Part 13

Midőn egyes embereket vagy zárt köröket látunk mulatni, az oly mindennapias, hogy említést sem érdemel; de midőn mondhatjuk: a nép mulat, ez már egészen más! A nép, mely izzad, dolgozik hat napig, hogy a hetediken egy pár óráig mult nyomorát feledje, és azt is, hogy másnap ismét meg fog az ujulni. És mily kevés kell arra, hogy e boldogtalan nép mulathasson és magát boldognak képzelhesse! Sokan ezreket dobnak ki pillanatnyi kéjekért, s bizonyára nem élveznek annyit, mint ezek néhány fillérökért. A legszegényebb napszámos is kimegy e mulatságra, mert hiszen csak tiz krajczárt kell fizetnie, és e csekélységért legalább tiz óráig mulatságok örömében uszhatik. Ő legalább igy nyugtatja meg magát, s ha gazda nélkül csinálja a számadást, mint a németek mondani szokták, azért épen nem kell őt gáncsolni, mert ezt legnagyobb politikusainknál is annyira megszokhattuk már, hogy ilyesmi miatt az együgyü dolgozó osztályt épen nem szabad kinevetnünk; sőt inkább örvendenünk kell, hogy ők is értik már a napi politikát.

De tekintsünk körül a sok ezernyi sokaság közt, és lássuk, mikép mulat a nép, tiz krajczárért. Először is meg kell jegyeznem, hogy sem a tiszta levegőért nem kell külön fizetnie, sem a por elnyelésében nem tartozik magát korlátozni, hanem mind a kettőt teljes mértékben, szabadon és ingyen élvezheti. Mégis csak szép a szabadság, sőt még a virágok illatát is egész erővel magába szíhatná, ha körülötte virágok volnának. Pipára is gyujthatna, mert hiszen nemcsak dohány van zsebében, hanem pipa is, ha ezen utóbbit véletlenül el nem lopták volna; de hiszen ugyis rossz volt már, ezzel vigasztalja magát, s szivart vásárol, és ugyan ki merné őt ebben gátlani? Most egészen egyenlőnek képzelheti magát bármely finom uracskával, mert az ő fogai közt is szivar füstölög, s ez csak nagyobbíthatja jó kedvét, mert az egyenlőségi eszmék előtte sem ismeretlenek. És mennyi mulatságos látvány terül most el bámuló szemei előtt! A hárfáslyány ügyesen pöngeti műszerét, s ügyesen jár körül tányérával; az üveges szemü uracs megvetéssel fordul el, mert a lyány beesett szemeiből nem pattognak kihivó nyilak, de a nép embere zsebébe nyul, mert a halavány arczot szeretné fölvidítani, miután maga oly vidámul érzi magát, hogy egy-két fillért akár ellenségével is megosztana. A szivar csipi nyelvét, s ő egy pohár vizet iszik, és nevetve dob krajczárt a szurtos suhancznak, mert igen mulatságosnak találja, hogy még a vizet is pénzért adják. Amott kerek épület áll, egészen malomhoz hasonló, s egyik zugából vig zene harsog; ez azonban nem malom, hanem oly neve a játéknak, melyet a magyarok Ringelspielnek neveznek; melyet mindazáltal inkább politikai pályafutásnak kellene nevezni, mert a legkisebb gyermekek is magos paripára ülnek és ugyancsak forognak, a nélkül, hogy valaha czélt érhetnének. És mi hozza őket mozgásba? Alól kereket forgatnak, s ha ez eláll, ugy ők is megállapodnak és ismét leszállani kényszerülnek magas paripáikról, épen mint a mai politikai keringésben, hol szinte csak egy ember hajtja a kereket, s a sok gyermek örvend, ha annak mozgása következtében elhiteti magával, hogy bizony ő is halad. A szegény napszámos itt sem sajnál egy pár garast, s lóra ül. Hagyjuk lovagolni, hiszen minden embernek megvan a maga nádlova. Amott hinta kinálkozik kellemeivel, mely oly gyorsan magosra juttatja az embert, hogy szinte elbizhatná magát, ha rögtön ismét mélységbe nem sülyedne. Ki ebbe ülni elég bátor, az tüstént tekintélylyé emelkedik, azon egy különbséggel, hogy a magasból lehullott tekintélyek nem juthatnak az életben ismét oly gyorsan föl, mint a hintában. – Itt sokan elszédülnek, de azért mégsem riasztnak vissza senkit, mert hiszen az életben is tapasztalhatjuk, hogy ha életét veszti is valaki magas polczon, azonnal száz meg száz ember kész veszélyes helyét elfoglalni. A tó is nagyszerü mulatságul kinálkozik, az emberek töredékeny csónakokban tolongnak, lábaikat föláztatják, bőrüket a nap jótékony sugarai által megpörköltetik, a hölgyek visítnak, a férfiak nevetnek, néhány garast fizetnek, és rendkivül jól mulatnak mindnyájan, mert hiszen egy sem veszti életét e kis tengeren. Ott rongyos pokrócz van pázsitra terítve, s néhány még rongyosabb gyermek mindenféle bakugrásokat visz rajta véghez, és irgalomból mindenki vet nekik egy-két fillérkét, ámbár kár ezt tenniök, mert a kis szemfényvesztők derekának nagy hajlékonysága kétségbevonhatlanul mutatja, hogy idővel nagy vagyon s még nagyobb befolyásnak birtokába juthatnak. Kissé távolabb medvét tánczoltatnak, mely morog ugyan, de mégis sip és dob hangja szerint tánczol, mintha valamely alkotmányos ellenzék eljárását akarná kigúnyolni. E látvány tőszomszédságában éhségtől elkényszeredett majom mutatja ügyességét, s rendkivül haragos ábrázatot ölt, midőn gazdája fejében semmit nem talál; ez igen furcsa, mert akaratlanul is azt juttatja mindenkinek eszébe, hogy az ugynevezett divatmajmok, vagyis arszlánok fejében is hiában keresne az ember valamit; mit azonban annyira megszokott már minden ember, hogy e miatt bizonyára senki nem fog neheztelni. Csak az igazságtalan, hogy ezen izzadó majom szinte csikorog éhség miatt, mig a beszélni tudó majmok rendesen nagy bőségben válogatnak; sőt mi több, ezen oktalan majom egy embert tart ki munkássága által élelemmel, mig a beszélő divatmajmot gyakran ezer ember munkásságának gyümölcse sem birja kielégíteni, s mégis: ez veret, amaz pedig – verettetik. Aztán ki ne keljen ki a sors igazságtalansága ellen?! Kissé távolabb kötél van kifeszítve, melyen egy sovány öreg ember arról törekszik a nagyérdemü közönséget meggyőzni, hogy hajdan ügyes kötéltánczos vala; de a nézők nem politikusok, s annálfogva ily puszta szemfényvesztésnek nem hisznek, hanem tényeket akarnak látni, s haragosan pisszegnek, mivel ezek nem következnek be. A férfi tehát leszáll, s tányérral sétál a közönség közt; de a tányér oly szép tiszta, hogy senki nem meri néhány garaskával bepiszkolni. Vastag asszony lép tehát a kötélre, s nagyot ugrik, és lezuhan a kötélről.

– Jaj, feleségem! – kiált az öreg férfi.

– Szegény asszony! – sóhajt a nép.

– Jaj, árva gyermekem!

– Boldogtalan!

– Szörnyűség!

– Elájulok!

– Miből temetem el?!

Ez hangzék minden oldalról s a tányér megtelik, a szerencsétlen asszony pedig fölnyitja arczának zsirjába mélyedett szemeit és repedezett klarinét legérzékenyebb hangján sipog:

– Csak egy csepp – sört!

És miután a sörből oly cseppet hörpint, mely czinkotai itczének is beillenék, fölkel, tagjait kinyujtóztatja, talpát meggrétázza és ismét a kötélre kapaszkodik, a közönség leírhatlan tetszésvihara közt s az emberek ismét vetnek néhány krajczárt a tányérra, mert különben irgalmatlanoknak fognának tartatni, ha az öröm nem tenné őket oly adakozókká, mint a szomoruság. E közben ily bámuló fölkiáltások hangzanak:

– Mily szerencse!

– Ilyenek a gondviselés megfoghatlan útai!

– Szegény asszony!

– Bizonyosan ördöge van.

Ott sorsjáték űzi mesterségét, egy krajczáron forintos poharakat nyernek az embernek fiai és leányai, azok tudniillik, kik nyernek s a legszegényebb ember is ugyan miért ne veszthetne el néhány garast, miután a szegény vállalkozónak is csakugyan nyerni kell, hogy élhessen; ha pedig sokacskát veszt a szegény ember, akkor igen természetes, hogy veszteségének egy részét ismét vissza kívánja nyerni s tehet-e róla, ha azután utolsó fillérét is elveszti? Távolabb innen kintorna síró hangjai nyöszörgenek s vén asszony öblös torka gyilkos történeteket rikácsol és a műértő közönség, mely körülötte összecsoportosul, iszonyuan borzad a rettentő történet- vagy irtózatos hang miatt-e, azt csak a mindentudó határozhatná meg. Egy krajczár itt is elbúcsuzik a szegény embertől, ki már egy-két huszaskát költött, ámbár azt hitte, hogy ugyan miért ne költhetne tiz krajczárt, tiz órai mulatságért? Ismét távolabb négy hangászkar az utolsó itéletet harsogtatja, külön beléptidíj mellett s a fák között néhány árva ágyú s ugyanannyi mozsár vagy taraczk mennydörög, miket különben a Duna jegének elindulásakor szokás ropogtatni. Az iszonyú zaj nem birja ugyan a temető néma lakosit arra, hogy csontjaikat összeszedjék, de a csirkecsontokat sok gyöngébb idegzetű hölgy rémülve tányérjára ejti, mert azt alkalmasint említnem sem kell, hogy az ily ünnepélyes mulatságnál az eszem-iszom sem hiányozhatik, csakhogy ezen igék kellemes hajtogatásában nem minden ember fia részesülhet, mert sokan borzadva veszik észre, hogy a sok mellékes mulatság egészen kiüríté erszényöket s hogy a sok gyönyörnek élvezete miatt éhes hassal kell szállásukra visszatérniök. De ezt föl sem veszik, mert hiszen ők csakugyan mégis mulattak s ha minden kívánságuk szerint menne, úgy végre azt is felednék, hogy szegény emberek s hogy a szegénynek még mulatsága is szegény; mire nézve azonban legalább azzal vigasztalhatják magokat, hogy a gazdagoknak viszont unalmuk is gazdag és kifogyhatlan. E mulatságokat este lövöldözés és nagyszerű tűzjáték fejezi be, miből világos, hogy nem csupán a politikusok pazarolnak el sok lőport.

Most Bertókot és a hajdani csárdást látám felém közelíteni és az előbbi ezt suttogá:

– Marczinak fontos mondani valója van.

– Mi ügyben? – kérdém hirtelen.

– Szólj, Marczi.

– Úgy hiszem, hogy nyomába jutottam.

– Kinek?

– Hát a zsidónak.

– Móricznak?

– Igen ám.

– Hogyan? – kérdém kitörő örömmel, nem is várva e fontos tudósítást.

– Egy ismerősöm akadt néhány hét előtt s attól hallám ma reggel, hogy ismeri Móriczot.

– Nem csalatkozol?

– Dehogy csalatkozom, hiszen oly világosan leírta, mintha egyenesen szemem elébe állította volna, sőt még nevét is tudta ismerősöm.

– És tudja lakását?

– Nem.

– Úgy tehát semmi hasznunk nem lehet ezen felfödözésből.

– De mégis.

– Szólj gyorsan.

– Hát ismerősöm félittas volt s azzal dicsekedett, hogy sok pénzhez juthatna, ha egy kis vértől nem borzadna. Én gyanítottam ugyan már előbb is, hogy ez az ember nem jó úton jár s alkalmasint gyakran magáénak tekinti a másét s azért kerültem is, de ő úgy ragaszkodott hozzám, mint a kullancs; azt azonban még sem gondoltam, hogy a vérontás is közel áll hozzá.

– Csak dologra, dologra!

– Tüstént. Bort töltöttem neki tehát, mert csapszékben beszélgettünk és bizodalmasan mondám, hogy nem olyan-e e kaland, melyben én is részt vehetnék? Nem, czimbora, így szólt ő, én nem gyilkolok, habár különben azt tartom is, hogy a szűkölködő ember néha pénz nélkül is vásárolhat, ha nincs pénze és éhezik; én tehát az ajánlatot nem fogadtam el, hanem máshoz utasítottam a megrendelőt, ki apját is megöli egy fületlen pitykéért. Ezután, folytonos borozás közt, kitudtam tőle, hogy a megrendelő a mi Móriczunk volt, ki hires tolvajtanyán találkozott ismerősömmel.

– És ki ellen akarta őt Móricz kibérelni?

– Azt nem tudom, mert ő sem mondotta meg neki, miután tapasztalta, hogy nem akar kívánságára hajlani.

– E szerint mégsem lesz hasznunk ezen történetből.

– Talán mégis, mert azt is kitudtam a gaz czimborától, hogy ma este, tíz és tizenegy óra közt, el fogja Móriczot azon emberhez kísérni, ki a munkát bizonyosan magára fogja vállalni.

– És tudod azon helyet?

– Nem. Váltig iparkodtam ugyan tőle kitudni, de ezen titkot részegségében is meg birta őrizni.

– De mikép juthatunk tehát nyomába?

– Oh, igen könnyen, mert tudom a gazember lakását; kilencz órától fogva tehát a ház körül fogunk sátorozni és azután mindenütt nyomban követjük és Móriczczal együtt nyakon csípjük.

– Hozzá fog Móricz jőni?

– Azt nem tudom.

– És hol lakik embered?

– A … házban.

– Jól van, siessetek tüstént szállásomra, én is követni foglak és majd meglátjuk, mikép juthatunk a gaz czimborák nyomába.

XXVI. Egy ház titkai.

Embereim távoztak s én gondolatokba mélyedten követtem lépteiket. Mindinkább közelít tehát az óra, melyben véget vetendek e két ember bűngyakorlatának; ez volt azon pont, mely körül gondolataim működtek s épen azért, mivel ezen óra közelge, érzém annak fontosságát, hogy most minden lehető elővigyázattal éljek, ha azt nem akarám, hogy valaminek elmulasztása által ismét ki ne szalasszam kezeim közül a kedvező alkalmat, mi könnyen végkép semmivé tehetné eddigi törekvésimet. Sobrira nézve inkább meg leheték ugyan nyugodva, mert holnapi találkozásomat bizonyosnak tarthatám e sokalakú kalandorral és épen azért annál kivánatosb vala előttem, hogy addig Móriczczal is végezhessek; de épen ez volt az, mit igen nehéznek kelle tartanom, mert Marczi hirei koránsem voltak olyanok, hogy bizonyos sikerre lehetett volna számolnom. E sikert kelle tehát mindenek előtt lehetőségig biztosítanom. Eleinte azt hivém legczélszerübbnek, hogy a kitüzött órát nyugodtan bevárom s embereimmel a gaz kalauzt mindenütt követem és rögtön mind a kettőt elfogjuk, midőn egymással találkoznak. Mélyebb vizsgálat után mindazáltal meggyőződém, mikép e terv nem biztosítja eléggé az óhajtott sikert, mert például, a kalauz lakásán kívül tölthetné az időt a találkozás órájáig, vagy a sötétben nyomát veszthetnők, vagy észrevehetné, hogy nyomait követjük és elfuthatna előlünk, a nélkül, hogy Móriczczal találkozhatnánk. Ezen s ezekhez hasonló kétségekkel tépelődtem s átlátám, hogy más módot kell megkisértenem. Talán a hatósághoz kellene folyamodnom és a kalauzt elfogatnom? Ezt nem helyeselhetém, mert kérdés: fogna-e valamit vallani? Vagy tudja-e Móricz szállását, ha akarna is vallani? Ezt sem fogadhatám el tehát, mert legjobb esetben is attól lehete még félnem, hogy a törvényes késkedés által Móricz legalább időt nyer s gyilkos szándékát végrehajtatja mielőtt kézre lehetne őt keríteni. S ki tudja, nem épen az én életemre tört-e? Hátha részemre iparkodnám nyerni a kalauzt és saját hálójában foghatnám meg Móriczot? Ez legkivihetőbbnek tetszék előttem, mert az arany mindenható hatalmát többször volt már alkalmam tapasztalni s így alaposan reménylhetém, hogy tetemes pénzösszeggel meg fogom a kalauzt nyerni, főkép, miután legalább még annyi emberi érzés lakott benne, hogy a vérontástól visszaborzadott. De mikép eszközöljem ezt? Lakását tudom, gondolám, azonnal fölkeresem őt tehát s igéret és szükség esetén fenyegetés, bizonyosan czélhoz fognak vezérleni. Szállásomon megtudám még nevét Marczitól s azonnal hozzá sieték, mert az égen fekete felhök kezdének tornyosulni s gyaníthaták, hogy az alkony hamarébb fog bekövetkezni, mint különben az ősz utolsó szakában történni szokott.

A kalauz négyemeletes házban lakott, kinél s melyik emeleten, azt Marczi nem mondhatá meg és így előre el valék készülve, hogy fáradalmas vándorlást kell tennem, míg nyomába jöhetek. Az ily nagy házakban annyi ember lakik, hogy két oláh falut meg lehetne belőlük népesíteni, jövedelme pedig meglehetős uradalom tiszta hasznával is vetélkedhetik s történetei némely kis német birodalom évkönyveivel is fölérnek. Hátha még minden titkát tudhatná az ember az ily házóriásnak, mily érdekes regényre nyujthatnának ezek tárgyat!

Beléptemkor a házmester lakát tudakolám, de zárva találám, mert, mint egy ácsorgó cseléd mondá, saját házába ment. Az ily nagy házmesterek, vagy nagy házak házmesterei gyakran három eladósult falu urával sem cserélnének, mert csak az éjjeli kapunyitásból is mindennap közel tiz forintnyi jövedelmet huznak, új év napján pedig legalább kétszáz forintot vesznek be s így nem csoda, ha oly állapotba jőnek, hogy néhány év mulva tulajdon házukban magok is házmestert tarthatnak. Földszint csupán boltok vannak, mikben siker nélkül tudakozódtam emberem után s csak azon tapasztalást tevém, hogy még a kávés zsákra is «Honi» czímet ragasztottak. Ebben már szinte meg akarék botránkozni, de csakhamar eszembe juta, mikép ezen kávé alkalmasint azon részében termett a török birodalomnak, mely hajdan hazánkhoz tartozott s hogy e szerint azt mindenesetre teljes joggal honinak mondhatják a kereskedők, mert hiszen ők nem okai, hogy azon részeket a sors éles ollója hazánkról lemetszé. Ezen igen alapos okoskodást sok más külföldi czikkelyre is alkalmazhatni, melyek most épen oly jogszerüleg honiak gyanánt árultatnak. Ime, csak igazi nyitját kell a dolognak tudni és azután mindjárt megnyughatunk, főkép ha meggondoljuk, hogy a mai politikában nem kevés embert sokkal alaptalanabb okokkal is meg lehet nyugtatni. Az első emeleten négy nagy szállás van s a legszebben talán maga a háziúr lakik? Oh, nem: az oly háziúr, ki nagy hasznot kényelemmel akar házából huzni, mindig távol szokott attól lakni, mert így nem ostromolhatják őt oly könnyen az alkalmatlan lakosok, szállásaik javitása ügyében s ez által igen sok pénzt takarithat meg. Az első emeleten tehát gazdag zsidók és főranguak laknak; az utóbbiak rangjok parancsolta fényűzésből, az előbbiek pedig takarékosságból, mi ellenmondásnak látszik ugyan, de mégis való, mert az ebből származó időkimélet által többet nyer az ügyes tőzsér, mint mennyit a magasb emelet közti árkülönbség által veszteni látszik. Egyébiránt azzal még más politika is kapcsolatban áll. Az ily tőzsér ugyanis még a harmadik és negyedik emeleten is tart egy parányi szobát konyhával, még pedig igen fontos okból, mikép tüstént látni fogjuk. Valamely kávéházban, például, két úr ül egymás mellett, bizalmasan beszélgetve, körülbelül ilyképen:

– Egy kis zavarban vagyok, szeretnék ezer forintot kölcsön felvenni.

– Folyamodjál hajhászhoz, barátom.

– Egyet sem ismerek.

Most egy rendkívül igénytelen külsejű úr, ki eddig a szomszéd asztalnál egészen az «Ofner Zeitung» olvasásába látszott elmerülve, szerényen szól:

– Szolgálhatok a tekintetes úrnak?

– Ön hajhász?

– Igen.

– Ha jutalmasan ezer forinthoz segíthetne ön, úgy –

– Olcsóbb szolgálatra bizonyosan nem fog a tekintetes úr találni.

– Jól van, hát mikor értekezhetnénk?

– Egy óra mulva szállásomon leszek.

– Hol lakik ön?

– A … házban, negyedik emeleten,… szám alatt.

– Eljövök.

Egy óra mulva a tekintetes úr megjelenik a kitűzött helyen és nyájasan szól, mert a tekintetes urak is mindig nyájasak, midőn pénzre van szükségük:

– Lesz pénz?

– Mindenesetre, – felelt kezeit morzsolva a hajhász.

– Tehát kérem, végezzünk szaporán.

– Meg kell vallanom, nekem nincs pénzem, de szerezhetek, ha minden száztól hatot méltóztatik vagyis ezertől hatvanat.

– Megadom.

– De még azt is meg kell vallanom, hogy én egy tőkepénzest sem ismerek.

– És mégis pénzt tudna nekem szerezni?

– Igen, mert egy ügyvédet ismerek, ki több tőzsérrel összeköttetésben áll, oda fogom a tekintetes urat vezetni s a pénz mindjárt meglesz.

– És annak is fizetnem kell?

– Alkalmasint, de mindenesetre csak csekélységet.

– Tehát menjünk az ügyvédhez.

– Méltóztassék.

Most a harmadik emeletre vezeti a tekintetes urat a hajhász s az ügyvéd szállására mutat. Mindketten belépnek.

– Ezen urnak ezer forintra van szüksége, – szól a hajhász.

– Szivesen, – viszonozza az ügyvéd – de minden száztól hatot bátorkodom kérni.

– Ön is? – kérdi kissé szomoruan a megszorult tekintetes úr.

– Természetesen, hiszen ez kenyerem.

– Ám legyen.

– Fél óra alatt itt lesz a pénz, méltóztassék leülni.

– Köszönöm.

– A tekintetes úr egy évre ezer forint helyett ezerötszázat fog írni.

– Hiszen ez hatvankét forint minden száztól, ha önök díját is ide számítom!

– Ily olcsón sehol sem fog pénzt kapni.

A tekintetes úr kénytelen megegyezni s az úgynevezett ügyvéd leszalad az első emeletre a tőzsérhez és elhozza a pénzt, mert a kölcsönzőnek nem szabad őt látnia, nehogy máskor személyesen mehessen hozzá. Sőt az ügyvéd utoljára még bérkocsira két jó forintot huz le, mintha messziről hozta volna a pénzt. A hajhász és ügyvéd a tőzsér meghitt emberei, kik csekély rendes évdíjat kapnak s gazdájok kamatait ily hatályosan szaporítják.

A második emeleten legalább is egy művésznő lakik s több kisebb rangú kereskedő és gyakran megtörténik, hogy az egyik keresztel, míg a másik halottat sirat, az egyik házasodik, míg a másik azon töri fejét, hogy ugyan mikép lehetne feleségétől elválnia. Az egyik zálogra kölcsönöz, a másik mindenét elzálogosítja; az egyik csődöt hirdet és nem bukik meg, a másik ellenben nem hirdet annak idejében csődöt és megbukik. Az egyiknek szívén kívül mindene honi, a másiknak pedig szíve ugyancsak honi, de sem honi, sem külföldi tulajdona nincs. A harmadik emeleten kézművesek tanyáznak, kik ugyancsak lenézhetik a büszke kereskedőket: ezek közt legtöbb a művészi kiképzettség jele, mert minden szabóleány zongorát kinoz, habár tulajdon zsebkendőjét sem tudja is beszegni. Ezen emeletre, főleg a rendes bolti órák alatt, igen sok látogató jár s az itteni estélyek is nevezetesek, mert a szinházi karénekesek s egyéb ily művészek örömest megfordulnak oly helyeken, hol fesztelenül mulathatni s az asztalok nem üresek. A negyedik emeleten leginkább irókat és művészeket találhatni, mivel a nagy szellemek rendesen magosra törekszenek; vagy mosónőket, mivel a padlás közelsége igen könnyíti mesterségök gyakorlását. Ezek mind sokat dolgoznak, keveset mulatnak s meg lehetnek győződve, hogy minden erőlködésök daczára sem juthatnak magosabbra. Ha még néhány padlásszoba van a házban, úgy bizonyosan szegény özvegyek lakják azokat, kiknek férjeik egész életökben böcsületesen szolgáltak másokat s azért magok és özvegyeik számára semmit sem gyűjthettek. Egyébiránt igen messze vezetne kitűzött czélomtól, ha mind azt el akarnám mondani, mit e házban kérdezősködésim folytában tapasztaltam; elég legyen tehát csak általánosan annyit mondanom, hogy pazarlás, nyomor, böcsületesség, gazság, öröm, bánat, szerencse, boldogtalanság minden emeleten oly közel tanyáznak egymáshoz, hogy ezen egyetlen házban bárki jobban megtanulhatná az élet útait, mint száz meg száz kötetnyi könyvtárból!

A kalauzról senkitől nem nyerheték fölvilágosítást, nevét senki nem akará ismerni s ezt csodálnom sem lehete, mert ily nagy házakban épen nem ritkaság, hogy a szomszédok sem ismerik egymást. Kedvetlenül menék tehát le a véget érni nem akaró hosszú lépcsőn s a kapu alatt néhány pillanatra megállapodám, várva, hogy a véletlenség talán kedvezőbb lesz irántam és előmbe hozza emberemet. Több csinos leánykát láték részint kocsin, részint gyalog érkezni, kik mind sietve haladtak föl a lépcsőn. Már legalább huszat számíték meg s hiában iparkodám jövésök czélját magamnak megfejteni. Ekkor egy kávéházi barátom lépett be a kapun s szinte a lépcső felé fordult.

– Hová, barátom? – kérdém kiváncsian.

– Haza, – felele ő s megállapodott.

– Tehát itt lakol?

– Igen.

– Talán táncziskola van itt?

– Nincs.

– Vagy temetés?

– Tudtomra az sincs.

– Tehát menyegző?

– Nem tudom, de miért kérdezősködöl?

– Mivel oly sok szép leányt láték itt fölsietni, hogy bizonyosan nem lakhatnak mindnyájan itt.

– Ah, ez ingerlé föl kiváncsiságodat?

– Igen.

– Halld tehát, e szép hölgyek gyűlésre jöttek.

– Tréfálsz?

– Épen nem. Jer szobámba és tökéletesen meg fogsz győződni, hogy igazat mondék.

XXVII. Leánytársulat.

Barátom e különös szavai oly érdeket gerjesztének bennem, hogy pillanatra a kalauzt Móriczczal együtt tökéletesen feledém s nagy kandisággal sieték föl a lépcsőn. Barátom szobájába vezete a második emeleten, melynek ajtaja folyosóra nyilt, de más ajtó által több szobával is kapcsolatba látszék lenni.

– Ime, – így szóla barátom, miután az ajtót bezárá, – itt vagyunk. Most segíts e szekrényt az ajtó elől csöndesen elemelnem, így; a hátulsó oldalon is szekrény áll ugyan, de ezen székről egy repedésen, mely ott fönn látszik, könnyen áttekinthetünk.

– Ki lakik ott? – kérdém csodálkozva.

– Kereskedő s ez dolgozószobája, ilyenkor azonban távol szokott az öreg úr lenni s ezen időt két leánya s ezek barátnői tánczra s egyéb mulatságra használják, mert ez legtágosabb szobájok. Én zsellérök vagyok s egyszersmind félig-meddig ügyvéde az öreg kalmárnak.

– De te gyűlést említél?

– Igen, ma lesz az első.

– Mi iránt?

– Azt magam sem tudom, de tegnap látogatáson valék a házi kisasszonyoknál s nagy titkukat félig-meddig elárulák előttem.

– Különös!

– Leánytársulatot akarnak alkotni.

– Nem lehetnénk mi is tagjai?

– Világért sem.

– Tehát csupán leányok?

– Igen.

– Ez nevezetes.