részének belseje sötét vala, mint lakosainak multja, jelene és jövendője. És a mit láték is, ugyan mi vala az ahhoz képest, mi ezen szomorú helyzeteket okozta! Merhetjük-e mindig állítani, hogy az éjjel nappal részeg korhelyt saját eredeti vonzalma aljasítá félbarommá? Szabad-e hinnünk, hogy minden tolvaj saját romlottságának átkát súlyosítá fejére, s hogy minden erkölcstelenség önmagától születik? Valamint igaz, hogy erre nem felelhetünk igennel, úgy tagadhatlan az is, hogy többnyire sokkal borzasztóbbak azon tettek, melyek a bűnök elkövetésére első ösztönül szolgálnak, mint e bűnök magok. Hány némber tagadja meg örökre az erényt, mivel egykor valamely férfi erényességében bizott; és hány férfi fajul becstelenné, mivel ifjúságában, csekély hiba miatt, durva büntetés által, a böcsület szózatát lelkében elnémíták; s mihelyt ez megtörténik, akkor a rossz úton haladásban többé nincs megállapodás!

Az éji vihar komor föllegei nem lehettek sötétebbek, mint kedélyem mostani hangulata; csaknem enmagam ellen kezdék gyűlölséget érezni, midőn meggondolám: mennyi előnyöm van a jóra, s mégis mily kevéssé töltöm be helyemet; mennyi bajt orvosolhatnék, mennyit előzhetnék meg, és mégis mily keveset cselekszem. De hiában, ki maga soha nem hullatott keserves könyűket, az nem könyörülhet a szerencsétlenség siralmain!

A vihar szabadabb dulása fölébreszte merengésimből, szemeimet körüljártatám, mennyire a sötétség engedé, s meglepetve tapasztalám, hogy egészen szabadban vagyunk, s már a sorompót is elhagytuk, és most teljességgel nem bírám hirtelen meghatározni, hogy hol vagyunk, s mily czél felé haladunk, mert huzamosb ideig, mély gondolatokba merülve, csaknem öntudatlanúl követém a rablókat, minél fogva e pillanatban nem kis mértékben zavarodtam meg, főkép, miután társaimnál sem kérdezősködhetém, ha a rablókban gyanút nem akartam ébreszteni. Ők hölgyrablásra menének, mint mondák; de ugyan hová, miután már a városi sorompón is átléptünk? Meddig házakat láték, addig nem gyanakodhatám, mert azt lehete gondolnom, hogy a hölgy, talán gyanu kikerülése végett, valamely távol és igen egyszerű gunyhóban tartatik rejtve, s onnan szándék őt elrabolni; de most, midőn már a vámház ablakának rezgő világát sem láthatám, lehetlen vala komolyan nem aggódnom. Hová vezettek ezen emberek? Mi czéljok lehete velünk, vagy különösen velem? Talán gyaníták kilétemet, és ki akartak rabolni? Ezt nem tarthatám valószínűnek, mert erre nem tettek volna oly nagy készületeket, miután tudhaták, hogy a fővárosi lakosok nem igen szoktak zsebeikben ezreket magokkal hurczolni. De hátha életem ellen törnek, s halálomat minden pillanatban várhatom, és az egész hölgyrablási terv csak tőrbe kerítésemre volt kiszámítva? Ez még többi gyanuimnál is képtelenebbnek látszott, vagy látszhatott volna legalább higgadtabb kedély előtt; de a bitó alatti megrázkódtató kaland, s az azóta látott kebellázító jelenetek, párosúlva az éjfél és égiháború izgató hatásával, annyira túlfeszíték egész idegzetemet, hogy e pillanatban még lázasb képzelgéseknek is hitelt adtam volna. De mi bírhatta volna őket ellenem gyilkos szándékra? kérdém magamat tovább, s föltüzelt képzelődésem erre még gyorsabban válaszolt, s valószínűvé tette előttem, hogy talán Móricz, vagy Sobri küldheték ki ellenem a gyilkosokat, s hogy ők is oly éber őrszemmel kisérék minden léptemet, mint én az övéiket. Arra is tüstént tudék magamnak válaszolni, hogy mért vezetnek oly távolra? Ezt bizonyosan azért tevék, mert nem egyedül, hanem harmad magammal jelentem meg, s most nem mernek velem szembe szállani, hanem valamely tanyájokra vezetnek, hol túlnyomó erővel fognak ránk rontani. Ezt meg kell előznöm, suttogám csaknem hallhatólag, és pisztolyaim után nyúltam, midőn a koldus, ki mormogásomat hihetőleg hallá, hirtelen megfordúlt és hangosan szóla:

– Talán fázol?

– Nem, – felelém lehetőségig nyugodtan.

– Vagy fogaid vaczognak?

– Nem.

– Pedig nekem úgy tetszett, mintha effélét hallottam volna.

– Csalatkoztál.

– Vagy félsz?

– Hagyj föl a faggatással, csak káromkodni akartam, azt hallottad, semmit.

– És ugyan mért?

– Szeretnék már dologhoz látni.

– Olyan tüzes vagy?

– Csak nem szeretek hiában sétálgatni.

– Kivált ily gyönyörű időben, – tevé hozzá megrázkódva Bertók.

– Hiszen haza mehettek, ha czukorból vagytok főzve, senki nem tartóztatott eddig sem.

A beszédnek e fordulata valamennyire ismét megnyugtatott, minél fogva derültebb hangon mondám vezérünkhez:

– Csak azon boszankodom, hogy hiában járunk.

– Hiában?

– Igen ám.

– Mikép érted ezt?

– Mert a zápor mind kizavarja likaikból az ürgéket.

– Ürgéket?

– Igen, és nekünk majd egy sem marad.

– Fiú, félre beszélsz, vagy részeg vagy?

– Alkalmasint te öntöttél többet a garatra, mint kellett volna.

– Micsoda?

– Úgy van, mert különben lányt, vagy kisasszonyt nem keresnél a városon kívül, oly helyen, hol csak ürgék és vakandokok tanyáznak.

– Vagy úgy! Átkozott ficzkó, szinte megijesztettél, mert már azt kellett gondolnom, hogy lepattant az eszed abroncsa, és mindent elrontasz.

– Sok is a sok, czimbora, hiszen úgy tartom, hogy annyira vagyunk már csak a világ végétől, mint homlokodtól az orrod vége.

– Mindjárt ott leszünk.

– De hol?

– A világ végén, ha ha ha!

– Dehogy, csak ott, hol dolgunk lesz.

– És még sem szabad tudnunk.

– Hiszen tudjátok, hogy még most is visszamehettek, ha kedvetek tartja és ezzel beérhetitek; mert egyetlen hajtófát sem ér az oly vezér, ki mindent kifecseg a közlegények előtt; én pedig most vezéretek vagyok és azért úgy kell tánczolnotok, a mint én fütyülök.

– Furcsa ficzkó vagy!

– Hallgass és parancsolj lábaidnak.

Ismét tovább haladtunk, puha gyepen ugyan, de azért mégis csaknem kellemetlenebbül, mint eddig, mert a folyvást omló eső az egyenetlen pázsiton pocsolyákat képezett, mikbe gyakran bokán fölül, sőt néha térdig is zuhantunk, mi mindenkor részint káromkodást, részint hahotát okozott, ámbár a víz sokszor fejünkig fröcsögött fel.

Most széles villám hasítá a léget s Marczi alig hallhatólag suttogá:

– A savóintézet vidékén vagyunk.

– Mi az? – kiálta a koldus, kinek valódi tolvaj fülei voltak, mert úgy tetszett, hogy minden lélekzetünket tisztán hallja.

– Megijedtem, hogy lecsap a mennykő, – felele nyugodtan Marczi.

– Ne félj attól, elkerüli a mennykő azt, kinek számára minden határban kender terem.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy fölakasztanak, ha nem vagy nemes ember, jó czimbora.

– Hát téged?

– Mi gondod rá! Csak előre, még egy jó kődobásnyira vagyunk és azután majd elválik, hogy tudtok-e oly jól dolgozni, mint beszélni.

– Majd meglátod, fogadom, hogy bámulni fogsz és meghajolsz előttünk!

– Jobb lesz, ha kurtábbra szabod nyelvedet.

– Nem rád bizták.

– Ne kívánd, hogy visszaforduljak.

– Csak tessék.

– Csitt, czimborák, – mondám, félvén, hogy Marczi kitörő hevessége mindent elront, – ugyan minő iskolában tanultátok mesterségteket, hogy munka közben verekedni akartok; az ilyen becsületbeli ügyeket munka után, kancsó mellett szokás ökölre bízni.

– Hiszen csak…

– Hallgass és azt tedd, mit tőlem látsz.

– Értem.

– Igazad van, czimbora, tapasztalatlan suhancz lehet szűrös társad, hogy így kirug a hámból.

– De bátor.

– Elég.

Erre ismét csönd lett s okoskodni kezdék Marczi fönebbi titkos megjegyzése fölött. A savóintézet vidékén vagyunk, mondá ő; tehát ott, vagy annak vidékén kelle a merénynek véghez menni. De ki ellen lehete az elhatározva? A nevezett intézetben, az év ezen késő szakában, már senki nem szokott tartózkodni s azt csak nem hihetém, hogy a különben igen érdemes, de már meglehetősen koros majorosnő ellen ily merényt kívánna valaki intézni. Közel ezen épülethez a tébolyda állott s azt sem hihetém, hogy onnan kívánna valaki valamely szerencsétlen szép hölgyet erőszakkal kiszabadítani, mert napjainkban szerelemnek miatta nem igen őrülnek meg a szépek, sőt ellenkezőleg, nagyon is okosak, mert a legnagyobb szerelmi mámorban is többnyire rendkívül jól tudnak számolni. De hah, még egy intézet vala azon tájon, melyre mindenek előtt kellett volna emlékeznem s melynek tőszomszédságában állott azon épület, melyben…

– Megálljunk! – szóla most elfojtott hangon a koldus.

Mindnyájan megállapodtunk.

– Jelt kell adnom.

A koldus füttyentett, oly sajátszerüen, hogy csak tapasztalt fül különböztetheté azt meg a szél átható süvöltésétől.

Ezután előre hajlott fejjel figyelt. Az ég tompán dörge s a szél hosszú hörgésekben fútt; más neszt nem lehete hallani.

– Nem hallottatok semmit?

– Nem.

– Ördögbe! Korán jöttünk, vagy elkéstünk, vagy mi történt?

Most még egyszer, tartósabban és élesebben füttyentett.

A hang távolról visszhangot hozott, mely tökéletesen hasonlított a koldus jeladásához.

– Ah, jól van, felelnek.

– Csak visszhang volt ez, – jegyzém meg némileg ismét aggódva.

– Nem viszhang, hanem oly valóságos fia füttyentésemnek, valamint én apámé vagyok.

– Tehát még többen is leszünk?

– Nem.

– De a füttyentés?

– Tudósított arról, hogy a hintó a kerítés szögleténél áll. Vagy azt hitted, hogy oly kisasszonyt, ki megérdemli, hogy ellopják, ily ördöngős időben gyalog fogunk tüskön bokron keresztül hurczolni, mintha paraszt legényt fikának fognánk ki az uraság óljából?

– Azon úr is a kocsiban van, ki titeket fölbérelt?

– Dehogy van, hiszen nem bolond, hogy pénzt szórjon ki és még veszélybe is rohanjon; csak meghitt czimbora van ott és ő majd akkor megy a leány után, ha hirét kapja, hogy már ott van, hová küldi.

– Ugyan hová küldi őt?

– Azt nem kötötte orromra.

– Mégis gyáva embernek kell lennie, hogy nem mert személyesen megjelenni.

– Oly bátor az, czimbora, hogy a csillagokat is le merné lopni; de épen azért nem akar minden potomsággal személyesen bibelődni, aztán meg azt akarja, hogy nekünk is legyen keresetünk. Lám, a nagyurak is meg tudnák csizmáikat tisztítani, de ugyan mi lenne a sok szegény legényből, ha minden dolgukat magok végeznék a gazdagok?

– Szeretném azon urat ismerni.

– Ajánlani foglak neki, ha becsületesen kitünteted magadat.

– Nem hallhatnám meg nevét?

– Arra előbb tőle magától kell engedelmet kapnom.

– Ez különös.

Ez alatt a ház kerítésfalához érkezém s mihelyt szemeimet fölemelém, azonnal meggyőződém, hogy korábbi sejtésem nem csalt és…

– Czélnál vagyunk, fiúk, – szóla, gondolatimat megszakasztva a koldus, – én ismerem itt a járást, mert már háromszor voltam itt koldulni; szegény kisasszony nem is gyanította, hogy kinek ad alamizsnát; de meg is hálálom most, mert derék szép úrhoz viszem. Én tehát bemegyek és megnyitom az ajtót, azután ti is bejöttök.

E szók után derekáról hosszú, erős kötelet oldott le, mely csomókkal s végén vaskampóval volt ellátva. Ezt átdobá a falon s jól meghuzá, hogy meggyőződjék: valljon megfogta-e erősen a fal párkányát a kampó? Ezután nagy könnyűséggel fölkapaszkodott a csomókon, a kötelet megfordítá és a tulsó oldalon szintúgy leereszkedett s kevés pillanat mulva az ajtót megnyitá, mondván:

– Az emberek zárban hagyják a kulcsot, hogy kívülről ki ne nyithassuk, mi tehát szépen bemászunk és belülről nyitjuk meg, így legalább nem kell méreg drágán lakatost tartanunk.

– Csodálom, hogy kutyák nincsenek itt.

– Van bizony kettő, még pedig olyan, hogy a legnagyobb medvével is megbirkozhatnának.

– Úgy hát vigyáznunk kell.

– Későn vigyáznánk, ha még élnének.

– Hogyan?

– Ma dél felé erre kullogtam és oly darabka szalonát adtam nekik, hogy eddig már örökre jóllaktak. De most dologra. Ti hárman itt maradtok a kapunál, mert nem ismeritek a belső járást és mindenre vigyáztok s csak akkor siettek segítségünkre, ha füttyentést, vagy lövést találnátok hallani; én pedig régi czimboráimmal a szép galamb fészkét keresem föl. Menjünk, fiúk és mondom, hogy még ruhája végét is tisztelettel érintsétek, mert különben ma este utolsó borotokat ittátok meg ezen árnyékvilágban!

A rablók a ház felé sompolyogtak, azon ház felé, melyben Börger Lenke és anyja lakott és így ezen merényt is egyedül csak a leálorczázott Sobrinak lehete tulajdonítanom, ki rendületlen vala, mint érczszobor, miután még a mai jelenet után is példátlan vakmerőséggel folytatá gyalázatos gazságait, mintha egyáltalában megbukhatlannak tartaná magát. Annál inkább örvendék tehát, hogy szándékom mellett állhatatosan megmaradtam és ezen merényét meggátolhatám.

Most már nem lehete tovább késnem, mert nem akarám, hogy a rablók egészen Lenke szobájába nyomuljanak, mivel ezen ijedelem, főkép mai rendkívüli megrázkódtatása után, ránézve könnyen veszélyes következményű lehetett volna. Bezárám tehát a kaput, a kulcsot zsebembe tevém s pisztolyainkat elkészítvén, mind a hárman csöndesen követtük lépéseiket, miután meghagyám társaimnak, hogy mindegyik egy-egy rablót rántson hátulról földre; magam a koldust vállalám magamra s megkötözésök után a kocsist szándékoztunk hatalmunkba ejteni.

Alig haladánk azonban néhány lépésnyire s lövést hallánk eldördülni előttünk és fegyverre! kiáltást hangzani, mit rögtön jajgatás követe, melyben az egyik rabló hangjára ismertünk. Ugyanazon pillanatban megnyilt a ház ajtaja, lámpavilág omlott ki rajta s több fegyveres katona, kik a két zsiványt rövid küzdés után elnyomták s a harmadikat is megkötözték, ki lábába golyót kapott és alig mozdulhatott. A katonák már minket is megpillantottak s így, hogy kellemetlen bajba ne keveredjünk, gyors elszántsággal előugrám és németül szólítám meg a vasas katonákat, mondván:

– Köszönet, derék katonák, hogy megkíméltek bennünket a munkától, már rég nyomukban vagyunk ezen gazembereknek s csak azért nem támadtunk rájok a szabadban, hogy tetten kaphassuk őket; önök nagy szolgálatot tettek a közbátorságnak ezen gonosztevők elfogása által.

A furfangos koldus saját haszna és gondolkozásmódja szerint magyarázá szavaimat és még inkább elakarván a katonákat ámítani, iszonyuan káromlott engem, azután pedig alig elfojtható örömmel suttogá:

– Derék ficzkó vagy, ezek szót sem tudnak magyarul, jó, hogy kivágtad magadat; add tudtára urunknak, hogy hüvösre jutottam, de három hétig nem vallok; iparkodjék tehát addig mind a hármunkat kiszabadítani. Ha holnap éjfélkor az óbudai kerék tanyára mégysz, hol, mint mondád, járatos vagy, mondd akármelyik czimborának, hogy kilencz meg kilencz csak kilencz és ő vagy más czimbora tüstént urunkhoz fog vezetni. A kocsi miatt ne busulj, az a lövés után mindenesetre tüstént elvágtatott.

Mind ezt fenyegetőzve és káromkodás közt mondá a rabló, mi a német katonákat tökéletesen meggyőzheté arról, hogy nem vagyok az elfogottak czinkosa. Ők azonban mégis kételkedni látszottak, mert nem épen túlságos jeleivel a tiszteletnek, parancsnokukhoz vezettek.

XXXIII. Két halott.

Már a folyosón találkoztunk a hadnagygyal, ki félig felöltözve rohant felénk kivont karddal, míg másik oldalról a major tulajdonosa pőrén futott előnkbe gyertyával s nem csekély rémülésben a váratlan zaj miatt.

A katonák őrszobájába lépénk s ha már maga e jelenet rendkívül meglepett, még inkább kelle csodálkoznom, midőn a tisztes Börgerné szobájából látám a hadnagyot kilépni. Mióta lett a ház laktanyává, vagy mikép juthatott a tiszt Börgerné szobájába? E kérdésekre nem tudék magamnak felelni, de nem is lehete időm fejtegetésök megkísértésére, mert a tiszt, mihelyt a káplártól a zaj okát megtudá, azonnal komolyan kezde vallatásomhoz. Szerencsémre a major tulajdonosa meglehetősen ismert engem s így nem nagy munkámba került a tisztet arról meggyőzni, hogy embereimmel együtt a rablókat üldözém, főkép, miután ezek magok is kemény kifakadások közt erősíték ezen állításomat.

– Úgy van, hadnagy úr, mondom, – így szólék, előadásomat végezve, – a vihar elől csapszékbe menekültem inasommal s már épen bérkocsiért akarám őt küldeni, mivel a vihar nem akart szünni, midőn ezen három zsivány suttogva tartott tanácskozásából, hála rendkívül éles hallásomnak, olyasmit véltem kivehetni, hogy e tájon valakit ki akarnak rabolni. Én mindig szerettem a veszélyes kalandokat s annálfogva mellém vevém még ezen becsületes favágót és hárman mindenütt nyomban követtük a rablókat. Ön derék vitézei megmentettek bennünket a veszélyes tusától. De, – itt a major tulajdonosához fordulék, – kedves Weiner úr, Börgerné asszonyság bizonyosan elrémült e zaj miatt, meg kellene őt nyugtatni.

– Oh, az már nincs itt, nagyságos uram, – mondá Weiner.

– Nincs itt? Hiszen ma délben még ide jött a kisasszony a városból, hol vele beszéltem és semmit nem szólt.

– A mint haza jött, félóra mulva saját lovaimon kellett őket délután két óra felé mindenestől városi lakásukba szállíttatnom; nem tudom, mi birhatta őket ezen hirtelen elköltözésre, miután még két hétig akartak itt tartózkodni.

– Szerencse, hogy nincsenek itt, mindenesetre szörnyen megrémültek volna.

Ezután még megtudám, hogy a hadnagy száz lovat szállít ezredéhez és az iszonyú vihar elől ezen majorban keresett menedéket az éjjelre, minthogy különben is Pesten akará azt eltölteni. Távozásomat épen nem akadályozá s megigéré, hogy másnap az illető hatóság kezeibe fogja a rablókat szolgáltatni. Weiner marasztott ugyan, de ajánlását nem fogadhatám el, mert még Eszter gyermekének életeért reszketék; a jó ember tehát befogatá lovait és a majort, társaimmal együtt, könnyülve hagyám el a kényelmes kocsiban.