Part 14

– Miért? Hiszen ha férfiak gyűlésein rendesen megjelenhetnek a hölgyek, nem látom át, mért nem gyűlésezhetnének saját rovásukra még inkább, így legalább nem fognak annyi botrányost látni és hallani, mint a férfiak gyűléseiben.

– Ez igaz.

– De csitt, az ajtó nyilik.

– Hamar a széket.

– Itt van, te magos vagy, én törpe, a hosszú repedésen tehát mindketten átláthatunk.

– Jól van, dicső látvány!

S valóban annak nevezhetém azt, mert mintegy huszonöt oly deli leányka sürgött a szobába, hogy ugyancsak munkát adott volna a legszebbnek kiválasztása; barátom is egészen el volt ragadtatva s iszonyú esküvel erősíté, hogy két év előtt tánczvigalomban volt Párisban s háromezer hölgy közől nem válogathatott volna ennyi szépet.

– Együtt vagyunk, – szóla most oly kellemes hang, hogy minden bötűjét kész lettem volna czukorkivonat gyanánt elnyelni, – kezdjünk a tanácskozáshoz.

– Oh, nem, tánczoljunk előbb egy keringőt, hiszen a férfiak is mindig konferencziát szoktak a tulajdonképeni gyűlés előtt tartani.

Derék leányka, akaratlanul mily jellemző megjegyzést tevél!

– Hová gondolsz!

– Tánczoljunk.

– Éljen! Tánczoljunk!

Mily pompás egyetértés! Valóban tanulhattatok volna itt, oh, gyűlésező férfiak, hogy mikép kell gyorsan megegyezni és nem vesztegetni a drága időt! A tisztes és szép társulat jól tánczolt és azután ismét megszólalt a csodabájú hang, melyet először hallék:

– Elég, a konferencziának vége, most dologra.

– Helyes! Éljen! Hahaha!

– Illő viselet-e ez gyűlésben?

– Talán soha nem voltál férfiak gyűlésében, hogy még ezt is illetlenségnek nevezed?

– Legyünk mi jobbak.

– Éljen!

– Rendet kell tartanunk.

– Úgy soha nem lesz belőlünk valódi társulat.

– Hahaha!

– Válasszunk legalább elnököt, hogy böcsületesen egymásután szólhassunk.

– Helyes!

– A legöregebb legyen elnökünk.

– Én nem! Én sem!

– Hiszen mind fiatalok vagyunk.

– Talán férfit kellene elnökül választanunk, hogy legalább ne kelljen minmagunk közől valakit boszantanunk.

– Úgy van, mert az elnököt minden gyűlésben boszantani szokták.

– Nem lehet, férfit nem bocsáthatunk ide.

– Igaz! Helyes!

– Ha senki nem akarja az elnökséget elvállalni, tehát én kész vagyok ezen áldozatra.

– Éljen!

– És most tanácskozzunk komolyan.

– Mimi, hogy volt rőfe ezen szövetnek?

– Három forint.

– Gizi, ki varrta burkonyodat?

– Mindszenty.

– Voltál tegnap színházban?

– Nem, Görgei úr sem jár.

– Bársony kalapot csináltatsz télre?

– A mama nem engedi.

– Ah, ez uj karperecz?

– Dehogy, még tavaly kaptam névnapomra.

– Mily szép gyűrű.

– Emlék ám!

– Az istenért, mily csevegés! Csöndet kérek.

– Csak tessék szólani, hiszen a férfiak gyűléseiben is így hallgatják a szónokot, ha némán nem bámulnak ránk föl a karzatra; miért ne cseveghetnénk tehát mi, miután nincs hová bámulnunk? Csak tessék szólani.

Csókolni való piros ajkak, mily mázsányi igazságot mondottatok!

– Halljuk! Halljuk!

– Mi nagy czélra akarunk egyesülni…

– Kérem, már egyesültünk.

– De…

– Mondom, már egyesültünk, mert a férfiak is mindjárt alakultaknak nyilatkoztatják magokat, mihelyt oly számmal sikerül összegyűlniök, hogy a tisztviselőket maguk közül megválaszthatják.

– Éljen! Halljuk!

– Ám legyen, tehát mi nagy czélra egyesültünk.

– Ah, mily daliás huszártiszt!

– Hol? Hol?

– Ott az utczasarkon.

– Mint ágaskodik lova.

– De ő nem tántorog.

– Lovát még sarkantyúzza.

– Bizonyosan le fog esni.

– Dehogy.

– Mintha csak a nyeregből nőtt volna ki.

– Hah, most ágaskodik a ló.

– Két lábra áll.

– Nagyot szökik.

– Elvágtat.

– Mintha föltekintett volna a lovag.

– Gondolod?

– Bizonyosan.

– Talán látott is bennünket!

– Mindenesetre, én igen közel állottam az ablaknál.

– Én az üvegre támasztám fejemet, engem bizonyosan látott.

– Nemcsak téged.

– Már eltünt.

– Valóban, eltünt! Folytassuk tehát a gyülést. Ismétlem, mi nagy czélra egyesültünk.

– Halljuk! Halljuk!

– A mai férfiak nem azok már, kik hajdan voltak. A házasságtól irtóznak.

– Németül vagy francziául beszélnek.

– Még pedig mindig csak politikáról, vagy lovakról.

– Tánczolni nem szeretnek.

– Kivált magyarul épen nem.

– Jogainkat nem tisztelik.

– Úgy van, minket korholnak a fűzésért és ők ugyancsak fűzik magukat.

– Az ily férfiakban bizonyosan rendkivül parányi a lélek, s azért fűzik magukat, hogy összeszorított testökben ne tévedhessen el oly könnyen.

– Hahaha!

– A pénzt igen szeretik.

– A háziasságot nem akarják eléggé méltánylani és…

– És mind ezen hibákat a mi nyakunkra szeretnék róni.

– Ti mind elmondtátok azt, mit mondani akarék, s azért most már csak arról kell tanácskoznunk, hogy mikép lehetne őket megtérítenünk?

– Menjünk mindnyájan kolostorba és hagyjuk őket busulni.

– Oh! Oh! Majd bizony!

– Csak kikaczagnának.

– Példánkat nem sokan követnék.

– Én mást fogok indítványozni.

– Halljuk! Halljuk!

– Nem akarom mondani, hogy szépek vagyunk.

– Hát talán épen rútak.

– De a szerénység…

– Gyakran valódi kevélység, ha rossz helyen alkalmaztatik.

– Az igazságot mindig ki kell mondani.

– Ki a napfényre! Ez jelszónk.

– Tehát mi nem vagyunk rutak, s szabad hinnünk, hogy találkozni fog férfi, ki… ki… ki…

– Halljuk!

– Ki kezünk birását kívánatosnak tartandja.

– Természetesen.

– Éljen!

– Én, vagy azon férfi?

– Mind a kettő!

– Fogadjuk tehát ünnepélyesen, hogy mi szivünket és kezünket csak oly férfinak adandjuk, kinek minden gondolata magyar, s ki a férfi nevezetre minden tekintetben tökéletesen érdemes, és egyetlen hibával sem bir, melyek előbb itt elsoroltattak.

– Helyes!

– Kérem, kezünket talán kihagyhatnók a fogadásból, mert arról gyakran szüléink vagy gyámjaink is rendelkezhetnek.

– Semmi kihagyás; inkább kolostorba, mint korcs férfival oltárhoz.

– Éljen! Éljen!

– Én is megnyugszom!

– Indítványom tehát egyhangúlag elfogadtatott.

– Igen!

– Kötelezzük továbbá magunkat arra, hogy mindnyájan fejenként legalább egy lánytagot szerezünk társulatunkba, ki ismét szinte egyet tartozzék szerezni, és így tovább.

– De csak szépeket.

– Természetesen.

– De nem maradunk-e pártában, ha majd nagyon sokan találunk lenni?

– Ez fontos kérdés!

– Ettől épen nincs mit tartanunk, mert ha valamennyi szép lány tagja leend társulatunknak, ugy a legelkorcsosultabb férfi is kénytelen leend megtérni, és magyarrá fog változni, s minket magasztalni fognak a történeti évkönyvek ezen nagyszerű átalakítási munkáért.

– Helyes! Éljen!

Az apa megérkezése a gyűlésnek véget szabott és mondhatom, hogy ily rövid idő alatt még egy férfitársulat sem hozott ily főbenjáró fontosságú határozatot. A szerény hölgyek alkalmasint nem akarák, hogy e határozatuk köztudomásra jusson, s ők bizonyosan híven megőrizték volna e titkot, mert hiszen csak mintegy huszonöten voltak jelen, azt pedig ki ne tudná, hogy száz hölgy is meg tud egy titkot híven őrizni; de mint férfi, szoros kötelességemnek tartottam, e titkot felfedezni, hogy hazám, s mindenek előtt Budapest ifjai tudják meg: hányadán vannak, és ugyancsak iparkodjanak valódi magyarokká lenni, ha agglegények nem akarnak maradni, mert én Budapesten még egyetlen rút valódi magyar lányt sem láttam…

XXVIII. Bitófa és gyümölcsei.

A fönebb leírt kellemes látvány után, gondolataim ismét idejövetelem tulajdonképeni czélja felé fordultak s kérdém barátomtól, nem látott-e egy szűrös zömök termetű embert e házban gyakran megfordulni. Rövid gondolkozás után válaszolá, mikép úgy tetszik neki, hogy az ott lakó kocsisokkal gyakran látott egy középkorú parasztot beszélgetni, ki leírásomnak egészen megfelelt.

– Alkalmasint segéde a kocsis segédének, – tevé hozzá mosolyogva.

– Segéde a segédnek? – kérdém csodálkozva.

– Úgy van, erre Budapesten a legmagasb köröktől egészen a legalsóig számtalan példa van, s a segédek sorsa mindenütt egyenlő abban, hogy ők dolgoznak legtöbbet, s mégis legkevesebb haszonban részesülnek. Így, hogy csak egyetlen példát említsek, a szabómester kilencz forintot kap egy kabát varrásáért, s ő a legénynek csak négy forintot fizet érette, s harmadfél forintot zsebébe dug, a nélkül, hogy egyetlen öltést tenne a kabáton. Így a kocsis mellett rendesen segédet tartanak, ki a lovakat vakarni, kefélni és az istállót tisztán tartani köteles; lehet tehát, hogy ezen segéd valahol más tisztességesb hivatalt visel, mivel nálunk a hivatalok halmozása nagy divatban van, miután oly kevés az alkalmas ember, hogy a legparányibb ingyenhivatalkára is száz alkalmas egyén jelenti magát, s annál fogva ezen szegény paraszt által teljesítteti kötelességét, mit azzal jutalmaz meg, hogy helyet ad neki az istállóban, hol fáradt testét megpihentetheti, ha a lovak patkóitól nem fél, sőt néha azon abrak árából, melyet a lovak nem «akarnak» megenni, egy meszelyke bornak harmadrészét is átengedi neki.

Azonnal lemenék tehát, s az istáló előtt nagy örömemre megpillantám a kocsist, nagy álmosan forgatva a legujabb álmoskönyv zsiros lapjait.

– Itt a segéd? – kérdém bizalmasan.

– Melyik? – kérdé ő nagyot ásítva.

– A paraszt.

– Ferkó?

– Igen, ki mindig szűrben jár.

– Ah, a lovászom segéde! Nincs itthon.

– Mikor jő haza?

– Ma nem kell már befognunk, így hát alkalmasint majd csak a hajnal veti haza, mert nagy korhely; ha jobb embert találok, mindjárt kiadok rajta.

– És hol van most?

– Bizonyosan a tehénutczai csapszékben.

– Mi a czímere?

– Nem tudom, én nem szoktam oly szurtos csárdákba járni.

Ezen büszkén kimondott megjegyzés után ismét az álmoskönyvre függeszté szemeit a lóigazgató, mi azt látszott értésemre adni, hogy nincs többé kedve a drága időt rám vesztegetni, s ezt annyival inkább hihetém, mivel, a gyorsan növekedő sötétség miatt, az álmoskönyv művészi tökélyű honi képeit már teljességgel nem különböztethette meg a krajczárnyi fekete zsírrétegektől. Kedvetlenűl távozám tehát, s csaknem attól kezdék már félni, hogy a rév előtt kell ismét hajótörést szenvednem.

Szállásomon Bertók és Marczi legalább azzal némileg megvigasztaltak, hogy a tehénutczában csak egyetlen csapszék van, s hogy ennél fogva nem téveszthetjük el emberünket, ha valóban ott van. Marczi azonnal kínálkozott, hogy oda siet, és szóba ered vele, de az óra már nyolczra járt, s így nem akarám ez ügyet koczkáztatni, mert Ferkó könnyen gyanút érezhetett volna e tolakodás következtében. Tervemet tehát megváltoztatám, s elhatározám, hogy mind a hárman együtt fogunk menni, mert így legalább nem lobbanthaték szememre hanyagságot, ha törekvésem siker nélkül találna is maradni. Erősen fölfegyverkezve, nyolcz óra tájban útnak indultunk, s szivem nyugtalanul dobogott, mert érzém, hogy sokára veszthetem el ismét Móricz nyomát, ha ezuttal is kisiklik kezeim közül.

Az eget koromfekete felhők boríták, s a szél rémesen sírt végig a néptelen utczákon, és hideg záporcseppeket ostorozott arczunkra, ámbár távolban egyes villámsugárok nyargaltak le a láthatáron, s tompa dörgések, a késő ősz daczára, nyárias elemcsatát jóslottak. A nagy házak elbűvölt óriások gyanánt állottak körülöttünk, s a gyéren világított ablakok mint megannyi bolygó lidérczek csillámlottak utunkon. A fehér köpenybe burkolt tűzőrök csörtetve lépdeltek el mellettünk magas lovaikon, s nem sok regényesség kelle annak képzelésére, hogy a középkor valamely titkos itélőszéke rejtélyes hirnökeihez hasonlítnak, kik életre halálra mennek idézni valamely nagy bünöst.

A kitüzött utczában legmélyebb csönd uralkodék, csak a csapszékből hangzott ki néha egy-egy rekedt rikkantás, vagy a földhöz sujtott pohárnak élénk csörrenése.

– Bemenjek? – kérdé Marczi, midőn a csapszékhez érkezénk.

– Nem, – felelém rövid gondolkodás után – belépésed gyanút okozhatna.

– De hátha nincs itt?

– Mindegy, mert úgy különben is hiába jöttünk volna. Tiz óráig mindenesetre várakozni fogunk, egyebet nem tehetünk.

Ezután az átelleni kapú mellé vonultunk, honnan a csapszék ajtaját mindig szemmel tarthattuk, a nélkül, hogy felfödöztetéstől tarthattunk volna. A pillanatok órák lassúságával másztak, s a vihar perczről perczre zordonabbá lett. A szél egyes erős rohanásokban fútt, mintha féken tartatnék, melytől szabadúlni kivánna, a dörgés azonban mindinkább növekedett s a nagy cseppű zápor átható finom esővé változott, darával vegyesen, mely tűszúrások gyanánt kínozá arczunkat. Zsebórámat üttetém, s már három negyedet vert kilenczre, és reményem pillanatról-pillanatra inkább csüggedett. Már tusakodám, hogy nem lenne-e mégis jobb, Marcit a csapszékbe küldeni, mint tovább is sikernélkül daczolni a viharral, midőn a csárda ajtaja megnyilt s egy férfi lépett ki. A szobából pillanatra kiömlő világsugárnál tisztán láthattuk, hogy fejét széles karamú kalap födi, s testét bő szűr takarja.

– Átkozott idő, – dörmögé a szűrös férfi, – kutyát sem kellene kihajtani; ha nem tudnám, hogy jól megfizet a zsidó, bizony nem húztam volna ki lábamat az asztal alól.

E szók bizonyossá tevék sejtésünket, hogy Ferkó áll a csapszék előtt.

– Megragadjam? – suttogá Marczi.

– Csitt, kövessük távolról!

A kalauz a soroksári utczába hajlott, s káromkodva baktatott előre a sötétségben. A szél és eső csapdosása igen kedvezett vállalatunknak, mert lépéseink neszét elnyomá, míg a mély sötétség alakjainkat tökéletesen elrejté; mi ellenben a fehér szűrt mindig szemmel tarthattuk. Óranegyedig haladtunk, midőn rögtön lóhorkanást hallottunk előttünk, s azután elfojtott hangon ejtett ez egyetlen szót:

– Ferkó?

– Igen, az ördögbe, hamar!

– Föl a kocsiba.

Mielőtt nyomát érhettük volna, már megindult a kocsi.

– Bakra ugrom, – mondá Marczi.

– Jól van, szükség esetén lőjj, mi futva követünk.

– Csak vércse sivítása után igazodjék, nagyságos uram, én jól tudom azt utánozni.

E gyorsan mondott szók után Marczi eltűnt, s mi lehetőségig siettünk a kocsizörej után, mely azonban mindinkább növekedő távolból hangzék felénk. Időről-időre azonban mindazáltal éles vércsesivítást hallánk, szinte mindig távolabbról, mi azt reménylteté velünk, hogy Marczi szerencsésen följutott a bakra, s legalább szemmel tarthatja a gazemberek minden tettét, minek következtében merényöket mindenesetre kitudhatjuk, ha nem sikerülne is nyomukba jutnunk.

Az eső hidegségét nem éreztük többé, mert homlokunkról nehéz verejtékcsöppek szakadtak; de azért pillanatnyi pihenést sem engedtünk magunknak, s óranegyednyi futás után, mintegy száz lépésnyire a sorompón kívül, úgy tetszett, mintha a vércsehanghoz kissé közelítenénk. Alig tevők ez észrevételt, s hosszú villám surrant végig a fekete felhők közt, melynek fényénél födeles kocsit pillantottunk meg, mintegy ötven lépésnyire az országúttól, s a lovak előtt köpenybe burkolt férfit, ki a megrémült állatokat csöndesítni látszék; még egy villám, s a távol dombon a bitófát pillantottuk meg.

– Uram, szörnyű helyen vagyunk! – rebegé Bertók, s közelebb simult hozzám.

– Feledd, hogy czigány vagy, s ne félj tőle, – suttogám tréfásan, bátorítni akarván őt, ámbár nem tagadhatom, hogy magam is némi borzadást érezék.

Azután kikerültük a kocsit, és ismét gyorsan előre haladtunk; kalauzunk folyvást a vércse sivítása volt, mely mindinkább közelebbről hangzott. Most én is lehetőségig híven utánzám azt, tudatni akarván Marczival, mikép már közel vagyunk, s hogy nincs többé mitől félnie, mert szükség esetén hatályos segélyünkre számolhat. Még néhány száz lépésnyire haladtunk, midőn úgy tetszett, mintha lépések közelítenének; már pisztolyaink után nyulánk, de ekkor a vércsehang egészen mellettem hallatszott.

– Marczi, – suttogám alig hallhatólag.

– Az istenért, csöndesen, – lihegé Marczi szintúgy – öten vannak; a zsidó, Ferkón kívül, még két czimborát hozott magával a kocsiban; az pedig, kit kerestek, a bitófa kerítéséből mászott ki hozzájuk, Ferkó jeladására. A zsidó bizonyosan nem hitt neki, azért hozott ki magával gárdát; most a bitófa mellett tanakodnak, ott egy vastag fa mögött elrejtőzhetünk, és mindent hallhatunk. Azért jöttem ide, hogy a sötétben valamikép egyenesen nekik ne menjen a nagyságos úr.

– Fiúk, van-e bátorságtok?

– A poklot is átgázoljuk, ha a nagyságos úr vezet bennünket!

– Előre tehát, isten nevében!

E szók váltására sokkal kevésb idő kelle, mint elmondásukra s kevés percz mulva már a vastag fa mögött állottunk. Alig rejtőztünk el, s széles villám hasítá a felhőket, mikből ujuló erővel kezde a zápor omlani. Szerencsénk vala, hogy ekkor a fa által már födözve voltunk, mert különben a villám világa bizonyosan elárult volna bennünket. Marczi a bokrok alá lapult, minthogy a fa törzsöke mindhármunkat nem lett volna képes elfödni. Én és Bertók azonban tisztán láthattuk a villám másodpercznyi fényénél, a bitófa túlérett öt gyümölcsét. Móricz középen állott, baloldalán a szűrös Ferkó, vas csákánynyal, és a bitófa alatt, mint véleménye szerint legbiztosabb helyen, tanyázott a gyilkos, kinek óriási csontos termete rendkívüli erőre mutatott, valamint mogorva közönyös arcza és zsebeibe mélyesztett kezei is tanusítni látszottak, hogy semmi veszélytől nem retteg. Jobb oldalán két idomtalan betyár állott, figyelemmel hallgatva szavaira.

– Tehát megegyeztünk, nemde? – szóla hizelgő hangon Móricz, – száz pengő forint?

– Előre lefizetve, – dörmögé hidegen az óriás.

– Hát nem bizol becsületemben, derék szelindek? – kérdé hízelgve Móricz, nagy bizalmasan szokott gúnynevén szólítva a bitófa irtózatos lakosát.

– Én csak késemben bízom. Fizess előre, vagy ülj pénzedre, és költs ki belőle ördögfiakat, kik pokolra hurczolják pogány lelkedet.

– Na, na, már mire való ez a nagy harag, jó szelindek? Felét előre, felét munka után.

– Ne mondd ki még egyszer ezen bizodalmas nevet, melyen csak érdemes czimborák által hagyom magamat szóllíttatni, kik velem egyenlő születésűek, különben gégéden rágom ki piszkos nyelvedet. Egészen előre!

– Legyen tehát, pedig bizony sok pénz oly könnyű munkáért.

– Hát kiben fordítsam meg késemet? Aztán mondom, hogy rabolni is fogok a tett után, mert csupán alávaló bérgyilkosa nem leszek ily haszontalan semmi embernek. Én e két mesterségem közül egyiket sem gyakorlom a másik nélkül. Mind a kettő együtt, kés és zártörő, így illik ez én hozzám. Mondd hát, kit mentsek meg az orvosok segedelmétől?

– Oh, szót sem érdemel az egész munka; parányi gyermek, alig másfél éves, vagy talán annyi sincs még egészen! De holnap ilyenkorig meg kell történnie, mert pénzem uzsorájára nem szeretek sokáig várakozni.

– Gyermek, kis gyermek! Vén Júdás, azt mondom, hogy használd lábaidat, különben lemetszem inaidat. Ilyen gyalázatos ajánlatot az ördögtől sem fogadnék el.

– De kérlek…

– Lódulj, istentelen! Gyermeket ölni, ki még csak nem is védelmezheti magát! Megfojtnálak, ha azután annyira nem kellene kezeimet utálnom, hogy többé kenyérhez sem nyulhatnék keztyű nélkül.

E szók után a szelindek megfordult, mintha rémes tanyájához visszatérni akarna…

XXIX. Borzasztó segély.

Most, vagy soha! gondolám, s társaimat néhány szóval fölbátoritván, a fa mögül kirohanék.

– Rakjátok le fegyvereiteket, vagy halál fiai vagytok, kiálték hatályos hangnyomattal.

Válaszul rögtön egymás után négy lövés dördült el, s csak a sötétségnek köszönhettük, hogy a golyók siker nélkül fütyöltek el mellettünk.

– Ide, emberek, feleljetek! – kiálték ismét, s három lövéssel válaszoltunk.

– El, el, – ordíta most a szelindek, – mert ezen lárma fölriasztja a kutyákat, utánam.

E kiáltás után a zsiványok futásnak eredtek, s mi még kétszer utánok lőttünk, de alkalmasint eredmény nélkül, mert a czimborák léptei mindinkább távolabbról hangzának felénk; nyomukat azonban alkalmasint még sem vesztettük volna el egészen, ha rögtön oly borzasztó segély nem érkezik számukra, mely ellen egyáltalában nem valánk elkészülve. Rögtön tudniillik hátulról földre rántatva érzém magamat, s e véletlen megtámadtatás okát azonnal sejthetém, mert első lövéseink óta mindinkább közeledő kutyaugatást hallék, s e sejtésemet bizonyosságá emelé a lihegő morgás, melyet új ellenségem hallatott, kabátom gallérát szorosan fogai közt tartva. Mozdulni nem merék, mert attól kelle félnem, hogy ruhám helyett testembe mélyeszti fogait a felbőszült állat.

– Marczi, Bertók, segítség! – kiálték kitörő dühösséggel.

– Nem lehet, – felele csekély távolból Bertók, – valaki lerántott hátulról, kutya, farkas, vagy ördög, nem merek mozdulni.

– Segítség! – nyöszörge távolabbról Marczi hangja, – valamely akasztott ember bolygó lelke kutya képében támadott meg. Jaj, megfojt!

Most messzebb a város felől lövés dördült el, mit nyomban fájdalmas kutyavonítás követett, mely azonban csakhamar megszűnt.

Bizonyosan a zsiványok után is futott egy kutya, gondolám, miután köztünk már nem talált munkára; de azok homlokkal fogadák a veszélyt, s megszabadíták magokat a dühös állat üldözésétől és most már bizonyosan kocsijokban ülnek, és tova vágtatnak, mi pedig szerencsének tarthatjuk, ha élve szabadulhatunk ki a kutyák fogai közül. Kezemet megmozdítám, s botomból a tőrt ki akarám vonni, hogy négylábú poroszlómtól megszabadíthassam magamat, és társaimon is segíthessek; de első mozdulatomra tüstént dühösebben morgott a kutya s keményebben galléromba kapaszkodott. Mozdulatlanul kelle maradnom, ha életemet nem akarám koczkáztatni, s fogaimat csikorgatám, midőn meggondolám, hogy a gazság ismét diadalmaskodott, még pedig nem emberi segély által, mit nem csodáltam volna, hanem oktalan állatok közbenjöttével, miket különben nem szokás részrehajlás miatt vádolni. Keserű panaszokra tört ki lelkem a sors ellen, mely ismét meggátlá becsületes szándékom végrehajtását, s egyszersmind önmagamat vádolám, hogy az első villám fényénél tüstént le nem lőttem Móriczot, míg most boszújától kelle rettegnem, miután bizonyosnak tartám, hogy szavamról rám ismert.

– Segítség! Segítség! – kiálték ismét, e gondolattól ujabb indulatos kifakadásra ostoroztatva.

– Meg ne mozdulj, különben széttép a kutya, inte most távolról ismeretlen hang, s gyors lépéseket hallék közelíteni. Bizonyosan több ember jő, gondolám, mert úgy tetszett, mintha parancsokat hallottam volna egyik által osztatni, mire a többi megjegyzéseket tett. Kik lehetnek ezek az emberek? Talán városi őrök? De hiszen ezek, csekély számuk miatt, a városban is alig győzik teljesíteni a szolgálatot, mikép tévedhetnének tehát a mezőre? Vagy talán a mezei rendőrség néhány tagja? Ez valószinű vala, mert ezek csakugyan leginkább a város közel határában járnak, de mégsem hihetém, hogy ily betanult kutyákkal gyakorolják kötelességöket.

Gondolatim más irányt kaptak, hátulról lámpafény sugárai terjedtek el s az előbbi parancsoló hang egészen közelemben megszólalt:

– Kötözzétek meg őket egymásután. Meg ne mozduljatok, gazemberek, ha kedves előttetek az élet. Hamar, legények!

Kezeimre hurok szorult, s a kutya azonnal elbocsátá galléromat. Fölkelék, s magas termetű férfit láték magam előtt, kezében kétcsövű pisztolyt és lámpát tartva; négy társa Bertókot és Marczit kötözék meg, kiket azonnal hozzánk vezettetett az előttem álló magas férfi, és parancsoló hangon szóla:

– Ma nálam fogtok hálni, holnap reggel pedig a városházára viszlek.

– Uram, – szólék most, türelmemet vesztve, – minő bánásmód ez?

– Talán nemes emberek az urak? Úgy hát majd a megyeházba kisértetem.

– Minek tart ön engem?

– Az majd elválik holnap.

– Ön bizonyosan rablóknak tart bennünket, tudja meg tehát, hogy mi zsiványokat üldöztünk, s ön négylábú poroszlóinak közbenjötte nélkül bizonyosan kézre is kerítettük volna őket.

– Hátha azok is azt mondanák, kik elfutottak s egyik kutyámat alkalmasint agyonlőtték?

– Tud ön olvasni?

– Minő kérdés!

– Itt oldalzsebemben néhány hozzám czimzett levelet fog ön találni, tekintse meg azokat, és szüntesse meg méltatlan bánásmódját, melyre ellenemben egyáltalában nincs ön jogosítva.

– Az tulajdonkép csak az illető tisztviselőkhez tartoznék ugyan, de ám lássuk.

Alig tekinte néhány levélbe, s azonnal egészen megváltozott, és nyájasan szóla:

– Bocsánatot kérek, tekintetes úr, de a külszín annyira ön ellen bizonyított, hogy alkalmasint nem neheztelend ön tévedésemért. Legények, oldozzátok föl a tekintetes úr embereit.